Vivien beletaposott a fékbe, a kocsi csikorgó kerekekkel állt meg a szitáló esőben a csúszós úton. A sötétben csak a két őz szeme tükrözte vissza a reflektor fényét.A lány zakatoló szívvel és remegő kézzel kapaszkodott a kormányba. Himesháza felé a kanyargó szerpentin éjszakai sötétségbe borult. Csak a véletlenen és gyors reakcióján múlt, hogy nem ütötte el az úton átsétáló sutákat. Azok, mintha mi sem történt volna, komótosan mentek tovább. Ekkor egy fényszóró világította meg a kocsiját...
Kovács Vivien, Izabella és Áron elsőszülött lányaként húsz évvel ezelőtt látta meg a napvilágot, alig negyed órával megelőzve ikertestvérét, Dávidot, és öt évvel Rebekát a húgát. Sötétbarna, mandulaformájú szeme titokzatossá tette szív alakú arcát, melyet vörösesbarna, hullámos haj ölelt körbe, akárcsak az édesanyjának. Éppen csak százhatvan centiméter magasságával törékenynek tűnt vékony alkatával, de mégis erő és szenvedélyesség áradt belőle. Gyermekkorát boldog gondtalanság jellemezte, ami meghatározó volt az életében. A Jung tanya, ami még mindig nagyszülei nevét viselte, tökéletes otthonául szolgált az évek során. Most azonban szűknek érezte a környezetét, mintha egy madár lenne, aki szívesen elhagyná a szülői fészket. Éppen ezért kelt útra ilyen esős időben, a rossz útviszonyok ellenére is, hogy beszélgessen a nagybátyjával Andrással, akivel mindig nagyon jól megértették egymást. Nagynénje, Apollónia bölcs szavait is mindig szívesen hallgatta, akit gyermekkora óta rajongással szeretett, mégis a férfi értette meg legjobban kis szíve titkait, mert hasonló volt a szellemük. Vivient pedig mostanában nagyon feszítette egy érzés a bensőjében, ami kíméletlenül követelte a változást.
...A másik kocsi megállt mellette, majd a sofőr leengedte az ablakot.
-Minden rendben? -kérdezte a zöld szempár tulajdonosa aggodalommal a hangjában.
-Igen, most már igen -válaszolt Vivien a férfinak, akit közben lopva szemügyre vett.
A férfi zöld macskaszemével és férfias vonásaival ragadozó benyomását keltette a lányban, keskeny ajka és sötét haja csak fokozta a hatást. Veszélyes, súgták a lánynak az ösztönei, ez pedig kíváncsivá tette.
-Biztosan?
-Persze, nincs semmi baj, csak megijedtem egy kicsit, de már elmúlt.
-Akkor rendben van -mondta a férfi, de nem vette le a szemét a lányról, aki elpirult zavarában.
-Mennem kell -szólt zavartan Vivien, de mégis fogva tartotta a férfi tekintete.
-Akkor menj csak, további jó utat!
-Köszönöm!
Vivien remegő kézzel fordította el a slusszkulcsot a zárban, majd elindult.
Még a nevét sem kérdeztem meg, jutott eszébe pár perc múlva, amikor megérkezett András és Apollónia otthonába.
Kozma András és Apollónia egy hosszú parasztházban laktak Himesháza egyik régebbi részén, a Kossuth Lajos utcában, ami éles ellentétben állt az új negyed színpompás, és néhol hivalkodó házaival. Otthonukat a béke és biztonság levegője töltötte be, ahol boldogan nevelték gyerekeiket, a tíz éves Balázst és a tizenkét éves Szabinát. A gyerekek mindketten Apollónia ibolyakék szemét és szőke haját örökölték, amit az édesapjuk megelégedve kócolt össze nap mint nap. Mindig kellemes légkör uralkodott náluk, kivéve, ha Balázs, aki túlságosan is hasonlított Andrásra, éppen rossz fát nem tett a tűzre, -ami persze gyakran előfordult.
Vivien rákanyarodott a ház előtti hídra, majd leállította a kocsit. Még mindig a zöld szemű férfi hatása alatt volt, amikor bekopogott a házba. Apollónia szélesre tárta a bejárati ajtót és örömmel tekintett rá.
-András, megérkezett a kedvenc unokahúgod -szólt hátra a férjének, aki máris öles léptekkel sietett az üdvözlésére.
-Gyere, ne hagyd az ajtóban ácsorogni ezt a szegény lányt!
-Nem is hagyom. Gyere Vivien, látom aggaszt valami -hívta a nagynénje.
-Majdnem elütöttem két őzet.
-Te lány, egy már nem is elég? -viccelődött András.
-Tudod, hogy nem érem be kevéssel.
-Tudom, neked minden kell -nevetett fel a férfi. -És hány férfi szívet törtél össze, amióta nem láttalak?
-Egyet sem, de amúgy most találkoztam valakivel... -kezdte a lány, de nem tudta befejezni, mert ekkor megint kinyílt az ajtó, és belépett rajta a zöld szemű idegen.
Vivien megkövülten állt az ajtóban, megrökönyödve nézett az idegenre, aki egy határozott lépéssel már bent is volt a házban, majd becsukta az ajtót.
-Sziasztok, csak beugrottam egy percre Andráshoz... -kezdte a férfi, és ekkor vette észre Vivient.
A lány zavartan nézett rá, és maga sem értette, hogy mi ez a furcsa érzés, általában nem szokott ilyen lenni, de a férfiból olyan elemi erővel sugárzott az erő, ami meglepte.
András érzékelte, hogy valami van a levegőben, és kíváncsian kérdezte:
-Ismeritek egymást?
-Még nem -mondták egyszerre.
-Vivien, ő Kozma Csongor, az unokaöcsém. Csongor, ő Kovács Vivien, a feleségem unokahúga.
A lány a kezét nyújtotta, de mintha áram rázta volna meg, mikor Csongor megérintette. Egy rövid kézfogás után gyorsan a zsebébe is süllyesztette. Apollónia érdeklődéssel figyelte az eseményeket, cinkosan Andrásra mosolygott.
-Mit is kezdtél el mondani, kivel találkoztál? -kérdezte, miközben karon fogta Vivient, és a konyhába húzta magával.
-Gyere, üljünk le... -hallották a hátuk mögül András hangját, ahogy beljebb invitálja az unokaöccsét.
-Nem is tudtam, hogy Andrásnak van unokaöccse.
-Nem tudhattad, eddig külföldön volt, én is csak most ismerkedtem meg vele pár napja -mondta Apollónia, miközben vizet engedett a teához.
-Érdekes férfi...
-Igen, csak nem...?
-Ne nézz így rám -pirult el Vivien, immár nem először a mai este folyamán.
-Csak nem ő volt az, akiről mesélni kezdtél, amikor belépett az ajtón?
-Mi tagadás... Ő volt.
-Azt hiszem, tudom, hogy milyen érzések tombolnak benned.
-Honnan tudnád?
-Ha valaki ennyire ismer, mit én, az mindent kiolvas a szemedből.
-És mit olvasol ki? -érdeklődött Vivien, és remélte, hogy nem látszik rajta meg minden.
-Láttam, hogy nagy hatással van rád Csongor személyes varázsa.
-Ez még nem jelent semmit... -tiltakozott a lány.
-Tudom, hogy nem hiszel romantikus bolondságokban, úgyhogy nem nyaggatlak tovább.
-Akkor megúsztam?
-Ez egyszer igen, de majd visszatérünk rá.
-Na, ettől féltem én is -mondta Vivien csúfondáros mosollyal.
Apollónia egy tálcán bevitte a férjének és Csongornak a forró teát a nappaliba. Vivien az ajtóból figyelte őket. András felnézett és észrevette őt.
-Gyere ülj közénk! -hívta.
-Sajnálom, de mennem kell, anyáék aggódni fognak, ha sokára érek haza, főleg most, hogy kezd leszállni a köd.
-Ne kísérjelek haza?
-Nem kell, már vezettem ködben, mikor tanuló voltam.
-Indulok én is, majd megyek utánad, még be kell mennem Mohácsra.
-Hát, ha így gondolod...
-Persze, induljunk is.
-Csongor, aztán vigyázz a kislányra! -nézett rá sokatmondóan András.
-Persze, mint a szemem fényére -ígérte.
Vivien érezte a ki nem mondott szavakat, és gyors menekülőre fogta a dolgot.
-Sziasztok! -köszönt el gyorsan és kilépett a házból.
-Majd holnap benézek megint -mondta Csongor, és a lány után sietett.
András becsukta az ajtót, majd a feleségére nézett.
-Na, miről folyt a női csevej?
-Hát mi másról, mint férfiakról -kuncogott Apollónia és átölelte a férjét.
-Reméltem is -jegyezte meg András és egy gyengéd csókot adott az ajkára.
Vivien olyan szorosan fogta a kormányt, hogy belefehéredtek az ujjpercei. A köd sűrű fátyolként ereszkedett a tájra. Semmit nem látott a kocsi lámpáitól egy-két méternél tovább. Inkább csak tudta és érezte, hogy merre kanyarodik a szerpentin, mintsem látta volna. Nagyon lassan haladt. Szorosan mögötte jött Csongor is a saját kocsijával, a ködlámpái tompa fénnyel világították meg az utat. Vivien egy óra alatt tette meg az egyébként negyed órás utat. Amikor ráfordult a tanyához vezető földesútra, jelzett a férfinak, hogy menjen tovább, de az mintha nem értette volna. Csongor lehúzta az ablakot, mire a lány követte a példáját.
-Hazakísérlek, megígértem Andrásnak.
-Igazán ne fáradj, most már nem esik bajom, majdnem otthon vagyok -próbálta lerázni a lány.
-Mondom megígértem -erősködött a férfi.
De csökönyös vagy- gondolta magában Vivien. -Na jó, akkor kövess!
-Legalább megismerem a híres tanyátokat.
-Nem sokat fogsz így belőle látni, nem akarsz inkább máskor jönni? -tett egy utolsó kísérletet a lány.
-Nem, már mondtam. Megígértem.
Egy férfi, aki állja a szavát -gondolta a lány.
Vivien elindította a kocsit, majd elindult a göröngyös úton. A tanyához közelítve, már látta, hogy a szülei égve hagyták az udvari lámpákat, hogy könnyebben hazataláljon.
Amikor leállította a kocsit, a kutyáik már boldog csaholással vették körbe. Az ugatásra édesapja, Áron nézett ki a házból. Meglepődve látta, hogy nem egy, hanem két kocsi állt meg az udvaron. Rögtön ki is indult a lánya elé.
-Szia kislányom, hát te kit hoztál magaddal?
-Hát, Apa ő Csongor, András unokaöccse. Hazakísért.
-Akkor nem engedhetjük el anélkül, hogy megkínálnánk valamivel.
-De Apa, sietnie kell... -próbált tiltakozni a lány, immár sokadszor a mai este.
-Annyira azért nem, hogy ne ismerkedjem meg a majdnem rokonaimmal -vágta rá Csongor.
-És mi szél hozott erre a vidékre? -kérdezte Áron, miközben próbálta felmérni a férfi korát. Olyan harminc év körülinek saccolta, de nem volt biztos benne.
-Azt hallottam, hogy errefelé nagyon szépek a lányok, feleséget keresek magamnak -mondta, majd sejtelmes mosollyal nézett Vivienre.
-Ha ilyet mondasz, Apa mindjárt hozza a vadászpuskát...
A két férfi felnevetett, Vivien pedig gyorsan otthagyta őket és beszaladt a házba.
Izabella az ajtóból figyelte őket, mikor nagyobbik lánya elsuhant mellette.
-Valami baj van, Vivi? Bántott?
-Nem, azt nem Anya...
-Hát, akkor mi a baj?
-Semmi Anya... magam sem tudom...
-Ez érdekesen hangzik -nézett rá bölcs szemeivel édesanyja. -Miért menekülsz akkor?
-Jaj, Anya ne kínozz, mondom, hogy nincs semmi. Csak...
-Csak?
-Csak Apa most készül férjhez adni.
-Értem már megint házasságszerzőt játszik veled?
-Igen, tudod milyen, nem hiszi el, hogy nem érdekelnek a korombeli fiúk.
-Ő nem kordbeli, ahogy elnézem.
-Anya! Ne csináld már! -zsörtölődött a lány.
-Jól van, békén hagylak -mondta Izabella és aggódva nézett a lánya után.
Nem értette, hogy miért fél ennyire egy kapcsolattól. Elgondolkodva indult a konyhába, hogy vacsorát készítsen a családnak. Úgy számolta, hogy aznap egyel több teríték kell.
-Vivien, kit hoztál haza? -robbant be a lány szobájába a tizenöt éves húga.
-Rebeka, legalább te ne kezdd! -nézett rá könyörgő szemmel a nővére.
-Mit is ne kezdjek?
-Nagyon is jól tudod, hogy mit ne kezdj!
-Jól van, na... -visszakozott a kislány.
-Inkább mesélj, milyen volt a randid Bencével? -terelte el a szót magáról Vivien, nem kis sikerrel.
-Hát az úgy volt... -kezdte Rebeka, majd nagy élménnyel nekiállt elmesélni, hogy milyen kalandos randevúja volt Bencével az osztálytársával.
Vivien figyelmes szemmel nézett rá, de közben a gondolatai már máshol jártak, a régmúltba visszatekintve fájó emlékek gyötörték. És ezek a gondolatok megbéklyózták, nem engedték szabadon élni. Nem merte rábízni magát senkire, nagyon félt a csalódástól, és attól, hogy végül magára hagyják.
-Lányok, vacsora! -kiáltott fel Izabella az ebédlőből.
-Rebus, légyszíves ments ki!
-De miért?
-Ne kérdezősködj, csak mondd, hogy nem vagyok jól.
-Hát, te tudod...
-Kérlek! -fogta könyörgőre a lány.
-Csak nem az a pasi az oka?
-Rebus!
-Oké, oké, megyek már. Elintézem neked, de ára lesz!
-Gondoltam -mosolygott már cserfes kishúgára. -Na, menj már!
Pár nap múlva Vivien Mohácsra ment, hogy kiváltsa édesanyja gyógyszerét a Szent Ferenc Patikából. A késő őszi idő sárgára színezte a hársfák leveleit, melyek lassan megadták magukat a szélnek és sóhajtva lehulltak a magasból, hogy csatlakozzanak társaikhoz az avarban. A kórház melletti gyógyszertár élénk sárga színével pompásan beleillett az aranyszínű hársfasor lombja közé. Vivien kilépve a bejáraton egyből észrevette a varázslatos, zöld szemű Csongort, aki éppen akkor hajtott el arra a kocsijával. A férfi is észrevette őt, azonnal leparkolt és a lány elé sietett.
-Szia Vivien! -villant fel a szeme.
-Szia!
-Megbántottalak múltkor valamivel?
-Nem, dehogy! -ingatta a fejét a lány.
-Nem akartalak zavarba hozni...
-Ennek ellenére sikerült, de most már mindegy.
-Már, hogy lenne mindegy? Szeretnék bocsánatot kérni!
-Rendben, de ha megbocsátok, akkor utamra engedsz végre?
-Miért vagy velem ilyen ellenséges? -nézett rá Csongor felvont szemöldökkel, és nem értette az egész helyzetet.
-Ne haragudj, nem a te hibád! -válaszolta szemlesütve Vivien.
-Mi elől menekülsz?
-Már, miért menekülnék bármi elől is?
-Önmagad elől nem futhatsz el.
-Ki vagy te, hogy megmondod, hogy mit tehetek vagy mit nem? -kérdezte felháborodottan a lány, majd kikerülte a férfit és gyors léptekkel elsietett.
Csongor legszívesebben utána szaladt volna, de tudta, hogy az nem lenne jó megoldás. Látott valamit a lányban, ami nem hagyta nyugodni. Ugyanakkor felébresztette a védelmező ösztönét.
Vivien a szobájában olvasott, amikor meghallotta az idegen kocsi hangját. Kinézett az ablakon és bosszúsan vette észre hogy Csongor száll ki az autóból.
Hát, ez meg mit keres itt? -merengett.
Azután hallotta, hogy édesapja üdvözli a férfit és behívja a házba. Eltelt egy óra, közben az idegességtől nem tudott figyelni a könyvre, amit olvasott. Már negyedszer kezdte elölről ugyanazt az oldalt. Gondolta, nem ússza meg, hogy a délelőtti kirohanása után a férfi magyarázatra ne vonja. De nem hitte, hogy van bátorsága az otthonában zavarni. Éppen ezért meg is lepődött, amikor a halk kopogást meghallotta az ajtaján.
-Gyere be! -szólalt meg.
-Bocsánat, nem akartalak zavarni...
-Már megtörtént, mondd inkább, hogy mit szeretnél, kérlek!
-Azt hiszem, hogy nem tettem semmit, amivel rászolgáltam erre az ellenséges hangnemre.
-Valóban nem -mondta bűntudatosan a lány. -Ne haragudj!
-Mindig ilyen vagy?
-Nem, csak ha...
-Igen?
-Ha sarokba szorítanak.
-Mivel szorítottalak sarokba? -nézett rá csodálkozva a férfi.
-Ezt nem értheted...
-Azért próbáld meg elmagyarázni, kérlek!
Vivien Csongor szemébe nézett, érezte, hogy megbízhat benne, ami önmaga számára is furcsa volt. Sóhajtott egyet, és úgy döntött, hogy mindent egy lapra tesz fel.
-Ez egy hosszú történet.
-Kezd el, hallgatlak.
A férfi leült a lány mellé az ágyra és várakozás teljesen nézett rá. Vivien olyan volt a rózsaszín falú szobájában, a virágmintás ágytakaróval, mint egy pajkos tündér. A szobába napfény áradt be a délre néző ablakokon, sugara megcsillant a lány vörösesbarna tincsein. Csongor szívét bizsergető öröm töltötte el a látványra.
-Csongor, te ismerted az apai nagyanyámat? -kérdezte Vivien a férfit.
-Nem, miért, mi van vele?
-Már meghalt, de nem ez a lényeg...
-Hanem?
-Három férje volt.
-Hűha, nem kis teljesítmény! -nevetett a férfi.
-Most nem viccelek...
-Bocsánat!
-Semmi baj. Szóval... mint mondtam három férje volt. Az első elég rövid ideig, tőle csak egy gyereke lett, apa bátyja, a másodiktól apa, a nővére és a húga született, a harmadiktól pedig még egy fiú.
-Igencsak vehemens nőszemély lehetett.
-A nagyanyámról beszélsz!
-Elnézést! -kérte már másodszor is bűntudatosan.
-Azonban igazad van. Sajnos. A nagyanyám szép asszony volt, és falta a férfiakat. De lehet, hogy csak kihasználták, az is lehet, hogy nem is volt férfifaló, csak naiv.
-És ez hogyan befolyásol téged, kis Vivien?
-Tudod Csongor, azt hiszem, hogy jobban hasonlítok rá, mint szeretnék.
-Nem értem...
-Attól tartok, hogy én is a sorsára fogok jutni.
-Miért gondolod ezt?
-Néha úgy érzem, hogy szétfeszít egy érzés, egy indulat...
-Szenvedély?
-Talán... igen, az.
-Ez nem baj.
-De baj, mert emellett nem tudok kiigazodni a fiúkon, a férfiakon. Mindig a jót feltételezem, és így könnyen átvernek és kihasználnak.
-Volt már ilyen?
-Sajnos igen...
-Azt hiszem értelek. És ezért nem mersz bízni bennem. Tetszem neked, de inkább elüldözöl, nehogy közelebb engedj magadhoz, és bántsalak a végén. Esetleg el is hagyjalak.
-Igen -vallotta be kelletlenül a lány.
-De ez nem mehet így örökké.
-Nézd, tényleg szimpatikus vagy, sőt vonzó, de nem akarok kötődni hozzád.
-Nem gondolod, hogy most már késő? Így is annyi mindent tudok rólad, amennyit valószínűleg senki más.
-Mit látsz bennem, hogy ennyire foglalkozol velem?
-Van a személyiségedben erő és nyugalom, de megvan a szenvedélyesség is, bárhogy próbálod elnyomni magadban, és megvan hozzám a humorod, ami nagyon kell.
-Hozzád?
-Igen, én nem hagynálak magadra -mosolygott ellenállhatatlanul.
-Ne fájdítsd tovább ilyenekkel a szívem! -könyörgött a lány.
-Szívesen lennék melletted!
-Nem is akarok még rá gondolni sem...
-Miért?
-Nem ezt magyarázom már mióta? Sem magamban, sem benned nem bízhatom -mondta lemondóan Vivien.
-Talán nem bíztál most bennem, amikor mindezt elmesélted?
-De, igen...
-Ha azt hiszed, hogy elijeszthetsz ezzel az egésszel, hát nagyon tévedsz.
-Előbb-utóbb összetörnéd a szívem.
-Meg is javítanám.
-Te javíthatatlan vagy! -nevetett végre a lány.
-Én nem is török össze... -kacsintott rá Csongor.
-Jól van, meggyőztél, talán szóba állok még veled.
-Csak ennyit remélhetek?
-Mégis mit szeretnél?
-Mindent.
-Majd még meglátom, de most menj, mielőtt apa ránk töri az ajtót aggodalmában.
-Rendben -mondta a férfi és gyorsan, mielőtt a lány még észrevette volna, egy futó csókot adott az ajkára, majd kisietett az ajtón.
Vivien a szájához emelte a kezét meglepetésében, ekkor az ikertestvére, Dávid nézett be az ajtaján. Azonnal kiszúrta az önkéntelen mozdulatot.
-Vivi, csak nem sikerült valakinek végre megcsókolnia?
A lány mérgesen nézett a testvérére, majd felkapott egy kispárnát és hozzávágta. Dávid a repülő párna előtt becsukta az ajtót, és nevetve ment tovább.
A nővéremet utolérte a végzete, egy zöld szemű pasas képében -vigyorgott magában.
Vivien kétségbeesetten nézett maga elé...
Mohács nagyon szép este, amikor leszáll a sötétség, és a lámpák megvilágítják a sétálóutcát. Némelyik épület is fényárban úszik, és minden adott egy romantikus sétához. Vivien a barátnőjét, Kittit várta, hogy beszélgessenek és csavarogjanak végre kettesben. Már nagyon régóta nem találkoztak, mert Kitti Bajára jár művészeti iskolába, és nagyon szoros az időterve. A lány csak sötétedés után érkezett meg a megbeszélt helyre. Hosszú, szőkés haja még jobban göndörödött a párás, őszi levegőben. Nagy, kék szemével és nyúlánk alakjával pont az ellentéte volt Viviennek. A lányok beszélgetés közben a Duna partján kötöttek ki. Még nem volt hideg, leültek egy padra, és nézték a túlparton, a sziget szélén a Matróz Csárda fényeit, ahogy hosszú csíkokban tükröződnek a folyó vízén. Már teljes sötétség volt, de a komp még mindig járt.
-Elkönyveltek mesekönyv illusztrátornak, pedig valami mást is szeretnék már csinálni -panaszkodott.
-És mire gondoltál? -érdeklődött Vivien.
-Még nem tudom, de váltani akarok.
-Nekem a tájképeid is nagyon tetszenek, és az Egyedül című, az olyan komolyabb.
-Tetszett a versed, amit írtál hozzá! Várlak, ez a címe, ha jól emlékszem.
-Köszi! -mondta elpirulva Vivien.
-És kinek szól? -érdeklődött barátnője.
-Hát... tudod... ez még olyan bizonytalan.
-Na, csak nem???
-De, lehet...
-Értem -jegyezte meg sokatmondóan Kitti.
-Mit is?
-Mindent, azt hiszem. Van valaki a láthatáron?
-Talán.
-Hm, a költészetnek jót tesz a beteljesületlen szerelem...
-Ezt még nem nevezném annak.
-Tudod, azért jó érzés volt, hogy írtál hozzá verset. Általában fordítva megy. A mesékhez szoktak rajzolni, mint én is...
-Nagyon tetszenek, néztem a blogodban.
-Igen, örülök, szóval... te viszont a képeimhez írsz verset, és ez olyan jó!
-Megihlettek, láttam benne magamat.
-Akkor ez már tényleg szerelem.
-Remélem, hogy nem az, tudod, hogyan gondolkodom erről.
-Tudom, de te meg azt tudod, hogy szerintem butaság.
-Nem hagyhatom figyelmen kívül az örökölt hajlamaimat.
-Hagyjuk inkább, úgysem fogunk egyet érteni. Inkább mesélj, milyen a fiú?
-Nem fiú.
-Neeeem???
-Nem -kuncogott Vivien. -Inkább már férfinak mondanám.
-Te, a szívinfarktust hozod rám!
-Bocs! -nevetett Vivien.
-Szóval ki ő?
-András unokaöccse.
-Apollónia Andrásáé?
-Igen, a nagybácsimé.
-Hm... akkor máris vannak elképzeléseim, hogy mivel vett le a lábadról.
-Hé, még nem vett le!
-Te mondtad...
-Mit?
-MÉG nem vett le...
-Borzasztó vagy! -panaszkodott Vivien.
Kitti csak nevetett, és arra gondolt, hogy ez a heves tiltakozás még sosem fordult elő a barátnőjénél. Talán végre közel mer engedni valakit a szívéhez, még akkor is, ha fennáll a csalódás lehetősége.
-És mi van az ikertesóddal? -váltott hirtelen témát Kitti.
-Dáviddal?
-Persze, miért van másik is?
-Tudtommal nincs -kacagott Vivien. -Mit szeretnél tudni róla?
-Hát... még mindig nagy csodálója a művészetemnek?
-Gyanítom, hogy nem csak annak...
-Gyanítod? -kérdezett vissza.
-Biztos vagyok benne, hogy téged még jobban csodál, illetve rajong érted.
-Hm... talán meglátogatlak titeket valamikor.
-Az jó lenne. Hétvégén?
-Azt hiszem belefér. Talán megláthatom a te hős lovagodat is...
-Kitti!
-Mi van? -kérdezte ártatlan, szempilla rebegtetéssel a lány.
-Ne csináld! -fenyegette meg Vivien.
-Mit is ne csináljak?
-Tudod te!
-Jól van, na... akkor majd jövök és szemrevételezem a pasikat.
-Bolond! -mondta kedveskedve Vivien.
-Hát nem ezért szeretsz?
-Dehogynem! -nevetett újra Vivien, majd felkeltek a padról és hazaindultak.
/A vers, amit Kitti képe ihletett/
Várlak
Egyedül/ Alone
Minden éjjel várlak,
s nem jössz,
csak hajnalok hajnalán,
mikor már az álom
riasztó mélységeibe zár.
Sodródom
az éjszaka árnyaival,
bűvös-bájos csókjaival,
de nem kell nekem más.
Álmomban
rózsaszín erdő szélén
várok rád,
lila nap süt le rám,
de csak bolyongok,
mert nem lelek rád.
Csak a magány,
mi rám talál.
A hétvége hamar eljött, mintha csak lepkeszárnyakon szállt volna. Vivien izgatottan készült a Kitti látogatására, és remélte, hogy Csongor ez egyszer nem jön. Még mindig félt a férfitől és önmagától. De amint meghallotta az ismerős motorhangot, minden önfegyelméről megfeledkezve hajolt ki az ablakon, hogy lássa a csibész Csongort. A férfi már leste az ablakát, és amikor észrevette az elhúzott függönyt és Vivien széles mosolyát szaporábban zakatolt a szíve...
Vivien még viaskodott magával, hogy engedjen-e az érzéseinek és lesiessen-e Csongor elé, vagy tegyen úgy továbbra is, mintha cseppet sem érdekelné a férfi. Végül a szíve késztetése erősebbnek bizonyult, leszaladt a férfi elé...
-Szia Csongor! De régen nem láttalak! -mosolygott rá Vivien őszinte örömmel, amint odaért hozzá.
-Bizony, már egy hete is megvan, nem is tudom, hogy bírtam ki nélküled -villantotta fel legcsábítóbb mosolyát a férfi.
-Na, ne udvarolj!
-Miért ne? Már különben is késő... már elkezdtem.
-Jaj!
-Ne félj, ígérem semmi olyat nem teszek, amit nem szeretnél.
-Pontosan ettől félek.
-Tudom, kis Vivien, de én tudok várni.
A lány érezte, hogy elkerülhetetlenül sodródik a végzete felé, tudta, hogy idővel nem fog tudni ellenállni a férfi szelíd rámenősségének. Legfőképpen azért nem, mert már ő maga is vágyott rá, hogy végre nőként tekintsen rá.
-Gyere, mutatok valamit! -mondta a lány és kinyújtotta kezét a férfi felé, aki elérzékenyülve fogta meg, ennyi bizalom láttán.
-Már nem félsz annyira tőlem? -érdeklődött.
-Úgysem menekülhetek. Nem igaz?
-Okos kislány vagy -mosolygott Csongor azzal a kisfiús mosolyával, amivel mindig levette a lábáról.
Vivien szája széle árulkodóan megrándult az elfojtott nevetéstől, de a férfi észrevette.
-Valami vicceset mondtam volna?
-Hát persze. Na, gyere már, mutatni szeretnék valamit -húzta maga után a férfit.
Izabella a konyhaablakból figyelte kettejüket. Elgondolkodva szólt Áronhoz, aki az asztalnál ült, és a reggeli napilapot olvasta egy forró tea és rántotta társaságában.
-Milyen korán jött ma Csongor -jegyezte meg Izabella.
-Igen, nem vesztegeti az időt a fiú.
-Nem gondolod, hogy túl idős a lányunkhoz?
-Én is idősebb vagyok nálad...
-Az igaz, de nem tíz évvel -vetette ellen anyai aggodalommal a hangjában.
-Legalább tapasztalt, és nem csak kísérletképpen udvarolgat. Ahogy elnézem komolyak a szándékai. És egyértelműen vonzódnak egymáshoz, csak rájuk kell nézni.
-Hiszen alig ismerik egymást! -tiltakozott Izabella.
-Szívem, hát már elfeledted, hogy mennyi idő kellett, amíg levettelek a lábadról? -vigyorgott kaján mosollyal Áron.
-De én már idősebb voltam.
-Manapság korábban érnek a fiatalok.
-Áron, miért véded te ennyire ezt a Csongort? Hm?
-Hát... emlékeztet valakire...
-Csak nem fiatalabb kiadásodat látod benne?
-Dehogynem -vallotta be a férfi, majd az ölébe húzta a feleségét...
Vivien a szobájába érve elővette Kitti tájképét, amit kapott tőle.
-A barátnőm festette -mutatta Csongornak.
-Ez nagyon szép!
-Kitti jönni fog ma hozzánk, szeretnélek bemutatni neki.
-Mint az udvarlódat? -reménykedett a férfi.
-Hát.. nem is tudom... talán...
-És milyen lány, ez a te Kittid?
-Ami azt illeti, elég cserfes.
-Akkor lehet, hogy kedvelni fogom. De biztosan nem valami elvont művészlélek?
-Már miért lenne?
-Tudod, a művészek sokszor olyan... hogy is mondjam... zakkantak.
-Lehet, hogy kicsit őrült, de a szó jobbik értelmében.
-Már kíváncsi vagyok rá, szeretném megismerni a barátaidat.
-Nincs túl sok.
-Hogyhogy?
-Nem barátkozom túl könnyen.
-Igen, ezt észrevettem. De velem mégis. Mi ennek az oka?
-Téged nem lehet nem szeretni... -csúszott ki a lány száján, mielőtt még meggondolta volna, hogy mit mond.
-Hm... ezt észben tartom.
-Inkább felejtsd el!
-Nem-nem, most már késő.
-Kell mindig járjon a szám...
-Én ilyennek szeretlek.
Vivien elpirult zavarában.
-Azt pedig különösen szeretem, amikor elpirulsz... -fűzte hozzá a férfi.
-Na, elég legyen ebből! -tiltakozott a lány, miközben még jobban elpirult.
Csongor figyelte őt, és érezte, hogy valami megbizsergeti a szívét. Különös érzés volt, eddig sosem érzett ilyent. Még ő maga is zavarba jött tőle. Vivien tiszta és ártatlan bája satuként kezdte szorítani a szívét, amitől nem akart menekülni. Sőt, ha mélyen magába nézett, már hallotta az esküvői harangokat is, de nem akarta lerohanni a lányt, nehogy elriassza. Egyelőre még önmagát is megijesztette kicsit a saját reakciója, hiszen azelőtt sosem gondolt házasságra. Merengéséből izgatott kutyaugatás rázta fel. Vivien az ablakhoz lépett.
-Megjött Kitti!
Folytatás következik...
Kovács Vivien, Izabella és Áron elsőszülött lányaként húsz évvel ezelőtt látta meg a napvilágot, alig negyed órával megelőzve ikertestvérét, Dávidot, és öt évvel Rebekát a húgát. Sötétbarna, mandulaformájú szeme titokzatossá tette szív alakú arcát, melyet vörösesbarna, hullámos haj ölelt körbe, akárcsak az édesanyjának. Éppen csak százhatvan centiméter magasságával törékenynek tűnt vékony alkatával, de mégis erő és szenvedélyesség áradt belőle. Gyermekkorát boldog gondtalanság jellemezte, ami meghatározó volt az életében. A Jung tanya, ami még mindig nagyszülei nevét viselte, tökéletes otthonául szolgált az évek során. Most azonban szűknek érezte a környezetét, mintha egy madár lenne, aki szívesen elhagyná a szülői fészket. Éppen ezért kelt útra ilyen esős időben, a rossz útviszonyok ellenére is, hogy beszélgessen a nagybátyjával Andrással, akivel mindig nagyon jól megértették egymást. Nagynénje, Apollónia bölcs szavait is mindig szívesen hallgatta, akit gyermekkora óta rajongással szeretett, mégis a férfi értette meg legjobban kis szíve titkait, mert hasonló volt a szellemük. Vivient pedig mostanában nagyon feszítette egy érzés a bensőjében, ami kíméletlenül követelte a változást.
...A másik kocsi megállt mellette, majd a sofőr leengedte az ablakot.
-Minden rendben? -kérdezte a zöld szempár tulajdonosa aggodalommal a hangjában.
-Igen, most már igen -válaszolt Vivien a férfinak, akit közben lopva szemügyre vett.
A férfi zöld macskaszemével és férfias vonásaival ragadozó benyomását keltette a lányban, keskeny ajka és sötét haja csak fokozta a hatást. Veszélyes, súgták a lánynak az ösztönei, ez pedig kíváncsivá tette.
-Biztosan?
-Persze, nincs semmi baj, csak megijedtem egy kicsit, de már elmúlt.
-Akkor rendben van -mondta a férfi, de nem vette le a szemét a lányról, aki elpirult zavarában.
-Mennem kell -szólt zavartan Vivien, de mégis fogva tartotta a férfi tekintete.
-Akkor menj csak, további jó utat!
-Köszönöm!
Vivien remegő kézzel fordította el a slusszkulcsot a zárban, majd elindult.
Még a nevét sem kérdeztem meg, jutott eszébe pár perc múlva, amikor megérkezett András és Apollónia otthonába.
Kozma András és Apollónia egy hosszú parasztházban laktak Himesháza egyik régebbi részén, a Kossuth Lajos utcában, ami éles ellentétben állt az új negyed színpompás, és néhol hivalkodó házaival. Otthonukat a béke és biztonság levegője töltötte be, ahol boldogan nevelték gyerekeiket, a tíz éves Balázst és a tizenkét éves Szabinát. A gyerekek mindketten Apollónia ibolyakék szemét és szőke haját örökölték, amit az édesapjuk megelégedve kócolt össze nap mint nap. Mindig kellemes légkör uralkodott náluk, kivéve, ha Balázs, aki túlságosan is hasonlított Andrásra, éppen rossz fát nem tett a tűzre, -ami persze gyakran előfordult.
Vivien rákanyarodott a ház előtti hídra, majd leállította a kocsit. Még mindig a zöld szemű férfi hatása alatt volt, amikor bekopogott a házba. Apollónia szélesre tárta a bejárati ajtót és örömmel tekintett rá.
-András, megérkezett a kedvenc unokahúgod -szólt hátra a férjének, aki máris öles léptekkel sietett az üdvözlésére.
-Gyere, ne hagyd az ajtóban ácsorogni ezt a szegény lányt!
-Nem is hagyom. Gyere Vivien, látom aggaszt valami -hívta a nagynénje.
-Majdnem elütöttem két őzet.
-Te lány, egy már nem is elég? -viccelődött András.
-Tudod, hogy nem érem be kevéssel.
-Tudom, neked minden kell -nevetett fel a férfi. -És hány férfi szívet törtél össze, amióta nem láttalak?
-Egyet sem, de amúgy most találkoztam valakivel... -kezdte a lány, de nem tudta befejezni, mert ekkor megint kinyílt az ajtó, és belépett rajta a zöld szemű idegen.
Vivien megkövülten állt az ajtóban, megrökönyödve nézett az idegenre, aki egy határozott lépéssel már bent is volt a házban, majd becsukta az ajtót.
-Sziasztok, csak beugrottam egy percre Andráshoz... -kezdte a férfi, és ekkor vette észre Vivient.
A lány zavartan nézett rá, és maga sem értette, hogy mi ez a furcsa érzés, általában nem szokott ilyen lenni, de a férfiból olyan elemi erővel sugárzott az erő, ami meglepte.
András érzékelte, hogy valami van a levegőben, és kíváncsian kérdezte:
-Ismeritek egymást?
-Még nem -mondták egyszerre.
-Vivien, ő Kozma Csongor, az unokaöcsém. Csongor, ő Kovács Vivien, a feleségem unokahúga.
A lány a kezét nyújtotta, de mintha áram rázta volna meg, mikor Csongor megérintette. Egy rövid kézfogás után gyorsan a zsebébe is süllyesztette. Apollónia érdeklődéssel figyelte az eseményeket, cinkosan Andrásra mosolygott.
-Mit is kezdtél el mondani, kivel találkoztál? -kérdezte, miközben karon fogta Vivient, és a konyhába húzta magával.
-Gyere, üljünk le... -hallották a hátuk mögül András hangját, ahogy beljebb invitálja az unokaöccsét.
-Nem is tudtam, hogy Andrásnak van unokaöccse.
-Nem tudhattad, eddig külföldön volt, én is csak most ismerkedtem meg vele pár napja -mondta Apollónia, miközben vizet engedett a teához.
-Érdekes férfi...
-Igen, csak nem...?
-Ne nézz így rám -pirult el Vivien, immár nem először a mai este folyamán.
-Csak nem ő volt az, akiről mesélni kezdtél, amikor belépett az ajtón?
-Mi tagadás... Ő volt.
-Azt hiszem, tudom, hogy milyen érzések tombolnak benned.
-Honnan tudnád?
-Ha valaki ennyire ismer, mit én, az mindent kiolvas a szemedből.
-És mit olvasol ki? -érdeklődött Vivien, és remélte, hogy nem látszik rajta meg minden.
-Láttam, hogy nagy hatással van rád Csongor személyes varázsa.
-Ez még nem jelent semmit... -tiltakozott a lány.
-Tudom, hogy nem hiszel romantikus bolondságokban, úgyhogy nem nyaggatlak tovább.
-Akkor megúsztam?
-Ez egyszer igen, de majd visszatérünk rá.
-Na, ettől féltem én is -mondta Vivien csúfondáros mosollyal.
Apollónia egy tálcán bevitte a férjének és Csongornak a forró teát a nappaliba. Vivien az ajtóból figyelte őket. András felnézett és észrevette őt.
-Gyere ülj közénk! -hívta.
-Sajnálom, de mennem kell, anyáék aggódni fognak, ha sokára érek haza, főleg most, hogy kezd leszállni a köd.
-Ne kísérjelek haza?
-Nem kell, már vezettem ködben, mikor tanuló voltam.
-Indulok én is, majd megyek utánad, még be kell mennem Mohácsra.
-Hát, ha így gondolod...
-Persze, induljunk is.
-Csongor, aztán vigyázz a kislányra! -nézett rá sokatmondóan András.
-Persze, mint a szemem fényére -ígérte.
Vivien érezte a ki nem mondott szavakat, és gyors menekülőre fogta a dolgot.
-Sziasztok! -köszönt el gyorsan és kilépett a házból.
-Majd holnap benézek megint -mondta Csongor, és a lány után sietett.
András becsukta az ajtót, majd a feleségére nézett.
-Na, miről folyt a női csevej?
-Hát mi másról, mint férfiakról -kuncogott Apollónia és átölelte a férjét.
-Reméltem is -jegyezte meg András és egy gyengéd csókot adott az ajkára.
Vivien olyan szorosan fogta a kormányt, hogy belefehéredtek az ujjpercei. A köd sűrű fátyolként ereszkedett a tájra. Semmit nem látott a kocsi lámpáitól egy-két méternél tovább. Inkább csak tudta és érezte, hogy merre kanyarodik a szerpentin, mintsem látta volna. Nagyon lassan haladt. Szorosan mögötte jött Csongor is a saját kocsijával, a ködlámpái tompa fénnyel világították meg az utat. Vivien egy óra alatt tette meg az egyébként negyed órás utat. Amikor ráfordult a tanyához vezető földesútra, jelzett a férfinak, hogy menjen tovább, de az mintha nem értette volna. Csongor lehúzta az ablakot, mire a lány követte a példáját.
-Hazakísérlek, megígértem Andrásnak.
-Igazán ne fáradj, most már nem esik bajom, majdnem otthon vagyok -próbálta lerázni a lány.
-Mondom megígértem -erősködött a férfi.
De csökönyös vagy- gondolta magában Vivien. -Na jó, akkor kövess!
-Legalább megismerem a híres tanyátokat.
-Nem sokat fogsz így belőle látni, nem akarsz inkább máskor jönni? -tett egy utolsó kísérletet a lány.
-Nem, már mondtam. Megígértem.
Egy férfi, aki állja a szavát -gondolta a lány.
Vivien elindította a kocsit, majd elindult a göröngyös úton. A tanyához közelítve, már látta, hogy a szülei égve hagyták az udvari lámpákat, hogy könnyebben hazataláljon.
Amikor leállította a kocsit, a kutyáik már boldog csaholással vették körbe. Az ugatásra édesapja, Áron nézett ki a házból. Meglepődve látta, hogy nem egy, hanem két kocsi állt meg az udvaron. Rögtön ki is indult a lánya elé.
-Szia kislányom, hát te kit hoztál magaddal?
-Hát, Apa ő Csongor, András unokaöccse. Hazakísért.
-Akkor nem engedhetjük el anélkül, hogy megkínálnánk valamivel.
-De Apa, sietnie kell... -próbált tiltakozni a lány, immár sokadszor a mai este.
-Annyira azért nem, hogy ne ismerkedjem meg a majdnem rokonaimmal -vágta rá Csongor.
-És mi szél hozott erre a vidékre? -kérdezte Áron, miközben próbálta felmérni a férfi korát. Olyan harminc év körülinek saccolta, de nem volt biztos benne.
-Azt hallottam, hogy errefelé nagyon szépek a lányok, feleséget keresek magamnak -mondta, majd sejtelmes mosollyal nézett Vivienre.
-Ha ilyet mondasz, Apa mindjárt hozza a vadászpuskát...
A két férfi felnevetett, Vivien pedig gyorsan otthagyta őket és beszaladt a házba.
Izabella az ajtóból figyelte őket, mikor nagyobbik lánya elsuhant mellette.
-Valami baj van, Vivi? Bántott?
-Nem, azt nem Anya...
-Hát, akkor mi a baj?
-Semmi Anya... magam sem tudom...
-Ez érdekesen hangzik -nézett rá bölcs szemeivel édesanyja. -Miért menekülsz akkor?
-Jaj, Anya ne kínozz, mondom, hogy nincs semmi. Csak...
-Csak?
-Csak Apa most készül férjhez adni.
-Értem már megint házasságszerzőt játszik veled?
-Igen, tudod milyen, nem hiszi el, hogy nem érdekelnek a korombeli fiúk.
-Ő nem kordbeli, ahogy elnézem.
-Anya! Ne csináld már! -zsörtölődött a lány.
-Jól van, békén hagylak -mondta Izabella és aggódva nézett a lánya után.
Nem értette, hogy miért fél ennyire egy kapcsolattól. Elgondolkodva indult a konyhába, hogy vacsorát készítsen a családnak. Úgy számolta, hogy aznap egyel több teríték kell.
-Vivien, kit hoztál haza? -robbant be a lány szobájába a tizenöt éves húga.
-Rebeka, legalább te ne kezdd! -nézett rá könyörgő szemmel a nővére.
-Mit is ne kezdjek?
-Nagyon is jól tudod, hogy mit ne kezdj!
-Jól van, na... -visszakozott a kislány.
-Inkább mesélj, milyen volt a randid Bencével? -terelte el a szót magáról Vivien, nem kis sikerrel.
-Hát az úgy volt... -kezdte Rebeka, majd nagy élménnyel nekiállt elmesélni, hogy milyen kalandos randevúja volt Bencével az osztálytársával.
Vivien figyelmes szemmel nézett rá, de közben a gondolatai már máshol jártak, a régmúltba visszatekintve fájó emlékek gyötörték. És ezek a gondolatok megbéklyózták, nem engedték szabadon élni. Nem merte rábízni magát senkire, nagyon félt a csalódástól, és attól, hogy végül magára hagyják.
-Lányok, vacsora! -kiáltott fel Izabella az ebédlőből.
-Rebus, légyszíves ments ki!
-De miért?
-Ne kérdezősködj, csak mondd, hogy nem vagyok jól.
-Hát, te tudod...
-Kérlek! -fogta könyörgőre a lány.
-Csak nem az a pasi az oka?
-Rebus!
-Oké, oké, megyek már. Elintézem neked, de ára lesz!
-Gondoltam -mosolygott már cserfes kishúgára. -Na, menj már!
Pár nap múlva Vivien Mohácsra ment, hogy kiváltsa édesanyja gyógyszerét a Szent Ferenc Patikából. A késő őszi idő sárgára színezte a hársfák leveleit, melyek lassan megadták magukat a szélnek és sóhajtva lehulltak a magasból, hogy csatlakozzanak társaikhoz az avarban. A kórház melletti gyógyszertár élénk sárga színével pompásan beleillett az aranyszínű hársfasor lombja közé. Vivien kilépve a bejáraton egyből észrevette a varázslatos, zöld szemű Csongort, aki éppen akkor hajtott el arra a kocsijával. A férfi is észrevette őt, azonnal leparkolt és a lány elé sietett.
-Szia Vivien! -villant fel a szeme.
-Szia!
-Megbántottalak múltkor valamivel?
-Nem, dehogy! -ingatta a fejét a lány.
-Nem akartalak zavarba hozni...
-Ennek ellenére sikerült, de most már mindegy.
-Már, hogy lenne mindegy? Szeretnék bocsánatot kérni!
-Rendben, de ha megbocsátok, akkor utamra engedsz végre?
-Miért vagy velem ilyen ellenséges? -nézett rá Csongor felvont szemöldökkel, és nem értette az egész helyzetet.
-Ne haragudj, nem a te hibád! -válaszolta szemlesütve Vivien.
-Mi elől menekülsz?
-Már, miért menekülnék bármi elől is?
-Önmagad elől nem futhatsz el.
-Ki vagy te, hogy megmondod, hogy mit tehetek vagy mit nem? -kérdezte felháborodottan a lány, majd kikerülte a férfit és gyors léptekkel elsietett.
Csongor legszívesebben utána szaladt volna, de tudta, hogy az nem lenne jó megoldás. Látott valamit a lányban, ami nem hagyta nyugodni. Ugyanakkor felébresztette a védelmező ösztönét.
Vivien a szobájában olvasott, amikor meghallotta az idegen kocsi hangját. Kinézett az ablakon és bosszúsan vette észre hogy Csongor száll ki az autóból.
Hát, ez meg mit keres itt? -merengett.
Azután hallotta, hogy édesapja üdvözli a férfit és behívja a házba. Eltelt egy óra, közben az idegességtől nem tudott figyelni a könyvre, amit olvasott. Már negyedszer kezdte elölről ugyanazt az oldalt. Gondolta, nem ússza meg, hogy a délelőtti kirohanása után a férfi magyarázatra ne vonja. De nem hitte, hogy van bátorsága az otthonában zavarni. Éppen ezért meg is lepődött, amikor a halk kopogást meghallotta az ajtaján.
-Gyere be! -szólalt meg.
-Bocsánat, nem akartalak zavarni...
-Már megtörtént, mondd inkább, hogy mit szeretnél, kérlek!
-Azt hiszem, hogy nem tettem semmit, amivel rászolgáltam erre az ellenséges hangnemre.
-Valóban nem -mondta bűntudatosan a lány. -Ne haragudj!
-Mindig ilyen vagy?
-Nem, csak ha...
-Igen?
-Ha sarokba szorítanak.
-Mivel szorítottalak sarokba? -nézett rá csodálkozva a férfi.
-Ezt nem értheted...
-Azért próbáld meg elmagyarázni, kérlek!
Vivien Csongor szemébe nézett, érezte, hogy megbízhat benne, ami önmaga számára is furcsa volt. Sóhajtott egyet, és úgy döntött, hogy mindent egy lapra tesz fel.
-Ez egy hosszú történet.
-Kezd el, hallgatlak.
A férfi leült a lány mellé az ágyra és várakozás teljesen nézett rá. Vivien olyan volt a rózsaszín falú szobájában, a virágmintás ágytakaróval, mint egy pajkos tündér. A szobába napfény áradt be a délre néző ablakokon, sugara megcsillant a lány vörösesbarna tincsein. Csongor szívét bizsergető öröm töltötte el a látványra.
-Csongor, te ismerted az apai nagyanyámat? -kérdezte Vivien a férfit.
-Nem, miért, mi van vele?
-Már meghalt, de nem ez a lényeg...
-Hanem?
-Három férje volt.
-Hűha, nem kis teljesítmény! -nevetett a férfi.
-Most nem viccelek...
-Bocsánat!
-Semmi baj. Szóval... mint mondtam három férje volt. Az első elég rövid ideig, tőle csak egy gyereke lett, apa bátyja, a másodiktól apa, a nővére és a húga született, a harmadiktól pedig még egy fiú.
-Igencsak vehemens nőszemély lehetett.
-A nagyanyámról beszélsz!
-Elnézést! -kérte már másodszor is bűntudatosan.
-Azonban igazad van. Sajnos. A nagyanyám szép asszony volt, és falta a férfiakat. De lehet, hogy csak kihasználták, az is lehet, hogy nem is volt férfifaló, csak naiv.
-És ez hogyan befolyásol téged, kis Vivien?
-Tudod Csongor, azt hiszem, hogy jobban hasonlítok rá, mint szeretnék.
-Nem értem...
-Attól tartok, hogy én is a sorsára fogok jutni.
-Miért gondolod ezt?
-Néha úgy érzem, hogy szétfeszít egy érzés, egy indulat...
-Szenvedély?
-Talán... igen, az.
-Ez nem baj.
-De baj, mert emellett nem tudok kiigazodni a fiúkon, a férfiakon. Mindig a jót feltételezem, és így könnyen átvernek és kihasználnak.
-Volt már ilyen?
-Sajnos igen...
-Azt hiszem értelek. És ezért nem mersz bízni bennem. Tetszem neked, de inkább elüldözöl, nehogy közelebb engedj magadhoz, és bántsalak a végén. Esetleg el is hagyjalak.
-Igen -vallotta be kelletlenül a lány.
-De ez nem mehet így örökké.
-Nézd, tényleg szimpatikus vagy, sőt vonzó, de nem akarok kötődni hozzád.
-Nem gondolod, hogy most már késő? Így is annyi mindent tudok rólad, amennyit valószínűleg senki más.
-Mit látsz bennem, hogy ennyire foglalkozol velem?
-Van a személyiségedben erő és nyugalom, de megvan a szenvedélyesség is, bárhogy próbálod elnyomni magadban, és megvan hozzám a humorod, ami nagyon kell.
-Hozzád?
-Igen, én nem hagynálak magadra -mosolygott ellenállhatatlanul.
-Ne fájdítsd tovább ilyenekkel a szívem! -könyörgött a lány.
-Szívesen lennék melletted!
-Nem is akarok még rá gondolni sem...
-Miért?
-Nem ezt magyarázom már mióta? Sem magamban, sem benned nem bízhatom -mondta lemondóan Vivien.
-Talán nem bíztál most bennem, amikor mindezt elmesélted?
-De, igen...
-Ha azt hiszed, hogy elijeszthetsz ezzel az egésszel, hát nagyon tévedsz.
-Előbb-utóbb összetörnéd a szívem.
-Meg is javítanám.
-Te javíthatatlan vagy! -nevetett végre a lány.
-Én nem is török össze... -kacsintott rá Csongor.
-Jól van, meggyőztél, talán szóba állok még veled.
-Csak ennyit remélhetek?
-Mégis mit szeretnél?
-Mindent.
-Majd még meglátom, de most menj, mielőtt apa ránk töri az ajtót aggodalmában.
-Rendben -mondta a férfi és gyorsan, mielőtt a lány még észrevette volna, egy futó csókot adott az ajkára, majd kisietett az ajtón.
Vivien a szájához emelte a kezét meglepetésében, ekkor az ikertestvére, Dávid nézett be az ajtaján. Azonnal kiszúrta az önkéntelen mozdulatot.
-Vivi, csak nem sikerült valakinek végre megcsókolnia?
A lány mérgesen nézett a testvérére, majd felkapott egy kispárnát és hozzávágta. Dávid a repülő párna előtt becsukta az ajtót, és nevetve ment tovább.
A nővéremet utolérte a végzete, egy zöld szemű pasas képében -vigyorgott magában.
Vivien kétségbeesetten nézett maga elé...
Mohács nagyon szép este, amikor leszáll a sötétség, és a lámpák megvilágítják a sétálóutcát. Némelyik épület is fényárban úszik, és minden adott egy romantikus sétához. Vivien a barátnőjét, Kittit várta, hogy beszélgessenek és csavarogjanak végre kettesben. Már nagyon régóta nem találkoztak, mert Kitti Bajára jár művészeti iskolába, és nagyon szoros az időterve. A lány csak sötétedés után érkezett meg a megbeszélt helyre. Hosszú, szőkés haja még jobban göndörödött a párás, őszi levegőben. Nagy, kék szemével és nyúlánk alakjával pont az ellentéte volt Viviennek. A lányok beszélgetés közben a Duna partján kötöttek ki. Még nem volt hideg, leültek egy padra, és nézték a túlparton, a sziget szélén a Matróz Csárda fényeit, ahogy hosszú csíkokban tükröződnek a folyó vízén. Már teljes sötétség volt, de a komp még mindig járt.
-Elkönyveltek mesekönyv illusztrátornak, pedig valami mást is szeretnék már csinálni -panaszkodott.
-És mire gondoltál? -érdeklődött Vivien.
-Még nem tudom, de váltani akarok.
-Nekem a tájképeid is nagyon tetszenek, és az Egyedül című, az olyan komolyabb.
-Tetszett a versed, amit írtál hozzá! Várlak, ez a címe, ha jól emlékszem.
-Köszi! -mondta elpirulva Vivien.
-És kinek szól? -érdeklődött barátnője.
-Hát... tudod... ez még olyan bizonytalan.
-Na, csak nem???
-De, lehet...
-Értem -jegyezte meg sokatmondóan Kitti.
-Mit is?
-Mindent, azt hiszem. Van valaki a láthatáron?
-Talán.
-Hm, a költészetnek jót tesz a beteljesületlen szerelem...
-Ezt még nem nevezném annak.
-Tudod, azért jó érzés volt, hogy írtál hozzá verset. Általában fordítva megy. A mesékhez szoktak rajzolni, mint én is...
-Nagyon tetszenek, néztem a blogodban.
-Igen, örülök, szóval... te viszont a képeimhez írsz verset, és ez olyan jó!
-Megihlettek, láttam benne magamat.
-Akkor ez már tényleg szerelem.
-Remélem, hogy nem az, tudod, hogyan gondolkodom erről.
-Tudom, de te meg azt tudod, hogy szerintem butaság.
-Nem hagyhatom figyelmen kívül az örökölt hajlamaimat.
-Hagyjuk inkább, úgysem fogunk egyet érteni. Inkább mesélj, milyen a fiú?
-Nem fiú.
-Neeeem???
