HAJNALPÍR

Keserves a reggel,
ha egyedül ébredek,
s hangod nem hallom,
arcod nem látom,
csak képzelem...


Hajnal nem borít pírba,
testem puha takaróban,
s álmodom csak róla,
hogy egyszer majd
mindig itt leszel...

KOLLÁZS - ROMÁNC 5.

-Postás Józsi bácsi, nem hozott nékem szerelmetes levelet?
-Ó, ma nem hoztam kedves Kisasszonyka, sajnálom.
-Már biztosan elfelejtett a kedvesem...
-Biztos, hogy nem Kisasszonyka, hiszen Ön oly csodás szépség, lehetetlen elfelejteni!
-Azt gondolja?
-Biztos vagyok benne, Kisasszonyka!
-Józsi bá', maga mindig olyan kedves velem...
-Ó, hiszen ön a legszebb álmom, Kincsem!
-Sajnálom, ezt az álmát be nem teljesíthetem...
-Aztán miért nem?
-Mert Nékem Ő a legszebb álmom...
-Őőőőőőőőőőőőőőőőőőőő????????????????
-Az a bitang...
-Hja, a bitangoknak mindig jó sora van...
-Hogy érti ezt Józsi bá'?
-Amit mondott is, Kisasszonyka, az elébb...
-Hogy ő a legszebb álmom?
-Bizonyám...

Te vagy a legszebb álmunk...

Ó, csak irulok-pirulok,
én verset írni nem tudok,
de egy hajnalok-hajnalán
végül tiéd lesz a lány.

Ígérete reményt keltő,
ellene hiába is küzd ő,
a sors mit néki írt elő,
majd beteljesíti az idő...

-Ó, mi ez a szomorúság a szemében Kisasszonykám?
-Ó, ne is kérdezze Doktorúr, elhagyott a kedvesem....
-Tán csak nem?
-Ó, de, ez a bitang!
-Ez bizony büntetést érdemel!
-Jaj, ne bántsa, kérem!
-Aztán miért ne?
-Mert szeretem...
-Jaj, maga kis butuska!
-Ne is mondja, Doktorúr... meg tudja gyógyítani a szívem?
-Ez kérem már teljesen reménytelen...
-Végérvényesen?
-Már késő Kisasszony, hiszen, ha csak egy szót is szól Önhöz, az a bitang kalandor, Ön máris a karjaiba vetné magát...
-Bevallom... ez így van....
-Látja, látja, én előre szóltam, s Ön nem figyelt rám, kedves Kisleány...
-Ó, Doktorúr, hiszen, amikor meghallom a hívását...
-Na, erről beszéltem...
-S már hallom is, csak nem visszatért, az én Andorom... Hallom, hogy hív a hangja...
-Jöjj kedvesem!

Hangod hív

Újra veled álmodok
ma hajnalban,
arcod látom,
szemtelen mosolyod felkavar,
s hallom hangod,
mely hozzád hív,
s mennék én ha tehetném.

Ám nem értem hogy szólítasz,
nem emlékszem...
Próbálok visszanyúlni
az álmok ködén át,
miközben örvényként
ragad magával az ébredés,
de kezem csak a levegőt markolja.

Nem emlékszem,
hogyan szólítottál...
Talán csak egy hang,
egy érzés volt,
de oly vágyakozó és gyengéd,
hogy hozzád visszamennék,
s tiéd lennék.

Hangod csábít engem,
minden szerelmed benne sóvárog,
s bár nem értem a szavad,
mégis érzem...
ki nem mondott gondolatod...
Azt mondtad, éreznem kell...
Érzem már... s hangod hív.

-Jaj, Kisvirágom!
-Jaj, maga bitang kalandorom, Andorom!
-Hát velem jön, lesz az asszonyom?
-Szó sem lehet róla, Andorom...
-S miért nem?
-Van nékem sok-sok kutya kötelességem...
-Elviszem magammal akkor is!
-Nem!
-Elviszem!
-Nem!
-De!
-Nem!
-De!
-Nem, és kész!
-Hát nem szeret engem, Nyuszikám?
-Dehogynem!
-Akkor minek húzza az idegeimet?
-Én, Andorom?
-Hát ki más?
-Sajnálom...
-Ne sajnáljon, inkább csókoljon...
-Óóóóóó, Andorom.....................
-Ó, szeretem, amikor ilyen odaadó Kedves Kisvirágom, Kisasszonyom...
-Ó, ha így hízeleg, Andorom, maga bitang kalandor...
-Igen?
-Hát én...
-Igen????
-Óóóóóóóóóó, maga ellenállhatatlan....
-Emlékszik, Kisvirágom még, hogy milyen volt mikor....

Emlékszel-e?

Emlékszel-e
az első csókra,
vagy a sokadikra,
mindenről megfeledkezve,
puhatolózva, s lerohanva,
önfeledten ölelve,
sose lenne vége...

Emlékszem a szád ízére,
a kezed érintésére,
az ölelésed meghittségére,
a tested forróságára,
s otthon vagyok.
A világ megváltozott.

Emlékszem,
s Te emlékszel-e?
Milyen volt a kő
a lábunk alatt,
milyen volt a szakadék,
melybe zuhannék...
a lépcsősor az égig,
hová nem viszel fel,
hát megyek magam,
s a torony...
Hol kezed magamhoz szorítom...

-Hát hogyne emlékeznék, Andorom... hiszen kész katasztrófa volt...
-Na ne mondja!
-De, mondom.
-Ilyen bátor, Kisvirágom?
-Dehogyis, én csupán vakmerő vagyok, maga kalandorom...
-Ezt bizony orvosolni kéne...
-S mivel?
-Ha feleségül kérném, bizonyára elképeszteném...
-Az biztos, inamba is szállna a bátorságom...
-Inába?
-Inam szakadtából futnék ki a világból...
-Ilyen rémisztő lennék, Kisvirágom?
-Még annál is rosszabb, maga kalandor...
-Mi jöhet még?
-Ránk szakad az ég!
-Akkorát nem hazudtam...
-Andorom!!!!
-Mi történt?
-Még kérdi?
-Hát, jól hallotta, Nyuszikám...
-Már megint nyuszikázik itt nekem...
-Hiszen úgy szeretem...
-Tényleg?
-Hát, ne kényszerítsen állandóan vallomásra Kisvirágom...
-Én? Dehogy!
-Dehogyisnem!
-Bocsásson meg kérem, nem szándékos...
-Semmi baj, Nyuszikám, ha nekem adja a nyuszikát...
-Ó, ezt a kis aranyost?
-Igen, ha kérhetem...
-Öné, Andorom, testem, lelkem, de a nyuszikámat nem adom!
-Ez szerfelett új élmény lesz számomra...

Egy új élmény

S amíg világ a világ,
járja együtt útját
a Kalandor
és a Kisasszony,
s ha nem fejezném be,
az én mesémnek
sem lenne vége.
De, hogy hosszúra
ne nyújtsam
végtelen soraim,
ím felteszem az i-re
a pontot,
s megházasítom
a kalandort,
s boldogan éltek,
míg tartott az örök élet...

-Vége-

A titokzatos sapka

Egy új élmény

Foltos és Kormos, a kiskutyáink szemében rejtélyes dolgok történnek mostanában. Pár napja, amikor reggelente kilépek az ajtón, hogy elinduljak megetetni a csirkéket és a nyulakat, egy titokzatos csomag van nálam. Egy sapka. De hát mi lehet egy sapkában olyan izgalmas, hogy a kiskutyáim le sem veszik róla a szemüket, s pláne az orrukat? Elmesélem...

Egy hideg, fagyos éjszakán Nyúlanyó világra hozott tíz kicsi nyúlfiacskát. Volt köztük, fekete, fehér, tarka... ahány kölyök, annyiféle mintázattal. A szélsőségesen hideg időjárásban biztonságban voltak a meleg odúban, a széna és szőrmepaplanban. Egymást melengették, anyukájuk pedig gondosan óvta őket. Ám egy nap nagyon meleg lett az idő, s estére eltűnt róluk a szőrmetakaró nagy része. Aznap éjjel pedig váratlanul visszatért a csontig hatoló fagy...

A reggeli etetéskor láttam, hogy baj van... A kisnyulak nem mozogtak a fészekben, hiába voltak sokan és hiába volt már bundájuk... Még csak egy hetesek voltak... Gyorsan megnéztem őket... és egy kisnyúl életben volt. Azonnal a ruhámba rejtettem, hogy felmelegítsem lehűlt testét. Hamarosan ficánkolni kezdett. Bevittem a házba. Kerestem neki egy puha sapkát, és beletettem, a kezemet is mellette hagytam, hogy melegítse. Ő pedig elhelyezkedett benne. Egész délelőtt így ültem a számítógép előtt, ölemben a sapkával, benne az egy hetes kis túlélővel a tenyeremben.

Persze mit is fogok kezdeni egy egy hetes kisnyúllal, aminek még a szeme sincs nyitva? Hirtelen eszembe jutottak módszerek, amiket mások ajánlottak a táplálásukra, de tudom, hogy az anyatejnél nincs jobb számára, s minden más hasmenést, az pedig a véget jelentette volna a számára. A természet törvénye szerint halálra volt ítélve. Az élet pedig sokszor igazolta, hogy a legjobb, ha nem avatkozunk bele ezekbe a törvényekbe. De nincs szívem a sorsára hagyni... Talán kevesen tudjuk, hogy az anyanyúl csak naponta egyszer szoptat. Erre alapozva gondoltam egy merészet...

Még aznap este sapkástul kivittem az anyukájához. Az odúját úgy forgattam, hogy ne tudjon kiugrani, s betettem a hasához a kis túlélőt. Ő pedig mohón szopizott, s tele pocakkal szedtem utána ki, hogy visszategyem a biztonságos sapkába. Azóta már négy teljes nap eltelt. Minden reggel és este a puha és meleg sapkával a kezemben indulok ellátni az állatokat. Foltos és Kormos le sem veszik a szemüket a rejtélyes csomagról. Egyszerűen izgatja az orrukat és a fantáziájukat ez az illatos batyu. Magasra is kell tartanom, mert felugrálnak rám, hogy jobban elérjék. De egyelőre még én vagyok az ügyesebb, és remélem ez így is marad.

A napokban egy másik Nyúlanyónak is kicsinyei fognak születni. És akkor a kis túlélőt dajkaságba adhatom majd neki, s féltestvérei között nőhet fel. Azt mondják, hogy nem fogja elfogadni a mostohaanya, de ez nem így van. Ha a kis sapkalakóm ha egy órát tölt az új testvéreivel, már teljesen átveszi a szagukat, akarom mondani babaillatukat, s az anyuka sajátjaként fogja felnevelni. Volt már erre nem is egy példa. Így most várunk az új, örökbefogadó családjára. Reméljük, hogy nem kell sokáig, hiszen minden nap számít. Addig azonban itt alszik az ölemben, a tenyeremben, akárcsak most is, és naponta kétszer meglátogatja az anyukáját, kiskutyáink mohó tekintetével követve. Ó, de szeretnék ők alaposan megvizsgálni ezt a titokzatos sapkát!

KOLLÁZS - ROMÁNC 4.

-De szomorú Kisasszonykám, csak nem elhagyta a szerelme?
-De, eltűnt az a bitang kalandor...
-Ó, hát ne szomorkodjon Kisasszonyom, hiszen nem hiába hívnak engem Postás Józsikának...
-Hogy érti ezt Postás uram?
-Imigyen egy szép levélke lapul a batyum rejtekében...
-Ó, csak neeeem???
-De biza, Kisasszony, Postás Józsi elhozta szerelme levelét...
-Még, ha szeretne...
-Szereti bizony, ez a bitang kalandor...
-Ó, az Andor...
-Hát, ő van írva feladónak!
-Feladónak? Feladok én érte mindent...
-Ne tegye Kisasszonyom, megszakad a szívem bele...
-Ó nem olyan reménytelen a helyzete... szívsebészeten majd varratokat tesznek bele...
-Szenvedélyem fellobban aztán...
-Ne is mondja Postás uram... Na, ideadja már a szerelmetes levelemet, vagy térden állva könyörögjek?
-Most, hogy mondja, nem is rossz ötlet!

Szenvedéllyel

Szenvedéllyel szeress,
gyújts tüzet bennem,
egyetlen érintésedtől
felszikrázik a vérem.
Ujjaid tarkómat simítják,
libabőrös lesz testem.
Hajamba markolsz fájón,
mégis, ez a kín édes.

-Kérem, könyörgök Doktorúr!
-Mi a baj Kisasszonykám?
-Meghalok a szerelembe...
-Jaj, semmi esetre se!
-Aztán miért ne?
-Mi lesz, ha visszatér Andor, a kalandor?
-Ó, a kalandor... hiszen el sem ment még...
-Látom Kisasszonyom, a szíve már elég...
-Tűzben elég...
-Inkább fékezhetetlen szenvedélyben...
-Ne is mondja kérem...
-Egy szavára ugrana, igaz?
-Be nem vallanám soha!
-Nem is kell, hisz ő nem ostoba...
-Gondolja Dokikám, hogy átlát a szitán?
-Akár én, nem véletlen vagyok jobb, mint egy pszichológus...
-Mindig leleplez...
-Kisasszonykám, ön átlátszó nekem, kérem...
-Ó, úgy szégyenlem...
-Semmi baj, majd meggyógyul...
-Elmúlik ez, kérem?
-Ez? Ez soha, ön kis ostoba... beleesett a hálóba!
-Ó, elpusztít ez a tűz!
-Azonnal hívom a tűzoltókat!

Pusztító tűz

Emésztő lánggal
szeretlek,
pusztító tűz,
mi hozzád űz.
Felperzseled szívem,
kiégett mezővé
teszed lelkem.
S ha távozol,
csak a hamu marad.

-Megjöttem Kisasszonyom!
-Andorom, hát van képe idedugni a képét, mikor oly rútul cserbenhagyott?
-De Kisasszonykám, drága Virágszálam...
-Na, ne hízelegjen, kérem!
-Aztán miért ne?
-Még megolvad a szívem belé...
-Hiszen éppen azt szeretném...
-De én nem!
-Kisasszonyom, ugyan ne tiltakozzon, hiszen már úgyis évezredek óta rabom...
-Maga beképzelt fráter!
-Ó, ez az, csak hízelegjen Kedvesem!
-Mindjárt bemutatom a balegyenesem!
-Ó, de szűkmarkúan bánik velem, hát a jobból nem kapok?
-Majd adok én a jóból, Ön, beképzelt kalandor!
-Már alig várom, kicsi Nyuszikám!
-Brrrr...
-Mi a baj Virágocskám?
-Még egy ilyen bók, és kiabálok!
-Ne tegye, kérem!
-Aztán mivégre nem?
-Mert betömöm a száját!
-Mégis mivel, édes kalandorom?
-Egy csókkal! Vagy ezerrel!
-Arról ne is álmodjon!

Álmodom

Hajnalban ébreszt a vágy,
szavad hozzám kiált,
én válaszolnék,
de hiába,
mert felébredek,
szertefoszlik szemed...

Álomból valósággá válsz,
nem éltem még
hasonló csodát,
s végül,
ha kinyújtom kezem,
melletted ébredek.

-Kisasszony, ejnye Kisasszonyom...
-Mi a baj Doktorúr?
-Ó, hát hányszor figyelmeztettem Magácskát!!!
-Ó, de mire mégis Dokikám?
-Hogy vigyázzon a rabszolgatartókkal, maga butuska!
-Rabszolgatartókkaaaaal????
-Igen, maga kis aranyos... De hiába is beszélek...
-Már késő, gyanítom elvesztem...
-Én is sejtem, de majd kerestetem...
-Mégis hogyan?
-A rendőrségre adjuk az esetet.
-Mint bűnesetet?
-Bizony, hisz bűn esett, ha már megesett...
-Azt azért nem...
-Én ezt kétlem...
-Dokikám, én nekem végem, nem kétlem.
-Naugyehogyugye?

Végem

Rózsaszín álmok
szóródnak szerte,
mint rózsaszín felhő
ragyogó kék égen.
Szeretsz-e kedves,
vagy csak játszol vélem?
Nincs tudás, nincs semmi,
oda a bölcsesség,
elveszett az értelem.
Jaj, ha a felhő ereszkedik,
kedvesem tökéletesedik.
Hibátlan lesz,
párja sincs a földkerekségen.
Szememben ragyogó,
gyönyörű mackó,
pedig dehogy,
csak megvakulok.
Ha tudhatnám,
ha sejthetném,
legalább miértjét.
De csak bambulok,
szívem elfogult,
szellemem rabod,
eszem elrabolod.
Beléd habarodtam.
Végem.

-Kisvirágom, Kisvirágom...
-Mondja, maga vén kalandor!
-Nem vagyok vén, kikérem magamnak!
-Jól van, akkor... maga fiúcska...
-Na, hát azért az sem, kedves Kisasszonyka...
-Jaj, hát ma nem tudok jót mondani, már látom...
-Kisvirágom, Kisvirágom...
-Mondja hát, maga bitang kalandor...
-Ugye nem vettem el teljesen az eszét?
-Miért azt szeretné?
-Hát persze...
-Már bekövetkezett ez a rémeset...
-Csak nem, valóban így esett?
-Meglehet.
-Ó, Kisasszonykám, drága Nyuszikám...
-Brrrr... Mondtam már...
-Mit is?
-Azt, hogy azonnal ki-a-bá-loooook!!!!!
-Tudom, hogy csak azért, hogy betömjem a csepp kis száját!
-Maga szégyentelen fráter!
-Éééén???
-Bizony, bitang kalandorom... No, hol késik a csókom?
-Itt adom...
-Ááááááááááááááááááááááá!!!!!!!!!!!!!!!!!! !!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Lángolás

Mély álomból ébred testem,
elfojtott érzékeim feléleszted,
a tűz, mi mindig bennem élt,
most újra teljes erővel lángol,
nem tehetek ellene, bár félek,
de hiába kapálózok, ha szeretlek.
Magaddal rántasz, s én hagyom,
szenvedélyed örvényként elragad.
Kínzó vágy gyötör, sanyargat,
de enyhülést hoz az éj majd,
ha végre testünk hevesen összeforr,
s lángoló csókod érzem ajkamon.

Végtelen szerelem

KOLLÁZS - ROMÁNC 3.

Aesculus hippocastanum beleszeretett Nepeta grandiflorába, Így lett a Vadgesztenye és a Nagyvirágú macskamenta szerelme halhatatlan, mivel ez a dolog hallatlan!

Varjúnász

Kár! Kár! Kár! Kár! Kár!
Suttogja a varjú-madár,
van-e valaki ki rám vár?
Egy szerelmes palimadár...

-Segítség! Segítség! Tündérinvázió, segíííííííííítsééééééééég!!!!!!!!!!
-Mit tehetek Önért kedves Lovagom?
-Kérem, szabadítson meg!
-Csak nem ellepték az egyedek?
-Egyedek vagy egerek, egyre megy!
-Már hogy menne egyre, mikor már kettő is elmúlt?
-Kérem, ne kínozzon, segítsen!
-Igenis, segítek, csak elébb leveszem a fátylamat, hogy tündérszárnyaim kibontakoztathassam...
-Ááááááááááááááááááááááááá!!!!!!!!!!!!!!! !!!!!!!!!!!!

Mi jöhet még?

Mi jöhet még?
Rám szakad az ég!
Mi lesz így velem?
Hol van vajh' a helyem?

Hiszen csak álmodom...

-Történt valami, vagy csak álmodtam?
-Á, semmi kedves Lovagom...
-Kérem, kis Tündérem, mondja, mi a gondja?!
-Ó, valami a szívemet úgy szorongatja...
-Csak neeeem???
-Ó, de bizony kérem... egy kalandor összetörte szívem....
-Ó, de sajnálom Kincsem, szívesen bekötözném!
-Nahát, szavam is elakad, van Önnél kötszer?
-Hát persze, kötszer, s bilincs itt mindig akad a belső zsebemben...
-Biliiiincccsss?????
-Igen, kis Tündérkém!
-Huh, ez lebilincselő...
-No, akkor veszem is elő!
-Kérem Lovagom, ne ijesztgessen!
-Szó sincs ilyesmiről... véresen komolyak a szándékaim.
-Máris vérzik a szívem...
-Jaj, ne Szépségem!
-Lassan kivérzem... ah....ah...ah...
-Vértelen ajkára csókot csattintok, ugye feléled????
-Miazhogy!
-Akkor hunyja le a szemét...

Spájzomban a befőttben,
egy szívre leltem,
mit nyáron eltettem,
hogy e szívből télen,
jót csemegézzem......

-Ó, ily édes ajkat még nem csókoltam...

-Meghökkent Lovagom?
-Meg én!
-Kérem, csak el ne ájuljon!
-Á, nem vagyok én olyan, kis Tündérem!
-Ó, pedig úgy belehelyezném stabil oldalfekvésbe...
-Nahát, ha ilyen kedvesen kéri, Tündérkém, még elalélok...
-Kérem, csak egyszer, a kedvemért! Naaaaaaaa!!!! Lovagom, kérem!
-Tündérkém, én beájulok......

Szeretlek, szeretlek
ájulásig kereslek,
bolondulok érted,
megveszek végleg.

-Mentőt gyorsan, itt egy férfi megveszett!

-Nincs mentő, szabadnaposak!

-Hát akkor...mi legyen?

-Taxi, taxi! Hol van már e lassú ludas?
-Ludas? Hát repülővel megyünk?
-Dehogy kis bolondom, gyaloghintóval!
-Aztán meg mivégre?
-Mivégre, mivégre... hát a világvégére!
-Ó, oda egykettőre odaérünk!
-Csapjunk a lovak közé Aranyos!

Lovak hátán,
dallam szárnyán,
szállok hozzád,
édes Babám!

-Dallamon? Dallamon?
-Igen! Igen!
-De kedves, hogy ezt mondja Kend! Majd el ájulok!
-Ó, ne tegye Tündérkém!
-Aztán miért ne?
-Mi lesz akkor Andorral, a kalandorral?
-Ó, őt várom én minden éjjel, de oly ritkán jön mostanában el...
-Ritkán?
-Igen, sajnos... de én csak várok...
-Kérem, Tündérkém...
-Igen?
-Amíg vár, játsszon kérem egy szép dallamot!
-Ó, óhaja számomra parancs Lovagom, hozza a furulyámat, nyomban!
-Máris szaladok...
-Ó, de kedves... Bár jönne a Kedves...

