Feltartóztathatatlanul közeleg a tél. A fák szemérmesen meztelenkednek a kertben, már csak a birs tudta megőrizni zöld köntösét. A cseresznyefánk is sárga köpenybe burkolózott, de egy-egy helyen már pirosas színt kaptak levelei, és lassan majd ők is megadják magukat a szélnek, és csatlakoznak testvéreikhez az avarban.
Foltos és Kormos életében a napok gyorsan peregnek, ők pedig nőnek-növögetnek. Szinte egész nap a kertben hancúroznak a macskákkal és egymással. Leginkább Sir Kánnal a vörös kandúrkával szokásuk játszani. Rendszerint ketten ugornak rá, így könnyen legyűrik, de azért őt sem kell félteni. Ha a kutyák éppen békésen pihennek, akkor ő kezdi el pofozgatni őket. Pláne, ha a kis farkukat csóválják. Hiszen ez számára ellenállhatatlan vonzerővel bír.
Mégis, amikor reggel a férjem kinyitja az ajtót, -és egyszerre vagy nyolc macska esik be rajta a két kutyán kívül, ezek közül kettő máris az emeleti szobánk felé veszi az irányt, -akkor mire észreveszem Sir Kán és Foltos máris a fotelomban viaskodik a jobb helyért. Természetesen teljességgel figyelmen kívül hagyva azt, hogy én is benne ülök. Miután összerugdosnak kicsit, és Sir Kán felkapaszkodik a vállamra, valamint Foltos megrágja a hajam végét, békés álomba szenderülnek egymás mellett. De ekkor már úgy elterpeszkednek, hogy számomra nem marad hely. Nincs mit tenni, már nem csak Gáborom túr ki a számítógép elől, hanem ők is.
Amikor szép idő van, kimegyek a kertbe, hogy élvezzem az utolsó őszi napsugarakat. Foltos, Kormos és a macskák rendszerint követnek. Nincs is min csodálkozni, egy csapatot alkotunk. Ám a kutyusok nem bírnak magukkal. Folyton folyvást verekednek. Hol csak egymással, hol a cicákkal is. Amikor a lábamnál folyik ismét a harc, akkor rájuk kiáltok. Ekkor rendszerint szétrebbennek, én pedig csak mosolygok magamban, hiszen ugyanúgy szólok rájuk, mint annak idején Anyu kiabált velem és Öcsivel:
-Nem igaz, hogy nem tudtok egy percre nyugton maradni!
Csak mosolygok magamban. Na, gondoltam, ennyit arról, hogy a kutya az kutya, és nem gyerek. És még én néztem furán a barátnőmre, mikor azt mondta, hogy a skótjuhászuk a gyerekük /azóta született egy kislányuk/. Hiszen, amikor csak kicsit rosszak, akkor így morgok velük:
-Kisfiúk, kisfiúk!
Ennyit a következetességemről, a kutya az kutya, csak nem nekem. Látszik is az eredménye, a férjemnek engedelmeskednek, engem meg szeretnek.
Feltartóztathatatlanul közeleg a tél. A fák szemérmesen meztelenkednek a kertben, már csak a birs tudta megőrizni zöld köntösét. A cseresznyefánk is sárga köpenybe burkolózott, de egy-egy helyen már pirosas színt kaptak levelei, és lassan majd ők is megadják magukat a szélnek, és csatlakoznak testvéreikhez az avarban.
Foltos és Kormos életében a napok gyorsan peregnek, ők pedig nőnek-növögetnek. Szinte egész nap a kertben hancúroznak a macskákkal és egymással. Leginkább Sir Kánnal a vörös kandúrkával szokásuk játszani. Rendszerint ketten ugornak rá, így könnyen legyűrik, de azért őt sem kell félteni. Ha a kutyák éppen békésen pihennek, akkor ő kezdi el pofozgatni őket. Pláne, ha a kis farkukat csóválják. Hiszen ez számára ellenállhatatlan vonzerővel bír.
Mégis, amikor reggel a férjem kinyitja az ajtót, -és egyszerre vagy nyolc macska esik be rajta a két kutyán kívül, ezek közül kettő máris az emeleti szobánk felé veszi az irányt, -akkor mire észreveszem Sir Kán és Foltos máris a fotelomban viaskodik a jobb helyért. Természetesen teljességgel figyelmen kívül hagyva azt, hogy én is benne ülök. Miután összerugdosnak kicsit, és Sir Kán felkapaszkodik a vállamra, valamint Foltos megrágja a hajam végét, békés álomba szenderülnek egymás mellett. De ekkor már úgy elterpeszkednek, hogy számomra nem marad hely. Nincs mit tenni, már nem csak Gáborom túr ki a számítógép elől, hanem ők is.
Amikor szép idő van, kimegyek a kertbe, hogy élvezzem az utolsó őszi napsugarakat. Foltos, Kormos és a macskák rendszerint követnek. Nincs is min csodálkozni, egy csapatot alkotunk. Ám a kutyusok nem bírnak magukkal. Folyton folyvást verekednek. Hol csak egymással, hol a cicákkal is. Amikor a lábamnál folyik ismét a harc, akkor rájuk kiáltok. Ekkor rendszerint szétrebbennek, én pedig csak mosolygok magamban, hiszen ugyanúgy szólok rájuk, mint annak idején Anyu kiabált velem és Öcsivel:
-Nem igaz, hogy nem tudtok egy percre nyugton maradni!
Csak mosolygok magamban. Na, gondoltam, ennyit arról, hogy a kutya az kutya, és nem gyerek. És még én néztem furán a barátnőmre, mikor azt mondta, hogy a skótjuhászuk a gyerekük /azóta született egy kislányuk/. Hiszen, amikor csak kicsit rosszak, akkor így morgok velük:
-Kisfiúk, kisfiúk!
Ennyit a következetességemről, a kutya az kutya, csak nem nekem. Látszik is az eredménye, a férjemnek engedelmeskednek, engem meg szeretnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése