Foltos és Kormos - hajnali ébresztő

A kutyaugatást egyre hangosabbnak hallom hajnalban, amikor felébredek álomtalan álmomból. Miközben magamhoz térek, próbálom azonosítani a vad csaholást. Hallgatózok. Két távolabbi hang veszekszik, néha egy-egy sírósabb nyüszítéssel tarkítva az ebvitát. Ám mielőtt aggódni kezdenék, fülembe jut a két kölyök közeli, izgatott vakkantása. Megnyugodtam, Foltos és Kormos itthon vannak. Felkelek, hogy kinézzek az ablakon, de olyan párás, hogy nem látok át az üvegen. Így csak sejtem, hogy Eper és társa jár a környéken, a Beagle lány és egy tacskó méretű, bozontos, sárga szőrű, azonosíthatatlan fajtájú eb.
Eper már tegnap a környéken ólálkodott, biztosan meg akart látogatni minket, -mint nyáron oly sokszor, amikor a gazdája még kint lakott, itt szőlőhegyen, -de nem mert nagyon közel jönni. Foltos és Kormos, három hónapos koruknak minden komolyságával, hevesen őrizték a birtokukat. A határ az ő szemükben azonban elég viszonylagos. Talán már meséltem valamikor, hogy felénk nincsenek kerítések. Félek is sokszor, hogy egyszer elmennek a szomszéd bácsi után, aki rendszeresen eteti őket, ám nem itt lakik, hanem a város szívében, innen jó 10-15km-re. Tegnapelőtt láttam is, hogy indul haza, és Foltosék elkísérik. Aggasztott a helyzet, szóltam a férjemnek, hogy hívja őket vissza. Ám mondta, hogy semmi ok az aggodalomra, csak a szomszéd telek széléig kísérik őt, onnan visszafordulnak, már nem először látta. Fél perc múlva magam is megfigyelhettem. Először csak a kis fehér kutyafarok kunkorodott ki a szurdokszerű útról, ami pont egy ebmagassággal fut alacsonyabban a földjeinknél, majd a következő pillanatban Foltos, nyomában Kormossal, felügetett a telkünkre. Csupán az ő szemükben létező határig, a szomszéd birtokáig kísérték őt.
Mostanában zajlik az élet Foltos és Kormos életében. Jelenleg abban a korban vannak, amikor mindent széthordanak, ellopnak, megrágnak, szétszednek, és még sorolhatnám. Mindent biztonságos magasságban kell tartanunk, a gumicsizmától a fűrészig. Egyik nap egy zacskó fehér port hoztak haza valahonnan, amit nem tudtunk beazonosítani, hogy vajon növényi tápszer vagy gyomirtó, esetleg más lenne. Szerencsére nem szedték szét, így egészben maradt a zacskóban, el is vettük tőlük, mielőtt baj lenne. A kerti cipőmről sem beszéltem még, amit már sokadszorra szedtem össze innen-onnan, szerencsére nem szétrágva, csak elhordva. Elrágcsálva a férjem, Gábor tornacsukája lett, de annak már amúgy is annyi volt. Éppen aktuális újat venni, persze majd tavasszal, mert addig még sokszor megehetik. Szétszaggatásra került még a kerti vízszivattyúnk vezetéke és doboza is, természetesen a jótállással együtt. Az elhatározásunk egyre erősödik, hogy március elején, mielőtt a kerti munkákat a szomszédaink elkezdik, kerítést kell készítenünk a házunk köré, hogy ne a kutyáinkra fogják, ha az őzek kikaparják a vetéseiket. Bizony van bosszankodni való a "gyerekekkel", de ha reálisan nézzük a dolgokat, akkor a gazdik dolga rendet tartani, legalább ösztönzően hatnak ránk. Mindenben van valami jó.
Lassan egyre világosabb lesz a személyiségükben megnyilvánuló különbözőség is... De, erről majd legközelebb mesélek, addig még nőnek egy hetet...

Folytatás következik...

Vivien 2.rész

Vivien bemutatta egymásnak a barátnőjét, Kittit és Csongort. A lány alaposan szemügyre vette a férfit. A kedélyes ismerkedés után Csongornak indulnia kellett.
-Máris mész? -kérdezte Kitti.
-Igen, megígértem Andrásnak, hogy elmegyek vele új kocsit nézni. Sajnos nem maradhatok lányok.
-Így már érthető, de azért majd még találkozunk?
-Egészen biztosan -ígérte a férfi, majd el is indult.

Vivien tétován nézett utána, majd a barátnője felé fordult.
-Mostanában nagyon keveset találkozunk.
-Ezek szerint nem olyan sűrűn látogat meg?
-Nem, azt hiszem nem. Azt mondta, hogy nagyon sok elmaradt munkája van.
-Mondta, hogy nem fog jönni?
-Nem, azt nem. De talán... így sikerül kiszeretnem belőle...
-Komolyan beleszerettél?
-Igen -sóhajtott Vivien.
-Úgyis visszajön idővel, de ha nem, akkor is tudsz vele beszélni, telefonon, vagy ilyesmi.
-Igen, tudok, sőt... mondtam is neki, hogy majd beszélhetünk, ha ráér.
-Hát akkor?
-Csak az... olyan... kevés. Bár, hosszú távon nekem jobb, ha lazul a kapcsolat, csak most nagyon nehéz, mert rettenetesen hozzászoktam.
-Olyan könnyű lenne tanácsokat osztogatni, de mindegy mit mondok, mert neked kell megküzdened önmagaddal...
-Talán ő is érzi, hogy küszködök -gondolkodott el Vivien.
-Biztosan, talán csak időt akar hagyni.
-Csak, tudod, Kitti... olyan nehéz, mert hiányzik, és olyan lehangolt leszek már nélküle.
-Jobb lenne, ha tisztáznád vele, mielőtt baj lesz!
-Mit tisztázzak?
-Mindent.
-Hogy szeretem, minden akaratom ellenére?
-Beszéld meg vele, a depidet is, és igen, hogy szereted...
-Szerintem tudja, hogy szeretem, de nem tudom, hogy mennyire veszi komolyan, és nem vagyok depis, csak hiányzik.
-Szerintem komolyan veszi.
-És mégis, mit mondjak neki?
-Nem tudom... Te tudod, miről szoktatok, és hogyan beszélni. Sződd bele!
-Nem akarom, hogy lekötve érezze magát, vagy, hogy megfojtom.
-Aha...akkor csak szenvedj. Jobb így neked?
-Nem, de mi értelme beszélni vele?
-Én azt tenném, még ha el is riasztanám...de hát ez én vagyok! Nem szeretek sokáig szenvedni. Nem vagyok mazochista.
-De tényleg félek, hogy elriasztom. Nem értem magam...
-Miért?
-Eddig attól féltem, hogy kötődök hozzá, most pedig attól, hogy elveszítem. Teljesen össze vagyok zavarodva.
-Hát, Vivi, ez a szerelem...
-Ó, te bölcs barátnőm! Mihez is kezdenék nélküled?
-Hát, fogalmam sincs... De szívügyekben én többet tudok... Erről jut eszembe, hol van az én Dávidom?
-A szobájában, későn jött haza az éjjel.
-Csavargott?
-Tudod, a barátai mindig elcsalják, de hát ez a normális.
-Nincs barátnője? -csillant fel Kitti szeme.
-Tudtommal nincs, nemrég szakított.
-Talán meg kéne vigasztalnom... -merengett Kitti.

A két lány kuncogva nyitott be Dávid szobájába. A fiú hason fekve aludt, magához szorítva a kispárnát. Vivien nesztelenül ikeröccse ágyához lépett, majd a következő pillanatban elkapta a talpát, hogy kegyetlenül megcsiklandozza...

Sűrű, áthatolhatatlan köd ereszkedett az egész világra ezekben a november végi napokban. Tejfehér takarójával mindent beborított, és a ködszitálás átnedvesítette még a lelkét is az embernek. Vivien kétségek közt gyötrődött a szobájában. Már több mint egy hete nem hallott Csongorról, és hiába hívta telefonon is, a férfi egyszerűen nem vette fel.