Andor,
a kalandor
vagyok,
s mosolygok,
eme nyáj feje.
Enyém a juhász háreme.
Határozott vagyok, férfias,
néha egy kicsit nyakas.
Szeret engem asszony, s leány,
nem vagyok szívüknek talány.
Mindenem az övék,
s ők mind az enyém.
Bőbeszédű vagyok tudom,
de ezért nem vágnak orron.
Szeretnek engem, mert én én vagyok,
önmagamért harcolok.
Megosztozik rajtam mindegyik,
ifjú, s idős örvendezik.
Ha mégis összekapnak néha,
szerelmem nekik adom még ma.
Mindenem az övék,
s ők mind az enyém.
Mindennek ára van,
szerelmemnek szárnya van.
Szerelmem viszont csak egy lehet,
csak egy kit szívem tisztán szeret.
S hogy ki ő, az titok,
rá tiszta szerelmet borítok.
Övé már szívem, lelkem,
mostantól csak őt szeretem.

-Ne szeresse a világot Lovagom!
-Inkább a Virágot?
-Hát inkább!
-No, jó... de akkor... izé.... őőőőő....
-No, ne halandzsázzon kérem!
-Mi lesz Andorral, a kalandorral? Kicsikevirág őt szereti...
-Ezt biza jól tudja... de erre való a hit.
-Ezt meg hogy érti?
-Hiszi-e hogy Kicsikevirág szívébe többen is beférnek?
-Hiszem!
-No, akkor, a fő helyet meghagyjuk a kalandornak, a többit felporciózzuk a vándoroknak.
-Akkor meg nem hátrálok!
-Rajta hát!
-Előhúzzuk a szellemet a palackból!
-Itt van minden érték, s a lehetőségek tárháza!

"Tanulság nincs, s Te nem létezel, az élet csak játék, ne ébredj fel. Egy lány sétál a domb oldalon..."

"Én csak egy szellő vagyok, mely megérinti ajkad...
Egy tűnő ábránd szíved mezején...
Mely elillan, ha jön az ébredés..."

-Játszani, játszani, játszani jó!
-Ó, Tündérkém, az mivégre való?
-Hát, hogy a világ ne legyen oly fakó.
-Csutak a szürke ló, sem fakó...
-Csutak...csutak... lecsutakolnám én a hátát a Kedvesemnek, ha itt lenne...
-Ó, még féltékeny leszek Tündérkém!
-Semmi oka rá, kedves Lovagom, a szívem már rég lestoppolta kalandorom.
-Semmi esélyem?
-Semmi, de azért ne sírjon... itt egy zsebkendő... engem már betörtek, semmi esélye Kendnek...

Betörsz, ha szeretsz,
ha rám nevetsz,
nyújtod kezed,
megérintesz.
Nem félek,
mindenem tied,
megszelídítesz.
Mégis megőrjítesz.
Miért van ez?
Szeretlek,
s megőrültem.
Te tetted
ezt velem.
Betörted szívem.

-Betörés? Melléütés? Sose kövessek el ily nagy bűnt!
-Pedig bocsánatos Tündérkém...
-Magamnak meg nem bocsáthatok... teendőim ellenére, figyelek a betűcskékre, s magamra....
-Mit művelt ma?
-Á, csak semmiségeket...
-Mégis miket?
-Hát... főztem, mostam, teregettem, mosogattam, állatokat elláttam... nem nagy ügy tényleg, s közben tüzelek...
-És a férje?
-Az magamra hagyott...
-Hogy merte?
-Merész a legényem....
-S mikor jön meg?
-Valamikor éjféltájt...
-S ha elrabolják Ön, Tündérkém?
-Á, azt nem hagynám akárkinek, csak Andornak, a kalandornak...

Veled

Simogass kérlek,
ha mellém ülsz,
fejem lábadhoz hajtom,
erős kezed simít végig
hajamon újra és újra,
fáradhatatlanul,
végtelenül gyengéden.
Szerető, nyugtató érzés,
mi eltölt, mint mikor
végre otthonra találok.
Vad szívem
megpihen melletted.

-Kisasszony, magának nem is vad a szíve, Ön nem is vad egyáltalán!
-Kalandorom, azért mert Ön megszelídített már...
-Ó, örömmel fogadom teljes odaadását Kisvirágom!
-Ó, Andor, maga kalandor... menten kap egy nyaklevest!
-Ó, ha Kisvirágom kis kacsója főzi nekem...
-Még mit nem!
-Ó, akkor hadd lopjak egy csókot!
-Na jó, egyet, azt szabad...
-És egy szakajtóval?
-Óóóóóóóóóóó, Andorom, maga telhetetlen fráter!!!!!

KOLLÁZS - ROMÁNC 2.

-Kisasszony, Kisasszony, kérem tessék figyelni!
-Figyelek kérem!
-Felvenném a szívrabló adatait....
-Adatait?
-Igen, Kisasszony, tudja, amiről majd felismerik.
-Ja értem... Tehát... hadd gondolkozzam...
-Csak tessék, csak tessék... hosszú még az éj.
-Megvan kérem!
-Hallgatom.
-Nincs férfi vonzóbb...
-Hűha...
-Ő a legszebb álmom...
-Ejha...
-Miatta mindig forr a vérem...
-Azta...
-Hát, csak ennyit tudok róla, Biztosúr.
-Ennyi, kérem szépen, éppen elég...
-Bizony, szívem már vágyban elég...
-Kisasszony mit tehetek még Önért?
-Kérem, hívjon sürgősen orvost, nagyon felhevültem!
-Orvost? Rendben, orvos rendel... 104....

Ha felhevült a helyzet,
jeges zuhany jóleshet,
s utána forró tested,
kísértésbe nem eshet.

Ha ennyi nem elég,
hógolyó jöhet még,
ezernyi koppan rajtad,
s betakar a puha paplan.

-Halló, ott a Szerelemdoktor?
-Bizony, a szívsebészetről egyenesen...
-Egy sebzett szív várja sürgősen a kezelést...
-Máris indulok! Sürgős az állapot?
-Sürgős biza, a sors mostoha...
-Mostoha?
-Hisz nem engem szeret az ostoba...
-Na, de kérem!
-Nincs itt semmi szemérem...
-Szemérem, hogy jön ez ide, kérem?
-Szemérmetlenül szeretem...
-És ő?
-Ő nem, csak holmi kalandor után sóvárog...
-Ejnye, sürgősen indulok!
-Siessen Doktorom, elég a testem!!!!!!

Ha tested már elég,
s néki mégsem elég,
kínáld fel szíved,
s boldoggá teszed.

Ám, ha néki nem kell,
és semmit sem követel,
csak csendben ölel,
akkor ne engedd el!

Mert szívét neked adta,
s jön bármilyen próba,
tőled nem szakad el soha,
az élet bármily mostoha.

Ne játssz vele soha,
ne légy Te se ostoba,
hisz mindent odaadott,
Érted feláldozott.

Ha gyengéd veled,
s szívét elnyered,
tartsd meg örökké,
így lesz Kedveseddé.

S ha végleg beleestél,
szívedben megmérgeződtél,
nincs szebb kín neked,
hisz viszonzott szerelmed!

Vagy mégsem?
nincs már pulzusom sem...

-Mutassa a pulzusát Kisasszony!
-Pulzusom?
-Azt bizony.
-Hisz szégyenlős vagyok...
-Á, az csak egy állapot, s könnyen gyógyítható, ha kalandor az orvosoló.
-Ó, Andor a kalandor...
-Kérem, Kisasszony, el ne ájuljon!
-Ó, dehogy...ááááááááá..........
-Hát dehogyisnem, hát nem beájult! Biztosúr! Biztosúr!
-Igen, Dokikám?
-Kérem a repülősót, de azon nyomban!
-Hozom is nyomban!
-Mire ideér, kinő a szakállam...

