A múlt titkai - 4.

4.

„Betegen”

Kislányként szinte minden évben influenzás voltam. Az emlékeim közt még élénken él az a kép, ahogy a lavór fölé hajolok, és anyám összefogja a hajamat, hogy ne hányjam le. Lázas és láztalan időszakok váltogatták egymást. Egyik ilyen betegeskedő időszakban olvastam el Felix Salten-től Bambit. Csak olvastam és aludtam felváltva. Mire meggyógyultam elfogyott mind a száznyolcvan oldal. Akkoriban a középső szoba volt az enyém, pont az, amiben anyám született. Az egyik sarkot az ágyam foglalta el, a másikat egy régi típusú konyhaszekrény, amit a szomszéd Kádi „vósztól” kaptunk. Sose voltunk vagyonosok, de a szekrényem tele volt mese és ifjúsági könyvekkel. Ez volt az én gazdagságom. A könyvek messze repítettek a képzelet birodalmába, ahol bármi megtörténhetett. A szobámban, nem messze az ágytól, volt egy nagy sparhelt. Ha becsukom a szemem, látom a lepattogzott zöld zománcot, és az apró lyukakon át a tűz vidám táncát az öreg kályhában. Még ma is érzem a számban annak a túrós buktának az ízét, amit együtt készítettünk anyuval.

A könyvespolchoz lépve leemelem az ütött-kopott Bambit, és nosztalgiázva pörgetem át az öreg szagú könyvemet. Leülök a fotelbe... Harmadik kiadás, 1985. Már hat éves voltam akkoriban. Ahogy a lapokat forgatom, nem csak a nevemet találom meg benne, hanem pocakos, török basákat, pólyásbabákat, szívecskéket és mindenféle firkát, amit gyermeki kézzel alkottam. Ahogy beleolvasok, visszarepít a múltba...

* * *

Ég a szemem, úgy érzem kigyullad az orrom és az ínyem. Napok óta náthás vagyok. Valószínűleg már be is lázasodtam, ráz a hideg és vacognak a fogaim. Mindig ez az első jele, hogy felszökik a testhőm. Látom a dédanyám, Márta szemében az aggodalmat, amikor észreveszi különösen fénylő tekintetemet.

- Vigyáznod kell magadra, már sokan betegek – mondja.

Valóban... gondolkodom el a vonatkerekek monoton ütemének hangja hallatán, miközben az otthonunktól egyre távolabb visznek minket. Tényleg sokan megbetegedtek, sőt páran meg is haltak. Az éhezés, a higiénia teljes hiánya, a hideg, a kíméletlen körülmények kikezdik a gyengébb fizikumúakat. A szemem láttára sorvadnak el és halnak meg. Többen tüdőgyulladásban. Ettől félek én is... Nincs gyógyszer, nincs segítség... Először csak fulladnak, megijednek, hogy nem kapnak levegőt. Látom a szemükben tükröződő félelmet. Gyengék, ők is érzik, ahogy fokozatosan elfogy az erejük. Többet alszanak az oxigénhiány miatt. Látszik, hogy akarják ők venni a levegőt, de nem elég nekik. Ahogy fáradnak egyre kisebb a levegővételük, végül csak a légzőizmaik rántanak rajtuk egy kicsit... Azután a csendben hallani lehet, ahogy tüdejükből az utolsó levegő is távozik... Amikor megáll a vonat a halottakat egyszerűen kiteszik a vasúti sínek mellé, és ott is hagyják. Nincs szó erre az embertelen bánásmódra, és nincs mentség...

Mindig éhes vagyok, ahogy körülöttem mindenki. Falun nőttem fel, és a többiek is, nem szoktam hozzá az éhséghez. A földünkön mindig termeltünk annyit, hogy legyen mit ennünk. Kezdetben csak ideges voltam, kiabálni lett volna kedvem. De már az izmaim is fájnak, sokat szédülök és hányingerem van. Semmi erőm nincs. Biztos ezért lettem beteg is... Sokat fogytam. A háromhetes út alatt, időnként kaptunk valami száraz, fekete kenyeret, hogy éhen ne haljunk. Olyan, mint a korpa, amit a disznókkal etettünk odahaza, de itt, a vagonban még ezt is szétosztjuk annyi darabra, ahányan vagyunk. Fáj a gyomrom és ideges vagyok. Ám ez a lázadás, ami bennem van, megakadályozza, hogy feladjam a harcot. Nem félek, sokkal inkább dühös vagyok. Érzem magamban az erőt, amit látok a sorstársaimban is, amit látok Mártában. A dédanyám is sokat fogyott, de a szemében a mindenre elszánt fény továbbra is ott ragyog...

- Virág! Kelj fel! - hallom a távolból a hangot, de nem látom, hogy ki szólít...

* * *

- Ébresztő! Ne itt aludj a fotelben!

- Anyu – térek magamhoz –, milyen nap van?

- Vasárnap délután – válaszolja, miközben felemeli a földre hullott könyvem.

- Nem szabadna aludnom délután, olyan rémeseket álmodtam.

- Nem kellene tele hassal aludnod.

- Az lehet, de így tudok a legjobbakat. Amúgy is azt álmodtam, hogy mindig éhes vagyok és beteg. Tényleg... mi lesz vacsorára?

- Kiflit akarok sütni, de igazán megcsinálhatnád te, amíg megetetek – egyezkedik velem.

- Nem. Inkább segítek etetni, és utána együtt süssünk, mint régen. Jó?

- Jó, akkor előbb bedagasztom a tésztát.

- Csupika-csupika-pi-pi-pi-pi! – kiáltok a tyúkoknak ugyanúgy, ahogy hallottam anyutól és mamától éveken át, közben szétszórom a szemes takarmányt a földre.

A tyúkok azonnal felkapják a fejüket a hangomra és nagy szárnycsapkodásokkal szaladnak felém. A baromfiudvarban az ólak egymás után sorakoztak. Az építési módjukon látszik, hogy egymás után lettek felhúzva, ahogy az állatállomány bővülése megkívánta. Az első, magas épület a tyúkok szálláshelye, a második kettő a sertéseké, és végül a kecske birodalma következett. A nyúlketrecek szabadon álltak, egy szélvédett helyen. Békésen együtt él itt mindenki, azt leszámítva, hogy Pipacs a kecskénk időnként szereti elcsípni a tyúkok farktollait, hogy a hátsójukból kihúzva komótosan elrágcsálja.

- Fura egy ízlése van, az már biztos – mondja anyám, amikor éppen tetten érjük a makacs kecskét.

- Biztos szaruhiánya van.

- Vemhes, talán azért.

- Vagy egyszerűen csak ínyenc – mosolygok a kecskére, aki időközben odajön, és hozzám dörzsöli a fejét, hogy vakarjam meg egy kicsit a két szarva között.

- Kezd kitőgyesedni, hamarosan meglesznek a gidák – jegyzi meg anyu, és Pipacs oldalát megsimítva érzem a gida ficánkolását.

- Már majdnem olyan, mint egy görögdinnye – mondom, és telemerem az etetőjét egy fándli kukoricával.

Anyu szénát tesz elé, és így lefoglalva a mohó Pipacsot az evés élvezetével, gyorsan kisurranunk a kapun. Ezt így a legkönnyebb, mert különben minduntalan ki akarna szökni.

Az udvarról egyenesen a konyhába lépünk, és anyu már megy is a spájzba a gyúródeszkáért és a sodrófáért. Ezek is még a dédanyáméi voltak. A deszka már elég hullámos ugyan, de semmi pénzért nem cserélnénk le egy modern darabra. Különben is, ilyen hatalmasat ma már nem gyártanak. Akkora, mint maga az asztal. Kilisztezem a deszkát és ráborítom a dagasztóteknőből a megkelt tésztát.

- Ez jó nagy lett! - ámulok.

- Valóban, négy darabra is oszthatod!

A kezem gyakorlottan végzi az ősi mozdulatokat. A nagy adagból négy cipót gyúrok, és az egyiket magam elé veszem, hogy kinyújtsam. A nagykéssel tizenkét cikkre vágom és gyorsan feltekerem őket. Közben anyu megkeni a kifliket tojással és egy kis pohárban lisztet és sót kever össze egyenlő arányban, hogy vízzel hígítva majd a kiflikre csepegtessük őket, mint a perecnél.

- Mama mondta, hogy Gertrúd máshol volt Oroszországban, mint ómama – nézek anyura hirtelen. - Honnan tudták, hogy meghalt? Vagy honnan tudták, hogy hogyan halt meg? Ki mondta el?

- Ezt én már nem tudom, Virág.

- Nem hozták haza a testét?

- Nem, kint van eltemetve. Valószínűleg egy tömegsírban.

- Anyu... én olvastam azokról a temetésekről... Azt nem nevezhetjük temetésnek... Még Blökinek is tisztességesebb szertartása volt – utalok az első kutyánkra.

- Meglehet – válaszolja, és én nem akarom gyötörni, de még mindig túl keveset tudok.

- Hol dolgozott kint ómama?

- Bányában volt.

- Milyenben?

- Szénbányában – hangzik a nem túl bőbeszédű válasz.

- Mama azt mondta, hogy nyers sárgarépát és krumplit ettek, hogy éhen ne haljanak. Hogyan jutottak hozzá, ha a bányában dolgoztak?

- Nem tudom, nehezeket kérdezel.

Nézem a kezemet, ahogy a liszttől fehérlik, de hirtelen mintha elsötétülne körülöttem minden, és a kezem már nem fehér, hanem fekete. Szénfekete...

Folytatás következik...