Talán meggondolta magát, érthető, hogy nem akarna ilyen kis bolonddal foglalkozni, mint én -gondolta magában elkeseredve.
Ahogy a konyha felé indult, hogy készítsen magának egy forró, almás-fahéjas teát, hangokat hallott...
-Tudja már? -hallotta az anyja hangját.
-Nem, ragaszkodott hozzá, hogy ne mondjuk el neki.
-Vivi biztosan tudni akarná.
-Nem lehet, Csongor megígértette velem, hogy nem mondom el neki.
Vivien kicsit elszégyellte magát, hogy hallgatózik, mert sosem csinált még ilyent. Hirtelen be is lépett a konyhába, hogy kérdőre vonja a szüleit.
-Mit nem szabad tudnom?
-Vivien, kislányom...
-Apa, légyszíves ne titkolózzatok!
-Nem mondhatom el...
-Miért?
-Csongor nem akarta, hogy aggódj.
-Apa, ez butaság! Mondd már el kérlek, hogy mi van, mert nem bírom már...
-Áron, ne kínozd már tovább a lányunkat, kérlek! -szólt az érdekében Izabella is.
-Apa, légy szíves! -könyörgött most már Vivien.
-Hát... -viaskodott magával a férfi.
-Apa...
-Csongor... kórházban van.
-Jaj! -ijedt meg Vivien. -Melyikben?
-Itt, Mohácson, a sebészeten.
Vivien nem várt további válaszokra, szélsebesen összeszedte az iratait és a kocsipapírokat, majd kabátot húzott és már indult is, hogy meglátogassa a férfit.
-Vivi, nincs nagy baj... -mondta az apja, de ő ezt már nem hallotta.

Vivien zakatoló szívvel lépett be a hatágyas kórterembe. Az ablak melletti ágyon feküdt Csongor, sápadtan és törődötten. Vivien nesztelenül közelebb lépett. Ebédidő lévén a többiek nem voltak a szobában. A lány félt, hogy valami nagy baj van, ha Csongor alszik ebéd helyett, nagyon aggódott érte. Egy fehér, fém széket húzott az ágy mellé, és megfogta a férfi erőtlen kezét.
Talán kómában van? Miért alszik? -kergetőztek benne a vadabbnál vadabb gondolatok.
-Csongor, hallasz engem? -kezdte. -Mi van veled? Miért titkoltad előlem, hogy baj van?
Figyelte, de semmi reakciót nem látott a férfi fehér arcán.
-Sajnálom... sajnálom, hogy nem tudtam időben elmondani, hogy mennyire szeretlek. Igazad volt mindenben, nem menekülhetek az érzéseim elől... És nem számít, hogy mit tettek az őseim, vagy, hogy mennyire forró vér folyik az ereimben, mert én más vagyok. A saját életemet kell élnem, nem befolyásolhat a múlt... nem maradhatok magányos, csak mert a nagyanyámnak három férje is volt, attól nekem nem kell apácának mennem, ha nem akarom követni a példáját. Hallgatnom kellett volna a szívemre, amíg még nem késő... Csongor... kérlek ne halj meg! Szeretlek...
Vivien a férfi ágyára hajtotta a fejét, könnyek szántották az arcát.
-Ne...ne sírj! -szólalt meg ekkor erőtlen hangon a férfi.
-Csongor! Te... jól vagy? -kérdezte a lány meglepődve.
-Most már sokkal jobban, hogy látlak -mondta gyenge, de mégis határozott mosollyal.
A szemében titok bujkált, ami őszinte örömmel keveredett.
-Mi történt veled?
-Volt egy régi törésem, ami rosszul forrt össze, azt tették helyre -mondta, teljesen kimerülve a beszédtől.
-Azt hittem, hogy meg fogsz halni... -vallotta be a lány.
-Csak altatásban voltam, még most ébredezek.
Vivien megkönnyebbülten sóhajtott, majd ijedten nézett rá.
-Mióta vagy magadnál?
-Pont elég ideje, hogy most nagyon boldog legyek -mosolygott sejtelmesen.
-Jaj, te!
-Örülök, hogy tisztába jöttél magaddal.
-Örülsz?
-Igen, és annak is, amit utoljára mondtál...
Vivien szégyenlősen elpirult.
-Komolyan mondtam, nem csak azért, mert azt hittem, hogy meghalsz...
-Tudom, de legalább előbb elmondtad -szorította meg a kezét a férfi.
-És most mi lesz?

Vivien egyedül sétált a szőlősorok között, már rég lehulltak a levelei, alig maradt valami a fákon is. Tekintetét a távolba szegezte, látta az ég kékjét, a dombok fáradt zöld lankáit, a felszántott földek zsíros, barna földjét, és arra gondolt, hogy mennyire szeret itt élni. Eszébe jutott, mit mondott neki Csongor arra a kérdésére, hogy és most mi lesz? Nem tudta, vajon képes lenne-e követni a férfit, és vele élni, de mindennél jobban szerette őt. Mégis tétovázott. Csongor arra kérte, hogy tartson vele, de a lányt riasztotta az a vándorélet, amit élt a férfi. Ám soha, senki után nem kínozta még így a vágy és a szerelem. Nem tudta mit tegyen, nem akarta megváltoztatni őt, de félt, hogy nem tudnának együtt élni, hiszen annyira különböznek. Úgy érezte az otthont teremtő ösztöne éppen annyira élt benne, mint a kalandvágy. Ez a kettősség lassan felőrölte minden erejét és ellenállását. Betöltette az érzés, hogy nincs számára menekvés, a sorsát vállalnia kell.

Már késő délután volt, amikor az ismerős kocsi bekanyarodott a tanyára. Viviennek máris szaporábban vert a szíve, ahogy meghallotta csapódni az ajtaját. Kezét a mellkasára szorította, hogy lelassítsa az eszeveszett kalapálást a bensőjében.
-Szia! -köszönt rá Csongor kisfiús mosollyal.
-Szia!
-El akartalak hívni Andrásékhoz. Van kedved jönni?
-Igen, máris öltözök, de... te vezethetsz gipszben?
-Hát, csak óvatosan.
-Akkor, mi lenne, ha én vezetnék?
-Az én kocsimat?
-Igen... ha bízol a képességeimben...
-Nem bánom.
-Hm... ez nagy kiváltság, ha jól sejtem -somolygott a lány.
-Az bizony, tessék kiérdemelni -mondta Csongor, miközben egy elszabadult, rakoncátlanul göndörödő hajtincset simított a lány füle mögé.
Vivien megborzongott az érintésétől, ragyogó szemekkel nézett rá.
-Igyekszem...
-Tudom -nyugtatta meg a férfi, majd megszorította a vállát. -Induljunk akkor.

Vivien izgatottan fordította el a Hondában a slusszkulcsot. Minden olyan nagy és férfias volt az autóban. Egészen kicsinek érezte magát benne.
-Ez egészen más, mint az én kis Škodám...
-Á, minden ugyanott van benne -próbálta nyugtatni Csongor az anyósülésről.
-Persze csak sokkal nagyobb... és mennyivel erősebben kell nyomni a kuplungot is! -csodálkozott.
-És a féket is, próbáld meg! -javasolta a férfi.
-Hú, tényleg... hm... férfias kocsi.
-Tetszik? -kérdezte Csongor, és közben elcsodálkozott magán, hogy mennyire számít neki a lány véleménye.
-Nagyon!
-Örülök -mondta, s közben bekötötte magát.
-Na, akkor kapaszkodj! -nevetett a lány pajkosan, majd gázt adott.

Tíz perc múlva már Himesházán is voltak, Vivien remegő lábakkal szállt ki a kocsiból.
-Csongor, ez nem volt semmi, a lábam is remeg, mint a kocsonya.
-És milyen érzés volt vezetni?
-Nagyon jó, fantasztikus az az erő, ami van benne! Nem féltél mellettem?
-De, egy kicsit...
-Nahát, micsoda meglepetés! -szólt András, amikor meglátta együtt a fiatalokat. -Mi járatban vagytok?

András érdeklődve nézte a fiatalokat, látta az unokahúgán, hogy valami nagyon emészti. Már ötéves kora óta ismerte, minden gondolata világos volt előtte, az pedig teljesen egyértelmű volt, hogy a lány nagy lelki válságban van. Hiába mosolygott Csongor mellett, és fogadta el látszólag a közeledését, ez semmit sem számított. András már jobban tudta, mint bárki, hogy a lány, ha akarta, akkor a összes érzését ki tudta zárni, és olyan tettekre volt képes, ami mindenkit meglepett. Amire senki sem gondolt volna. Akár szerette Csongort, akár nem, ez nem befolyásolta a cselekedeteit, bármikor képes volt hűvösen dönteni, még úgy is, hogy tudta, fájdalmat fog okozni önmagának és másoknak. Kíváncsi volt, mi jár a lány fejében.

Pár óra múlva, miközben Apollónia burgonyahámozásra fogta be Csongort az ebédhez, András Vivienre nézett, és a szemével jelezte, hogy menjenek ki beszélgetni a teraszra, ahol nem hallja őket más.
-Vivien, egész végig figyeltelek... szereted Csongort?
A lány szemlesütve válaszolt:
-Igen, de ő lehet, hogy nem vesz komolyan.
-Honnét tudod, hogy mit gondol komolyan, és mit nem?
-Hát... megérzés. De azt hiszem tényleg beleszerettem, már senki másra rá sem nézek. Ez a legnagyobb baj... hűséges lettem hozzá. Ezért tudom, hogy baj van.
-Miért lenne ez baj? -vonta fel a szemöldökét a férfi.
-Mert annyira különbözünk. Nem köthetem le. Hiába szeretem, el fogom engedni. Pedig tényleg szeretem, mint még soha senkit.
-Én már mióta mondom.
-Te előbb tudtad mint én? -csodálkozott a lány. -Miből? Én akkor jöttem rá, amikor mindenkit leráztam.
-Hát nem megmondtam, hogy nem értelek?
-Nem értetted, hogy miért akarom lelüldözni magamtól ilyen eszeveszettül, arra gondolsz? Akkor még fogalmam sem volt róla...
-Én pedig már sejtettem, meg akartad óvni tőle a szívedet -mondta megértően a nagybátyja.
-És most se mindig szeretném tudomásul venni, de az veszélyesebb, ha önmagam elől is titkolom.Talán, ha bevallom, hamarabb elmúlik... -merengett.
-Kinek vallod be? Azt mondtad, Csongorral megbeszélted!
-Magamnak kellett előbb bevallanom. Vele is megbeszéltem. Neki már akkor mondtam, hogy szeretem, amikor még nem tudtam, hogy ez ennyire komoly. Akkor még nem jöttem rá, hogy minden szavam igaz. De most mindent tisztáztunk.
-Mindent tisztáztatok? Ha kérdezhetem, mégis mit? Hogy szereted, oké. Aztán, hogy elmennél Vele? Vagy mit?
-Hogy szeretem, de ennek ellenére is bizonytalan vagyok magamban.
-Hát, nem csodálom, hogy megőrjíted ezzel az állandó bizonytalankodásoddal. El kell végre döntened, hogy mit szeretnél.
-Azt akarja, hogy éljek vele -vallotta be Vivien.
-Mi tart vissza?
-Félek, hogy a végén elhagy, mert nem leszek elég neki. Ő sokkal kalandosabb életet él, mint amit én nyújtani tudok a számára -nézett rá reménytelen tekintettel.
-Tudod, hogy ez butaság.
-Miért?
András szeretetteljesen nézett a kedvenc unokahúgára, majd mélyet sóhajtva belefogott:
-Soha nem tudhatod, hogy mit hoz a jövő. De ha örökké a félelmeid irányítanak, a végén egyedül fogsz maradni. Persze, elveszítheted, de ha meg sem próbálod... Különben is, kérdezted őt már ezekről? Hogy ő milyen életet szeretne? Vagy eldöntötted helyette, hogy mit akar majd?
-Olyan undok vagy! -jelentette ki durcásan a lány.
-Tudom, hogy fáj, de fel kell ébredned ebből az álomból -mondta szinte már kiabálva a férfi.
-Halkabban! -kérte a lány.

-Mi történik itt, ti veszekedtek? -lépett ki Apollónia az ajtón a hangokra.
-Á, csak kicsit beszélgetünk -mentegetőzött András.
-Azt hallom...
-Nincs semmi baj, Apollónia néni -nyugtatta meg kedvesen Vivien a nagynénjét. -Csak eszmecserét folytattunk, és túl hevesre sikerült.
-Értem, inkább gyertek, Csongor nem bír még igazán krumplit hámozni.
-Szegény gyereket befogtad? -mosolygott már András a feleségére.
-Milyen gyereket? Meglett férfi... -tiltakozott Apollónia.
-Hm... a férfiak tanuljanak meg főzni, ha nem akarnak kiszolgáltatva lenni egy asszony kegyének -mosolygott derűsen Vivien Csongorra.
Ám a férfi a lány mosolya ellenére is érezte, hogy valami baj van...

A nap már alábukott a látóhatáron, narancsos színnel borítva az ég alját. Csongor és Vivien karonfogva sétáltak a hegygerincen. A lombjukat vesztett fák szomorú látványt nyújtottak volna, ha nem lenne meg bennük a jövő ígérete. Azonban a duzzadó virágrügyek álmosan várták a tavaszt. A lány homlokát kusza gondolatai barázdálták. A férfi hirtelen megállította és maga felé fordította, majd az álla alá nyúlt, hogy könnyegén megcsókolja. Vivient áramütésként érintette az érzés, egész testében megborzongott. Csongor zöld szeme igézően hatott rá, lelke legmélyében megmozgatva az izzó szenvedélyt, ami csak arra várt, hogy valaki lángra lobbantsa.
-Tudom, hogy félsz -suttogta a férfi.
-Igen?
-Igen, mindent tudok rólad. De se a nagyanyád sorsa miatt nem kell aggódnod, se attól nem kell félned, hogy elhagynálak. Én sosem foglak elengedni, sem elhagyni.
Vivien meglepődve nézett a férfi szemébe, még mindig rejtély volt számára, hogy honnan ismeri ilyen jól szíve minden titkát és félelmét.
-De, Csongor... én...ez nem olyan egyszerű.
-Tudom, te önmagaddal küzdesz. De én már túl öreg vagyok ahhoz, hogy kivárjam, amíg kinövöd ezeket. Egyszerűen bízd rám magad! -kérte.
-Ez olyan, mintha fejet ugranék a Dunába, anélkül, hogy úszni tudnék -tiltakozott a lány.
-Nem olyan rossz az, én ott leszek, és elkaplak.
-Félek...
-Tudom -mondta a férfi, és ujjaival beletúrt a lány hajába, majd közelebb húzta magához, hogy újra megcsókolja.
-Ha azt hiszed, hogy ezzel leveszel a lábamról...
-Nem hiszem... tudom.
-Ó, a magabiztosságod rettentően vonzó -felelte a lány elakadó hanggal. -Mit is mondtál, hogy túl öreg vagy?
-Azt, jól hallottad.
-Hozzám?
-Nem, ahhoz, hogy kikészíts ezzel az állandó bizonytalankodásoddal.
-Akkor inkább keresel valaki mást magadnak? -szeppent meg a lány.
-Nem, dehogy is Vivi, mit gondolsz rólam?! -kérdezte felháborodva a férfi. -Nekem nem akárki kell, csak te kellesz!
-Ó, és mi a terved? -tudakolta meghatódva a lány.
-Az, hogy elrabollak és addig el sem engedlek, amíg igent nem mondasz.
-Igent... mire?
-Arra, hogy leszel-e a feleségem...
-Hát... -akadt el a szava Viviennek.
-Tudom, ez most váratlanul ért.
-Az nem kifejezés.
-És mi lenne a válaszod? -kérdezte a férfi, miközben kevés sikerrel próbálta titkolni az izgatottságát.
-Ezen még nem gondolkoztam... adsz egy kis időt?
-Igen, de ne kínozz sokáig, kérlek!
-Nem, nem foglak...
-Szeretlek -suttogta a férfi, majd gyengéden megérintette az arcát.
Vivien megremegett az érzéstől. Még soha, senki nem érintette meg ilyen erősen a szívét.
-Én is szeretlek... de...
-De?
-De olyan tapasztalatlannak érzem magam hozzád képest...
-Azért van köztünk jó pár év korkülönbség... Kis Vivien, ha arra gondolok... hát néha szégyenlem is magam, hogy ilyen rámenős vagyok, mikor te még olyan fiatal vagy hozzám.
-Ne szégyelld! Nincs rá okod, sosem érdekeltek a korombeli fiúk.
-Tényleg?
-Tényleg, apa nem mesélte?
-Hát mondott valami olyasmit, hogy úgy űzöd őket el magadtól, hogy csak egyszer mernek próbálkozni.
-Hát ez így van, csak te vagy ilyen levakarhatatlan... -nézett rá bájosan a lány.
-Levakarhatatlan vagyok? Na, várj csak... -nevetett a férfi és játékosan megcibálta a haját. -mindjárt megmutatom, hogy mennyire is vagyok rámenős... -fenyegette meg, majd szenvedélyesen az ajkára forrasztotta a száját...
-Akkor talán... inkább máris igent mondok... ha amúgy sincs esélyem... mondta levegőt kapkodva a lány.
-Jól teszed... -majd mikor eljutott Csongor tudatáig, hogy mit mondott a lány, hirtelen megdermedt. -Most igent mondtál? -kérdezte zaklatottan.
-Nekem nagyon úgy tűnt -pirult el a lány.
-Jaj Te, kis Vivienem! -kiáltott fel a férfi és felkapta a lány könnyű testét a földről, hogy szorosan átölelje. -Ígérem, nem fogod megbánni!
-Ne ígérj semmit, csak szeress!

Áron a tűzifát pakolta Dáviddal, amikor meglátta a hegytetőről lesétáló lányát és Csongort. Azonnal feltűnt neki Vivien szokatlan vidámsága és duzzadó ajka, és elég volt egy szempillantást vetnie Csongor elégedett arcára, hogy tudja, végre megtörtént köztük, aminek meg kellett. Apai szívét szorongató boldogság töltötte el, furcsa volt ez az érzés. Miközben elnézte őket, lepergett előtte, ahogy a lánya megszületett, majd felcseperedett és végül felnőtt nő lett. Furcsa érzés volt, mintha megállt volna az idő. A sasszemű Dávidnak is szemet szúrt a fiatalok jókedve, mintha a fellegekben jártak volna.
-Apa, itt valami készül...
-Azt hiszem már meg is történt -felelte az apja.
Izabella ekkor lépett ki a házból, a nyomában Rebekával, a legkisebb lányával. Anyai ösztönével megérezte a változást, és boldog volt, hogy a lánya is megtalálta a szerelmet.
-Na, akkor most rajtad a sor, Dávid fiam -kócolta össze felnőtt fia haját az édesanyja.
-Anya, ne már...

-Vége-

*Vivien történetének most vége, de nemsokára Dáviddal kapcsolatban hallunk még róla... Nem is olyan sokára...

Korhelytől

Rólam...

Ezt egy nagyon kedves barátomtól, korhelytől kaptam... pozitív szemszögből olvassátok! Aki írta szeret engem.
Azért hoztam ide, hogy megmaradjon nekem, mert nagyon jókat nevettem rajta, és mindig örömmel tölt el minden sora.


#2 - korhely - 2009.06.10 - 20:50:45

Nem írok cikket Wildről, mert az a szabályzatba ütközik. De, egy hosszabbacska hsz-t megér, és az a “VALAKI MONDJA MÁR MEG...” topikba kívánkozna legjobban, viszont terjedelme miatt ott nem fér el. Így lett Társalgótéma.Abból is húznom kellett a terjedelem miatt.
Egyszusszra írtam, a hevenyészett stílusért elnézést kérek. Elnézést azért is, hogy csak részlegesen emlegettem fel Wild viselt dolgait! Másért nem.



#1 - korhely - 2009.06.10 - 20:47:52

Wildet nagyon sok támadás éri itt. Megérdemli.
Nem szeretjük, mert sokat ír a háziállatairól. Nem szeretjük, mert túl sok receptet ír. És, nem szeretjük, mert Lovas Éva lapjaiban helyezi el az írásait.

Wild 49 napja regizett a Virtuson. Ez alatt 105 cikket, 1380 hsz-t írt, és 220 cikket értékelt. Lehet, hogy időközben már többet, nem vagyok hozzá elég gyors.
Továbbá, írtak róla nagyon színvonalas, bár szabályzatba ütköző ironikusan karikírozó cikkeket és számos hsz. foglalkozott a tevékenységével.
Miről ír Wild? Kertészeti, növénytermesztési, növényápolási szaktanácsok, haszonállatok és házi kedvencek, életmód, háztartásvezetés, táplálkozás körébe tartozó gyakorlati tanácsok, párkapcsolati tapasztalatok, családalapítás, és még sok mindent kihagytam.

Kapott sok tanácsot is. Egy szakácskönyvet töltsön meg inkább a receptjeivel, ne itt rontsa a levegőt! Az állatoknak pedig kint van a helye, nem a Virtuson!
Sok a recept? Mihez képest? A 105 cikkéhez képest?
Szinte minden hölgy írt már ide recepteket. De, minek? A felejtésnek? Ott vannak eldugva valahol ősi cikkek tengerében. Ezekre esetleg lehet mondani, hogy már haszontalanok, mert azok alapján soha, senki sem fog ebédet főzni, hiszen meg sem lehet találni őket.
Tudod Wild, az ételreceptek egyik haszna, hogy segítenek változatossá tenni az étkezésünket. Ezért, a kritikusaid számára bőven elég lett volna 2 receptet közölnöd! Egyet hétköznapra, egyet ünnepnapra…
Tegyük már félre az ellenszenvünket! A receptek akkor hasznosak, ha tartalmasak, változatosak, sok van belőlük, informatívak és előkereshetőek. Lehet kritizálni! Melyik pontban nem felel meg Wild a magas igényeinknek?
Wild receptjeinek nemcsak a tartalma, de a megvalósítása is kitűnő, újszerű, és igazán felhasználóbarát! Ezekből később egy külön lapot is szervezhet, és akkor igazán a helyükön lesznek.

Súlyosabb kifogások is felmerültek. Ne legyél ennyire állatbarát! Vagy, legyél állatbarát, de ne hozd be a macskádat a Virtusra! Mi megmenteni szeretjük az állatokat. Arról írj, hogyan mentettél meg akár egyet is! Az, hogy Te rendszeresen eteted és figyelgeted őket, az kit érdekel?! Meg főleg, hogy szül is az az állat, meg naponta él…. nagy cucc. Esetleg egy szép visszaemlékezés a szegény elhunyt párára, az mindjárt más! Az érzelem! Bár, ha Te írnád… -nem is olyan biztos.

Az tuti nem jó, amit írsz! Nem is értem, hogyan nem találtam egyetlen javaslatot, vagy építő kritikát a 100+ cikked alatt. Azt itt nem vettem kritikai megjegyzésnek, hogy az ízlésem más, ez a téma nem érdekel, ezért a cikk szar. Ilyenekből bőven van, de ezek esetleg csak a kritikust minősítik. A jó szándékú régebbi tagok ezt pontosan tudják, és ha segíteni szeretnének, akkor a világért sem vetnének be ilyen eszközöket olyan szerző ellen, aki frissen érkezett a körükbe.
Hova tetted a lap színvonalának emelésén fáradozó kritikusaidat?!

Láttam, azt sem tudtad mire vélni, amikor elevenen megsütöttek volna! Jó cikk… -nem? Egyébként tényleg jó! A régebbiek ilyenkor már sírva szaladtak Adminhoz, de Te le ne szedesd! Az írója szerintem olyan tehetség, hogy az első felindulásodat leküzdve, akár büszke is lehetsz! A döntésed saját nagyságodat méri.
Arra határozottan megfelelt, hogy bemutatkozhass. Van a személyiségedben erő és nyugalom, és megvan hozzánk a humorod, ami nagyon kell. Itt a legtöbben szintén ilyen szilárd, optimista és egyenes jellemek. Nem kerül senki könnyen maga alá, a depresszió is ismeretlen. A legjobb formádat kell hoznod, ha fel akarsz érni hozzájuk!
Érdekes volt látni, amint a ledorongoló vélemények után magadban tépelődtél. Tettél néhány jóindulatú gesztust, és barátkozni hívtad az ellenségeidet. Erre volt, aki visszavicsorgott. Érdekes volt.
A csuda tudja, miért húzódtál Lovas Évához, amikor itt mindnyájan szeretünk Téged!? Nem vagyunk Neked elég jók? Nem tetszik a rendszer, vagy mi?!

Na, de temetni jöttem, nem dicsérni… -és megint kiestem a szerepemből. Jöjjön újra a feketeleves!
Túl sokat írsz! Látszik hogy új vagy, nem vagy még tisztában azzal, hogy egy lap nem arra való. Ha szómenésed van, nyiss intrikáló Társagótémát! Ott levezetheted a felesleges energiádat. Nézz körül először, ismerkedj a helyi szokásokkal! Itt a cikkekkel mindenki spórol, ez a tehetség biztos jele, csak akkor szólal meg, amikor homloka rúzsos Múzsája csókjától. Magvas mondanivaló kell ide, kinyilatkoztatásszerű! Talmi firkálmányaidat nézesd át a tapasztaltabbakkal! Legyél tisztában azzal, hogy miről írhatsz, és miről nem! Behoznád a való életet, a saját pitiáner világodat?! Mit képzelsz Te magadról?!
A témaválasztásodból a mai magyar valóság egy élhető alternatívája bontakozik ki. Vigyázz ezzel! Ad abszurdum, még jól is érzed magad a bőrödben. 29 évesen megteremtetted a saját, kicsi világodat, gazdálkodsz, háztartást vezetsz, boldog családi életet élsz, és a magad természetes egyszerűségével kikandikálsz néha a nagyvilágba? Ez legtöbbünk számára egy örökre megvalósíthatatlan vágyálom marad, ne járj rossz példával elöl. Ha legalább netfüggő lennél! Vagy a magyar termőföld fájdalmas sorsát egy panelből dalolnád el nekünk! De, így?! Hamis illúziókat keltesz, talán még hazudsz is.

És, a színvonal! Kérd fel kritikusaidat, hogy mutassák meg írásaikat, és magyarázzanak Neked a bennük rejlő mélységről, amit gyakorlatlan szemed nem fedezhet fel segítség nélkül!
És, még egyszer mondom, ne írj, ne írj annyit! Ez egy lap! Elektronikus médium. Nem fér itt el a rengeteg hevenyészett cikked. Miattad marad majd védtelen a magyar irodalom fellegvára, ha a géniuszok az ihlet percében majd ott állnak befürödve, mert feléled előlük a karaktereket és a biteket.

Mit keres egy ilyen újságíró vénájú teremtés egy lapnál?! Ránk akarsz szégyent hozni?! Ájjá má le!

Foltos és Kormos, avagy a kutya az kutya

Feltartóztathatatlanul közeleg a tél. A fák szemérmesen meztelenkednek a kertben, már csak a birs tudta megőrizni zöld köntösét. A cseresznyefánk is sárga köpenybe burkolózott, de egy-egy helyen már pirosas színt kaptak levelei, és lassan majd ők is megadják magukat a szélnek, és csatlakoznak testvéreikhez az avarban.
Foltos és Kormos életében a napok gyorsan peregnek, ők pedig nőnek-növögetnek. Szinte egész nap a kertben hancúroznak a macskákkal és egymással. Leginkább Sir Kánnal a vörös kandúrkával szokásuk játszani. Rendszerint ketten ugornak rá, így könnyen legyűrik, de azért őt sem kell félteni. Ha a kutyák éppen békésen pihennek, akkor ő kezdi el pofozgatni őket. Pláne, ha a kis farkukat csóválják. Hiszen ez számára ellenállhatatlan vonzerővel bír.



Mégis, amikor reggel a férjem kinyitja az ajtót, -és egyszerre vagy nyolc macska esik be rajta a két kutyán kívül, ezek közül kettő máris az emeleti szobánk felé veszi az irányt, -akkor mire észreveszem Sir Kán és Foltos máris a fotelomban viaskodik a jobb helyért. Természetesen teljességgel figyelmen kívül hagyva azt, hogy én is benne ülök. Miután összerugdosnak kicsit, és Sir Kán felkapaszkodik a vállamra, valamint Foltos megrágja a hajam végét, békés álomba szenderülnek egymás mellett. De ekkor már úgy elterpeszkednek, hogy számomra nem marad hely. Nincs mit tenni, már nem csak Gáborom túr ki a számítógép elől, hanem ők is.
Amikor szép idő van, kimegyek a kertbe, hogy élvezzem az utolsó őszi napsugarakat. Foltos, Kormos és a macskák rendszerint követnek. Nincs is min csodálkozni, egy csapatot alkotunk. Ám a kutyusok nem bírnak magukkal. Folyton folyvást verekednek. Hol csak egymással, hol a cicákkal is. Amikor a lábamnál folyik ismét a harc, akkor rájuk kiáltok. Ekkor rendszerint szétrebbennek, én pedig csak mosolygok magamban, hiszen ugyanúgy szólok rájuk, mint annak idején Anyu kiabált velem és Öcsivel:
-Nem igaz, hogy nem tudtok egy percre nyugton maradni!
Csak mosolygok magamban. Na, gondoltam, ennyit arról, hogy a kutya az kutya, és nem gyerek. És még én néztem furán a barátnőmre, mikor azt mondta, hogy a skótjuhászuk a gyerekük /azóta született egy kislányuk/. Hiszen, amikor csak kicsit rosszak, akkor így morgok velük:
-Kisfiúk, kisfiúk!
Ennyit a következetességemről, a kutya az kutya, csak nem nekem. Látszik is az eredménye, a férjemnek engedelmeskednek, engem meg szeretnek.

Foltos és Kormos

Ő Foltos.



Hideg, süvítő szelekkel végérvényesen beköszöntött az ősz. A diófák lombjukat vesztve meztelenkednek a kert végében, egyetlen éjszaka lehullt sárga ruhájuk. A meggyfa is borostyánszínben pompázik már, csak a derekas cseresznyefa ragaszkodik kitartóan zöld lombjához.

Kiskutyáink, Foltos és Kormos naphosszat kerítés nélküli udvarunkon játszanak. Néha átkukkantanak a szomszédos telekre is, hogy minden rendben van-e. Ők az új őrzői a környéknek.
Mostanában egyre többet, és egyre hevesebben verekszenek egymással. Foltos torokra támad, Kormos pedig lágyékra. Néha már én választom szét őket, amikor az aktuális gyengébb nagyon sír. De persze kell ez a játékos verekedés nekik, hogy megtanulják a harcot. A mániájuk, hogy a lábamnál játszanak, úgy verekszenek. Mivel szeretnek a lábam közelében lenni. De ha már ketten vannak, akkor nem unatkoznak. Egy pár harapást már én is kaptam így. Két tűz közé kerülve kapkodom a lábaimat a csattogó állkapcsok és hófehér fogak elől.



Még nincs egy hónapja, hogy hozzánk költöztek. De máris nagy változásokon mentek keresztül. A két kis gombócból, úgy tűnik, hogy csak Kormos marad tacskó jellegű, a rövid lábaival. Foltosnak viszont az elmúlt időben megnyúltak a lábai. Ő már inkább foxi-szerű kezd lenni. Amikor először mondták ezt róla, még nem vettem komolyan, de az azóta eltelt két hét alatt hihetetlen sebességgel megnyúlt a lába. És ezek a hosszú lábak okozzák a meglepetést reggelente...

Ő Kormos.

Az első ajtónyitáskor máris jönnek befelé, melegedni a házba. A hálószobánk az emeleten van, lakkozott falépcső vezet fel. Foltos pár napja megtett két lépcsőfokot, de nem jött tovább. Kormos nem tudott lépcsőzni. Gondoltam talán tériszonya van, azért nem jön feljebb. Két napra rá Foltos már a lépcsőfordulóig jutott, de ott megint lecövekelt. Ilyenkor nyüszített, én pedig azonnal indultam, hogy visszavigyem a biztonságos talajra.



Ám egyik nap, amikor itt ültem a számítógép előtt, hallom, hogy valaki már megint esetlenül próbálja megmászni a lépcsőfokokat.
-Nem baj, majd visszamegy -áltattam magam.
Ám a következő percben elhallgatott a kis karmok kopogása a falépcsőn, és nem sokra rá valami a lábamhoz bújt. Foltos kis bogárszemeivel rajongva nézett rám, miközben kis popsiját letette. Természetesen én is olvadoztam ettől a rajongástól, na de a kutyáknak azért mégsem kellene feljönni. De elgyengülve az ölembe vettem mégis, ahol el is szundított. Azóta, talán ezt mondanom sem kell, rendszeres szokásává tette, hogy ha nem lát engem a földszinten, akkor feljön értem. Az ölembe kéredzkedik, és szundít egyet. Mint ma estefelé is, amikor a képet készítettem.
Ahogy pedig elnéztem a képeket, megláttam, hogy mi az oka annak, hogy csak ő jön fel, és a tacsilábú Kormos nem. Azok a hosszú lábak! Vajon kire ütött ez a gyerek?

Tini cicák és kölyökkutyák

A zöld szemű bestiám!

Már sok-sok idő eltelt azóta, hogy megszülettek Fülike és Sharon gyermekei. Az azóta eltelt időben Két kölyökkel kevesebben lettünk. De még mindig itt van Sir Kán és Kormi, valamint Sharonka, Sharon egyik lánya. Mostanra szép tini cicákká serdültek. Az életük már nem csak evésből és alvásból áll, hanem vadászatból, játékból, birkózásból és legfőképpen a mi bosszantásunkból. Legkibírhatatlanabb tulajdonságuk, hogy nem bírják elviselni, ha az ölemben vannak és nem simogatom őket. Mint éppen most Sir Kán. Ő éppen olyan dundi, hogy gondolkodtam rajta, átkeresztelem Garfildnak. Valóban nagy vadász lett, ő fogja a legtöbb egeret, valamint a csirkéket is kergeti, ha kiszöknek az udvarba. Most éppen az ujjaimra vadászik, ami vadul üti a klaviatúrát, ahelyett, hogy őt cirógatná. Szeretne beleszólni az írásba, hát átadom az üzenetét, ami összefoglalva annyit tesz:

-bcljdsahnőom aőákfqűa,caéűnspékmnvqám.

Ez cicanyelven, azt jelenti, hogy:

-A gazdám most nem ér rá írni, engem kell simogasson!

Igazi önző és szeretni való kandúr lett.

Kedden Sharon, Sharonka és Kormi, a három lány ivartalanításon esett át. Estére a kislányok már egészen jól voltam, másnapra pedig Sharon is teljesen magához tért. Méghozzá annyira, hogy következő éjszakára már le is lépett csavarogni. Csak reggelre jött haza. Aggódtam is érte, de kutya baja. A kislányok a műtétre való tekintettel velünk alhattak. Doromboló párnaként aludtak el a nyakamon. Ők nagyon bújósak, legszívesebben mindig ölben lennének. Igazi kislányok.

Körülbelül két hete kiskutyákat hoztunk a házhoz. A fajtájuk természetesen megfejthetetlen rejtély. Az egyikük, a fekete, egy kicsit tacskós, a másikuk olyan markáns, mint egy buldog, széles mellkas, jó kiállás. Ő a fehér alapon mindenféle folt, ezért Foltos lett a neve. A másik Kormos névre hallgat. Mivel az ajtóban aludtak először, és nem a kutyaólban, így felhoztuk a házukat a teraszra, az ajtótól másfél méterre. Most ott alszanak éjjel a felserdült macskákkal együtt. Egyetlen kutyaólban Kormos, Foltos, Sharonka, Kormi és Sír Kán. Még felsorolni is hosszú őket. Mégis, ha leszáll az éj, és feljönnek a csillagok, a tini cicák és a kölyökkutyák együtt, összebújva alszanak a kutyaházban. Legnagyobb bánatomra, ezt lehetetlen lefotózni, mert amint kiteszem a lábam a házból, bombaként robbannak ki az ólból, hogy ledöntsenek a lábamról.

Nappal általában mindenhová követnek minket, de mindegyikük. Ha lemegyünk a kertbe, már nem csak a macskák jönnek, hanem a kiskutyák is. Egy színes sereglet, akiknek mi vagyunk a boldog gazdái.

Foltos és Kormos még sokat verekszik egymással és a cicákkal is. Azért egyiküket sem kell félteni. Ma reggel a két rosszcsont kutyus együtt leteperte Sir Kánt. De amikor rájuk szóltunk, és abbahagyták, akkor meg a cica kapott utánuk. Bizony, sokszor ők kezdik a bunyót, azzal, hogy igyekeznek elkapni a csóváló farkakat.

Mostanra Sir Kán is horkolva alszik az ölemben, és ahogy letekintek rá, látom, hogy egyre „Garfildosabb”. Kifáradt a nagy harcban a billentyűzetért. Így az én mesém is egyelőre véget ér, de lesz még folytatás.

Összpontosítás...

Joci, a paripa

Szerelem első látásra és első kóstolásra

Amikor először találkoztunk, szerelem volt első látásra.
Hullámos, fekete haja rakoncátlanul lógott homlokába.
Mélybarna szemeivel bűvösen magához vonzotta szemeimet,
Éreztem, hogy szívem örökre és véglegesen elveszett.

-Hogy hívják? -kérdeztem a mellettem lévő lovast.
-Jocinak -hangzott a szófukar válasz.
Közben Joci hosszú szempilláival megbabonázott,
Éreztem, elvesztem, miközben pajkosan rám kacsintott.

-Ó Joci, én szépségem, rabod lettem végleg -gondoltam.
Ő pedig közelebb jött, óvatosan, mintha félne, bizalmatlan.
Bárcsak bíznál bennem! -sóhajtottam, szemébe mélyedve.
És közeledett rendületlenül, csábítón, de mégis félve.

-Nem kell félned -biztattam, ajkammal néma szavakat súgva.
Végre mellém ért, beszívta friss réti széna és búzavirág illatom,
Hajamba túrt kedvesen, gyengéden, mintha régről ismerne.
Fölém magasodott, s fogaival gyengéden rágni kezdte hajamat.

-Jocikám, ez nem lesz így jó pacikám, hogy megeszed a hajam!
Csak semmi testi kontaktus, gyönyörű paripám!
Ne már, engedd el ez nem széna, még ha olybá tűnik is.
Joci! Te, ne légy már szamár, juj ne edd meg a hajam! Te ló!

:)

Madárháló fogta sündisznócska

Kalandom tüskés hátú barátommal

Szívet melengető élményben volt részem ma reggel. Még álmosan és kócosan indultam kiengedni a csirkéket legelészni, szinte hajnalban. A nap még éppen csak felkelt, Blöki kutyánk is rezzenéstelen, álomittas tekintettel nézte bóklászásomat.

Ahogy a csirkék felé vánszorgok, elmegyek egy 3m magas madárháló mellett, amire a karósbab van felfuttatva. Szép zöld szőnyeget alkot a terasz előtt. A hajnalkák is vidáman virítottak és köszöntötték a kelő napot a bab mellett békében megférve.
A következő pillanatban valamiért lenéztem a földre, már magam se tudom, hogy miért. Nem hittem először a szememnek!
Egy kicsiny kölyök sündisznócska fennakadt és beletekeredett a madárháló aljába, amire a babok futottak fel büszkén.

-Jaj! -kiáltottam fel. Alaposan megnéztem, hogy vajon él-e még, és megkönnyebbülésemre láttam kis, tüskés testét megmoccanni. Akkor nosza, megkerestem a kisollót és már szaladtam is vissza hozzá. De nem volt egyszerű dolgom. Jó pár háló szembe beleakadt, és elég nehéz volt a tüskék közé óvatosan benyúlni, kivágni a hálót. Na de nem azért, mert szúrt volna, vagy ügyetlen lennék. De nem ám! Hanem minden pillanatban mérgesen vagy inkább halálra rémülten puffogott egyet. Én pedig minden puffnál megijedtem kicsit és elrántottam a kezem. Bevallom, kicsit tartottam tőle, hogy megharap, mert fogalmam sincs róla, hogy vajon harapósak-e a kis tüskés hátúak. Ő elég vadócnak tűnt. Még így mozdulatlanná kötözött állapotban is nagyokat puffogott és közben mindig meg is mozdult.



Először a feje felett vágtam ki a hálót sok-sok puffogás és rémüldözés közepette. Nem is tudom, hogy melyikünk lehetett jobban megijedve, de gondolom, hogy azért inkább ő. Szegénykém rendesen beleakadt a hálóba. Moccanni se tudott, én meg a nagy óriás, ott guggoltam felette és ügyködtem a hálóval és a kisollóval. Gondoljatok csak bele az ő helyzetébe! Még jó, hogy nem kapott szívinfarktust! És közben még magyaráztam is neki, hogy:
-Nyugi, nincs semmi baj, mindjárt szabad leszel.
Hát valljuk be, elég rémisztő volt a helyzete, mi magunk is elájultunk volna páni félelmünkben. De ő nem! A kis tüskés hátú barátunk csak bátran puffogot és ijesztgetett engem.



Lassan sikerült kibogoznom, levágtam körülötte a hálót, vigyázva, hogy ne sértsem meg a tüskéit. Közben kicsit aggódtam, hogy mi lesz, ha kiszabadul és nekem ugrik, de azért reméltem a legjobbakat. Nem is volt gond. Ahogy kiszabadult rögtön összegömbölyödött. Én meg fogtam egy fándlit és egy darab fával belegörgettem, hogy ne maradjon a háló közelében. Felemeltem és elvittem a virágoskertembe, ahol a többieket is szoktam látni mászkálni, és letettem egy füves részre. Óvatosan kidugta a fejét, nézelődött, majd lassan elindult a maga útján tovább.

Benji

Benji egy sötét téli estén lépett az életünkbe mókás kis alakjával. Épp kimentem, hogy behívjam utolsó esti sétájáról Sharont, a perzsakeverék cicánkat. Az est homályában egy kis alakot láttam gubbasztani a kertben, de nem tudtam pontosan kivenni, hogy vajon egy macska, vagy mi is lehet az. Ahogy közelebb hajoltam, s szememet meresztgettem, egy borzas alak körvonalait láttam, arca közepén egy nagy, sötét folttal. Alakja elég ismeretlen volt, pedig ismerem a környék kóbor, félkóbor és gazdis, ám csavargó ebét, macskáját. Még közelebb hajoltam, hátha kiveszek valami arcot a kis alakból, de nem sikerült. Ezért hát így szóltam hozzá:
-Hát te ki vagy?
Abban a pillanatban ez a kis, mozdulatlan alak egy szempillantás alatt a lábamnál termett. Menten kiderült, hogy egy eddig számomra ismeretlen kutya. Akkor első ránézésre elneveztem Benjinek, mivel nagyon hasonlított gyermekkorom egyik kutyafilmsztárjára. Benji tehát berobbant az életünkbe.
Nagyon helyes kutya a Benji, szinte az első naptól ő rizte a házat, elkergette a szomszéd macskáit, az enyémeket viszont nem bántotta. Finnyás sem volt, de nem is lehetett, a bordáit ahhoz túl könnyű volt megszámlálni. Legjobban konyha kövén szeretett feküdni, mélyen lehajtott fejjel. Onnan pislogott fel, gyönyörű, barna, kifejező szemeivel. Máig azt vallom, hogy kevés szebb dolog van az életben, mint egy csodaszép, barna, hű séges és odaadó kutyatekintet.

Mégis volt valami aggasztó vele kapcsolatban. Amikor elmentünk otthonról kocsival, mindig szaladt utánunk, épp úgy mint ahogy ezt gondolnám egy kirakott kutyáról. Ahol mi lakunk ott nincsenek kerítések, így ez elég nagy gond, mert Benjit bezárni nem lehetett. Egy ideig futott a kocsi után, majd elment máshová. Mikor pedig hazaértünk még nem volt otthon, de estére mindig hazajött. Egyik nap vásároltam egy fényképes kulcstartót, abba írtam nevem, telefonszámom, és hogy Benji nálunk lakik egy ideje. Egy héten belül csörgött a mobilom, és bemutatkozott egy férfi, hogy ő Bodri gazdája, és még rajta kívül két pinceszomszédja. Szóval Benji-Bodri, egy sző lő hegyi szabad kutya, csakhogy rajtunk kívül más nem lakik itt télen is. Így mi lettünk a kiválasztottak. Mindig azt mondtam, hogy a kutyák ösztönösen bölcsek, kiválasztják a nekik jó gazdát. Ő pedig minket választott, azon a télen.

Tavasszal már a pinceszomszédunk is rendszeresen kijárt a birtokára. Mindig hozott Blökinek a másik kutyánknak, és Benjinek finom falatot. Már mindig nagyon várták, hogy mikor jön, kaptak tő le cupákos csontokat, kutyaszalámit, mindenféle finomságot. Benji, egy idő után haza akarta kísérni ő t. Eleinte nem engedtem, örültem, hogy végre már nem fut a kocsi után. De egy alkalommal, amikor nem voltunk otthon, Benji egészen hazáig kísérte. Még olyan sokáig sosem ment utána. 10km-t mentek együtt, biciklivel és gyalog, végig a földeken és a városon. Szomorú voltam, hogy elhagyott minket. Kérdeztem is Gyuri bácsit, hogy a kutyája befogadta-e Benjit? Mert volt neki kaukázusi medveölő je. Úgy tudtam. Elmondta, hogy nincs már kutyája, meghalt. Az állatorvos sem tudott már segíteni rajta. És akkor megértettem... Benji tudta, ő megérezte azt, amit mi nem,... hogy mennyire magányos a kutyája nélkül, aki a mindene volt. Vele ment. Ezért ment vele. Most már tudom, hogy az állatok, megérzik azt, amit mi emberek észre sem veszünk egymáson, a magányt, és társul szegő dnek egy életre. És azt is el kell mondanom, hogy Benjinek azóta arany élete van, és bizonyára a legboldogabb kutya.

Sharon-Shahram cica

Sharon nagyon különleges macskusz, de ezt már meséltem nektek az előző számokban, így nem is mondok ezzel újat, ti is tudjátok már, hogy Sharonnak, ha olyan kedve van nebáncsvirággá változik, és nem engedi még nekem sem, hogy kényeztessem. Máskor pedig rettenetes, hiszen egy skótjuhász kutyával is szembeszáll, csak hogy engem megóvjon, vagy inkább féltékenységből, ezt csak ő tudja.

A nyomkövető

De van Sharonnak egy olyan tulajdonsága, amiről még nem meséltem nektek, mégpedig az, hogy ő nyomkövető! Nyomkövetőőő? Kérdezhetnétek. Hát hogyan lehet egy macska nyomkövető? Úgy, hogy az én nyomomban jár mindig. Ha a konyhában tevékenykedek egy széken nézi közömbös arckifejezéssel, hogy éppen mit művelek. Szeme csak akkor csillan fel élénken, ha az asztalra étel kerül. Ha pedig valami húsféle az? Akkor finoman a tudtomra adja, hogy ő is ott van. Ezt pedig rendszerint úgy, hogy leugrik a székről és karmait gyengéden lábamba mélyeszti. Ha nem hús, akkor csak a székről szemléli, hogy mi az. Előfordult már, hogy meg kellett neki mutatnom, hogy most éppen hagymát pucolok és nem húst darabolok. Ó, ha látnátok azt a fancsali ábrázatát, hogy én akarom őt átrázni, tudja ő, hogy a hagymából pörkölt lesz! Tehát én az asztalnál dolgozok, ő a konyhaszéken néz. Közben kimegyek a fürdőbe kezet mosni, hát jön velem szorosan a lábam mellett, -kis híja, hogy át nem esek rajta- majd visszamegyek és ő követ. Elhelyezkedik újra a széken és szemmel tart. Elindulok a mosogatóhoz, ő egy ugrással mellettem terem és szorosan követi a nyomdokaim. Mindig csak a nyomomban.

Ha este kimegyek, hogy megetessem a többi állatot, akkor ő fent vár a kapu tetején. Sehová se mehetek nélküle, ha ő úgy dönt, hogy követni akar. Bárhová megyek követ. A csirkékhez, a nyulakhoz, a kertbe. Amikor kocsival elmegyünk valahová, úgy kell kitennem, hogy magammal ne vigyem. S mi lesz ha hazajövünk? Na, kitaláljátok hogyan kerül sáros macskalábnyom a motorháztetőre és a kocsi tetejére? Gondolom nem nehéz.
S ha hosszú napunk van Sharonnal, a nap végén pedig róla a történeteket írom, kiknek ő az ihletője, a fotelom tetejéről már csak így néz rám álmos tekintettel:
-Mikor fekszünk le végre?

Éjszakai lopakodó

Reggel madárcsicsergés hangjára ébredek, lehunyt szemem alól is érzékelem, hogy hasamra süt a felkelő nap. Csak még egy pillanatot szundítsak, gondolom magamban, s meg sem moccanok. De a következő gondolatig már nem jutok el, mert fejem felett halk, de elégedett dorombolás hangjai indulnak be ebben a pillanatban. Karomat fejem fölé kinyújtva egy gömbölyű szőrmók cicatest akad a kezem ügyébe! Nahát Sharon, itt kötöttél ki? Nézzétek csak, úgy tesz, mintha még aludna, szemét ő bizony ki nem nyitja!

Kényelmesen elnyújtózva fekszik keresztbe a párnámon, még szerencse, hogy elég nagy mindkettőnknek, Így nem gond, hogy ki túr ki kit.
-De hogy kerültél ide Sharon? -kérdezem, s férjem válaszol:
-Hajnalban lopakodott oda.
Elmesélem, hogy Sharon miként lopakodott végig az éjjel minden számára lehetséges fekvőhelyet. Először megnézte, hogy a nyitva felejtett ruhásszekrénybe vajon jól elférne? De túl zsúfoltnak találhatta, mert ezután halk zörrenések jelezték a sötétben, hogy Sharon épp az iratokat próbálja ki a polcon, de az meg valószínűleg túl kemény lehetett. Ekkor megelégelvén a dolgot, hogy nem talál helyet magának Sharon, Férjem felkelt, hogy a szobánkból kitegye, de a lámpát felkapcsolva látta, hogy a fiókos szekrényben talált puha helyet, és onnan nézett farkasszemet macska létére, hogy márpedig ő ki nem megy!
-Hát jó, -mondta nagylelkűen csupaszív férjem - legyen, maradhatsz, de akkor egy hangot sem akarok hallani!
Utána már én is elaludtam. És reggel arra ébredtem, hogy ez az elégedett pofi a fejemre nőtt ismét, halkan dorombolva. Hát nem édes?


Azután kérdeztem drága férjem, hogy hogyan került ide, s ő elmondta, hogy valamikor hajnalban kötött ki a párnámon Sharon, pont mint Hófehérke, legvégül a hetedik ágyban megtalálta a számára megfelelőt.
Hát gyorsan le is fényképeztem nektek, nézzétek, milyen morcosan nézett, hogy milyen türelmetlen vagyok, igazán engedhettem volna, hogy legalább megfésülködhetett volna a kora reggeli fotózás előtt!

Hangyamese

Egy napsütötte áprilisi délelőtt, kint ültem a kertben és az élet gondjairól töprengtem. Ahogy elbambultam, egyszer csak mozgásra lettem figyelmes az orrom előtt, azaz a földön a lábam előtt. Hogy mit láttak szemein, egy pirinyó hangyácska egy nagy hernyót vonszolt maga után, vagy tolt maga előtt, mikor hogyan volt könnyebb. Úgy látszik most megvan családjának a napi betevője, gondoltam, s mosolyogtam magamban. Figyeltem a csepp fekete hangyácska ténykedését, bár inkább huza-vonának nevezném erőlködését, ahogy a számára óriási hernyót szállította. Csak vitte szaporán, át meg át a nagy fűcsomó őserdőn, az ibolya levelei alatt, vakondtúrás hegyére fel, majd onnan le, megkerülve a kavicshegyeket egészen míg el nem ért a nagy békatóig. Ott aztán a nagy békatónál, a sás levelei alatt összeakadt egy másik hangyával. A másik hangya is ugyanolyan pirinyó, fekete volt, talán még testvérek is lehettek. Na, gondoltam mi lesz most itt? És láss csodát, a hangyatestvérek együtt felemelték az óriási hernyót, és azután együtt vitték. Sosem láttam még azelőtt ilyet! Ha egyiknél elakadt valamiben a nagy csomag, akkor a másik odament és átlendítette a nehézségeken. Így együtt cipelték a terhet, át meg át a nagy fűrengetegen, kavicshegyre fel, majd le, egyesült erővel. Együtt már sokkal gyorsabban haladtak, hisz sokkal jobb dolga van a kettőnek, mint az egynek, mert egymásnak segíthetnek.
Szép példája ez a barátságnak, férjemnek mindjárt el is meséltem, ki elmondta másnak, én pedig most nektek, az összefogásról szólt ez a mese, minek minden szava igaz.

Lusta asszony sütemény

Lépésről lépésre * Saját találmányom! Hmmm...

Óh, láttatok már ilyen sütit? Még én se soha, mert most találtam ki!
Hogy miért hívom Lusta asszony süteménynek? Azért, mert ma elmentem egy 20 percre lakó szomszédunkhoz, aki ingyen szokott nekünk tejet adni, mert nem kereskedik vele, hanem szeret adni másoknak... Kaptam is 4 litert. És a feleség mondta, hogy várjak még egy kicsit, akart adni még valamit. Hát a valami kb 0,5 kg túró volt és egy kb kis pohárnyi tejföl. Természetesen mind házi! A szomszéd nénijük is szokott vinni tőlük tejet, és cserébe felezi velük a túrót, tejfölt. Hát most ebből a házi készítésű túróból és tejfölből kaptam még én ráadásnak. Én meg cserébe virágokkal szoktam elhalmozni. A feleség ugyanis azt szereti.

Na, de még mindig nem árultam el a Lusta asszony címkét.

Hát az úgy volt, hogy férjem nagyon szereti a túrós tésztát, szalonna nélkül, cukrosan. Na, gondoltam, hogy akkor készítek is neki. De jaj, elfelejtettem, hogy nincs itthon tészta! Hát a bolt nagyon messze van, gyúrni meg lusta voltam. Így alakult ki a Lusta asszony sütemény. Na nézzük mink van itthon!

Van itthon tojás 4 db. Ezeknek szétválasztottam a fehérjéit a sárgáktól, és elkezdtem felverni a fehérjét kemény habbá! Tudjátok, hogy mikor kellő keménységű? Amikor a fejre állított edényből nem csúszik ki. Ki ne próbáljátok, ha még lágynak néz ki! Így készült:



A sárgákat egy nagyobb tálba tettem, és hozzá jött a cukor. Vaníliás cukor is, hát persze, jó hogy kérdezitek!
Így, jól látszik? Akkor most a habverő következik!



Na akkor egy kis tejfölt is bele! És jöhet a habverő!



És a túróba belezuttyantjuk a maradék tejfölt és még cukrot, ízlés szerint, természetesen vaníliásat is.
Ezt is összekeverjük habverővel, akkor finom krémes lesz. A végén ellenőrizzük, hogy elég-e bele a cukor!



Akkor közben 25 dkg hosszú szemű, fényezetlen rizst megfőzünk. Nem zacskósat! Leszürjük, hideg vízzel leöblítjük, hogy kihűljön, nehogy összeugorjon véletlen a tojás.
Íme, már kész is!



Akkor a fő attrakció következik!

A sárgájás masszába keverjük a rizst, jól összedolgozzuk, majd utána a tojásfehérjék keményre vert habját óvatosan, fakanállal beledolgozzuk. Vigyázzunk, hogy ne törjön össze! Akkor lágy lesz, habos.



Ilyen lett!



Ezt öntsük egy tepsibe, amit előzőleg kiolajoztunk és beszórtunk zsemlemorzsával.

Most jön a neheze! Ha a tepsibe beöntöttük a rizses kutyulékot, illetve keveréket, akkor egy fakanállal vagy nagy kanállal, merjük bele a kikevert túrót. Ne lepődjetek meg, a túró nehezebb és lesüllyed, nem marad fent a tetején! Ezért oszlassuk el viszonylag egyenletesen. Lemerültek a túrófoltok? Akkor minden rendben! Na, erre csepegtessönk kiskanállal a tegnap készült cseresznye-eper lekváromból. Tudom nektek nincs, másik is megteszi, csak piros legyen, akkor szebb!

Ugye gyönyörű?



Na, akkor még pár szem cseresznye beleugorhat! Ugye guszta?



Akkor jöhet a sütő! Először nagy lángon, mert nem volt eszembe előre begyújtani, utána közepesen mehet végig. Közben bekukkanthattok, ha barnul a tojásos sárga a szélén, akkor lassan jó lesz! Az illatából tudni fogjátok úgyis. Nálam kb 0,5 óra a sütésidő, de ez sütőnként változhat. Figyeljetek hát az illatra!

Ez a kép nem véletlen került ide! Sharon és Fülike, akikről már majdnem mindent tudtok, feszült figyelemmel várta a sütési idő lejártát. Kivételesen nem önzetlenül rostokoltak velem a konyhában.



Óh, megérte ma lustának lennem! Ilyen finomat nem is tudom, hogy mikor ettem! A szeleteléssel meg kell várni viszont, míg kihűl! És már hízok is!
Hmmm....



Ez nem semmi!

Nektek, hogyan tetszik?

Kajszis-körtés rizskocka

Tetszik nektek?

Figyeljetek, elmondom, hogyan készítettem:

Hozzávalók: kajszibarack, apró körte,

piros lekvár,

rizs, tojás, cukor, 3-4ek liszt, -ezek mennyiségét igény szerint variálhatjuk.

Én negyed zacskó kilós rizst főztem ki és 4 tojást használtam. Cukrot ízlés szerint.




Gyűjtsünk be egy pár darab kajszibarackot és apró körtét, mossuk meg és tegyük félre.



A tojások sárgáját válasszuk szét a fehérjétől.



A tojásfehérjét verjük fel kemény habbá...



A tojássárgájához adjuk hozzá a cukrot, vaníliás cukrot és 3-4 evőkanál lisztet.



A kifőtt rizshez először adjuk hozzá a sárga keveréket, majd utána a fehéret, óvatosan, hogy ne törjük össze.



A körtéket válasszuk félbe, és szedjük ki a magházat.



Ugyanezt tegyük a kajszikkal is.



Majd, ha van ilyen sütőformánk, de másmilyen is jó, pl muffin, akkor töltsük meg az üregeket 3/4 részig a rizses masszával. Ne feledjük, hogy a betöltés előtt a formákat ki kell olajozni és egy kevés zsemlemorzsát is tegyünk az aljára.



Majd mindegyik formába tegyünk egy fél barackot vagy egy fél körtét.



Minden gyümölcs magháza helyébe tegyünk egy kis piros lekvárt.



Kész is vagyunk, tolhatjuk a sütőbe.

A végeredmény pedig az első képen látható.

Ugye nem is volt ördöngösség?

Jó sütést!