Fekete szakáll

Fekete hajában, szakállában
csillámló, ezüstös szálak,
kalandor szívét tűz perzseli,
olthatatlan, hát felemészti.
Rontást hoztak rá aranyosan,
őzikeszemmel bűvös-bájosan,
de ő mégse bánja, egyáltalán,
mert szívében tiszta a leány.
S mindenét odaadja már neki,
pedig nem kért soha semmit,
nem követelőzik csak vár rá,
minden magányos éjszakáján.
S ha fekete szakáll eljön,
szívében felcsendül az öröm.
S végül hajnalok hajnalán
végleg övé lesz a lány.

-Na, végre, hogy ideért, mi tartott ennyi ideig?
-Tudja, a szívem kihagyott...
-Azonnal önt is megvizsgálgatom. Születési ideje?
-Ó, már több, mint fél évszázada...
-Ejnye, ez nem kevés... Hogy lehet, ennyire merész?
-Merész?
-Hogy elhagyja az eszét..
-Elhagyom?
-Ej, hát ne kérdezzen már állandóan vissza!
-Vissza? Visszafordíthatatlan az állapotom Doktorom?
-Bizony, de a házasság majd megoldja.
-Házasság? Öreg koromra?
-Éppen ideje, hogy megbolonduljon...
-A szívem össze-vissza ver...
-Sebaj, csak ki ne hagyjon!
-Ó, az őzikeszemű kisasszonyt ki nem hagynám!
-Ne is, na ide a repülősót!

Őzike szemekkel nézem a csillagokat,
közben a pelyhek arcomba hullanak,
s arcod rajzolom a fehér hóba ujjammal...
Csak az emléked, mit elhoztam magammal...

-Kérem az adatait!
-Az adataimat?
-Jól hallotta, maga csúf feketeszakáll.
-Andor...
-Miféle Andoooor?
-Jóféle, a kalandor.
-Kalandoooor?
-Az biza.
-Ezért börtönbüntetés jár.
-Ugyan miért?
-Ön a szívek elrablója!
-Én, én soha!
-Mi az, hogy soha????
-Nekem, kérem, önként adják oda.
-Önként?
-Bizony, én sosem kérem.
-Akkoris, maga kalandor, illik önre a fantomkép!
-Miképp?
-Fan-tom-kép!
-Á, ez tévedés, nem én vagyok az operaház fantomja, semmiképp!
-Talán tagadja?
-Ha fantáziája el nem ragadja...
-És a Kisasszony?
-Ja, ő?
-Ő!!!!
-Hát, ő a nagy Ő!
-Akkor ez mindent megmagyaráz... elrendelem a szabadon bocsátást....

Andor, a kalandor

Ó, hol jár, hol a madár se jár,
ez a bitang kalandor,
kinek bajsza felett van az orr,
s alatta szakáll...

Csiklandós szakáll,
puha fészke a csóknak,
annyira izgatónak,
ó, csak jönne már...

KOLLÁZS - ROMÁNC 1.

-Andor, te kalandor,'te határozottan primitív vagy!
-Nem, én határozottan príma vagyok!'

-Áááááá, segítség kérem, azt hiszi a pasi, hogy róla szól az életem!!!
-Hát nem így van, Te kis aranyos?
-Dehogynem, de ez TITOK!
-Titok, titok, nincs titok, ha valamit én is tudok!
-Istenem, megőrjít ez az ember....
-Megőrülök érted, elégek szerelmed tüzében...
-Ez égő....
-Hát nem érted asszonyom?
-SEGÍTSÉÉÉÉÉÉÉG!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Mézesmadzag, mézes-krémes,
a sok csokitól a szád oly édes,
csókolnám, de nem találom,
minden hajnalban idevárom.

Kín-rímmel gazdagon,
megrakott asztalon,
illatozik a szó,
álmodni de jó.

Virág a keresztneve,
nem hiába lett eme neve.
S vad a természete,
bár valaki megszelídítette...

-Szelídített ám a......
-Tán nem?
-Nem ám! De Andor, ha nem hiszed, megismerheted a balegyenesemet!
-Nosza, rajta rukkolj elő véle!
-Inkább mégse...
-Inkább adj egy csókot Kedvesem, míg leszáll az éj, harci kedved elveszem...

Ágyban puha paplan,
bújj mellém gyorsan,
csak csókolj reggelig,
míg az éj eltelik.

Különös szél fújt ma hajnalban,
s én máris nem vagyok magamban,
bár a kedvesem távol jár,
szívemhez végül hazatalál.

Ha hullámvasút az élet,
fogd jól a kezem, kérlek,
el ne engedd, mert félek,
hogy elveszítelek téged.

A lány remegő ujjakkal nyúlt a telefonért... 105... ütötte be a számokat egymás után...
-Halló, itt a helyi tűzoltóság.
-Halló, itt egy férfi ég, szerelem tüzében. Mi a teendő?
-Öntse nyakon egy vödör jeges vízzel!
-És ha nem használ?
-Akkor már mindegy, csak vigyázzon, meg ne perzselődjön Ön is kisasszony!
-Vigyázok, vigyázok... Jajajajajajaj!!!!!! Már megégett a szoknyám széle....
-Dobja el a telefont és ugorjon a kútba!
-Igenis értettem! Hálás köszönetem!
-Várjon, ne feledje magával rántani a megperzselt szívű lovagot!
-Jóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó!!!!!!!!!!!!!!!!

A tűzoltó zaklatottan tette le a telefont... Pillanatnyi gondolkodás után felemelte a kagylót és tárcsázott... 104...
-Halló, itt a mentőállomás.
-Halló, egy mentőt kérek a tanyára.
-Melyik tanyára?
-Ahol a szerelemtüzek égnek.
-Ember élet van veszélyben?
-Sőt végveszélyben!
-Mennyi élet?
-Kettő minimum.
-Máris indulunk. Defibrillátor szükséges?
-Minden bizonnyal, ha megszakadnak a szívek...
-Újraélesztő felszereléssel indulunk...

Kómában a szerelmespár,
kút mélyén egymásra talál,
szívek, ha egyesülnek,
kalandorok nem menekülnek....

Az előbb néztem a szőlőben, mi szépet rejt a jövő tavasz...
S most magamra maradtam,
a kedvem megcsappan,
de ha eljön a Kedves,
szívem örömtől lesz teljes.

Ó, csak jönne már...

Ó, hol jár, hol a madár se jár,
ez a bitang kalandor,
kinek bajsza felett van az orr,
s alatta szakáll...

Csiklandós szakáll,
puha fészke a csóknak,
annyira izgatónak,
ó, csak jönne már...

Titkos életű kalandorom,
hozzád száll sóhajom,
s egy távoli hajnalon,
kezed szántana hajamon...

Nevezzük hát Andornak a kalandort,
ki kedveli az izgató kalandot,
mégis elveszíti az egész eszét,
ha meglátja a lány szemét....

Gyűlnek a csajok köréd,
hát ne szökj el elébb,
ám, mielőtt utolér a vég,
kötözd be szívük sebét!

Súgj-búgj, hallasd hangodat,
női olvasóid olvadozzanak,
s végül, ha ezt szereted...
kialakul lassan háremed...

Épülök vagy szépülök,
elvisznek a törökök,
s elveszik minden ész,
ha itt a mohácsi vész...

Itt a mohácsi vész,
s megáll az ész,
a nő mily merész,
s mindig tettre kész..

Jobb a hátrány,
mint a kátrány,
kedvesed szemedben,
szép lesz menten.

Ezt már nem veszem be,
s jut eszembe...
zaklat itt az emberem,
s követeli a helyem...

-Segítség, segítség!
-Nosza, mi a baja kisasszony?
-Elveszítettem a szívemet!
-Merre volt meg utoljára?
-A fénymásolónál kérem... kivettem, hogy sokszorosítsam, hogy mindenki beférjen....
-Ó, kedves kisasszonyom, hisz szíve így is oly hatalmas...
-Bizony, bizony... még meggondolom...
-Tehát, hol látta utoljára, kérem?
-Azt hiszem az égig érő lépcsőnél, hol Andor a kalandor nem vitt fel semmiképpen...
-S mi történt aztán?
-Mégis mi lett volna? Kénytelen voltam magam-magam felmászni kérem...
-S mi történt aztán?
-Aztán? Aranygaluskát evett a babám...
-Az finom...
-Igen, de most térjünk vissza a bűnesethez, biztos úr...
-Bűn esett?
-Igen, biztos úr... nem is elveszett a szívem, hanem elrabolták!
-Ez már határozottan bűneset!
-Mily szomorú, hogy így bűn megesett...
-Ne szomorkodjon Kisasszony...
-Miért ne, hadnagyom?
-ÉN a saját szívem majd odaadom....
-SEGÍTSÉÉÉÉÉÉG!!!!!!!!!!!!!!
-Mi történt? Mi történt? Mi történt?
-Nem fér el a kamrában több szív!
-Tegye a fagyasztóba kedvesem!
-Hogy lehűtsem? Ilyen bűnt nem követnék el sosem!
-Ó, hogy én mennyire szeretem!
-SEGÍTSÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉG!!!!!!!!!!!!!!!!!! !!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! A szívem elég!!!!!

-Halló, itt a tűzoltóság. Ki rendelt oltást?

DÁVID

Dávid meghatódva nézte ikernővérét, Vivient, ahogy az oltár előtt áll, és szorosan fogja Csongor kezét, aki pár perc múlva a férje lesz. Még sosem látta ilyen boldognak a testvérét, örült, hogy határozott és komoly férjjel hozta össze a végzete, aki nem mentes a kalandtól sem. Tudta, hogy jót fog tenni Viviennek, sok gátlását fel fogják oldani együtt. Dávid szeme azután újra Kittire tévedt, a nővére barátnőjére. Az ibolyakék szemű lány szívbemarkolóan nőies volt a halványkék koszorúslány ruhájában. Göndör, szőke haja kacér kontyba lett összefogva, és a fiúnak egy görög istennő jutott róla eszébe. Magas, nyúlánk alakja előre jelezte, hogy pár év múlva olyan nővé válik, aki sok férfi szívét fogja összetörni. Ám egyelőre, tizennyolc évesen még kislányos bájával hatott a korabeli fiúkra. Lágy vonalaira már Dávid is felfigyelt egy ideje, persze ő abban a korban volt, amikor minden lányt és nőt csodálatosnak talált, és azt vallotta, hogy a csajozás a hosszú élet titka. A fiú, a maga adottságaival válogathatott is a lányok közül. Magas, karcsú teste nem edzőtermek által volt kigyúrt, hanem a tanyán végzett fizikai munkától szálkásodott. Fekete, enyhén hullámosodó haját rövidre vágatta, és egy kevés zselével bolondította meg, aminek a korabeli lányok nem tudtak ellenállni, és ő szemrebbenés nélkül ki is használta a lehetőségeket. Sötét, gesztenyebarna szemeivel és született kalandor tekintetével sikert sikerre halmozott a gyengébbik nem körében. S míg édesanyját, Izabellát aggodalommal töltötte el fia határtalan érdeklődése ez irányban, addig édesapja, Áron szülői büszkeséggel tekintette egyetlen fiának eme tevékenységét.

Dávid megbabonázva bámulta Kittit, ahogy egy idősebb férfi karján, szinte légiesen táncolt. Olyan kecsesen mozgott, hogy a fiú még azt is el tudta képzelni, hogy a lábai nem is érintik a földet. Ám egy nyafogó hang nem hagyta békésen nézelődni.
-Dávid, miért nem táncolsz? -kérdezte egy tizenéves fruska, aki már kiskorától szerelmes volt belé.
-Betti, sosem táncolok, tudhatnád.
-De akkor is...
-Ne hisztizz! Inkább menj a barátnőiddel, nekem most más dolgom van.
-Undok vagy! -húzta össze mérgesen a szemöldökét a kislány.
-Te meg hisztis vagy, leléphetsz.
-Utállak! -kiáltott rá a lány, hogy biztos legyen benne, hogy a fiú a hangos zene ellenére is meghallja, amit mond.
-Jól van, csak menj már...
-Különben is, kit bámulsz ennyire? -féltékenykedett Betti.
-Közöd? -kérdezte nyersen a fiú.
A kislány durcás arckifejezést öltött és haragosan sarkon fordult, magára hagyva a fiút.
Dávid örült, hogy magára maradt, végre kedvére legeltethette a szemét Kittin. Ám a következő pillanatban majd elállt a szívverése, amikor a lány elébe toppant...
-Dávidom, fel sem kéred táncolni a koszorúslányt? -évődött a fiúval.
-Ó... hát... dehogynem! -szedte össze magát, majd megfogta a lány kezét és a táncparkettre húzta.
A zenekar lassú számot kezdett játszani, a fiú szorosan átkarolta a lányt, és ahogy fölé magasodott beszívta hajának fűszeres illatát.
-Hm...Kitti...
-Igen? -nézett fel rá a lány álmodozó szemmel.
-Leszel a csajom?
-Te megbuggyantál? -nézett rá csodálkozva a lány.
-Nem, most az egyszer komoly vagyok...
-Aha, azt már ismerem... -mosolygott.
-De komolyan! -tiltakozott a fiú. -Most leszel vagy nem?
-Hát ezt erősen meg kell gondolnom, figyelembe véve a rajongótáborodat, akik azután biztosan megmérgeznének... -kacsintott rá Kitti.
-Nem hagynám, hogy bántsanak.
-Minden lánynak ezt mondod?
-Hát persze -vigyorgott Dávid.
-Akkor esetleg fontolóra veszem a dolgot...
-Azt, hogy leszel-e a csajom? -vágott közbe a fiú.
-Nem, azt hogy hány fajta ellenmérget hordjak magammal a neszesszeremben.
-Látod, pont a gyakorlatiasságod fog meg.
-Már azt hittem a bájaim -csipkelődött vele a lány.
-Természetesen az is. Szóval? -kérdezte újra a fiú.
-Ne sürgess már... ez nekem komoly döntés.
-Ne gondolkozz, az árt a szépségnek -poénkodott Dávid.
-Te, mindjárt olyat kapsz tőlem! -nevetett rá a lány.
-Na, milyet? -kérdezte a fiú, de Kittinek már nem volt lehetősége válaszolni, mert a visszavágást Dávid heves csókja belefojtotta...

A lakodalom végén Vivien és Csongor kimerülten, mégis boldogan léptek ki a hajnali párás levegőre. Kézenfogva indultak a kocsihoz, ami már meg volt pakolva a nászútra előkészített csomagokkal. Vivien még megállt, és eldobta a menyasszonyi csokrát a sokaságba. Kitti önkéntelenül nyúlt a repülő rózsacsokorért, utólag visszatekintve ő sem értette magát, de mikor felé repült a csokor, úgy érezte, hogy nincs más választása. Amikor elkapta, Dávid, akit egész éjjel nem lehetett elmozdítani mellőle, incselkedve nézett rá.
-Rám ne számíts, nem vagyok nősülős fajta! -tiltakozott a lány révült tekintete láttán.
-Te, Szívem, eszembe sem jutottál... amúgy sem vagyok babonás... Hát tehetek én róla, hogy az ikertesód pont hozzám vágta? -próbálta eltitkolni a saját riadalmát Kitti....

Dávid izgatottan rugdosta a kavicsokat a kastély melletti buszmegállóban. A szürke kő hangosan koppant az egyik kék postaládán, ami szorosan összebújva reszketett társai közt, a hűvös őszi levegőn. A domb közepén elterülő öt házat szántóföldek és présházak ölelték körül a Vaskapu kastély mellett. Az épület napsárga falával és sötétzöld zsalugátereivel teljesen beleillett természetes környezetébe. Vivien, mikor erre buszozott kislánykorában, arról álmodozott, hogy ő benne a hercegnő. Az évek során sok gyermek fantáziáját mozgatta meg, már akkor is, amikor valaha szürke és kopott volt.

A sárga busz erőlködve kapaszkodott fel az emelkedőn. Hangos szusszanással állt meg a megállóban, majd csattanva nyílt az ajtaja. Kitti mosolyogva lépett az alsó lépcsőre, és Dávid készségesen a kezét nyújtotta, hogy lesegítse.
-Régóta vársz? -kérdezte a lány, mikor a busz fekete füstöt kipufogva továbbállt.
-Á, nem. Menjünk! -javasolta a fiú, majd kézenfogva elindultak a tanya felé.
Az út egyik oldalán felszántott területek terjeszkedtek, a hátuk mögött nádas húzódott, itt-ott magas fűzfák emelkedtek ki belőle, melyeken varjúsereg rostokolt. A másik oldalon családi házak és présházak sorakoztak, köztük egy lovas tanya is. Egy fekete sörényű, barna csődör barátságosan nyerített, amikor meglátta a fiatal párt.
-Milyen fenséges állatok! -sóhajtott a lány.
-Engem most más köt le...
-Igen? És mi?
-Nem, mi, hanem ki... Te! -húzta közelebb magához a fiú.
Kitti a fiú mellkasára tette a kezét, hogy távol tartsa magától, és a szemébe nézhessen, az pedig megütközve nézett rá.
-Mi a baj?
-Dávid, mit érzel irántam?
-Ne akarj vallomásra kényszeríteni, az olyan lányos dolog... Minek azt mindig mondani?
-De, érzel azért valamit? -faggatta tovább Kitti.
-Persze, de azt neked kell megérezned, hogy mit.
-Én találjam ki?
-Ne kitaláld, hanem érezd! -mondta a fiú, és közben kihúzott egy félig kiszabadult hajtincset Kitti copfjából.
-Hát... azért tudnék levonni következtetéseket...
-Te csak ne következtess! -tiltakozott Dávid.
-Akkor most rám bízod, vagy nem? -nézett rá felvont szemöldökkel a lány.
-Persze, majd úgyis érzed.
-Elég bonyolult vagy -merengett el egy pillanatra Kitti. -Ám mindegy is, úgyis tudom, hogy jelenleg többet foglalkozol velem, mint bárkivel.
-Na látod, mindent tudsz.
-De, azért... néha mondhatnád, jólesne.
-Jó, majd minden szökőévben fontolóra veszem -vigyorgott Dávid.
-Jaj, olyan vagy! -kiáltott fel a lány, és játékosan belebokszolt az oldalába.
-Milyen? -nevetett a fiú.
-Hát olyan! -kacagott már Kitti is.
Vidám nevetésük könnyedén szállt a völgyben, miközben maguk mögött hagyták a nádast, és ráfordultak egy keskeny csapásra, ami lerövidítette az útjukat a fiú otthona felé.

Rebeka kíváncsian nézett ki a szobája ablakán, hogy kit ugatnak a kutyák. Meglepődve vette észre Kittit és Dávidot. Nem mondta a bátyja, hogy jön ma hozzájuk a lány.
Csak nem a bátyám is szerelmes lesz? -gondolkozott el tizenöt éves kora meglepő bölcsességével.
Ahogy elnézte őket, megállapította, hogy igencsak szép pár lennének. De ismerte már a testvére csajozási szokásait, és nem nagy jövőt jósolt a kapcsolatuknak. Kitti, aki leginkább Vivien barátnője volt, nem tűrné, hogy Dávid más lányoknak is csapja a szelet. Legalábbis nem tudta róla elképzelni. Azonban bármi megtörténhet, és a kislány nem vett volna rá mérget, hogy a bátyja nem fog teljesen belecsavarodni a Kittibe, hiszen azt is végignézte, ahogy a nővére, Vivien is viszonylag rövid idő alatt teljesen megváltozott Csongor hatására. Rebeka elmerengett, hogy vajon őt mikor ragadja magával ez a szédítő érzés, de még túl fiatalnak érezte magát hozzá. Mégis, mikor Bence, az osztálytársa újabb randira hívta, nem mondott nemet.

Mikor a bejárati ajtó nyikorogva kinyílt, leszaladt eléjük, hogy köszöntse a lányt. Amikor Dávid egy percre magukra hagyta őket, Rebeka Kittinek szegezte a kérdést:
-Szerelmes vagy a bátyámba?
Kitti mélységesen elpirult Rebeka kérdésének őszinteségétől. Még önmaga sem volt tisztában a saját érzéseivel, hogyan is mondhatott volna bármit?
-Hát, talán igen -vallotta meg nagy sokára.
-Talán? -csodálkozott Dávid.
-Pont erről akartam veled beszélni, azért jöttem ma.
-Menjünk a szobámba! -mondta idegesen Dávid, majd cseppet sem gyengéden az emelet felé taszigálta a lányt.

-Mi ez az egész? -kérdezte gyanakvóan a fiú.
-Tudod, gondolkoztam magunkon.
-Ez rosszul kezdődik.
-Idén Pestre akarok menni egyetemre -fogott bele Kitti.
-A művészetire, tudom, Vivien már mondta.
-Még nem tudom, hogy mit hoz a jövő, de nem akarok kötöttségeket.
-Kötöttségeket? -mordult fel Dávid.
-Ne érts félre...
-Ezen nincs mit félreérteni Kitti... Le akarsz rázni.
-Nem arról van szó... -próbált magyarázkodni a lány.
-Dehogynem, én csak kötöttség lennék neked -szomorodott el a fiú.
-Nem, ne forgasd ki a szavaimat!
-Minden világos... Én valljak szerelmet, te meg simán lerázol utána.
-Nem, nem Dávid! Megint nem értesz meg.
-Bocs, de ezt nem tudom másként értelmezni -kezdett dühös lenni a fiú. -Tudod mit? Igazad van...
-Hogy érted? -kérdezte óvatosan a lány.
-Bolond voltam, hogy azt hittem, érzel valamit irántam.
-De, Dávid!
-Nem, most már nem kell magyarázkodni. Menj, szabad vagy!
-Dávid -könyörgött a lány.
-Menj már! Mit nem értesz ezen? Kár volt belekezdenünk, tudtad ezt már az elején is, hogy így lesz, ugye?
-Én... nem, nem ezt akartam...
-Mit akartál? És még arra voltál kíváncsi, hogy mit érzek? -kiabált már vele a fiú.
-Dávid...
-Menj el!
-Figyelj, én...
-Menj el!
Kitti szeme megtelt könnyel, de nem akarta, hogy Dávid így lássa. Szíve összeszorult, mintha erős kezek szorongatták volna, sírás fojtogatta. Megtörten lépett ki a szobából.
-Isten veled, Dávid... suttogta maga elé kábán.

