A múlt titkai - 5.

5.

„Bányában”

Tárna, csille, bánya, csákány, szén, fejtés, akna... az eddig csak hallomásból ismert szavak egy pillanat alatt valósággá válnak... Szénfekete vagyok, akárcsak körülöttem mindenki. Nincs sisakunk, hanem csak egy sapkánk és egy bányászlámpánk. Nincs védőfelszerelés. A munkavédelemnek még csak hírét sem hallották, de min is csodálkozom? Munka tekintetében nem tesznek különbséget a női és a férfi dolgozók között. Az egyetlen jó dolog, hogy itt kapunk rendes ruhát, egy erős nadrágot és egy zubbonyt, és több az élelem. A duplája a felszínen dolgozókénak. Mi bányászok kapjuk a legtöbbet. Egy evőkanál burizst, - amit először árpának néztem, de aztán megtudtam, hogy hántolt búza, - egy kevés hússal, fogalmam sincs milyennel, és leggyakrabban káposztalevest. Ha hazamegyek, nem eszem több káposztalevest! Kenyérből is kétszer annyit kapunk, mint a fentiek, egy kilót. Abból a borzasztó, ragacsos, fekete kenyérből. Az sem utolsó szempont, hogy a föld alatt nincs olyan embertelenül hideg, mint odafent. Rettenetes hóviharok vannak errefelé. Otthon sose láttam még ilyet. Otthon...

Nem tudom, hogy hazajutunk-e valaha... Amikor elnézem Mártát, a dédanyámat, ahogy napról-napra küzd, hogy életben maradjon, máris kicsinynek tűnnek a saját problémáim. Őt a gyermekei várják haza. Hányszor fordulhat meg a fejében a kérdés, hogy viszontlátja-e őket még valaha? Vajon fél attól, hogy a következő bányabaleset az ő életét fogja követelni? A távollét és az embertelen, monoton munka a szemem láttára teszi fásulttá az embereket. Csak egyetlen cél van: túlélni a következő napot. És azután megint a következőt, és megint, és megint... Meg lehet szokni a munkát, már én sem félek annyira. Néha kilométereket gyalogolok az imbolygó lámpafényben a föld gyomrában. Sok tárnában görnyedve lehet járni. A munkaterületünket gyakran csak hason csúszva tudjuk megközelíteni, onnan kell kilapátolni a szenet, és a csillékbe hordani. Még robbantáskor se küldenek el minket, riadtan lapulok a tárna falához. Ilyenkor olyan por van, hogy azt hiszem, menten megfulladok. Ha kicsit már lehet látni, kezdődik a munka. Közel négyszáz méterrel a föld alatt. Belegondolni is félelmetes. De minden rosszban van valami jó, itt legalább nem fázom...

Műszak után leadjuk a lámpákat, majd két kilométert vánszorgunk a lágerig. A tábor körül szögesdrót kerítés van, áramot vezettek bele, pedig innen úgyse lehet megszökni. Ha ki is jutnák, merre indulnák? Olyan távol van az otthonom... Őrtornyokból fegyveres őrök lesik minden lépésünket. A barakkunk egy emeletes kőépület. A húsz négyzetméteres szobánkban harmincan vagyunk összezsúfolva. És én még soknak éreztem a kollégiumban a nyolc diáktársamat... A nyers fenyőből ácsolt deszkaágyak három emelet magasságban állnak mindenhol. De nekünk legalább van tűzhelyünk. A bányából, a zsebünkben hazahordott szénnel megnöveljük a tüzelőadagunkat. Otthonról hozott kislábosainkban főzünk, ki mit tud. Fokozatosan mindenünket elcseréljük ételre, de már lassan nincs mit... Az éhség sok mindenre ráveszi az embert. Gyakran csak azt figyeljük, hogy mit tudunk elcsenni, hogy főzzünk belőle. Csak a mának élünk, de hajt a mindennapi túlélés és a leleményesség. Enélkül végünk lenne. Azelőtt sosem volt honvágyam. Most már tudom, hogy mi az... Hol van már anyu kiflijeinek az illata? Bárcsak érezhetném újra!

***

„Titkok”

- Megsült a kifli! - hallom anyu hangját, és egy pillanat alatt visszazökkenek a jelenbe. - Csinálj helyet az asztalon!

Az aranybarna kiflik szépen sorakoznak egymás mellett a sárga tepsiben. Fényesek és illatosak, öröm rájuk nézni. Kettétörök egyet, és ahogy tartom, forró gőz száll belőle a magasba.

- Fenséges az illata – mondom, miközben leharapok belőle egy falatot. - Mit nem adtak volna egyetlen darabért a lágerben...

- Mit tudsz te a lágerről? - csodálkozik anyám.

- Talán túl sokat is. Néha úgy érzem, hogy magam is ott vagyok, és átélem az egészet. Mint egy időutazás a múltba. Vagy csak ébren álmodom.

- Igen?

- Igen. Mintha valósággá válna a múlt. Fogalmam sincs, hogy mi történik velem – komolyodom el.

- Talán csak a képzeleted játszik veled.

- Talán – egyezek bele a könnyebb megoldásba. - Anyu, papa is szénbányában dolgozott, ugye?

- Igen, Vasason, 38 évig. Onnan ment nyugdíjba.

- Emlékszem, hogy értünk jött az óvodába.

- Érdekes, mert nagyon ritkán ment értetek, talán csak egyszer-kétszer.

- Lehet, de utána elmentünk a kocsmába és kaptunk jégkrémet. Biztos azért maradt meg. Meg emlékszem, hogy vártuk mindig a bányászjáratot. A kerítés betonalapjára álltunk fel Öcsivel, és onnan néztük, hogy mikor robog el a busz a ház előtt.

- Sokan jártak Hímesről a bányába - mondja.

- Anyu, miért nem jött haza dédipapa a háború után?

- Nem jöhetett haza.

- Azt már tudom, de miért? – faggatom.

- Ott maradt szolgálni egy birtokon. Egyszer voltunk kint nála, jó helye volt.

- Azt értem, de miért nem jöhetett haza sokáig? Hiszen itt volt a családja...

- Túl sokat akarsz tudni. Nem biztos, hogy jó, ha mindent tud az ember. Amikor kicsi voltál, már itthon volt. Emlékszel rá?

Érzem, hogy anyám le akar rázni. Valamiért tiltott téma a dédapám múltja. Na jó, ez egyszer még hagyom magam elterelni. De az nem azt jelenti, hogy elfelejtem a témát. Csak megvárom a következő alkalmas időpontot. Titkot szimatolok a levegőben.

- Emlékszem rá, ő tanított dominózni. Szerettem...

- Csak pár évet élt itthon, nagyon öregen jött haza.

Nem sok emlékem maradt a dédapámról, nem tudom hány éves lehettem, amikor meghalt. De emlékszem rá, amikor télen a meleg konyhában ültünk a sarokasztalnál. Egyik felén Öcsi és én, a másik felén a dédapánk. A dominók feketék voltak, vagy talán sötétzöldek, már nem is tudom biztosan, de látom őket az asztalon, ahogy fel vannak állítva velem szemben. A fehér pöttyökön könnyű volt kiigazodni.

Emmert András, a dédapám kedves, kerek arcú és nagyon-nagyon sötétbarna szemű, hófehér hajú emléke él bennem. Úgy rémlik, hogy igen kis termetű volt. Alacsonyabb, mint én most. Ezt onnan tudom, hogy anyu szerint vele egyforma magas volt, anyu pedig pár centivel még nálam is kisebb. Bár őszerinte, ő százhatvankét centi, és hiába mondom, hogy én százhatvanegy vagyok, és kevesebb kell legyen. Ugyanis szemmel látható kettőnk magassága közt az eltérés, hogy ő az alacsonyabb.

- Anyu, nem lehetsz annyi, mert én sem vagyok – győzködöm teljesen feleslegesen, mert ő eldöntötte, hogy akkor is annyi, na, így lesz a kevesebb több.

Mamáék fényképalbumában van egy kép, ahol mind együtt vagyunk, az összes leszármazott. Dédipapa a lovaival – két gyönyörű, sötétbarna ló állt mellette a képen, – valamint a gyerekei és az ő leszármazottaik. Én olyan 7-8 éves lehettem, mert az unokahúgom karonülő még. Hat év van köztünk. Egyforma, fehér-piros, fodros ruhácskában virítunk a képen. Két copfomban egy-egy piros masni díszlik. Még emlékszem, a selyem-szerű, áttetsző anyagán fehér pöttyökkel tarkított masnira. Sokáig hordtam, talán meg is van még valahol a kacatok között.

Csak homályosan dereng valami a fénykép készítésének az idejéből, be-bevillan egy-egy pillanat. A lovak nyihogása, a rokonok sváb szavai, amit nem értek, az öcsém nyűgösködése, a neném morgolódása, anyám csitítása, de az egész homályos és távoli. Ám, ahogy az emlékek felszínre bukkannak ismét távoli tájakra sodornak, mintha egy kaput nyitnának az idő áramlatában, ahol nincsenek titkok, és ahol ki-be járhatok, mint egy időutazó...

Folytatás következik...