Az egérfogás ABC-je

Naplórészletek…

http://www.felesegek.hu/naplo/471

0. nap…

Lassan beköltözünk Himesházára. Ma is hazacuccoltam egy fuvart. Hudini nyuszi megkapta a disznóólat. Remélem nem viszi el egy görény vagy valami az éjjel. Lussynek, a kutyának nagyon bejön. Őrt áll az ólajtónál és nyüszít, hogy meg szeretné kóstolni.
Ma hazahoztam a fűszerpaprikanövényeimet is, és a rózsameténgeket. A vitorlavirágokat már vasárnap.
Vannak bent egerek. Éjjel megrágtak két kiflit.
Az aranyhalastó befagyott. De jönnek a jég alatt még a halak, hogy ennének azért még. Azt hiszem ilyenkor már nem szabad nekik adni, de nem vagyok benne biztos.
Még mindig beteg vagyok. A zuram a Tibi azt mondja, hogy feküdjek. Meg azt is, hogy pakoljak. Nos, a kettőt együtt nehéz, de megoldom. Számomra nincs lehetetlen, kivéve, ha mégis.
A ház, régi gangos parasztház kívülről, még a festés is félbe lett hagyva, amikor öcsi megpattant németbe. De belül nagyon klassz, van szobacicikli, amin tegnap egy teljes filmet végigbicajoztam és most úgy fáj a fenekem, hogy azt el se tudom mondani. Azért ma is ráültem. Ja és van egy fekete vascső is olyan táncos sztriptízcső. Rúdtánc vagy mi a hivatalos neve, nem nagyon értek hozzá. Majd mutatok képet, ha végre rend lesz. Már alakul, mint púpos gyerek a prés alatt. Az a baj, hogy mikor végre elpakolok, akkor hozok megint egy fuvarral. Még a vasalóállványom sincs itt, meg a konyhai gépeim. Na, lassikán, lassikán…
Ma délután megint felszökött a lázam, de mindenki engem akart így hát… majd most pihenek.
Asztalra vissza Baby!
CsókA családnak!

1. nap…

Ma jó napom van. Reggel nem léptem kutyagumiba. A közhiedelemmel ellentétben így szerencsém lett, és megtaláltam az öt darab döglött, kamaszméretű, szárított, mumifikált egeret a szennyes-tartóban a régi szennyes közt. Így volt is mivel begyújtani. Elhamvasztottam az egereket az exsógornőm tangáival és egyéb boxeralsókkal együtt.
Most csak éppen hallom őket zörögni valami papírral a kombi hűtő mögött. Szerintem fészket készíthet, mert tegnap észrevettem, hogy egy darab papírt és zacskót be akart hurcolni a hűtő mögé. Ha pedig fészket készít, akkor valószínűleg családja is lesz, vagyis hamarosan rózsaszín kisegereknek ad majd életet. Úgy hallom, hogy nagy család lesz, mert már hosszú ideje szövi a fészeknek való papírokat. Amúgy nagyon kis helyesek. Nekem régen volt fehér-egerem, csak az nem volt ennyire önálló. :)))
Nos, talán éppen ideje hazahozni Básztetet a macskámat. Csak még azt nem tudom, hogy mit szól hozzá Lussy. Vagy mit szól Básztet Lussyhez. Ez a fogas kérdés.

2. nap…

Arról már hallottam, hogy a patkányok nagyon intelligensek és van köztük egy kommunikációs csatorna, ami által tudatják egymással a patkányméreg ismertetőjegyeit, vagy valami ilyesmit. Ezért nem pusztulnak bele tömegével, hanem csak páran, de utána tanulnak az esetből, továbbítják a tudást és legközelebb elkerülik. De…
Most megyek és elhozom a macskámat, Básztetet, mert a boltban mondta a srác, hogy valami van az egérragasztóban, hogy nem megy rá az egér, míg meg nem szárad, és utána eszi ki belőle a kaját. Szerintem nincs benne semmi csak… Az egérfogókba se mennek bele, csak valami elmés, bicikliküllővel működő szerkezetet nem sikerült még kiismerniük. Tanulékonyak. Bizonyára oktatást is tartanak és saját médiájuk van.
Zita mondta, hogy:
- Van eszük és a törzsfejlődés segít... tudod a közös ösztön.
Ez az igazi evolúció! Egérevolúció!

3. nap…

Ma elhoztuk Básztetet.
Az első zsákmányát már megfogta.
Nagyon aranyos volt, mert a fejét meghagyta nekem. Pont, mint Vuk Karaknak a tás fejét. Ugye milyen rendes? Épp a vécén ültem, amikor hallottam, hogy ropogtatja a gerincét. Aztán azonnal ment is vissza lesre.
Hát nem ennivaló?
Az a folt a járólapon egérvér…
:))))

Kastély a falon, falfestés

Elkezdtük Viviennel közösen kifesteni a szobáját. Dekoráljuk a falakat és az egyik fala csupa pillangó és díszmasni, meg világító csillag és Hello Kitty-s falmatrica, és tündér és virág. Azt együtt csináltuk. Nagyon élvezte.
Hát még én. :)))

A falfestés úgy terjed, mint a tetkó. Elkezded egy helyen és aztán azon kapod magad, hogy nincs már szabad hely, csak a szekrények mögött.

Viviennek akartam egy kis meglepetést készíteni…
Mert amikor belépett a szobájába, amit a lehetőségekhez képest berendeztem ezt kérdezte:
- Most csak álmodom???
És azt hiszem, hogy nem csak a szemem káprázott, amikor úgy láttam, hogy könnyekig hatódott…
De ez nem csoda, mert amikor utoljára látta a szobáját csak egy hideg, fűtetlen rumliszoba volt, de most vetett ágy várta, íróasztallal, meg mindenfélével. Még vannak hiányosságai persze, de… azért igyekszem otthonná tenni neki. Egy zuggá, ahol elbújhat az álmaival.

Szóval a meglepetés:
Amikor tegnap este magamra maradtam egy kicsit, akkor kastélyos képet kerestem és az egyik hercegnős magazinban találtam is egyet Csipkerózsika háta mögött.
Filccel megrajzoltam a vázát. Nem akartam kifesteni. De aztán az ablakokat kifestettem, hogy világos legyen. A többi meg valahogyan csak jött utána. :)))

Még nincs teljesen készen, majd megmutatom, ha teljesen készen lesz, akkor is. :)

Virág világa, vagy valami ilyesmi

Pinokkió zaklatására írom ezt a rövid elmélkedést… Összekaptam csak így hirtelen, pont úgy, ahogyan nem szereti. Mert ilyen vagyok …

Kérdezted, hogy milyen vagyok... vagy valami ilyesmi…

Én olyan nő vagyok, aki minden rászoruló felett anyáskodom, és felnőtt férfiak felett is szoktam, mert rájuk fér egy kis anyai gyengédség - én úgy vélem - legalábbis némelyikre. Olyan lány, aki ha ránéz a kóbor kutyára az hazáig követi, mert tudja, hogy bízhat benne, és ő be is fogadja. Mert ilyen vagyok. Nagyon erős bennem a gondoskodó hajlam. Egyszerűen szeretek gondoskodni, és ez nem esik nehezemre általában. Inkább az esik nehezemre, hogy megálljam, hogy ne anyáskodjak, ha egyszer érzem a késztetést. Az a jó szívem, na…

De azért szeretem, ha néha én is sorra kerülök a gyengédségben, és hajnalig simogatja a szeretett férfi a hajam... Néha én is szeretnék gyenge lenni, olyan nő, akit szeretni és óvni vágyik a férfi, mert ezt az érzést hozza ki belőle, hogy férfi a talpán, és ő - vagyis én vagyok az a nő, akinek meg akarja adni mindazt, amit csak nőnek megadhat.

A természet lánya vagyok, aki szereti az erdő csendjét, a nap fényét és a lepkék tarka táncát a lombon átszitáló fényben. Aki tavasszal nem bír a paraszti vérével, és ha a talaj felmelegszik a vetésre, már készen állnak a magocskák a csomagokban és elsőként veteményez a többi földműves közül.

Azt hiszem, hogy egyelőre ennyi is elég lesz, mert Tamás meg mindig azt mondja, hogy ne adjam már ki magam mindenkinek. Így most kicsit mindenkinek megfelelek.

CsókA családnak!

Üres helyek

Az emberek ösztönösen kitöltik az üres helyeket. Most hallottam ezt a mondatot egy filmben, és elgondolkodtatott… Nem csak a keresztrejtvények üres négyzeteit szeretem kitölteni, vagy a "Új cikk írása" ablak üres hasábjait, vagy bármely írásra alkalmas helyet, hanem valami egészen más űrt szerettem volna mindig is betölteni…

Már hetek óta ég a gyomrom, pontosabban július óta. Gyakran hányingerem is van. Gyanítom, hogy a fokozott stressztől van, esetleg a vashiányos vérszegénységtől. Bár életemben csak egyszer volt egy egyhetes időszak, amikor égett a gyomrom, és az egy nagyon fontos találkozó miatti idegeskedés miatt volt. Ám, hogy megnyugtassam magamat, reggel ismét elvégeztem egy terhességi tesztet, és természetesen negatív lett, ahogy a múlt havi is. Nem mintha tartanom kéne attól, hogy állapotos maradtam volna, de az ember sosem tudhatja, ha hivatalosan meddő is. Jobb biztosra menni.
Azok az üres helyek…

Azt hiszem, hogy nem csak a papíron vagy a monitoron lévő üres helyeimet szeretném betölteni, és nem is csak a konyhám még üres polcait, vagy az éppen most felfúrt polcot a szobába, esetleg a falakat. Másféle üres helyek is vannak még. Emberek helyei.

Úgy tizennégy éves korom óta vágyom egy gyermekre, de elfogadtam, hogy csak azért, mert olyan szeretetre vágyom, ami feltétel nélküli, és elfogad olyannak, amilyen vagyok. Szimpla szeretethiány. Nem tudom megmagyarázni, miért olyan fontos, hogy elfogadják az embert minden bogarával és nyűgjével együtt, hogy a bolondos álmairól ne is beszéljünk, de fontos. Egyszerűen csak jó érzés, amikor lazíthatsz és önmagad lehetsz anélkül, hogy ezért megtorlás járna. Amikor önmagadért szeretnek, és nem azért mert jó vagy, vagy éppen rossz. Amikor nem kapod szemrehányásként, hogy régen teljesen más voltál, és nem ismernek rád. Amikor nincsenek elvárások, hogy a régi legyél, holott már teljesen más vagy. Megváltoztam. Aki nem tudja elfogadni, az gyakorlatilag színjátékra kényszerít. Amiért újra és újra utálom magam, mert belemegyek a béke kedvéért. Béke a környezetemben és háború bennem. Dühös leszek magamra, és belemegyek olyan vitákba, amik csak fájdalmat okoznak majd. Tiszta mazochista vagyok néha. Üres helyek képződnek olyanok számára, akik elfogadnak önmagamnak.

Érdekes, hogy gyakorlatilag mindig olyan emberek akarnak lebeszélni a gyermekvállalásról, akiknek már van. De én rájöttem, hogy valamiben más vagyok, mert én tudom sajátomként szeretni más gyerekét. Eleinte azt hittem, hogy ezt természetes, és mindenki így van vele, de egy időben beszélgettem egy özvegy férfivel és… Kicsit bátorítottam, mert eléggé maga alatt volt, a felesége éppen két éve halt meg tüdőrákban, és magára maradt a tíz és tizenkét éves lányaival. Hülyéskedett velem, hogy ha tíz év múlva kirepülnek a lányok, akkor összejöhetnénk, mert szabad lesz. Én viszont mondtam neki, hogy az úgy nem buli, ha nincsenek már ott a gyerekei, és nem vehetnék részt a felnövésükben. Nem mintha szabad lennék, de egy ilyen esetben teljes részt kérnék, nem pedig így, a maradékot. Szívesen anyáskodtam volna a szó legpozitívabb értelmében. Az özvegy akkor mondta, hogy sajnos túl ritka az olyan gondolkodás, mint az enyém.
Régen, amikor tudatosult bennem a meddőségem, akkor - még kamaszként - úgy határoztam, hogy csak olyan férfihoz megyek hozzá, aki maga neveli a gyermekeit. Erről aztán időközben megfeledkeztem. Ezért üresen maradtak a helyek az életemben… a gyermekek helyei.

Az olyan házasságban, ahol sosem fogant meg gyermek, túl sok űr keletkezik. Üres helyek. Legalábbis nálam, mert ugyan el tudom fogadni, hogy valaki nem vágyik gyermekre, csak felfogni nem tudom. Nem is az én dolgom. Viszont valami különös ösztön folytán, vagy nevezzük női megérzésnek, sokszor kitalálom, hogy mire vágynak az emberek, és nem tudatosan, de igyekszem megadni nekik azt, amire szükségük van. Aki figyelemre vágyik annak azt, aki vigaszra, annak vigaszt, aki szeretetre, annak szeretetet, aki törődésre, annak törődést, aki anyára, annak az anyai szeretetet. Nem vagyok egy Teréz anya. Én azért szeretek, mert az nekem is jó. Tiszta önző vagyok. Bizony. Úgy tíz évvel ezelőtt volt egy kislány, aki anyát keresett bennem. Teljes szívemből megadtam ezt neki. Úgy szólított: Vanya, mint Viráganya.

Talán úgy van ez velem is, mint más meddő asszonnyal, hogy hol erősebben, hol gyengébben, hol pedig kínzó fájdalommal hiányzik, hogy nem dobog szív a szívem alatt. Ám, amióta megismertem a "gyerekeimet", azóta nem hiányzik már. Nem mondom, hogy sosem jut eszembe, vagy nem örülnék neki, de az a végtelenül fájó sóvárgás megszűnt. Még így is, hogy inkább tekintenek barátnőnek, az én kis kamaszaim, mint esetleg anyának, még így is boldog vagyok, hogy ők vannak, és annyi örömet hoznak az életembe. Az üres helyek betöltődtek.

Valahogyan így lehet ez a szerelemmel is. Ha éhes a szíved, előbb utóbb lecsap Ámor. Elfoglalják az üres helyet. Előbb vagy utóbb, így vagy úgy, hol barátokkal, hol gyermekekkel, hol a szerelemmel, de betöltjük az üres helyeket.

Szárnyalok

Napraforgó-illatú földesúton tekertem ma. Már rég nem virágzik a tábla, mint mikor a képeket készítettem egyik esti kerekezéskor. Most a busa virágfejek lefelé lógnak, magoktól terhesen, szürkén, csúnyán, mégis édesen. Nem a régvolt, sárga fejek illata árad már belőlük, az elszállt a júliusi boldogságokkal együtt, mikor pajkos, szőke tündéreim járták éjszakai táncukat a templomkertben velem. A termékenység aromája árad, napraforgómagok illata, édes és semmi mással össze nem keverhető zamat-felhő.
Lila bicajommal a poros úton keményen taposom a pedált, s mikor senki sem hallja már, énekelni kezdek. Egy kicsit nehéz így, tekerés közben, de mikor kiereszthetem a hangomat a szélben, olyan, mintha repülnék. Szeretek így szárnyalni, mikor senki sem hallja. Legfeljebb a nyulak menekülnek a kornyikálásomtól, de a tikkadt talajon csak a por, mi tanúul szegődik utamon. Egy árva lélek sem zavarja önfeledt boldogságomat. Csak repülök a lila csodával, s a szél repíti a hajamat. A napraforgótáblát a kukoricás váltja fel, s végül a szójaföld búcsúzik tőlem, amikor újra az aszfaltosra érek, amit már az erdő ölel át. Lassan hazaérek.

Lely a palackbéka

Vivien a játszótéren beleivódott a gyerekcsapatba, majd egyszer csak rohant hozzám a csukott öklével.
- Mi van benne? - kérdem, de csak vigyorgás a válasz. - Csak nem egy béka? - sikoltok fel.
- De! - vágja rá majd elrohan.

Később visszasomfordál, hogy kéne egy palack.
- Mire?
- Hát csak… - elrohanás.

Visszasomfordálás, üdítős palack kiüresítése, elrohanás.

Később visszasomfordálás a palackkal… és Lelyvel, a pici varangyos békával…
- Ő Lely! Ugye milyen édes???
- Az.
- Vigyáznál rá? A többiek el akarják rabolni!

Szigorú nagynénit alakítok:

- Ha nem engeded el, el fog pusztulni.
Vigyorgás lekonyul. Unokahúgom elrohan. Lelyvel.

Sötétedés után, mikor már az összes gyerek hazamegy, mi még mindig a játszótéren vagyunk. Könnyelmű ígéretemet betartván addig maradunk, míg az utolsó gyerek el nem megy. Az adott szó kötelez.

Én vigyázok Lelyre, miközben már vaksin olvasom a sötétben a regényemet.
- Hazavisszük? - kérdezi Vivi.
- De hiszen itt van az otthona. A palackban elpusztulna. Szabadon kell engedni.
Lekonyuló mosoly a válasz.
- Na jó… Engedd ki!

Lelyt kiszabadítottam.
S boldogan él, míg a gólya meg nem eszi.

Hazatérés

Szikrázón süt be az őszi napsütés a padlásszobám ablakán át. Elégedetten hasalok az ágyamon egy könyvbe feledkezve. Megcsörren a férjem mobilja. Pár perc múlva:
- Megyünk bográcsozni Versendre?
- Én nem, de te oda mész, ahová akarsz.
- Miért?
- Engem nem nyűgöz le a bográcsozás.
- De szeretnék, ha mennénk.
- Na és?
- Adom a Jóskát!
- Neee!
- Beszélni akar veled.
- Neee! - hasztalan tiltakozom.

