A múlt titkai 9. rész

9.

„Remény”

Monoton egyhangúságban telnek a napok a lágerben. Egyszer hallottuk, hogy szerelvényt indítottak Németországba, de azzal csak a nagyon beteg embereket vitték el. De ennek is már egy éve. Eszünk ágában sincs közéjük kerülni, a családunkhoz akarunk hazamenni, Magyarországra. Tavasszal új vonat indult Kelet-Németországba.

- Magyarországra is indul majd vonat? – kérdeztük türelmetlenül akkoriban. – Tényleg hazamehetünk?

- Nyugodjanak meg, az első magyar vonatra felkerülnek! – válaszolta a parancsnok, aki a dédanyám szerint belém volt bolondulva.

Már hogy lenne belém bolondulva? – kérdeztem a minap dédanyámat.

Kisvirágom, – nézett rám kedvesen – aki megismeri a lelked tisztaságát, az mind szeret téged. Min csodálkozol? Különleges lány vagy – a szívem mélyére írták be magukat a szavai.

Ám a hazamenetelben olyan sokszor csalódtunk, nem akartunk hinni a parancsnoknak. Még így sem, hogy tudtam, hogy vonzódik hozzám, és épp ezért őszintének is tűnt. Mindez idáig csak a nagyon betegek mehettek haza. Persze azok, akik túlélték a tífuszt, a skorbutot vagy a vérhast, a krónikus gyomorbélhurutot, a fagyási vagy verési sérülést, tüdőgyulladást. A betegségek egymás után tizedelték az embereket. Előfordult, hogy valakivel még beszélgettünk lefekvés után, hajnalban pedig holtan találtuk. Ilyenkor megesett, hogy nem is jelentettük azonnal a halálát, csak miután kikértük és elfogyasztottuk a reggelijét. Az éhség nagy úr, mondják és én már minden formáját ismerem ennek. Naponta harcolunk az életben maradásért. Azt is hallottuk, hogy a férfiak kutyákat fogtak be, és miután megnyúzták, megfőzték és megették. Ha nem volt más, néha még gazt is ettünk. Csak az veszélyes, mert hasmenést okozhat. Arra pedig nagyon kell vigyáznunk. Bármerre nézek, mindenhol csak a nyomort, a kiszolgáltatottságot, a reménytelenséget látom. A nélkülözés, az örökös rettegés, a lelki szenvedés miatt nem csak fizikailag és érzelmileg, hanem szellemileg is leépülnek fogolytársaim. A rengeteg halál fásulttá tesz mindannyiunkat. A kaszás nem csak állandó látogatója az életünknek, de már lassan barát is, aki megment ettől a földi pokoltól. Az állandó éhezéstől és a nehéz munkától legyengülünk, lassan elveszítjük a reményt, hogy valaha is hazamehetünk. Úgy érzem nincs kiút.

- Itt fogunk meghalni! – sírnak sokan reményvesztetten.

Voltak, akiknek sikerült megszökni, és nem kapták el őket azonnal. De amikor elfogyott az a kevés élelmük is, ami volt, és bekéretőztek egy házba inni… ahogy ki akartak jönni, már ott voltak a katonák és elfogták őket. Sajnálták az oroszok a foglyokat, de nem pártfogolták őket. Ők is nagyon rossz körülmények között éltek. Mindenütt nagy szegénység uralkodott. A társainkat is azért adták fel elsősorban, mert pénzjutalmat kaptak érte. Ez pedig nagyon erős késztetés. Nem csak mi, az orosz parasztok is nyomorogva éltek. Csak egy kis szántóföldjük volt. Mégis, sokan közülünk loptak tőlük. Lassan megszűnik a lelkiismeret és a bűntudat. Nincs más cél, mint életben maradni. Akár az állatok, olyan mélyre süllyednek egyesek. Csak nézem, és csodálkozom, hogy mivé lesz az ember a körülmények hatására. De mindig vannak kivételek.

A parancsnok azonban most nem okozott csalódást. Fogalmam sincs, hogy hogyan, de elintézte, hogy a következő Magyarországra induló transzportra felkerüljek. Hirtelen jött a hír, a katonazenekar indulót fújt, és felsorakoztattak minket. De Márta nincs köztünk. Hol van a dédanyám? Neki kell elmennie, nem nekem!

- Márta! Márta! – kiáltok hangosan, és derűs arca feltűnik a búcsúzók között. – Nem megyek el nélküled. Neked kell elmenned!

- Ne butáskodj! Téged várnak otthon – dorgál meg szelíden.

- Nem, engem senki sem vár. Neked kellene elmenned! – kiabálok vele kétségbeesetten. – Nem érted? Neked kell hazamenned! Menj haza helyettem!

- De miért?

- Mert a kislányod és a kisfiad vár téged! Haza kell menned helyettem! – könyörgök már szinte, és úgy érzem szétrobban a fejem.

Már szédülök az idegességtől, miért nem érti, hogy indulnia kell, mert a dédipapa nem fog még évekig hazamenni, és mamámék egyedül vannak? Nélküle nincsenek biztonságban a gyerekei. A legrosszabbak történhetnek a magukra hagyott gyermekekkel, hiába van ott a nagyanyjuk. De nem mondhatom el… Hogy mondanám el, hogy lehet, hogy meg sem születek, ha ő nem megy haza?

- Indulj! – veszekszem már vele sírva, miközben úgy érzem, hogy széthasad a fejem. – Indulj már!

***

- Ébredj! Virág, ébredj! – hallom a messzeségből, és anyám sürgető hangja hirtelen magamhoz térít az álomból.

- Mi van? Mi van? Mi van? – kérdezem tőle gyors egymásutánjában a sokkhatásként érő hirtelen ébresztéstől. – Milyen nap van? Elkéstem! – mondom kábán, miközben a pulzusom szaporán ver.

- Vasárnap délután, és nem késtél el sehonnan. Holnap nincs munka – válaszolja megnyugtatásul, miközben hűvös kezét a homlokomra teszi. – Rosszat álmodtál?

- A malenkíj robotról álmodtam megint.

- Túl sokat foglalkozol vele.

- Azt olvastam interneten, hogy a foglyok nyelvét dróttal átszúrták, hogy ne tudjanak üvölteni kínzáskor, csak nyüszíteni.

- Ez embertelen, belegondolni is borzasztó. Mire volt jó ez az egész? -kérdi anyám.

- Én is ezt szeretném tudni. Nincs magyarázat ennyi emberi szenvedésre.

- Csak tudnám, hol volt ilyenkor Isten?

- Nem okolhatjuk őt, azért, amit mi emberek okoztunk egymásnak.

- Igazad van. De akkor is… – látom anyám szemén, hogy a múlt nem tűnt el nyom nélkül, még akkor se, ha ő nem élt még abban az időben.

- Anyu, hol van az a nyakláncod, amit a déditől kaptál az esküvődre? - jut eszembe hirtelen.

- A fiókban van, a nagy szekrényben. Miért? – néz rám gyanakvóan.

- Szeretném, ha nekem adnád, te úgysem hordod. És olyan szép!

- Na jó, egyezik bele. De meg kell csináltatni, mert el van szakadva a lánca.

- Majd elviszem ékszerészhez – ugrok fel boldogan, hogy azonnal kiszedjem a piros műanyag tokból.

A tenyeremben tartom anyu ezüstnyakláncát, minden íven egy-egy gyöngyszem… Dédanyámtól kapta az esküvőjére. Milyen szép! Ám hirtelen eszembe jut valami… Felöltözöm, hogy előremenjek mamáékhoz. Még valamit szeretnék tudni a dédivel kapcsolatban.

Folytatás következik...