A múlt titkai 6-7 rész

6.

„Remény”

Két év. Két keserves, hosszú év telt el azóta, hogy utoljára láttuk Himesházát, a völgyben elterülő, szeretett falunkat. Még mindig megvagyunk, pedig az éhínség és a betegség rengeteg emberéletet követelt az elmúlt időszakban. Vérhas- és tífuszjárvány tört ki, nagyon sok a halott, naponta tíz-tizenöt ember is. Csoda, hogy élünk... De akit ez az időszak nem pusztított el, az csak erősebb, szívósabb lett.. Sajnos nem mindenki ilyen szerencsés. Az internáltak temetése a láger kerítésén kívül történik. Egy gödörbe dobják be a meztelen holttesteket. Koporsója senkinek sincs. Valamilyen zsákban viszik el a testeket. Csupasz végtagjaik kilógnak szállítás közben. Borzasztó látvány, s szívem sajog, de örülök, hogy még nem lett úrrá rajtam a teljes közöny. Vérhasban halt meg Gertrúd is, papa húga. Vajon ő is csak így lett elföldelve?

Arról nem is beszélek, hogy odalett szinte az összes ruhánk, azok a gyönyörű sváb szoknyáink... A négy fehér alsószoknyám, a kasmír felsőszoknyám, az ingem. Már csak a fej- és vállkendőmet őrzöm rendületlenül, amikre nagy szükségem van a hideg télben. Amit nem adtunk vagy cseréltünk el élelemért, az is lassan lekopik rólunk.

A csípőmet nyomja a kemény deszkapriccs. Az üres szalmazsák, amin fekszem, nem teszi kellemesebbé a pihenést. Fáradtan nyitom ki a szemem, és veszem tudomásul, hogy megint itt vagyok. Vagy még mindig? Már magam se tudom, hogy mi a valóság és mi az álom... Csak nézem Mártát, ahogy lógatja a lábát az ágyról, és merengő tekintete a távolba vész.

- Mire gondolsz? – kérdezem a dédanyámat.

- A gyerekeimre, Kisvirág. Már két éve itt vagyunk. Alig emlékszem már az arcukra. Biztos sokat nőttek. Vajon hiányzom nekik?

- Biztos, hogy hiányzol! – nyugtatom meg.

- A háborúnak már egy éve vége, talán a férjem is hazament. Remélem, hogy életben maradt és nem esett baja! Úgy érzem egy őscsont vagyok, hogy évtizedeket öregedtem itt, nem csak ezt a két évet – sóhajt. - Mi lesz ha legközelebb találkozunk? Vajon tetszeni fogok még neki?

- Egészen biztosan! – biztatom akkor is, ha tudom, hogy a dédapám hosszú évekig nem megy még haza. – Ilyen, egészen rövidre nyírt hajjal is tetszeni fogsz neki... őscsontikám! – teszem hozzá a végéhez kedvesen.

- Mi az, hogy őscsontikád? – zökken ki közönyösségéből egy pillanat alatt.

- Te mondtad, hogy őscsont vagy – nevetek rá, hirtelen jött jókedvemben.

- Jaj, tényleg, de buta vagyok – nevet most már ő is. – Tényleg én mondtam. Te olyan édes kislány vagy. Jó lenne egy kicsit meglapogatni!

- Egy kis gyömöszölés jót tenne a fiatal csontocskáimnak, őscsontikám – kacagok rá megállás nélkül.

- Jaj, te! Nem csoda, hogy beléd bolondult itt valaki…

- Ugyan, ne is mondd! – tiltakozom elpirulva. – Ahogy most kinézek, azt se lehet tudni rólam, hogy fiú vagyok-e vagy lány.

- Valóban, – néz végig rajtam Márta – egy kis hús jó lenne a csontocskáidra. De ez szemmel láthatólag nem zavarja az udvarlódat. Talán majd pihenőnapon megint teszi a szépet az a jóképű legény.

- Jaj, ne már! – szégyenlősködöm.

- Kisvirágom, itt a halál torkában örülni kell minden nemes érzésnek – fedd meg szigorúan a dédanyám.

- Igazad van…

Ez a két hosszú év elteltével a pihenőnapjainkon már fegyveres őrök nélkül is elcsatangolhatunk a környékre. Mostanra nemigen félnek, hogy elszökünk. Ilyenkor próbáltunk élelmet szerezni. Mindig ez a legfontosabb cél. Ruhánk alatt egy-egy darab szénnel házalunk a közeli faluk kunyhóinál. Próbálunk előnyös csereüzletet kötni. Sajnos nem mindenhol fogadnak szívesen.

Ahogy sétálok Mártával, a dédanyámmal az oldalamon, hirtelen bevillan egy gondolat, ami felett a múltkori beszélgetésünkkor elsiklottam.

- Márta, azt mondtad, hogy már egy éve vége a második világháborúnak.

- Igen – néz rám meglepetten, hogy hogyan is feledkezhettem meg róla.

