Foltos és Kormos

Ő Foltos.



Hideg, süvítő szelekkel végérvényesen beköszöntött az ősz. A diófák lombjukat vesztve meztelenkednek a kert végében, egyetlen éjszaka lehullt sárga ruhájuk. A meggyfa is borostyánszínben pompázik már, csak a derekas cseresznyefa ragaszkodik kitartóan zöld lombjához.

Kiskutyáink, Foltos és Kormos naphosszat kerítés nélküli udvarunkon játszanak. Néha átkukkantanak a szomszédos telekre is, hogy minden rendben van-e. Ők az új őrzői a környéknek.
Mostanában egyre többet, és egyre hevesebben verekszenek egymással. Foltos torokra támad, Kormos pedig lágyékra. Néha már én választom szét őket, amikor az aktuális gyengébb nagyon sír. De persze kell ez a játékos verekedés nekik, hogy megtanulják a harcot. A mániájuk, hogy a lábamnál játszanak, úgy verekszenek. Mivel szeretnek a lábam közelében lenni. De ha már ketten vannak, akkor nem unatkoznak. Egy pár harapást már én is kaptam így. Két tűz közé kerülve kapkodom a lábaimat a csattogó állkapcsok és hófehér fogak elől.



Még nincs egy hónapja, hogy hozzánk költöztek. De máris nagy változásokon mentek keresztül. A két kis gombócból, úgy tűnik, hogy csak Kormos marad tacskó jellegű, a rövid lábaival. Foltosnak viszont az elmúlt időben megnyúltak a lábai. Ő már inkább foxi-szerű kezd lenni. Amikor először mondták ezt róla, még nem vettem komolyan, de az azóta eltelt két hét alatt hihetetlen sebességgel megnyúlt a lába. És ezek a hosszú lábak okozzák a meglepetést reggelente...

Ő Kormos.

Az első ajtónyitáskor máris jönnek befelé, melegedni a házba. A hálószobánk az emeleten van, lakkozott falépcső vezet fel. Foltos pár napja megtett két lépcsőfokot, de nem jött tovább. Kormos nem tudott lépcsőzni. Gondoltam talán tériszonya van, azért nem jön feljebb. Két napra rá Foltos már a lépcsőfordulóig jutott, de ott megint lecövekelt. Ilyenkor nyüszített, én pedig azonnal indultam, hogy visszavigyem a biztonságos talajra.



Ám egyik nap, amikor itt ültem a számítógép előtt, hallom, hogy valaki már megint esetlenül próbálja megmászni a lépcsőfokokat.
-Nem baj, majd visszamegy -áltattam magam.
Ám a következő percben elhallgatott a kis karmok kopogása a falépcsőn, és nem sokra rá valami a lábamhoz bújt. Foltos kis bogárszemeivel rajongva nézett rám, miközben kis popsiját letette. Természetesen én is olvadoztam ettől a rajongástól, na de a kutyáknak azért mégsem kellene feljönni. De elgyengülve az ölembe vettem mégis, ahol el is szundított. Azóta, talán ezt mondanom sem kell, rendszeres szokásává tette, hogy ha nem lát engem a földszinten, akkor feljön értem. Az ölembe kéredzkedik, és szundít egyet. Mint ma estefelé is, amikor a képet készítettem.
Ahogy pedig elnéztem a képeket, megláttam, hogy mi az oka annak, hogy csak ő jön fel, és a tacsilábú Kormos nem. Azok a hosszú lábak! Vajon kire ütött ez a gyerek?