-Nem -kuncogott Vivien. -Inkább már férfinak mondanám.
-Te, a szívinfarktust hozod rám!
-Bocs! -nevetett Vivien.
-Szóval ki ő?
-András unokaöccse.
-Apollónia Andrásáé?
-Igen, a nagybácsimé.
-Hm... akkor máris vannak elképzeléseim, hogy mivel vett le a lábadról.
-Hé, még nem vett le!
-Te mondtad...
-Mit?
-MÉG nem vett le...
-Borzasztó vagy! -panaszkodott Vivien.
Kitti csak nevetett, és arra gondolt, hogy ez a heves tiltakozás még sosem fordult elő a barátnőjénél. Talán végre közel mer engedni valakit a szívéhez, még akkor is, ha fennáll a csalódás lehetősége.
-És mi van az ikertesóddal? -váltott hirtelen témát Kitti.
-Dáviddal?
-Persze, miért van másik is?
-Tudtommal nincs -kacagott Vivien. -Mit szeretnél tudni róla?
-Hát... még mindig nagy csodálója a művészetemnek?
-Gyanítom, hogy nem csak annak...
-Gyanítod? -kérdezett vissza.
-Biztos vagyok benne, hogy téged még jobban csodál, illetve rajong érted.
-Hm... talán meglátogatlak titeket valamikor.
-Az jó lenne. Hétvégén?
-Azt hiszem belefér. Talán megláthatom a te hős lovagodat is...
-Kitti!
-Mi van? -kérdezte ártatlan, szempilla rebegtetéssel a lány.
-Ne csináld! -fenyegette meg Vivien.
-Mit is ne csináljak?
-Tudod te!
-Jól van, na... akkor majd jövök és szemrevételezem a pasikat.
-Bolond! -mondta kedveskedve Vivien.
-Hát nem ezért szeretsz?
-Dehogynem! -nevetett újra Vivien, majd felkeltek a padról és hazaindultak.
/A vers, amit Kitti képe ihletett/
Várlak
Egyedül/ Alone
Minden éjjel várlak,
s nem jössz,
csak hajnalok hajnalán,
mikor már az álom
riasztó mélységeibe zár.
Sodródom
az éjszaka árnyaival,
bűvös-bájos csókjaival,
de nem kell nekem más.
Álmomban
rózsaszín erdő szélén
várok rád,
lila nap süt le rám,
de csak bolyongok,
mert nem lelek rád.
Csak a magány,
mi rám talál.
A hétvége hamar eljött, mintha csak lepkeszárnyakon szállt volna. Vivien izgatottan készült a Kitti látogatására, és remélte, hogy Csongor ez egyszer nem jön. Még mindig félt a férfitől és önmagától. De amint meghallotta az ismerős motorhangot, minden önfegyelméről megfeledkezve hajolt ki az ablakon, hogy lássa a csibész Csongort. A férfi már leste az ablakát, és amikor észrevette az elhúzott függönyt és Vivien széles mosolyát szaporábban zakatolt a szíve...
Vivien még viaskodott magával, hogy engedjen-e az érzéseinek és lesiessen-e Csongor elé, vagy tegyen úgy továbbra is, mintha cseppet sem érdekelné a férfi. Végül a szíve késztetése erősebbnek bizonyult, leszaladt a férfi elé...
-Szia Csongor! De régen nem láttalak! -mosolygott rá Vivien őszinte örömmel, amint odaért hozzá.
-Bizony, már egy hete is megvan, nem is tudom, hogy bírtam ki nélküled -villantotta fel legcsábítóbb mosolyát a férfi.
-Na, ne udvarolj!
-Miért ne? Már különben is késő... már elkezdtem.
-Jaj!
-Ne félj, ígérem semmi olyat nem teszek, amit nem szeretnél.
-Pontosan ettől félek.
-Tudom, kis Vivien, de én tudok várni.
A lány érezte, hogy elkerülhetetlenül sodródik a végzete felé, tudta, hogy idővel nem fog tudni ellenállni a férfi szelíd rámenősségének. Legfőképpen azért nem, mert már ő maga is vágyott rá, hogy végre nőként tekintsen rá.
-Gyere, mutatok valamit! -mondta a lány és kinyújtotta kezét a férfi felé, aki elérzékenyülve fogta meg, ennyi bizalom láttán.
-Már nem félsz annyira tőlem? -érdeklődött.
-Úgysem menekülhetek. Nem igaz?
-Okos kislány vagy -mosolygott Csongor azzal a kisfiús mosolyával, amivel mindig levette a lábáról.
Vivien szája széle árulkodóan megrándult az elfojtott nevetéstől, de a férfi észrevette.
-Valami vicceset mondtam volna?
-Hát persze. Na, gyere már, mutatni szeretnék valamit -húzta maga után a férfit.
Izabella a konyhaablakból figyelte kettejüket. Elgondolkodva szólt Áronhoz, aki az asztalnál ült, és a reggeli napilapot olvasta egy forró tea és rántotta társaságában.
-Milyen korán jött ma Csongor -jegyezte meg Izabella.
-Igen, nem vesztegeti az időt a fiú.
-Nem gondolod, hogy túl idős a lányunkhoz?
-Én is idősebb vagyok nálad...
-Az igaz, de nem tíz évvel -vetette ellen anyai aggodalommal a hangjában.
-Legalább tapasztalt, és nem csak kísérletképpen udvarolgat. Ahogy elnézem komolyak a szándékai. És egyértelműen vonzódnak egymáshoz, csak rájuk kell nézni.
-Hiszen alig ismerik egymást! -tiltakozott Izabella.
-Szívem, hát már elfeledted, hogy mennyi idő kellett, amíg levettelek a lábadról? -vigyorgott kaján mosollyal Áron.
-De én már idősebb voltam.
-Manapság korábban érnek a fiatalok.
-Áron, miért véded te ennyire ezt a Csongort? Hm?
-Hát... emlékeztet valakire...
-Csak nem fiatalabb kiadásodat látod benne?
-Dehogynem -vallotta be a férfi, majd az ölébe húzta a feleségét...
Vivien a szobájába érve elővette Kitti tájképét, amit kapott tőle.
-A barátnőm festette -mutatta Csongornak.
-Ez nagyon szép!
-Kitti jönni fog ma hozzánk, szeretnélek bemutatni neki.
-Mint az udvarlódat? -reménykedett a férfi.
-Hát.. nem is tudom... talán...
-És milyen lány, ez a te Kittid?
-Ami azt illeti, elég cserfes.
-Akkor lehet, hogy kedvelni fogom. De biztosan nem valami elvont művészlélek?
-Már miért lenne?
-Tudod, a művészek sokszor olyan... hogy is mondjam... zakkantak.
-Lehet, hogy kicsit őrült, de a szó jobbik értelmében.
-Már kíváncsi vagyok rá, szeretném megismerni a barátaidat.
-Nincs túl sok.
-Hogyhogy?
-Nem barátkozom túl könnyen.
-Igen, ezt észrevettem. De velem mégis. Mi ennek az oka?
-Téged nem lehet nem szeretni... -csúszott ki a lány száján, mielőtt még meggondolta volna, hogy mit mond.
-Hm... ezt észben tartom.
-Inkább felejtsd el!
-Nem-nem, most már késő.
-Kell mindig járjon a szám...
-Én ilyennek szeretlek.
Vivien elpirult zavarában.
-Azt pedig különösen szeretem, amikor elpirulsz... -fűzte hozzá a férfi.
-Na, elég legyen ebből! -tiltakozott a lány, miközben még jobban elpirult.
Csongor figyelte őt, és érezte, hogy valami megbizsergeti a szívét. Különös érzés volt, eddig sosem érzett ilyent. Még ő maga is zavarba jött tőle. Vivien tiszta és ártatlan bája satuként kezdte szorítani a szívét, amitől nem akart menekülni. Sőt, ha mélyen magába nézett, már hallotta az esküvői harangokat is, de nem akarta lerohanni a lányt, nehogy elriassza. Egyelőre még önmagát is megijesztette kicsit a saját reakciója, hiszen azelőtt sosem gondolt házasságra. Merengéséből izgatott kutyaugatás rázta fel. Vivien az ablakhoz lépett.
-Megjött Kitti!
Folytatás következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése