Zakatoló szív

Tavasz volt, virágba borultak a fák. A méhek rajzottak a levegőben, a fecskék megjöttek délről, és elkezdték kijavítani tavalyi fészkeiket. Bódító volt a friss élet illata a levegőben.

Lilla kilépett a házuk ajtaján, és sietős léptekkel indult el a kiskapu felé. A kapuban még körülnézett, hogy látja-e valaki, de ebben az időszakban senki sem járt az utcán. Szaporán szedte lábait, karcsú teste remegett az izgalomtól, hosszú barna haja minden lépésnél ritmusra libbent. Minden percben zakatoló szívvel nézett körül, hogy látja-e valaki. Gesztenyebarna szemei riadtan kémleltek körül minden egyes zajra.

Eközben szerelme, Carti türelmetlenül várta a lányt. Aggódott, hogy ki tudott-e szökni szigorú szülei elől. Lilla már az ajtóban állt, mire a fiú észrevette, hogy megérkezett. Odalépett hozzá, átölelte és magához szorította.
-Megfojtasz! -szólt rá Lilla.
-De mikor úgy aggódtam érted!
A lány kedvesen eltolta magától, ujjaival beleszántott kócos, szénfekete hajába, és komolyan szegezte rá tekintetét.
-Nem tudom, hogy meddig tudok még elszökni, férjhez akarnak adni.
Carti keze ökölbe szorult.
-Nem tehetik ezt! -kiáltott mérgesen.
-Már kijelölték a vőlegényemet.
-Csak az életem árán! -szűkült össze a haragtól a fiú fekete szeme. -Nem vagy árucikk.
-De úgy kezelnek, egyáltalán nem veszik figyelembe az érzéseimet -keseredett el. -Én csak egy tárgy vagyok a szemükben, akit feláldoznak a jó családi kapcsolatok oltárán.
-Ez nem igazságos, tenni fogok valamit.
-Semmit sem tudsz tenni -mondta beletörődve Lilla.
- Márpedig nem fogom hagyni, hogy elvegyenek tőlem -gondolta magában Carti, és egy merész ötlet fogalmazódott meg a fejében...

-Szeretlek! -mondta Carti, miközben hevesen megszorította a lány vállát. -És megölöm az a fattyút, akihez hozzá akarnak adni, ha el akar venni tőlem!
-Ne légy bolond, sosem leszek az övé, az egy undorító, hidegvérű szörnyeteg. Inkább meghalok!
Carti szemében megcsillant az elszántság, megrázta Lilla foglyul ejtett vállait.
-Idefigyelj, elmondom mi a tervem...

Éjjel Lilla lódobogást hallott emeleti szobájának ablakából. Kinézett a teliholdtól megvilágított utcára, és meglátta szerelmét, amint ott állt a kapuban két lóval. Óvatosan, nesztelenül leeresztette egy batyuban a holmiját, majd a fél évszázados lugasszőlőbe kapaszkodva lemászott a fiúhoz. Carti kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse a lóra.
-Sietnünk kell! -sürgette a fiú, majd belerúgott a ló véknyába, és előrezúgott, a lány követte a példáját.

Órákon keresztül lovagoltak, a zabolátlan vágta kioldotta belőlük a feszültséget. Carti ráhajolt a ló nyakára, hogy még gyorsabb vágtára ösztökélje.
-Már majdnem ott vagyunk -kiáltotta Lillának.
Fél óra múlva meg is érkeztek egy romos templomhoz. Leszálltak a lovakról és kikötötték őket egy fához.
-Valahol itt kell lennie -mondta Carti, miközben kézen fogva maga után húzta a lányt. -Hajnalodik, ilyenkor kezdődik a mise. Csak elcsípünk egy papot. Tudom, hogy nem erről álmodtál egész életedben...
-Hagyd! -hallgattatta el a lány. -Arról sem álmodoztam, hogy férjhez kényszerítenek akaratom ellenére. Így legalább maradandó élmény lesz.
-Milyen ironikus vagy ma.
-Ugye? De ezt tényleg nem fogom elfelejteni, amíg csak élek -nevetett fel Lilla.
-Remélem is! -fenyegette meg játékosan Carti, azután szerelme felé fordult, nyaka köré fonta a karját és megcsókolta. -Mennünk kell -gyengéden kibontakozott az ölelésből és a templom felé húzta.

A következő percben észrevették, hogy a lovaik izgatottan toporzékolnak, majd a távolból lovak vágtáját, és férfiak mérges kiáltásait hallották.
-Hogyan vehettek észre? Felismerem apám hangját -ijedt meg Lilla.
-Az most már teljesen mindegy, el kell rejtőznünk, mielőtt felfedeznek, a lovakat úgysem veszik ott észre. Majd a szerzetesek reggel elviszik magukhoz.
Carti kézen fogta Lillát, és bevezette egy szűk, sötét folyosóra, ami az erdőbe vezetett. A férfiak hangja egyre közelebbről hallatszott, rohanni kezdtek az ősi erdő menedéke felé. A cserjék sűrűek és magasak voltak. Amint beljebb nyomultak a fák közé, a hangok máris elhalkultak, kivehetetlenné váltak. Lilla kapkodta a levegőt, szúrt az oldala a futástól, megállt egy pillanatra, hogy ránézzen Cartira és felfoghassa, együtt vannak végre. Szíve zakatolva vert az izgalomtól.

De a csalókán távolinak tűnő hangokat nem hagyhatták figyelmen kívül, hiszen akár meg is ölhették volna őket, tovább futottak a sűrűbe.
-Oda kell érnünk a barlanghoz, ott már biztonságban leszünk -sürgette a fiú, és maga után húzta a lányt. Rohantak, mint még soha életükben.
Egy óra múlva értek oda a barlang szájához, amit egy égerfa takart el jótékonyan. Lilla kimerülten rogyott össze a földre. Carti leült mellé, ölbe vette, karjait köré fonta és a fejét a vállához vonta. Ringatni kezdte szerelmét.
-Most már nem lesz semmi baj, itt sosem találnak meg.
-Most mi lesz velünk? -kérdezte a lány, fénylő szemeit aggódva szegezve rá.
-Meggondoltad magad?
-Dehogy, soha!
-Akkor jó, mert most már nincs visszaút.
-Tudom -felelte elszántan a lány, majd lehunyta a szemét, fészkelődött kicsit Carti ölében, és széles mellkasára hajtotta a fejét. A következő pillanatban már el is aludt. A fiú szorosan magához vonta és simogatta a hátát.
-Minden rendben lesz, nem lesz semmi baj -suttogta az alvó lánynak.

Napkeltekor Lilla nyújtózkodva ébredt, egy pillanatra azt se tudta, hogy hol van, de azután minden eszébe jutott. Felnézett szerelme borostás arcára, karikás szemére és elégedetten mosolygott.
-Úgy nézel, mint a kiscica, aki éppen kinyalta a tejfeles edényt -nevetett rá a fiú, majd lehajolt, hogy megkóstolja a lány felkínált ajkát. Ahogy a csókjaik mohóbbal lettek, érezte, ahogy az adrenalin emelkedik az ereiben, és eltolta magától a lányt.
-Még az én tűrőképességeimnek is van határa -mondta zihálva -és ez nem az ideális alkalom.
A lány reszketve az izgatottságtól húzódott félre. Carti felállt, felsegítette a lányt és leporolták magukat.
-Indulnunk kell mielőtt a vérebekkel jönnek utánunk -mondta sürgetőn.
-Vérebekkel? Erre nem gondoltam.
-Van nem messze egy folyó, innen fél mérföldre, kell legyen ott egy kis kenu, amin horgászni szoktunk, azzal elmenekülhetünk.
-Mi van, ha nem lesz ott? -aggódott Lilla.
-Ott kell legyen, el van rejtve a nádasba.

Kilépve a barlang homályából elvakította őket a felkelő nap egyre erősödő fénye. A fák és a cserjék üde, életteli zöld színe éles ellentétben állt az életüket is fenyegető, sötét veszéllyel. Hangtalanul osontak az erdei állatok vágta csapáson, egyenesen a folyó felé. A kenut pontosan ott találták, ahová Carti utoljára rejtette.
-Micsoda lélekvesztő! -lepődött meg Lilla.
-Csak szállj be és azonnal ülj le! -irányította a fiú, és mikor a szerelme beszállt, betolta a kenut a vízre, majd maga is óvatosan beleugrott.
A kenu fala egyetlen réteg papírvékony faháncsból állt, a lány csodálkozott, hogy nem borulnak fel. Sebesen siklottak az egyre mélyülő, gyors folyású folyón. Lassan a táj megváltozott körülöttük, az erdők elmaradtak, Lilla szülőföldje messze a hátuk mögött volt már. A nap magasan járt, mikor kikötöttek egy sűrű nádasban.

Carti kikötötte a kenut, majd segített kedvesének kiszállni.
-De elgémberedett minden tagom -panaszkodott Lilla.
-Van beljebb egy halászkunyhó, egy darabig itt maradunk.
-Talán kényelmesebb, mint a barlang.
-Biztosíthatlak, kedvesem -mondta hamiskás mosollyal a fiú, és kézen fogva a lányt, majd a magas fűben átgázoltak a fák közt megbújó kunyhóhoz.
A kunyhó belül tiszta volt. A bútorzata egy széles ágyból, két székből, asztalból és egy kétajtós szekrényből állt. A padlón kopott, de tiszta rongyszőnyeg feküdt. Minden egyszerű volt és takaros. Az ággyal szemben kandalló terpeszkedett. Egy másik helységben pedig egy egyszerű konyha bújt meg, a legszükségesebb dolgokkal felszerelve, az egyik sarokban fürdődézsával. A konyhából egy kis fülke nyílt, ami kamra volt, feltöltve tartós élelmiszerrel.
-Megyek, hozok vizet a patakról, addig készíts valami ennivalót, már tegnap óta nem ettünk semmit. A konyhában találsz mindenfélét.
Azzal a fiú fogta a vízhordó vödröket, és elment velük a patakra.

Lilla körülnézett a konyhában és meglepődve látta, hogy milyen jól felszerelt. A kamrában talált sonkát, lisztet, zsírt, mindent, ami szükséges az életben maradáshoz. Aprófával tüzet gyújtott a kezdetleges tűzhelyen, majd pár perc múlva már sült is a serpenyőben a sonka. Carti, ekkor érkezett a vízzel teli vödrökkel és mélyet szippantott a levegőbe.
-Hm...ez már a vacsora, ha jól sejtem.
-Jól sejted, mosakodj meg és ülj asztalhoz -mondta Lilla olyan természetességgel, mintha mindig együtt lettek volna.
-Maradt még egy kevés cipó, behozom -ajánlotta fel a fiú, és kifelé menet elgyönyörködött a lány karcsú alakjában. Szívét melegség járta át, olyan boldog, otthonos érzést keltett benne mindez.

-Mi lesz velünk? -kérdezte Lilla, miközben éppen megforgatta egy széles lapáttal a serpenyőben a halat, amit Carti fogott délelőtt a folyónál. A zsírban sült halnak szinte érzéki illata betöltötte a kis konyhát. Lilla még egy marék apróra zúzott hagymát szórt a hal hasüregébe és köréje, majd meglocsolta még egy kevés zsírral, és megszórta frissen vágott petrezselyemzölddel.
-Van egy rokonom, innen 5 napi járóföldre. Én öröklök utána mindent, mert nincs gyermeke, és én vagyok a legkedvesebb unokaöccse. Egy tanyán él. Gondolod, hogy tudnál élni velem egy tanyán?
-Mindig is saját tanyát szerettem volna -mondta álmodozva Lilla -Vannak állatai?
-Igen persze, mindenféle van, főleg lovak. Egy egész ménes! -lelkendezett a férfi, és gondolatban már ott is volt. -Viszont ha ettünk, akkor indulnunk is kell.
-Rendben van, összekészítem a holminkat.
-De van még valami...
-Igen? -vonta fel a szemöldökét Lilla.
-Szeretnélek már a feleségemként bemutatni a nagybátyámnak. De biztosan kell tudnom, hogy te is ezt akarod-e.
-Ne butáskodj, -bújt hozzá a nő -szerinted elszöktem volna veled, ha nem akartalak volna?
-Nyilvánvalóan nem... -mondta a férfi és mohón lecsapott Lilla ajkára. -Akkor...a következő...templomnál?
-Benne vagyok.

Pár óra múlva elindultak. Carti a hátára kapta könnyű csomagjaikat és nekivágtak az előttük álló hosszú és fárasztó útnak. Egy mérföld után egy kis faluba értek, melynek közepén templom állt.
-Menjünk, keressük meg a papot, -javasolta Carti -félek, hogy nem lesz már többet lehetőségünk rá.
-Most vagy soha -nézett komoly tekintettel Lilla szerelmére.


A vőlegény Carti ott állt a pappal a templom oltáránál. Várták, hogy Lilla belépjen az ajtón, de valamiért késett. Ekkor lövés dördült el, és utána mindjárt egy másik is. A hang mintha végtelen távolból suhant volna feléjük. Carti a bejárathoz akart rohanni, de a pap visszafogta.
-Ha most kimegy, meghal!
-Atyám, nem maradhatok, mi van, ha felfedeztek minket?
-Ha meghal, azzal nem segít semmin.
A papot rémület fogta el, de nem mutatta, Carti tompa félelemben lesett ki az ajtón. Szorongása egyre nagyobb lett, amikor az utcán nem látott senkit. Rosszat sejtett. Még sohasem várta ilyen reszkető türelmetlenséggel, hogy történjen végre valami. A következő pillanatban meglátta, ahogy Lillát magával hurcolja két fegyveres férfi. Szerelme kétségbeesetten küzdött, haja kibomlott a heves birkózásban, minden erejével próbált ellenállni.
-Ej, de milyen vadmacska vagy te! -morogta az egyik rossz arcú idegen.
-Az apja jó árat fizet majd érte, de azért eljátszogatunk majd vele egy kicsit -röhögött fel a másik fogatlan szájával.
-Az már biztos! -nézett rá kéjes vigyorral.

A pap közben odament a gyóntatófülkéhez, és egy vadászpuskát és töltényeket vett elő, azután Carti kezébe nyomta.
-Távolról kövesse őket!
-Köszönöm Atyám! -nézett a férfi nagy szemekkel.
Egy szót se vesztegetett tovább, a házfalak takarásában máris menyasszonya és az elrabolói után osont. A két férfi az erdő felé vette útját. Magabiztosan csörtettek át az erdőn a lovaikhoz. Lilla mintha látta volna felbukkanni vőlegényét, de eleinte nem volt benne biztos. De később az ágak alig észrevehető suhogása elárulta neki, hogy a bozót széle felé kúszik. Mintha mind közelebb és közelebb jött volna. A legélesebb szem sem tudta volna a földhöz lapuló sötét arcot a bozótban felfedezni, egészen eltűnt a lombok remegő árnyékában.
-Akkor most lássuk, mennyire harapós a mi kis vadmacskánk -mondta az egyik fegyveres kéjes, vágytól elfúlt hangon, és a földre szorította Lillát.
A lány kétségbeesetten kapálózott, de a két férfi erősebb volt. A másik elvetemült leszorította a karjait. Egy pillanattal később Carti rohant elő a sűrűből, oroszlánhoz hasonló üvöltést hallatva, a feje fölött magasra tartva a puskát. A rossz arcúnak meglepődni sem volt ideje, a puskatus máris koppant a fején, amitől ájultan csuklott össze a lányra, aki elborzadva rúgta le magáról a tehetetlen testet. A másik férfinak még volt annyi ideje, hogy félreugorjon az újra lecsapó puska elől, de Lilla hirtelen ráugrott a hátára, és a lendülettől a földre estek. Carti odarohant és leütötte a férfit. Ezután megkötözték őket, feltették a lovaikra és útjukra bocsátották.
-Majd később magukhoz térnek, de addigra már jól eltévednek. Mi pedig menjünk, hátha megvárt a pap -mondta sürgetőn Carti.

A vőlegény idegesen állt egyik lábáról a másikra, miközben kezében forgatta a gyűrűket, amit még a szökésük előtti éjszakán tett el egy biztos helyre, a ruhájába bevarrva.
-Hol késik már megint? -gondolta aggódva, összeráncolt homlokkal.
-Nyugodjon meg kérem, minden menyasszonynak idő kell az előkészületekhez -próbálta ájtatos hangon nyugtatni a pap, mintha csak hallotta volna a férfi ki nem mondott gondolatait.
-A menyasszonyom sosem késik.
-De még nem is volt menyasszony sosem. Ráadásul éppen most van túl egy elrabláson. Össze kell szedje magát.
-Az is igaz.
-És arra pedig nem is számít ez a fiú, hogy milyen menyasszonyi ruhát ad neki az én drága feleségem -mosolygott magában a pap. Már előre élvezte a vőlegény elképedését.

A következő pillanatban Lilla belépett a templomajtón. Fehér menyasszonyi fátyla barna hajára omlott. Ruhájának pántja szabadon hagyta vállait, a fehér selyem karcsú alakjára simult. Karjain hosszú, könyékig érő kesztyű, akárcsak egy hercegnőnek. A kezében kicsi vadvirágcsokor, szalaggal átkötve. Mellette jött be a pap felesége és két lánya, akik a tanúk lesznek majd.

Carti megkövülve nézte aráját. Még soha nem látta ilyen gyönyörűnek. Már értette a késés okát. Ahogy a templom színes ablakain rásütött a napsugár, földöntúli teremtménynek tűnt. A férfi szíve zakatolva vert, úgy érezte, hogy kiugrik a mellkasából is. Lilla mellé ért, kinyújtotta felé a kezét, amit Carti remegve fogott meg.
-Végső csapással sújtottad a szívem -súgta még gyorsan menyasszonyának, mielőtt a pap elkezdte a menyegzőt.
Lilla hálásan nézett vőlegényére, és nagyon boldog volt, hogy szépnek találja őt.
-Kedves házasulandók... -kezdte a pap az esketést.
Lilla és Carti pedig egymásra mosolyogtak, és ez a mosoly egész életükön át elkísérte őket, amíg csak éltek.


-Vége-