Sár, sár, sár... csupa sár mindenütt! Elolvadt a hó, szakadt az eső és a szántóföldek telítődtek az éltető vízzel. Foltos és Kormos, a rosszaságaim mellett nem lehet úgy elmenni, hogy ne ugráljanak össze és ne legyek csupa sár. Ahogy felugrálnak rám, arról eszembe jut egy réges-régi történet a múltból...
Még aprócska kislány voltam, alig valamivel magasabb a konyhaasztalnál, és utolsó a tornasorban a kortársaim között, amikor
egy este apám egy tarka kutyával érkezett haza. Akkoriban a derekamig ért, nem mintha az túl magasan lett volna egy átlagméretű embernek, de én kicsi lányka voltam még. Apám behozta a szobába, s mi, az öcsém és én, visítva másztunk anyuék ágyára. Még sosem volt azelőtt kutyánk. Így ez a viháncoló, tarka szőrcsomó a meglepetés erejével robbant az életünkbe. Ez volt róla az első emlékem. És amennyire visszaemlékszem, nem is jut másik kutya az eszembe a múltból. Csak ő, Blöki.
Mikor már olvasni kezdtem, elolvastam apám fantasztikus könyveit, és ott felfedeztem egy történetet, hogy egy ember megtanította a kutyáját beszélni. Hát én, naiv kislány ezen fellelkesülve buzgón olvastam fel Blökinek minden nap, hogy végre rendesen tudjak vele beszélni, mert nagyon érdekeltek a gondolatai és az érzései. Hát, talán nem is kell mondanom, beszélni nem tanult meg, de köztünk a viszony nagyon bensőséges lett. Ő is érezte lelkem minden rezdülését, a hangsúlyomból minden gondolatomat ismerte, és én is tudtam, hogy éppen mit szeretne.
Ha visszatekintek a múltba, sok kutya fordult meg eddigi életemben, akár a miénk volt, akár másé. De egyikkel sem voltam annyira összecsiszolódva, mint az első Blökivel. Talán azért is, mert együtt nőttünk fel, s forró nyárestéken sok álmomról meséltem neki. Észre sem vettem, hogy mikor öregedett meg... a szememben semmit sem változott. De egy nap úgy jöttem haza a kollégiumból, hogy nem várt rám vidám farkcsóválásával...
Vannak, akiknek a kutyák csak kutyák, másoknak a legjobb barátaik, megint másoknak családtagok. De abban mindannyian megegyezhetünk, hogy fontos szerepet töltenek be az életünkben. Akárcsak Foltos és Kormos, nem hagynak hidegen, amikor a tiszta ruhám megint csupa sáros mancsnyom. De rájuk lehetetlen haragudni, mikor bűnbánó szemekkel néznek rám, ha kikapnak szertelenségükért. A kis rosszcsontok, hát lehet nem szeretni?
Sár, sár, sár... csupa sár mindenütt! Elolvadt a hó, szakadt az eső és a szántóföldek telítődtek az éltető vízzel. Foltos és Kormos, a rosszaságaim mellett nem lehet úgy elmenni, hogy ne ugráljanak össze és ne legyek csupa sár. Ahogy felugrálnak rám, arról eszembe jut egy réges-régi történet a múltból...
Még aprócska kislány voltam, alig valamivel magasabb a konyhaasztalnál, és utolsó a tornasorban a kortársaim között, amikor
egy este apám egy tarka kutyával érkezett haza. Akkoriban a derekamig ért, nem mintha az túl magasan lett volna egy átlagméretű embernek, de én kicsi lányka voltam még. Apám behozta a szobába, s mi, az öcsém és én, visítva másztunk anyuék ágyára. Még sosem volt azelőtt kutyánk. Így ez a viháncoló, tarka szőrcsomó a meglepetés erejével robbant az életünkbe. Ez volt róla az első emlékem. És amennyire visszaemlékszem, nem is jut másik kutya az eszembe a múltból. Csak ő, Blöki.
Mikor már olvasni kezdtem, elolvastam apám fantasztikus könyveit, és ott felfedeztem egy történetet, hogy egy ember megtanította a kutyáját beszélni. Hát én, naiv kislány ezen fellelkesülve buzgón olvastam fel Blökinek minden nap, hogy végre rendesen tudjak vele beszélni, mert nagyon érdekeltek a gondolatai és az érzései. Hát, talán nem is kell mondanom, beszélni nem tanult meg, de köztünk a viszony nagyon bensőséges lett. Ő is érezte lelkem minden rezdülését, a hangsúlyomból minden gondolatomat ismerte, és én is tudtam, hogy éppen mit szeretne.
Ha visszatekintek a múltba, sok kutya fordult meg eddigi életemben, akár a miénk volt, akár másé. De egyikkel sem voltam annyira összecsiszolódva, mint az első Blökivel. Talán azért is, mert együtt nőttünk fel, s forró nyárestéken sok álmomról meséltem neki. Észre sem vettem, hogy mikor öregedett meg... a szememben semmit sem változott. De egy nap úgy jöttem haza a kollégiumból, hogy nem várt rám vidám farkcsóválásával...
Vannak, akiknek a kutyák csak kutyák, másoknak a legjobb barátaik, megint másoknak családtagok. De abban mindannyian megegyezhetünk, hogy fontos szerepet töltenek be az életünkben. Akárcsak Foltos és Kormos, nem hagynak hidegen, amikor a tiszta ruhám megint csupa sáros mancsnyom. De rájuk lehetetlen haragudni, mikor bűnbánó szemekkel néznek rám, ha kikapnak szertelenségükért. A kis rosszcsontok, hát lehet nem szeretni?
Germek világ + állat világ + természet = meghatározza a jövőbeni felnött embert.
VálaszTörlésMeghatározta, igen. :)
VálaszTörlés