A múlt titkai - 8.

8.

„Pihenőnap”

Kitavaszodott újra, és mi még mindig a lágerben hajtjuk álomra a fejünket. Amint az idő megfelelő, a kolhoz földjére kell járnunk dolgozni. Tavasztól őszig az összes pihenőnapunkat itt töltjük. Reggeltől alkonyatig. Estefelé szednek össze minket, sorba állítanak, hogy ellenőrizzék, mindannyian megvagyunk-e. El kell számolnia velünk a reggel idekísérő őrnek. Láttam néhányszor, hogy mit tettek a szökött fogolytársaimmal…

A munka a földeken abból a szempontból jó, hogy a ruhánk alatt azért mindig hazacsempészünk valami főznivalót. De répaföld végtelen hosszú sorai néha kétségbeeséssel töltenek el. A sűrűn vetett sorokat fáradtan egyelem. Amikor senki sem figyel, egy-egy zsenge répát megdörzsölök a ruhámmal és, úgy ahogy van, kicsit földesen, gyorsan megeszem. Egy-egy darabot bedugok a zsebembe is. Majd este répalevest főzünk belőle.

- Ó, ha lenne egy kis őrölt paprikánk, mint otthon, akár hamis gulyást is főzhetnénk – suttogom a dédanyámnak.

- Igen, abból, amit Liszikével fűztem fel valaha.

- Márta, te tanítottad a kislányodat paprikát fűzni?

- Igen. Miért, téged nem anyikád tanított? – néz rám csodálkozva.

- Nem, nekem mama tanította.

- Mesélj róla! – kérte.

- Mamáék mindig sok paprikamagot vetnek – kezdem. – Régi, elhasználódott lábosba, vájdlingba, cserepekbe tesznek könnyű, fekete földet és sűrűn teleszórják a magokkal. Hamar kikelnek, mert fóliával le is takarják. Aztán, ha eljön az ideje én kipalántázom őket a hostelre.

- Hogyhogy te?

- Tudod, már idősek, mama nem tud úgy hajolni, ezért ez rendszerint az én feladatom.

- Rendes lány vagy! – dicsér meg.

- Nyár végén aztán leszedjük a termést, és papa több nagy kosárral is behordja a présház elé. Mamának van egy zöld kisszéke, arra szokott ülni, én meg a sámlira, amit a másik nagyapám készített nekem, aki ács. Utána pedig egy vastag, erős tűbe cérnát fűzünk és a paprikákat a kocsányukon keresztül felfűztük. Jó hosszú paprika-füzéreket szoktunk készíteni. Ha sok van már, akkor papa felakasztja a fészer falára, ahol jól kiszárad.

- Szép látvány lehet! – sóhajt.

- Igen, valóban az. A sok piros paprika szépen mutat a fokhagymák mellett. Utána meg, ha kiszáradt, papa ledarálja és bezacskózza. Egész évben elég nekik is, nenéméknek és nekünk is. Amúgy milyen nap van? – nézek Mártára zavartan hirtelen.

- Péntek. Miért?

- Pénteken mama mindig „hévöknédlit” főz – válaszolom, majd egy jólesőt nyújtózkodom, s közben egy pillanatra becsukom a szemem – mintha érezném is az illatát…

***

„Hévöknédli”

Az illatok a tudatomig hatolnak, s ahogy ülök mama konyhaasztala mellett a széken, és ránézek, a dédanyám szemeit pillantom meg az övében. Káprázatos hasonlóság! Anyu pedig ugyanúgy örökölte mamától az őzikeszemeket, ahogy én tőle. Családi örökség.

Mama keze fürgén jár, ahogy a narancssárga műanyag tálban összekeveri a vízben felfutott élesztőt a liszttel.

- Mennyi liszt kell bele? – érdeklődöm.

- Ahány gombócot akarsz, annyi púpos kanál liszt kell – válaszolja.

Szerintem a nagyanyám főz a legjobban családunk nőtagjai közül. Az igaz, hogy leginkább az ősi sváb ételeket készíti, mint például a hévöknédli. Ez a kedvencem, és ha pénteken hagyományosan bab van, akkor gombóc is, és nekem itt a helyem.

Míg kel a tészta, mama egy újságpapír felett megpucolja a hagymát, és vékony csíkokra vágja. Óvatosan, mégis rutinosan jár a keze, közel hetven év tapasztalatával a háta mögött.

- Adsz egy tányért? – kérdezi.

Kiveszem a tányért a konyhaszekrényből, hogy ne neki kelljen felkelnie, és abba teszi a hagymát.

- Szedd le a sót és a cukrot is, és szórd meg! – hangzik a következő utasítás, mint annyi éven át.

Megsózom és megcukrozom a hagymát, hogy levet engedjen, közben előkészítem az ecetet és a tejfölt, ami kell majd még hozzá.

- Így jó? – kérdem és várom a helyeslő válaszát.

Mama helyeslőn bólogat, majd kivesz egy adag babot a levesből, és elosztja egy kislábos és a felkarikázott hagyma között. A kislábosban enyhén, villával lenyomkodja, és egy kevés olvasztott zsírral meglocsolja.

- Add ide le a paprikát! – kér meg.

Miközben egy kevés őrölt paprikával megszórja a zsírt, papa is belép az aprócska konyhába. Azonnal fog egy villát és megkóstolja a hagymát.

- Ebbe kell még kis cukor, Liszje – állapítja meg.

- Tegyél bele még akkor – áll készen mama a válasszal, miközben sürög-forog.

Az újságpapírra pucolt hagymahéjat ráncos kezével összefogja, és a szemetesbe dobja. Közben ránéz a tésztára, ami már szépen megkelt, elégedetten szemléli.

- Lassan jó is lesz – jegyzi meg mosolyogva.

Leemeli a bablevesről a fedőt, és egy nagy kanállal jókora adag tésztákat szaggat a levesbe. A gombócok azonnal feljönnek a felszínre, és jól megdagadnak. Mintha versengenének, hogy melyikük lesz előbb készen.

- Már alig várom, hogy kész legyen! – mondom, miközben a fakanállal segítem őket a forgolódásban.

Öröm nézni is, hát még enni majd! Lassan megfordulnak, majd mama a fanyelű szűrőlapáttal kiszedi őket, és egy serpenyőben megpirítja egy picit. Úgy szeretem, ha finom, ropogós az alja.

- Egy kis só kell rá, akkor finomabb lesz – mondja, miközben megsózza a knédliket pirítás közben.

Papa közben ecetet és tejfölt tesz a hagymás-babhoz. Ez a legfinomabb szerintem a sváb ételek közül, rosszullétig tudnék enni belőle. Neném is a hévöknédliért rajong, mindig meg is kell harcolnom vele, hogy ki kapja a legszebb gombócokat. Persze ő nem főz, leginkább csak a mikrózható ételek a specialitásai. Az igaz, hogy anyu sem készít soha hévöknédlit. én vagyok az egyetlen a családban, aki megtanulta az ősi ételeket. Azt hiszem a főzési kedv kihagyott egy generációt a családunkban.

- Kár, hogy anyu sose főz hévöknédlit – sajnálkozom.

- Anna sem, – utal a másik lányára – de te már tudod – néz rám kis büszkeséggel a szemében.

- Igen, és a többit is meg akarom tanulni, amit még nem tudok – jelentem ki eltökélten.

- Szerintem te főzöl a legjobban a családban – dicsér meg, én meg elpirulok, mint mindig, ha ilyet mond.

- Ugyan! – hárítom el, de valójában nagyon örülök neki, hogy ez a véleménye.

Szeretnék mindent megtanulni tőle, hogy én is továbbadhassam. Remélem a lányaim öröklik a szakácstehetséget, vagy legalább az unokáim. Úgy érzem, hogy fontos elsajátítani a hagyományos konyha titkait, mert része az örökségünknek. Elveszne, ha nem adnánk tovább. Ha én nem tanulnám meg, a gyerekeimnek már fogalmuk sem lenne róla, hogy miről beszélek, amikor azt mondanám, hogy senki se főzött olyan jól, mint az én nagyanyám.

- Megterítek – mondom, majd kinyitom a kredencet, hogy tányérokat vegyek elő. Papa bekapcsolja a rádiót, és megszólal a déli harangszó, akár csak évek óta minden nap. Újra kisgyereknek érzem magamat…

Folytatás következik…