- De mi már két éve itt vagyunk... Nem értem – mondom ki hangosan a gondolataimat, és a következő pillanatban megszédülök, mintha valamilyen időzavarba kerültem volna... - Egyszerűen nem értem... - Hirtelen elmosódik a környezetem...

7.

„Amikor minden a helyére kerül”

- Nem értem! -mondom ki újra hangosan, immár sokadszorra.

- Mit? - kérdezi anyám.

- Hát az évszámokat – válaszolom, miközben sűrűn pislogok, hogy kitisztuljon a tekintetem, és végre világosan lássak. - Arról volt szó, hogy a második világháború után volt a malenkij robot. De Himesről már 1944-től vittek el embereket. Viszont a háborúnak csak 1945-ben volt vége. Akkor most hogy van ez? Egy kicsit zűrös.

- Mert 1944 októberétől már az ország nagy része volt az oroszoké, pontosabban Szegedet is 44 októberben már elfoglalták. Onnan már vitték az embereket. Tehát ez így nem igaz, hogy malenkij robot csak a második világháború után volt.

- Gyakorlatilag a himesieket 1944-től vitték. Dédi 3 évet volt Oroszországban. Azonban, ha a háborúnak 1945-ben volt vége, márpedig akkor volt, ő nem is tudhatta, hogy a dédipapa nem fog hazajönni, amíg ő kint van. Lehet, hogy végig abban reménykedett, hogy közben ő hazajött?

- Lehet.

- Végül is, amíg odavolt, nem tudhatta, hogy a dédipapa nem jött haza – jutok a végkövetkeztetésre. – Hiszen előbb elvitték, mint hogy hazajöhetett volna…

- Most meg hová mész? – tudakolja, amikor hirtelen a kiskapu felé indulok.

- Mindjárt jövök! – válaszolom odavetve.

- Nem azt kérdeztem… – hallom még a hangját, miközben kilépek az utcára.

Mamáméknak ugyanolyan gangos házuk van, mint nekünk, csak az övék egy kicsit régebbi típusú. A sárga falat festőhengerrel rajzolt minták díszítik, a gázvezeték csövéről muskátlik lógnak le. A mennyezet és az ajtók alacsonyak. Magasabbra nőtt rokonaink, ha meglátogatnak, gyakran beverik a fejüket, ha nem figyelnek. Jobban járnak, ha alázatos főhajtással lépnek be a házba. A dupla ablakok is hagyományosan kisebbek, köztük vígan növögetnek tavasszal a palánták. A gang sárga csempével van kirakva, melyet barna rajzolat díszít. De sokat ültem itt forró nyári napokon mamával! A házzal szembeni parkban játszottunk mi, gyerekek, és amikor láttam mamát a zöld kisszéken, gyakran mellécsücsültem a forró csempére. Kedves, gyermekkori emlékek…

- Sziasztok! – lépek be a kis konyhába nagy lendülettel.

- Szia Virág! Te még élsz? – néz rám papa a jól ismert kérdéssel.

- Még igen – felelek meg neki a szokásos válasszal. - Papa milyenek voltak a sváb szoknyák? Hogy mondják azt?

- Pauschreck.

- Az mi? – kérdem.

- A sváb szoknya

- Jó, de volt több fajta nem? – faggatom tovább.

- Igen. Liszje! – szól be ekkor a szobába mamának, hogy jöjjön ki. – Gyere, segítsél, te ezt jobban tudod.

- Mit? - lép ki az alig százhetven centi magas ajtón mamám.

- Milyenek voltak a sváb szoknyák? Mennyi volt belőle?

- Volt négy fehér alsószoknya...

- Azt hogy hívják svábul? – érdeklődöm.

- Stuereck. És volt egy felsőszoknya, Kaschmerock.

- Kasmírszoknya?

- Igen – válaszolja – hallottál róla?

- Úgy is mondhatjuk – válaszolom sejtelmesen. - És mi volt még? Mi volt a neve a blúznak?

- Jupl. És volt vállkendő, a Hactuch, meg fejkendő a Koptuch.

- A Tuch-ra emlékszem, abban még hordott engem anyu kiskoromban. Olyan volt, mint egy csíkos szőnyeg. Sokáig megvolt, nem tudom mi lett vele. De láttam fényképen is. A Tuch azt jelenti, hogy kendő? – próbálom összetenni a részleteket.

- Igen. De miért érdekel ez ennyire?

- Emlékszel Mama, mondtam, hogy leírom. Fontosak a részletek. Egy „emlékkönyvet” írok, hogy az én gyerekeim és az ő leszármazottaik is ismerjék meg az származásukat, a hagyományaikat, és hogy milyen erős és bátor emberek voltak az ősszüleik.

- Ez igazán rendes tőled! – mondja mama meghatottan.

Csak mosolygok, majd elindulok haza anyámhoz. Vidáman teszem meg az öt háznyi távot, mert a tarsolyomban ma még egy kis tudással több van.

- Őscsontikám... - mondom ki hangosan, ahogy felvillan bennem dédanyám arca...

Folytatás következik...