Adta. Végül búfelejtő rumoskólázásra hagytam magam rábeszélni. Gyenge nő vagyok. Eredetileg bográcsgulyásra akartak hívni, de az ilyesmi már nem vesz le a lábamról. Nem akartam menni. Jóska azt mondta, hogy ő is odavan lelkileg, meg én is, és egy üveg rum mellett megbeszélhetjük. A felesége is mérgesen néz, hogy nem akarok menni. Egye penész, rajtam nem múlik - gondoltam. Az az áldott jó szívem.

Finom volt a csirkepaprikás. A rumoskóla is. Testvériesen elosztottuk egymás közt. A rumot. Nem úgy, hogy enyém az üveg, Jóskáé a tartalma, mint általában a testvéri osztozkodásokat jellemzi, hanem igazságosan. Fele-fele. Amúgy nem piázok sosem magamtól. Csak, ha rábeszélnek. Mielőtt még rosszra gondoltok. Bár mostanában túl sokan beszélnek rá, és én tudom, hogy túl könnyű elfeledni a gondokat az alkohollal. Inkább ponyvaregény-függő szeretnék lenni. Az legalább a szókincset gyarapítja, és nem a májat.

A fele üvegnél járhattunk, amikor megcsörrent a mobilom. Anyám hívott, hogy itt a gyerek. Rendben. Ezenkívül a nagynénim beoltotta, hogy este megyünk vele bálba. Remek. Vajon miért érzem úgy, hogy végül minden az én nyakamba van varrva? Fáradt vagyok. Lehúztuk ketten a maradék üveg rumot. Még mindig kiválóan tudtam egyensúlyozni a tízcentis tűsarkúban. Azért persze óvatosan. "Részegen ki visz majd haza?" Végül a férjem hazaszállított. Közben megjegyezte, hogy ő a leheletemtől is berúgna. Most mit mondjak? Nem én akartam menni. Azért jól éreztem magam.

Másnap anyám meghozta Vivient. Rajzfilmet néztünk, ettünk mindenfélét, majd délután felkerekedtünk, hogy kimenjünk Himesre. Vivi egész délután fáradt volt, és este lett mire megérkezett a nagynénim. Vivivel a szobájában is bált rendeztünk mindenféle előadással. Elkápráztatott minket. Közben én Lencsivel levelezgettem. Megfürdettem Vivit, és miután tíz percig simogattam a haját, el is aludt.

Annával utána indultunk bálba. Útközben beugrottunk a presszóba, mert cigit akart venni. Mindenféle elnyűtt fószer volt ott. Kopott szürkék és elmosódottak, mint egy tízéves, agyonmosott munkásing. Engem jól megnéztek, mert nem ismertek fel. Persze Anna elárulta, hogy a nővére lánya vagyok. Az egyik, ránézésre hetvenes pasasnak mondta, hogy öltözzön át, és jöjjön el a bálba. Szerintem nem gondolta, hogy tényleg eljön.

- Ha én leszek a legidősebb, hazamegyünk! - szólal meg a bejárat előtt Anna.
- Ugyan, maradj már!
Este tíz óra volt, mire beléptünk a kultúrházba. Anna nem a legidősebbek közt volt, mert még az általános iskolai takarítónéni is ott volt, aki körülbelül mamámmal egyidős. Mint megtudtam már hat órától állt a bál, mert valami ünnepséghez kapcsolódott. Sebaj. Nem voltak sokan, ezért szinte azonnal táncba vittem Annát. Kettőnk közül legalább ő tud táncolni. Én csak bátor vagyok. Tánc közben ő adta az utasításokat:
- Csúszkálj!
- Mit csináljak? - értetlenkedtem.
- Csúszkálj!
Hol csúszkáljak, hol rugózzak… Szerencsére sok csárdás volt és ott legalább tudtam, hogy mi a lépés. A többinél meg próbáltam hagyni, hogy Anna vezessen. Nem könnyű nekem hagynom, hogy irányítsanak. De legjobban úgy tudok táncolni, ha becsukom a szemem. Nem tudom miért. Viszont láttam egy lányt, aki szintén csukott szemmel táncolt. Úgy látszik, hogy nem vagyok egyedi eset. Pedig azt hittem.
- Bújj hozzám, gyere gyorsan, mondd, hogy szeretsz! - éneklem az énekessel együtt. - Mondd, hogy szeretsz! - szólok rá nevetve Annára.
- Szeretlek! - kacagja két lépés közt, hogy még el is téveszti a ritmust.
- Ha táncolni nem is tudok jól, legalább van humorom - próbálom túlkiabálni a hangos zenét.
Anna csak nevet és nevet és forgat és pörget…

Az első számok után a zenész, aki - nagyjából - a harmadik unokatestvérünk férje, megszólal a mikrofonba:
- Köszöntjük most a Himesházáról elszármazottakat, a nem is olyan messze, húsz kilométerre lévő Mohácsről, hogy meglátogattak minket.
Közben ránk néz és mosolyog. Mindenki ránk néz, te jó ég!
- Ez rendes volt a Szepitől, hogy köszöntött bennünket.
- Igen - mosolygok.

Éjfélkor egy lassú számmal akarták zárni a bált. Nem sokkal korábban megjelent az átöltözött hetvenes hetvenkedő férfi is, akit Anna hívott még a presszóból. Legnagyobb rémületemre engem akart felkérni. Szilárdan ellenálltam és megmondtam, hogy vigye tánca Annát. Vitte.

Hazafelé ketten baktatunk a sötétben.
- Csak egy számot felejtettem el kérni a Szepitől, amit mindig a lányaimmal szoktam táncolni - jut eszébe Annának.
- Melyiket?
- A hosszú copfos barna lány-t!
- Mint hosszú copfos barna lány, jó édesanyám faggattam én. Leszek-e boldog, leszek-e szép? S ő válaszolt könnyedén - kezdtem a dalba…

Érdekes ez az összetartozás. Olyan emberek közt lenni, akik ismernek csecsemőkorodtól. Tudják ki vagy, ismernek és mégsem. Ismerik a szüleimet, a nagyszüleimet és tán még a dédszüleimre is emlékeznek. Az ember lánya valahogy úgy érzi: hazatért.

http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/1701/koncz-zsuzsa/ahogy-lesz-ugy-lesz-zeneszoveg.html

Légy könnyedén könnyebb!

Reggeli fogyókúrás tipp Virágtól:

A két darab májas-tejfeles zsemléd egy negyedét add a macskádnak!

Hozzá egy bögre tejet igyál, ne kakaót. Főleg akkor, ha megfeledkeztél arról, hogy kifogyott, és múltkor nem vettél, mert úgy emlékeztél, hogy van még.

Ihatnál vizet is, de a tejtermékek kellenek a csontoknak.
Már most gondolj a csontritkulásra!

A macskád iránti nagylelkűség 25%-al csökkenti a reggel bevitt kalóriák számát/a tejet nem számítom ebbe bele.

Vannak koboldok, manók és tündérek, akik nem reggeliznek. Ez min. 90%-al csökkentei a kalóriák számát. Így 10% marad, mert tudjuk, hogy a levegő is hizlal.

Azonban a reggeli fontos. És este nem kéne hat után enni. De azt nem lehet kibírni, ha nem fekszünk le időben. Ezért este az előtt kell lefeküdni, mielőtt újra megéhezünk.

Amúgy én is sokszor az ebéddel kezdek, de köztudott, hogy így nem egészséges.
Éljünk egészségesebben!

Ha két macskám lenne, az 50%-al csökkentené a bevitt kalóriák számát.

Azonban:

Az nem ér, hogy eleve dupla adagot készítünk, hogy a macska is jóllakjon és az egér is megmaradjon! :)

…

Köszönet a részvételért KT-nek. ;-)

Krumplirománc

A kések csillogtak-villogtak, a répák vigyázzállásba vágták magukat, a tojások ijedten koccantak össze. A krumplik izgatottan próbáltak legurulni az asztal fényesre súrolt lapjáról, a hagymák társaságában. A konyhafőnök nyakába akasztotta vicces kötényét. Man of your deams! - hirdette büszkén a ruhadarab. A férfi magabiztosan vette kézbe a szakácskést.
A konyhalány a konyhafőnök mellé lépett, és a függöny felgördült…

- Nekem adod a szíved? - tette fel a kérdést a konyhalány visszautasítástól tartva, egy félénk, aggódó mosoly kíséretében.
- Na, mindig mondtam, hogy csak a baj van vele, és ki kéne már vetetni - morogja a férfi a bajsza alatt.
- Ezek szerint még megvan?!
- Aha, nem bánom, a tiéd lehet - egyezett bele nagylelkűen a konyhafőnök.
- Kösziiii! - sikoltott fel örömében a lány.
- Erre gondolsz? - mutatott a szívére a férfi.
- Igen! Igen! Igen!
- No, 'iszen már rég a tiéd, csak még nem vetted észre.
- Tényleg? - nyílt nagyra a szeme a csodálkozástól a konyhalánynak.
- Hát persze, de te olyan butus vagy, pont azt nem látod, ami a szemed előtt van.
- Ó, és… akkor lehámozhatom róla a kérget?
- Azt mondod, hogy megkérgesedett??? - lepődött meg a konyhafőnök.
- Egy kicsit csak… - vallotta be szégyenlősen az észrevételét.
- Azt csinálsz vele, amit akarsz.
- Bízol bennem?
- A legteljesebb mértékben.
- Ígérem, vigyázni fogok a szívedre! - vágta rá a lány, majd egy dalba kezdett - "Lehetek én akár krumplihámozó, a fő, hogy egy lány úgy szeressen, ahogy nekem jó."
Miközben hangja a lelkével együtt szárnyalt, kézbe vette a krumplihámozót…

/Illés együttes - Az ész a fontos/

http://www.youtube.com/watch?v=ke4dwJqdBvY

Fotó:

http://napraforgo.blog.neon.hu/archives/2011/09/

Anyu

Vékony kisfiúhangra fordulok vissza a lépcső aljáról az épület felé. Marcika erősen koncentrálva énekli az anyák napi dalt egy fiatal lánynak, aki nem az anyukája. A lány komoly arccal figyeli. A kisfiú már négy éve nem látta az édesanyját, pedig csupán pár kilométer választja el őket. Egy időben minden körülötte élő nőt - beleértve engem is - így szólított: Anya.
Még csak hat éves...

***

- Anyu, milyen volt, amikor megszülettem?
- Mit meséljek? Nem vagyok túl szentimentális - válaszolja. - Örültem, hogy végre bejutottam a szülőszobába, mert olyan sokan voltak. Húsz perc alatt kint voltál, nem volt semmi fájdalmam.
- Azt meséld el, ahogyan a nevemet kaptam! Azt úgy szeretem hallgatni!
- A nővér kérdezte, hogy mi legyen a neved...

***

- Mi lesz a kislány neve? - kérdezi az ápolónő a szülészeten.
- Virág - feleli a kismama.
- Jó, de mi legyen a keresztneve?
- Hát Virág.
A nővér értetlenül áll az ágy mellett.
- Mint Móricz Zsigmond novellájában, a Harmatos rózsában. Virág, mint Kiss Virág - győzködi az anyuka, karjában a sötétbarna hajú és fekete szemű csecsemővel.
A nővér nyilván nem túl tájékozott szépirodalmi téren. Hitetlenkedve néz anyára és gyermekére.
- Mint Móricz Virág, Móricz Zsigmond lánya - próbálja kisegíteni most már türelmét vesztve a szülészorvos is.

***

Emlékszem, kislány koromban nem túl sokat beszéltem. Anyu mindig azt mondta másoknak, hogy csendes, magának-való gyerek vagyok. Ám, amikor elkerültem kollégiumba, a környezetváltozás megindította a nyelvemet.
Akkor kerültem hozzá is közelebb lélekben, holott már nem laktunk szó szerint együtt. Egyszerre mindenről tudtam beszélni, és persze rengeteg mondanivalóm volt, amit az előző években kihagytam. Még a fiúkról is! Csak azt nem mertem megkérdezni, hogy hogyan kell csókolózni. Azt inkább a barátnőmtől, aki elmesélte a technikai részét, mert nagyon izgultam, nehogy ügyetlennek tartsanak.

Egyszer véletlen meghallgattam, ahogy anyu a barátnőjével beszélgetett...
- Mi teljesen más kapcsolatban vagyunk a lányommal, mint amilyen kapcsolat köztem és az én anyám között volt.
- Hogyhogy? - kérdezett rá a barátnő.
- A lányom mindent el mer nekem mondani, mindent meg tudunk beszélni. Mégis tiszteletben tartjuk egymás magánéletét. Mintha erősebb lelki kapcsolatba lennénk, és mindketten azt kapjuk, amire a legnagyobb szükségünk van...

Viviennel, öcsém kislányával nagyon szeretek anyáskodni. Rengeteg hasznos dolgot tanulunk együtt. Én megtanítottam palacsintát sütni és temperával festeni, ő pedig engem a lányos, online játékokkal játszani. Nemrég anyut is megtanította, és miközben ők boldogan kacagva játszottak, én elégedetten főztem az ebédet.

***

Még nincs saját gyermekem...
Remélem, hogy egyszer majd én is megtapasztalhatom az anyaság örömét. Ám, amíg ez az időszak be nem következik, szeretem azokat a kicsiket, akiknek szükségük van rám. Mert már tudom, hogy mennyire lehet szeretni, még ha nem is édes-gyermekem, hanem a szívem gyermeke a kislány vagy kisfiú. A szeretet az, ami összekapcsol két embert, és a szeretet és a törődés az, ami anyává és gyermekké tesz, akár vér szerinti, akár nem. "Anyai" szívembe pedig sok szívem gyermeke belefér.
Valaki egyszer azt mondta, hogy megérzem, hogy mire van szükségük az embereknek, és meg is adom nekik, mindezt anélkül, hogy észrevenném. Remélem, hogy ez mindig így lesz, mert boldoggá tesz, ha örömet szerzek másoknak, és ha egy-egy mosolygós kisgyermek az ölembe bújik egy kis dédelgetésért, vagy egy kamasz fordul hozzám a gondjaival.

Anyu! Ez tőled tanultam...
Hogy anélkül, hogy kértem volna, mindig az lettél számomra, akire szükségem volt.

- Virág -

Kínaiban

- Gyerünk már! Miért mászol előttem harminccal, amikor üres az út, én meg sietek??? - felfokozott érzelmi állapotban veszekszem az előttem lévő piros opelossal. - Nyomjad már!!!
Sietősen zárom le a kocsit a parkolóban, az iskolával szemben, irány a két percre lévő munkahelyem a sétáló utcában. Már megint csiszre fogok beérni...
Szombat van, utolsó munkanap. A kolléganőim ott sorakoznak a bejáratnál, szerencsére ma a főnökasszonyom is késik, biztos sokan vannak a piacon. Ő bezzeg késhet, csak mi nem. Én különösen nem, mert én vagyok a pénztáros, a számlagyártó, a bizalmasa, szóval a mindene. És én vagyok a világ legjobb eladója. Természetesen végzettség nélkül, mert az itt nem szükséges. A lényeg, hogy mindent tudok a majdnem négy éves gyakorlatommal. Legalábbis bármit, ami szükséges a kínaiban. Szeretek itt dolgozni. Csak legalább egy darab szabadnapom lett volna az elmúlt négy hónapban, amióta itt dolgozom. Mindenki más kap, csak én nem, mert én nélkülözhetetlen vagyok. Nem azért, mert ilyen nagy az arcom, hanem azért, mert én vagyok a pénztáros. A többieknek mind volt annyi eszük, hogy ne árulják el, hogy van gyakorlatuk, még a kereskedő-boltvezető végzettséggel rendelkezőnek sincs. Á, nincs... Valójában nem cserélnék velük - az emeleti lányokkal. Az emeleten van a ruhaosztály, és hárman vannak a kislányok. Igaz ők el tudnak bújni, leülhetnek. Szabadabbak mint én. Én a földszinten uralom egymagam a cipőosztályt. Természetesen a sarokban mindig ott van a kínai főnökasszonyom, vagy a férje, de mivel nincs munkavállalói engedélyük, így ők nem dolgozhatnak. Igazából jobban is szeretem, ha nem szólnak bele a dolgomba, mert azért beleszólnak. A vásárlók nem szeretik őket, de engem a többség igen. És ez jó érzés...
Nyolc után öt perccel megérkezik Láy, a főnökasszonyom két nagy csomaggal.
- Piacon sok ember - töri a magyart, miközben magyarázkodik.
Kezembe nyomja a csomagjait, hogy könnyebben kinyissa a dupla szárnyas üvegajtót. Olyan negyven évesnek nézem, hosszú hollófekete haja szigorú copfban. Szépnek mondanám, ha nem nézne rendszerint olyan csúnyán. A férje Wang is befut utolsóként, róla mindig a nindzsák jutnak eszembe, gyerekkoromban nagy rajongójuk voltam. Ő többet mosolyog és akkor egészen elragadó, olyan ötvenes lehet, végül is felnőtt, huszonéves gyerekeik vannak. Azt mondják, hogy minden kínai egyforma, de azt hiszem, csak azok nem tudnak különbséget tenni, akik nem találkoztak még elég sokkal, vagy nem töltöttek velük elég időt.
Nem húzom az időt, kinyitom a pénztárat, lehozom a kosarakat az emeletről, jöhetnek a vevők. Szeretem a szombatot, a hét hatodik munkanapja, csak négy órából áll, nem kilencből, és rendszerint hamar eltelik az idő. Ilyenkor a lábam sem fáj annyira attól, hogy egész nap nem ülhetek le. Amíg nem jönnek a vevők elkezdem precíz sorba rendezni a cipős dobozokat. Közben tanulmányozom a cipőket, hogy melyiknek milyen a minősége, melyik könnyű és puha, melyik teljesen műanyag, milyenek a kisbabacipők, a sportcipők, az alkalmik. Feltérképezem a kínálatot, hogy tudjam, hogy mit ajánljak majd a vevőknek. Mindig ezt művelem, ha nincs semmi más dolgom, mert akkor vagyok kiváló dolgozó, ha egyetlen egy percre sem állok meg. Mint már mondtam én vagyok a világ legjobb eladója, nincs lazítás. Pihenés kizárt, nem otthon vagyok. A cipőosztály az életem, mint All Bandinak - feltéve, hogy jól írom a nevét - a Rém rendes családból.
Az első vásárló! Végre! Kedves nyugdíjas néni, komoly vásárlói szándékkal. A lábára nézek, és látom, hogy már most fel van dagadva, vizesedik. Láy buzgólkodna és mutat neki egy tök kemény cipőt, valami ezer évest, ami megmaradt valahonnan.
- Szoros - mondja a néni, és látom, hogy nem fél bele a lába.
- Később tágulni - buzdítja Láy a vásárlásra, hogy túladjon az eladhatatlan lábbelin.
Hezitálok még egy darabig, hogy mikor szóljak bele, aztán amikor a kínai nő elfordul, hogy mondjon valamit Wangnak, én orvul elcsalom a nénit, és megmutatom neki azokat a cipőket, amelyeket a hozzá hasonló vizesedő lábúaknak szoktam eladni. Hamar ki is választ egyet, amit nehézkesen felpróbál. Kisszék, cipőkanál, minden rendelkezésére áll. Legfőképpen én.
- Semelyik boltban nem találtam eddig cipőt - mondja, engem meg jóleső büszkeség tölt el, hogy segíteni tudtam neki. - Maga annyira más, mint a többi eladó - teszi hozzá.
- Biztos, mert én vidéki vagyok - próbálom védeni a többieket.
Azelőtt három és fél évig egy falusi kínaiban dolgoztam, hozzám sokat jártak csak beszélgetni is, merőben más, mint egy nagy, városi üzlet, csak én vagyok ugyanaz, egy romlatlan, vidéki kislány.
Közben bejön egy volt osztálytársam, persze hiába kérdem, nem kell neki segítség. Még soha nem vásárolt nálunk semmit. És még soha egyetlen jelét sem mutatta ki, hogy emlékezne arra, hogy kerek nyolc évig sanyargatott. Nem adom meg neki az örömet, én is idegenként kezelem. Idegenebbként, mint az idegeneket, mert azokat jobban kedvelem. "Naccsága" pár perc után távozik is, köszönés nélkül persze. Minek is?
A néni a pénztárhoz sétál és elégedetten fizet, a kezébe adom a visszajárót és örülök, amikor látom, hogy boldog mosollyal távozik. Ezekért a pillanatokért szeretek eladó lenni.
Következő vásárlóim apa és kamasz fia. Cipőkeresgélés közben szóba kerül, hogy hol laknak, a gazdálkodás, mindenféle. Rövid idő alatt önállóan kiválasztanak egy-egy sportcipőt, nekem csak a méreteket kell odaadnom. Jókedvű páros, az apa folyton viccel:
- Akkor most mehetünk a kaszáshoz.
- Én vagyok a kaszás - veszem a lapot.
- Ó, nem úgy gondoltam! - mentegetőzne azonnal.
- De én igen, tegnap is kaszáltam - mosolygok rá.
- Látod fiam, neked is ilyen asszony kéne, aki kaszálni is tud!
A fiú csak zavartan vigyorog. Szegény, biztos sok ugratás céltáblája. Együtt érzőn nézek a kölyökre, valamikor majd jóképű lesz, mint az apja, de most még esetlen kamasz.
Felpörög az idő, vásárlók jönnek-mennek, nézelődnek, próbálnak... Egyszer csak bejön egy hatalmas darab nő, az ugyanolyan magas, de csontsovány fiával. Készségesen eléjük megyek, mint mindenki elé, hogy miben segíthetek... A következő pillanatban orrfacsaró, egyhetes - ha nem kettő - izzadtságszag csap meg. Rémülten hőkölök hátra, ez még az én trágyázáshoz szokott szaglásomnak is sok. Valami rettenet! Azért megkérdem, hogy mit szeretnének, nem vagyok személyválogató. Szerencsére csak olcsó sportcipőt, meg is mutatom, hogy merre találják, majd próbálok feltűnés nélkül arrébb araszolni, szaglótávolságon kívülre. Wang nem érti, hogy miért nem lógok a nyakukon, mikor nincs bent más rajtuk kívül. Odamegy, hogy jobb kiszolgálásban részesüljenek... Aztán a következő percben forgó szemekkel mered rám... Alig tudom visszatartani a nevetésemet. Gyorsan magukra hagyja őket, és miközben elszörnyedve rám néz, a kezével legyezni kezd az orra előtt. Megszakadnék a nevetéstől, ha megtehetném, de igyekszem visszafojtani a feltörni akaró röhögést, ami már jóval több a nevetésnél. Nem, ezt már nem lehet nőiesen nevetésnek hívni, ez bizony röhögés. Hamar kiderül, hogy zoknit is szeretnének, illedelmes mosollyal, lélegzetvisszafojtva mutatom nekik az utat az emeleti osztályra, és magamban hálát adok az égnek, hogy a zoknikat nem a cipők mellé tették, még ha praktikus is lett volna némelykor. Előre elképzelem a kolléganőim arcát, amikor megérzik ezt a szörnyű szagot, ki fognak halni, abban biztos vagyok... A lépcsőnek veszik az irányt, én pedig az üvegajtóhoz rohanok, hogy azonnal szellőztessek. Wang készségesen a segítségemre siet, hisz az elmúlt tíz percben kitöltötte a légteret az áporodott izzadtságszaguk. Fel nem foghatom, hogy hogyan bírják elviselni önmagukat, persze biztos csak én vagyok túl érzékeny. Teli kosárral jönnek fizetni mintegy negyed óra múlva. Próbálok nem levegőt venni, és nem megfulladni miközben visszaadom ami jár. Végre kint vannak, még egy kis szellőztetés... A lányok lenéznek az emeletről és megfenyegetnek, hogy még egyszer az életben nehogy felküldjek ilyen embereket! Na, az ember lánya csak tisztességesen akar dolgozni, erre tessék... Gonoszul mosolygok, miért is hagynám ki őket a jóból?
Az órára nézek, öt perc múlva dél, gyors söprés és felmosás, pénztárt zárok, és irány haza. Egy óvatlan pillanatban megfordítom a nyitva táblát, nehogy ilyenkor bejöjjön még valaki, itt volt az egész napjuk. Én is csak szeretnék hazamenni, ettől a perctől kezdve szabad vagyok, és irány a bevásárlóközpont. Mostantól én leszek a vásárló. Reszkessetek eladók! Mert ki a legrosszabb vásárló? Hát én, a világ legjobb eladója.

Barnabás. Negyedik éve keresem a legkisebb fiamat. Ki tud róla?

J. A. G. írása

Neve: Juhász Barnabás
Születési ideje: 2004.10.21.
Anyja neve: Urbán Katalin Veronika, később Deák Katalin Veronika, jelenleg Sarnyai-Urbán Katalin Veronika.
Szeme kék, haja szőke, átlagos testalkatú.
Különös ismertetőjegye: nagyon klassz srác, mert az én fiam, gondolom, még most is.
Az eltűnés körülményei:
2006 novemberében találkoztunk utoljára a legkisebb fiammal. Azóta hiába keressük, az édesanyja elzárta előlünk, két és fél éve pedig jogellenesen Angliába vitte, és ott rejtegeti.
Ezt a borzasztó állapotot már 2005-ben előkészítette az idézésem és részvételem nélkül lefolytatott gyermekelhelyezési per és a titokban meghozott bírói ítélet a Szegedi Városi Bíróságon, amiről később sem értesítettek. A Szegedi Városi Bíróság két levelében arról akar meggyőzni, hogy ilyen gyermekelhelyezési pert soha nem is folytattak. Lehet, hogy nem is volt ilyen, ki tudja…
Abban az időben még mit sem sejtve, sok örömteli hetet töltöttünk együtt a kisfiammal. Én Barnabáson kívül, a másik édesanyától született, velem élő öt gyermekemet neveltem egymagam, és megbeszélésünk szerint, megosztva, hol nálunk, hol az édesanyja lakásában nevelkedett volna Barnabás.
Hamarosan elkezdődtek a problémák. Az édesanya kikötötte, hogy csak akkor fogja továbbra is hozzánk engedni a kisfiamat, ha nem teszek tanúvallomást, amikor tanúként idéztek egy ellene folyó bűnügyben. Ez nehéz döntés volt, de mégiscsak a gyermekem édesanyja…
A szerencsétlenség napra pontosan akkor ütött be, amikor három év elteltével anyuka az ügyét elévültnek gondolta. Éppen ezen a napon utaztunk Szegedre Barnabásért, hogy a megbeszélésünk szerint egy hónapra ismét magunkhoz vigyük. Ekkor figyelmeztetett az édesanya, hogy ez a lehetőség megszűnt, a fiamat a továbbiakban felejtsem el.
Gondoltam, hogy ez azért nem úgy megy, hogy egyszerűen csak elzárja előlünk a kisfiamat. De, már látom, mégis úgy megy.
A gyámhivatalban az előadó nő azt tanácsolta, legyek türelmes az anyukával, keressem a lehetőséget a megbeszélésre, majd ő is biztosan belátja, hogy nem helyes ez így, és a gyermekünknek az a jó, ha továbbra is megmarad a folyamatos kapcsolata a szüleivel. És, persze jegyzőkönyv, hivatalos formaság nem kell ehhez.
Eleinte megpróbáltam meggyőzni az édesanyát, hogy a kapcsolatunk akadályozásával milyen rosszat tesz a gyermekünknek. Írtam sok levelet.. Ezekre semmi válasz.
Megkerestem megint a gyámhivatalt, hogy az idő telik, de a helyzet mit sem változik. Közvetítésre kértem őket, és arra, hogy legalább az át nem vett leveleimet adják át az édesanyának, mert így hiába tanácsolják nekem, hogy keresem a lehetőséget a megbeszélésre. Sajnos, a gyámhivatal azt válaszolta, hogy a közvetítésre nincsen törvényes lehetőségük.
Közben nekem otthon is magyarázatokat kellett kitalálnom a többi gyermekemnek, akik rajongva szeretik az öcsikéjüket, idézgetik az aranyos mondásait, és nem értik még ma sem, hogy miért nem találkozhatnak vele. A legkisebb lányom néha még mindig úgy jön velem az utcán, mintha a kisöccse kezét fogná. Figyelmezteti, ha le kell lépni a járdáról, beszél hozzá, pedig nincs is ott.
A nagyobbak ferde szemmel néznek rám, nem is hiszik, hogy mindent megpróbáltam már, és nem én tehetek arról, ha nem lehet velünk a kistestvérük. Már az is felmerült beszélgetés közben, hogy talán csak én nem akarom, különben biztosan itt lehetne.
Nem tudom az ő szintjükön érthetően elmagyarázni, hogy a gyámhivatal súlyosan törvénysértő intézkedéseket hoz, a hivatalos leveleimre nyolc hónapig nem is válaszol, közben összejátszik az édesanyával a gyermek külföldre szöktetésében, és határozatba foglalja, hogy négyéves gyermekemnek a telefonos kapcsolattartás a legmegfelelőbb, amit hajnalban kell neki teljesíteni. Mit mondhatnék...?
Tulajdonképpen szerencse, hogy az anyuka még ennek az elmebeteg határozatnak sem tett eleget, mert én is csak annyit tudnék mondani a fiamnak, hogy nagyon szeretlek, de most feküdj vissza, mert ilyenkor még aludnod kell.
Eltűnt gyermekem felkutatásáért a rendőrség semmit sem tett, a beadványaimra egy év elteltével sem válaszolt. A magyar külképviseletek sem képesek kideríteni magyar állampolgárságú gyermekem tartózkodási helyét, pedig már azt is közöltem velük, melyik városban kellene keresni. A tiszteletbeli konzuloknak hiába írok, nem is válaszolnak, ugyanígy az UNO sóhivatalai, emberi jogi szervezetei és a UNICEF. Írhattam én ezeknek magyarul, angolul, hollandul – mit érdekli ez őket.
Pozitívabb hozzáállást csak az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumtól tapasztaltam. Ők tájékoztattak arról a lehetőségemről, hogy angol ügyvédet fogadva, saját költségemen az angol bírósághoz fordulhatok. A megkérdezett ügyvéd készségesen elmondta, hogy amennyiben van erre tíz évem, és néhány millióm, akkor ő bármikor, szívesen vállalja… Persze, nem ígérhet.
Azt hiszem, nemcsak a gyermekeimnek, de saját magamnak sem tudom érthetővé tenni, hogy mi történik itt. Az egészen biztos, hogy nincsen erre tíz évünk.
Egyértelműen csak az Ombudsman foglalt állást a hivatali törvénytelenségekről, de a bíróságokra neki sem terjed ki a hatásköre, és az elkészített jelentésétől sajnos semmi sem oldódik meg.

Az állam törvényekben, nemzetközi egyezményekben előírt kötelessége, hogy megvédje az én gyermekemet is a jogsértésektől, a családi kötelékeinek szétszakításától, az elhurcolástól, külföldre csempészéstől.
A hatóságok a kötelezettségeiknek nem tesznek eleget, sőt éppen maguk követnek el törvénytelenségeket gyermekem ellen.
Amikor pedig, szülőként küzdök a saját gyermekem érdekeiért, akkor nem elég, hogy szembe találom magam az édesanya könyörtelen egoizmusával, de még az állam gyermekellenes, törvénysértő apparátusa is ellenem fordul.
Az ilyen mocskot hívják eurokompatibilis jogrendszernek.
Ha nő lennék, már Európa minden hatóságát mozgósították volna, hogy visszahozzák a külföldre csempészett gyermeket. Férfiként viszont, arra sem lehet igényem, hogy találkozzam a fiammal. Még gyermekem tartózkodási helyét sem tudhatom meg.
Itt, az Európai Unióban a süket duma szintjén egyenjogúság, törvény előtti egyenlőség, tisztességes törvényes eljáráshoz való jog és a gyermekek fokozott védelme érvényesül. Mi meg, itt élünk, és saját bőrünkön tapasztaljuk ennek az ellenkezőjét, a valóságot.
Nálunk sok százezer apát sújt durva diszkrimináció, a törvény előtt alárendeltek vagyunk, tetszés szerint fosztanak meg bennünket gyermekeinktől. Jogfosztott, kisemmizett apák százezrei alszanak fedél nélkül az utcákon.
Képzeljük el a magyarországi borzalmakat egy Kína méretű országra kivetítve! Mi lenne, ha például Kínában is olyan hatalmas méreteket öltene a törvény előtti diszkrimináció, mint Magyarországon? Ott százmillió ember menne ebbe tönkre.
Itt az emberi jogi bizniszben érdekelt politikusok ontják magukból a zsidó-keresztyén, euroatlanti álszent hazugságokat, de a valóságban hol vagyunk mi még attól, hogy Kína, vagy Irán jogrendszerét kritizáljuk?! A civilizáció nem a TV, az Internet, a motorizáció és a magas GDP. A civilizált világ ott kezdődik, ahol a legalapvetőbb természetjogi normáknak meg tudnak felelni. Remélem, hogy emberségesebb kultúrák majd alapos leckét adnak civilizációból ennek a rothadó európai világnak. Csak, minél hamarabb már!

Nem is tudom, a fájdalom, a gyűlölet vagy az undor erősebb bennem, amikor végig kell néznem, hogyan rombolja szét az édesanya és a magyar hatóságok a legkisebb fiam családi hátterét, és hogyan teszik tönkre helyrehozhatatlanul az életét.
Kérem, ha Magyarországon, vagy máshol valakinek a környezetében, ismeretségi körében feltűnne gyermekem, azonnal értesítsen itt, magán üzenetben!

A cikket írta Juhász Andás G.

keressuk.barnabas@gmail.com

A TERROR HÁZA

Segélyüvöltésektől visszhangzott július 5-ödikén, délután fél három körül a Szegedi Önkormányzat Széchenyi téren álló épülete. Az éktelen lármára felfigyelő járókelők biztonsági akciót láthattak perceken keresztül. A házból, egyenruhás őrök egy üvöltő férfit penderítettek ki az úttestre. A betolakodó nem nyugodott, szakadatlanul segítségért és a gyermekeiért kiáltva, újra és újra megkísérelte a bejutást, de a biztonsági őr gyors ütésekkel hárított.

Negyedik éve keressük a legkisebb fiamat, akivel azóta életjelet sem küldhettünk egymásnak. Az édesanyja jogellenesen külföldön rejtegeti, és minden hatóság a legmesszebbmenőkig támogatja ebben. Papíron megtartott bírósági tárgyalásról állítottak ki számára utólag gyermekelhelyezési ítéletet, a Gyámhivatal határozatot hozott, hogy gyermekemmel személyesen nem érintkezhetek, nem láthatjuk egymást, a rendőrség csak két év múlva indított nyomozást az eltűnt személy felkutatására, ami azzal zárult, hogy gyermekem tartózkodási helyét velem nem közölhetik, stb. Nem mintha mindennek bármi törvényes alapja lenne, vagy a gyermekfelügyeleti jogomat bármilyen hatósági ítélet vagy határozat korlátozná. Ellenkezőleg, további öt vér szerinti gyermekemet egyedül nevelem, és jogos apai büszkeséggel tölt el egészséges testi-lelki fejlődésük, szépen alakuló életpályájuk.
Tisztán azért alkalmaznak ellenünk minden lehetséges törvénytelen eszközt, mert vannak, akikre a törvények nem vonatkoznak, és az összeköttetéseik hálózata átsző minden hatóságot.

Apaként és gyermekként, úgy kezelnek bennünket Magyarországon, mint a jogfosztott állatokat. Kisfiammal ahhoz sincsen jogunk, hogy ismerjük egymást.

Itt küldött tudósításomban a hatósági brutalitás újabb epizódjáról számolok be, ami a Szegedi Gyámhivatalban sújtott le rám, és három kiskorú gyermekemre, amikor ügyfélként ragaszkodtam a szabályos iratkezeléshez, beadványom átvételéhez és iktatásához, és előzetesen egyeztetett időpontban panasztételre készültem menni az aljegyző asszonyhoz.

A biztonsági emberek gyermekeim szeme láttára összevertek és kidobtak az úttestre, a gyerekeket pedig bezárták az épületbe, és nem engedtek visszamenni értük. Ezután megbilincseltek, és beszállítottak a rendőrségre. Ott természetesen kiderült, hogy semmi törvénybe ütközőt nem követtem el, de a testi sérüléseken túl, különösen gyermekeimben, mély nyomokat hagytak a történtek.

Most négy gyermekemmel elindulunk, hogy megkeressük eltűnt kisöccsüket valahol Európában, vagy ki tudja, hol. Szinte semmi támpontunk sincsen. A hosszas internetes keresés is csak egy találatot adott. Az édesanyát, S.-U. Katalint és rokonságát megtaláltuk a Jobbik ellen külföldről szervezett kampány kezdeményezői között a neten, de az eredeti, többnyelvű “Nem a mi nevünkben…” honlap is köddé vált már a kampányolók csúfos bukása óta, csak néhány elszórt hivatkozása maradt fenn azoknak a fent felejtett honlapjain, akiknek komoly félelme, hogy esetleg törvényesség uralkodhat el az országban. Minderről majd egy újabb tudósításban szeretnék beszámolni.

A terror háza

Segélyüvöltésektől visszhangzott július 5-ödikén, délután fél három körül a Szegedi Önkormányzat Széchenyi téren álló épülete. Az éktelen lármára felfigyelő járókelők biztonsági akciót láthattak perceken keresztül. A házból, egyenruhás őrök egy üvöltő férfit penderítettek ki az úttestre. A betolakodó nem nyugodott, szakadatlanul segítségért és a gyermekeiért kiáltva, újra és újra megkísérelte a bejutást, de a biztonsági őr gyors ütésekkel hárított.

Egy újabb agresszív apa, akinél kimaradt a láthatás... Na, jó - a gyámügyi konfliktusok heves indulatokkal járnak, szűrhették le a bámészkodók, és ki jobbra, ki balra el.

A súlyos bejárati kapu azonban feltárult, három zokogó-visító kisgyermek rohant ki rajta, és ettől elcsitult a rémült kiáltozás. A járőrkocsi megérkezésekor már a gyermekek könnyei is felszáradtak, így a rendőri intézkedés alatt néhány szót válthattam a kicsikkel. 250 km-re laknak Szegedtől. Nem velük kapcsolatos az ügy, aminek intézésére a Gyámhivatal fogadónapjára érkeztek délelőtt. Elmondták, hogy nem értik a történteket. 3 órát kellett várakozniuk a folyosón az ügyintéző hölgy megérkezésére, aztán csak a segélykiáltásokat hallották az irodából, és azt látták, hogy apjukat egyenruhás emberek ütik-verik, vonszolják kifelé. Rémületükben az épület belseje felé futottak. A két kislány megpróbált bezárkózni egy női mellékhelyiségbe, a fiú a kijáratot kereste, de bent rekedt, mert eltévedt a kanyarodókban.

Eközben a helyszínelés lezárult, a gyámhatósági ügyintézés is lebonyolódott a lépcsőn, a hivatal munkatársa átnyújtotta a hivatalhoz címzett beadvány kézjegyével ellátott másolati példányát az ügyfél részére.

Összességében, nem volt eredménytelen a hajnal óta tartó, 500 km-es utazás első fele -a beadvány elért a címzett hivatalhoz.

A rendőri intézkedés következő lépéseként, a három kisgyermeket egy járőrkocsiba ültették, apjukat pedig az épület előtt megbilincselve, egy másik autóval szállították el. Vélhetően nem hazafelé...

Mindössze ennyi, ami feltűnhetett, ha feltűnt egyáltalán a Tisza-part őgyelgőinek egy fülledt délután. Ezt újság nem hozza, mert kinek munkája az elhallgatás, talán ettől függ a mindennapija, jól tudja ám, miről kell mélyen hallgatnia.

Négy év szomorúság zuhant ma rám. Életre keltek mozivászonra szánt mesék, az indulat, amint a kápó tépi ki a szülő kezéből gyermekét, és pillantásukat utószor fűzi egybe földi lét. Nem a múlt, ez a ma, a jelen Magyarországa. Itt ülök megverve, megalázva, bilincsben, kihallgatásomra várva.

Kisfiam valahol, egy ismeretlen távolvilágban, éjjel még jobban összehúzza magát, hogy álmában fogja, ölelje a szónál tisztábban hallott ígéret igazát. A messzeségen néha megtörik tekintete, és lát, és megadja az összes felmentést, amit boldogan nekem, csak nekem talált, hogy apa jön, de a gonosz szörny útjába állt, és a küzdelemhez küld felém egy mosolygós biztatást.

A válasz szárnyal téren, léten át, sohase félj, nem felejti el apa a kisfiát!

Egy édesapa

Juhász András Géza
keressuk.barnabas@gmail.com


A cikket írta és a reagálásokat várja:
- bandibandi -

Séta Mohácson 2.

Gyere, sétáljunk tovább kedves J. Bond, most hogy megismerkedtél a Bádogemberrel, aki Herminke nénénk szerelme, aki nem más mint II. Lajos, aki viszont az én szerelmem, talán vegyük szemügyre a sétálóutcát.

Az elején mindjárt láthatod a "toronyórát", ami hol működik, hol nem, de mindenesetre megmutatja a göcsörtös fáknak, hogy milyen egyenesen kellene állniuk. Mert a lényeg az egyenesség! :)

Pár méterre van a galambos szökőkút, ami most üres, de ha lenne benne víz, akkor a galambok és a verebek korcsolyázhatnának a befagyott vizén.

Nyáron nagyon szép, de most a tél örömeit élvezzük. Vagy éppen nem élvezzük.

A keleties, mondhatni törökös stílusú épület mellett egy ultramodern játszótér foglal helyet. Én nem tudom, mi mire való, de a kicsik biztos.

Amikor előző napokban erre sétáltam, egy nagyapakorú apuka töltötte itt az időt a kisfiával.

Régi és új megfér egymás mellett békésen. Olyasmi ez, mint az idők találkozása... Azt hiszem... kicsit szentimentális hangulatban vagyok. :)))

Szeretem ezeket a kovácsoltvas erkélyeket..

Vajon kaptak itt valaha szerenádot szépséges leányok? Vagy másztak le összekötözött lepedőn csábító szeretők a férj haragjától félve? Vajon beszélgettek egyik erkélyről átsuttogva a másikra az éj leple alatt? Mennyi mindent rejthet a múlt és az ősi falak...

Most pedig romos és eladó... Nincs gazdája, csupán az enyészet tanyázik benne... szomorú...

Ám vannak olyan épületek, amiket felújítottak, és üzletek bérelték ki, mint ez a sárga is. Az egyikben a volt főnökasszonyom van.

Mellette egy nemrég épült társasház, még őt sem töltötték meg boldog családok. Pedig itt is nagyon szép erkélyek vannak és az erkélyek ugye... romantikát követelnek. :))))

.

A sétálóutca végén a Szentháromság utcába jutunk, és a szentháromság szobor tetején, hol a galamb jelképezi a Szent Lelket... nos tiszteletlen galambok foglalnak helyet a "galamb" tetején. De lehet, hogy csak szeretnivaló ateisták. :)))

Megpróbáltam közelebbről is, hátha látszanak az ateista galambok. Hogy egyem a zúzájukat. :))))

És a dunapart... Apa és kisfia... vagy papa és kisfia...

Nézik a kompot, ami most indul vissza a szigetről, Újmohácsról.

Sirályok felsorakozva várják a kikötést...

Vadkacsák diszkréten félrehúzódva várakoznak...

A kompkikötőnél a nemrég újjáépített Szent János Hotel terpeszkedik, régebben Csele Hotel volt. Az unokahúgom itt recepciós, ha valakit érdekel a dolog.

A másik oldalán a Révkapu szálló van, és itt lehet jegyet is venni a kompra.

Szembelévő oldalon van az a fagylaltozó, ahol az egész városban a legnagyobb gombócokat adják. Finom is és viszonylag olcsó. Ez nagyon fontos információ!

Azt még nem mondtam, hogy a hotel mellett van a Halászcsárda. Nem nagyon látszik, ott bújik meg az oldalán...

Mutatok egy nagyobb képet... előtte Nepomuki Szent János szobra. Ide jártam gyakorlatra, amikor a vendéglátós tanfolyamot végeztem. Minden este zenél Ifj. Peti Kovács István, alias Pista batya, a híres cigányzenész a fiaival és az unokáival. Minden este elénekelte a kedvenc dalaimat. Egyszer azt történt, hogy... de ez már egy másik történet...

Menjünk visszafelé, mert most már nagyon fázom...

Nézd! Ez a kedvenc virágboltom... Kitalálod miért, J. Bond? :)))

Mellette félpucér pár mutogatja a fehérneműjét, tuti nem fáznak. :)))

A hősök parkja és a II. világháborús emlékmű.

Ez egy kedves, eldugott kis viskó, két nagy családi ház közé szorulva. Évek óta lakatlan lehet. Teljesen benőtte a cserjés. Talán itt alussza álmát egy modern kori Csipkerózsika... Nagyon tetszenek az ilyen romantikus-romos házak, az ember szabadon engedheti a fantáziáját. Tele vannak lehetőséggel...

Azt kérded hová megyünk, J. Bond? A nagynénimhez. Pár éve beköltöztek a városba. Kicsit megmelegszünk nála.

Odafelé még útba esik a Szekeres Cukrászda régebbi épülete, ez a leghíresebb a környéken, amióta csak az eszemet tudom. Szintén generációkon át viszik a mesterséget.

Hamarosan a Kóló térhez érünk, itt szoktak gyülekezni a busók, mielőtt elindulnak zajos útjukra.

De nézzük csak közelebbről:

Talán egy busó lehet, a szobor alsó része, de a többi... hiába, ez művészet..

És még egy kis ház, ami az enyészeté... Pedig egy kis munkával csodás dolgot lehetne kihozni belőle...

Most már mindjárt ott vagyunk a nagynénimnél. Nézd egy cica lefigyelt minket! :)))

Akkor gyere be, dézsmáljuk meg a neném csokikészletét, nemrég jöttek haza németből...

Aztán.... jössz máskor is, J. Bond? Még mindig nem mutattam meg mindent. Azt hiszem, sokkal több idő kell hozzá. De remélem így is jól érezted magad ebben a csontig hatoló hidegben.

:)

Még Mohácsról komolyabban.

Séta Mohácson - 1.

Egy kedves, ifjú barátom, nevezzük J. Bond-nak, mondta, hogy szívesen megnézné egyszer Mohácsot. Egy ideje fokozottabban érdeklődik a történelem iránt, és hát Mohács történelmi város... Ráadásul én is érdekes vagyok... Szívesen venne egy idegenvezetést...

Ez izgalmas, és azonnal pánikba is esek, mert a történelem nem a kedvenc tantárgyam volt... A történelem számomra akkor vált izgalmassá és valóságossá, amikor azÖrökségem-e t írtam, és gondolatban időutazást tettem a dédanyám fiatalkorába visszautazva... Akkor ott voltam, és lélekben átéltem a malenkíj robot minden borzalmát vele együtt.

Most sem egy komoly beszámolóra készülök az 1526-os évekbeli eseményekről, mindezeket a krónikások már megírták, plagizálni pedig nem akarok. Minden megtalálható a csatáról egy aprócska kis kutatás után.

Kedves J. Bond... egy sétára hívlak, hogy megmutassam, milyen Mohács az én szememben... bár be kell vallanom, egy pillanatra abban is elbizonytalanodtam, hogy tudok-e bármit is a városról. Én nem vagyok olyan okos. De mesélni tudok...

Kezdetnek leparkolok a kórházi büfé előtt, ahol nagyon finom forrócsokit szoktam inni, hatalmas adag tejszínhabbal a tetején, kakaóporral megszórva. Jólesik egy ilyen hideg napon, mint a mai.

Nem hagyhatom ki a kórházat, aminek a szülészetén harmincegy és fél éve világra jöttem. Látod a földszinten az ablakokat? Na, ott születtem. :)))

Ahogy jövünk tovább a járdán azonnal a Kisfaludi Károly Gimnáziumhoz érünk. Anyu ide járt gimibe. A kedvedért megnéztem a táblát, hogy mi van ráírva:

Most már én is tudom, hogy a XVIII. században épült, barokk stílusú püspöki kastély volt eredetileg...

Látod? Egész hosszú a sárga épület, itt-ott málladozik a vakolat.

Na de haladjunk, még nagyon sok mindent meg szeretnék mutatni.

Ahogy tovább megyünk a Ferences templomba botlunk szintén barokk és szintén műemlék, gondolom szintén a XVIII. századból. Ő lakik az oldalán, akiről a szemben lévő park is kapta a nevét: Szepessy Ignác.

És egy kicsit közelebbről azt a címert:

Amúgy nem járok ide, úgyhogy sétáljunk tovább...

Az út másik oldalán a Szepessy park található...

Háttérben a víztorony kék-fehér oszlopa látható. A padon pedig romantikus üzenet:

A park rendjét egy sas őrzi...

Azt mondod turul madár? Én is azt mondom, de a szobron más van...

"MÉG ÁLL BÁSTYÁNK. AZ ŐS HATÁR

A TÁTRA. RAJTA A SZENT MADÁR.

A LENGYEL SAS IDE VIGYÁZ.

MOHÁCS PÉLDA LEGYEN, NE GYÁSZ."

Talán így kivehetőbb, mint itt...

Innen továbbhaladva a II. Lajos utcába jutunk... szép régi házak tarkítják az utunkat...

Az egyik sárga házon egy táblát találtam, ezen:

Akkor a táblát kicsit közelebbről:

A kép önmagáért beszél. :)

Ez a csúnya, sárga épület a Török kávéház. Már évek óta bezárt. Rossz nézni, ahogy haldoklik és lassan az enyészeté lesz, mint minden, amit nem használnak... A házak azt szeretik, ha lakóik vannak. Anélkül meghalnak.

Egyszer régen randiztam itt. /Ami azt jelenti, hogy tíz éve még működő kávéház volt./ A fiatalembernek a derékig érő, hullámos, barna haja volt a vonzereje. Akkoriban rajongtam az indián kultúráért... Egy boxban összebújtunk és boros-kólát ittunk. Csókot csent... Hm... izgalmas időszakom volt...

A következő utca már Dózsa György névre hallgat. Nem feledkezhetem meg a kisállat-kereskedésről, ahol gyerekkoromban egy szőke, kék szemű férfi volt az eladó. Nagyon szerelmes voltam belé. Persze kizárólag csak a hörcsögök miatt. Na jó... bevallom... a pintyek miatt is. Pintyet még mindig szeretnék. Kanáriról nem is beszélve... :)))

A túloldalon a zeneiskola helyett nemrég a Pannon Hotel épült, de mi csak maradjunk, emitt. Ne cikázzunk össze-vissza, mint bennem a gondolatok.

A Flamingó virágbolt is ott van a helyén, amióta az eszemet tudom, de nála sokkal izgalmasabb a Public House, amit mi magunk közt vagány férfilábak kirakatának hívunk, mert a csizmák úgy szoktak sorakozni, mint máshol a Mikulásra várók. Úgy értem, hogy vagány férfiak szoktak ülni a kirakatban. :)))

Kihalt még az utca... Ezt a gyönyörűséget nemrég fedeztem csak fel, a felújított állatpatika épületénél:

A következő utca már a Szabadság lesz. Ebben a zöld épületben laktam először albérletben:

A szabadság kezdete volt... nem messze, ledér hölgy árulja a fehérneműjét, és diszkrét bájait:

Csak csendben megjegyzem, nem én vagyok. :))))

Egyszer régebben, körülbelül egy évvel ezelőtt már ígértem kedves J. Bond, - igaz, akkor még nem neked - megmutatom majd, hogy Mohács közepén lakik Óz a nagy varázsló, Dorotty, a bádogember, a gyáva oroszlán, az északi és a déli boszorkány és a madárijesztő.

Csak mindig végig a sárgaköves úton!!!

Először is bemutatnám a gyáva oroszlánt:

Dorotty-t az északi és déli boszival...

Valamint a bádogembert:

Nem tudom miért, de nekem ő a legszimpatikusabb. Biztos a mikulásos szakálla miatt. :)))

Amúgy ő II. Lajos, ki belefulladt a Csele patakba. Legalábbis arról hírhedt.

És ilyen sokan tették össze:

A bádogember feladata most a sírok őrzése...

Az egyik közelebbről:

Tarcsay Miklós, testőrség kapitánya. Elhunyt 1526 - ban. Ugye ismerős évszám?

A Fogadalmi templom uralja a Széchenyi tér közepét:

Ám a lányok a palota, akarom mondani a Polgármesteri Hivatal előtt állnak...

A madárijesztő éppen most jön ki az épületből... nem nagyon látszik...

Kicsit elfáradtam... Kedves J. Bond, üljünk le egy padra és meséld el, hogy hogy tetszett, amit eddig láttál? Utána majd tovább mesélek én is.

:)