Rebeka az előszobában állt földbe gyökerezett lábbal.
-Mi volt ez? -kérdezte a kislány.
-Semmi -válaszolta Kitti gombóccal a torkában.
-Ez most miattam volt?
-Nem, ez amúgy is bekövetkezett volna.
-Sajnálom -nézett Kittire szomorúan Rebeka.
-Semmi baj, legalább túl vagyunk rajta.
-És most mi lesz? -tudakolta a kislány.
-Semmi, azt hiszem szakítottunk. Nagyon úgy tűnik. Most megyek, ne kérdezz többet! -mondta már sírva Kitti. -Vigyázz a bátyádra!
-De semmit nem lehet tenni? -Kérdezte Rebeka, ám Kitti már nem hallotta, mert addigra már kimenekült a házból.

Rebeka felszaladt a testvére szobájához, zárva találta az ajtaját.
-Dávid! -kiáltott be.
-Hagy békén!
-Menj utána!
-Nem fogok, lépj le te is! -szólt ki dühösen a fiú.
-Te akkora idióta vagy! -mondta mérgesen Rebeka. -Ah, csak férfiakkal ne kezdjen az ember...



Öt évvel később...

Dávid szétnézett a félhomályos hálószobában, a tiszta, egyenes formák férfias hatást kölcsönöztek az agglegénylakásnak. Most először érezte úgy hogy hiányzik egy kis lágy nőiesség is, ami igazán otthonná teszi a lakásokat. Gondolatait hirtelen a mobilja éles hangja szakította félbe.

-Dávid, csak nem felébresztettelek? -szólt bele húga, Rebeka.
-Á, már éppen ébredeztem. Mondd csak!
-Holnap lesz egy kiállítás, kortárs grafikusoké.
-Igen? -kérdezte nem túl sok érdeklődést tanúsítva a férfi.
-Bencével arra gondoltunk, hogy elmennénk, de jó lenne, ha te is jönnél. Olyan régen voltunk együtt valahol... -kérlelte a húga.
-Jól van, Rebus, a kedvedért eljövök. De nem baj, ha esetleg nem egyedül jövök?
-Dehogy! Új barátnőd van?
-Hát, olyasmi, de semmi komoly.
-Értem, a szokásos... -mélázott a lány. -Hozd csak, persze.

Másnap este Dávid, Tündével a karján belépett a kiállításra. A húga, Rebeka Bencével érkezett. Még volt fél óra a kiállítás megnyitójáig. Dávid unatkozott, hát fogta magát és elindult körülnézni a festmények és grafikák között, hátha talál kedvére valót. Már az első kép is elnyerte a tetszését. A másodiknál viszont egy ismerős nevet fedezett fel. Ahogy tovább haladt a képek között, egyszer csak úgy érezte, hogy megáll a szíve...

Kitti azonnal kiszúrta a kiállításra belépő Dávidot a többiek között. Nem olyan volt, mint ahogy az emlékeiben élt, hanem annál sokkal férfiasabb, erőteljesebb kisugárzást árasztott magából. Fekete haja és szakálla vad külsőt kölcsönzött neki, szemeiben élénk tűz lobogott, s látszott rajta, hogy keres valakit. A férfi felé fordult, de még mindig nem vette észre. Kitti követte a tekintetével, szíve a torkában dobogott. A következő pillanatban látta, ahogy Dávid szeme felismerően villant rá, s ekkor megállt körülöttük az idő. A lánynak lassított felvételnek tűnt, ahogy a férfi kilép a többiek közül, hátrahagyva őket, majd hozzá siet. Miközben két oldalról megcsókolta, könnyedén átölelte. Kitti a váratlan érintéstől megmerevedett egy másodpercre, nem tudta, miként viselkedjen. A férfi ezután bemutatta neki a húga barátját és a saját barátnőjét.

-Nahát Kitti, amikor megláttam a nevedet, az egyik képen, alig hittem, a szememnek! -nézett rá a férfi megilletődve.
-Nem volt hiába az a sok tanulás -mosolygott rá Rebeka, a viszontlátás örömével a szemében.
-Hát, próbáltam nem eltékozolni az időmet -szerénykedett Kitti.
-Az látszik is, nagyon jó munkáid vannak -kapcsolódott be a beszélgetésbe Bence, Rebeka barátja.
Csak Tünde állt szótlanul, érezte, hogy valami van a levegőben, amihez nincs köze, és kirekesztettnek érezte magát. Hogy elűzze ezt a kellemetlen érzést, ami kezdett rátelepedni, szemügyre vette a teremben lévő többi embert, és meg is állapodott egy jól öltözött, idősebb férfinál. Szótlanul otthagyta a többieket, hogy megszólítsa a kiszemeltjét. Kitti látta a nőt távozni, és valahogy megkönnyebbülést érzett.
Ekkor egy alacsony, szőke nő lépett a hozzá:
-Kitti, gyere, kezdődik a megnyitó!
-Majd még találkozunk! -búcsúzott a többiektől a lány, majd sietősen indult a színpad felé.

Dávid ácsingózva nézett utána. Kitti szemlátomást rengeteget nőiesedett az elmúlt öt évben. Már nem az a bohó kislány volt, hanem érett, minden tekintetben nőies jelenség. Elgondolkodva dörzsölte meg a szakállát, és ekkor jutott eszébe először Tünde. Körülnézett hová tűnt a nő. Azonnal észrevette, hogy az egyik képnél elmélyült beszélgetést folytat valakivel. Vállat vonva fordult inkább a kiállítás megnyitója felé. Hadd érezze jól magát a nő, talán nem is baj, ha ma mással megy haza, nem lepte volna meg a dolog.

A megnyitó végén Dávid odalépett Kittihez. Bátortalanul érintette meg először a kezét, de a lányé odaadóan simult az övébe, mintha mindig ott lett volna a helye. Kitti érezte a meleg, erős kéz szorítását, és borzongás futott végig rajta. Az ismerős érzés megelevenítette.
-Menjünk ki! -kérte a férfi, és azonnal el is kezdte húzni maga után a lányt.
-Még mindig ugyanolyan szemtelen vagy -morgott a lány mosolyogva. -És ha van valakim?
-Az nem számít -vont vállat Dávid. -Amennyiben te is érzed, amit én.
Kint a hideg levegő megcsapta őket, Kitti fázósan húzta össze a kabátját. Dávid átölelte, és mielőtt a lány felfoghatta volna, hogy mi történik, már meg is érezte a száját az ajkán. Furcsa volt a szakálla, puha és kicsit csiklandós érzés. Kitti még sosem csókolózott szakállas férfival, először alig találta meg Dávid száját, hogy viszonozza a csókot, és még többet követeljen tőle, de aztán hamar kiismerte magát. Látta az elfelhősödött szemeit és a vágy tüzét, ami szinte égetett.
-Lassíts! -tette a kezét Dávid mellkasára, hogy megállítsa.
-Menjünk haza! -követelte sürgetően a férfi.
-Te tiszta lökött vagy! Öt éve nem láttalak...
-Éppen ideje volt, elvesztegettünk egy csomó időt.
-Dávid, majd máskor...
-Kitti, ne csináld ezt velem!
-Nem is csinálok semmit -válaszolta a lány, majd hirtelen faképnél hagyta a férfit és visszasietett a terembe.

Dávid dühösen rúgott bele egy kőbe az udvaron. Legszívesebben azonnal a lány után ment volna, hogy jól megrázza, de uralkodott magán. Kevés ember tudott ilyen gyorsan, ilyen sok érzést kihozni belőle. Akárhány év is telt el az utolsó találkozásuk óta, még mindig ugyanolyan hatással volt rá. És tudta, hogy Kitti is így van ezzel, hiszen érezte minden porcikáján, hogy nem hagyja hidegen.

Pár nappal később...

Kitti Mohács belvárosában csatangolt, amikor észrevette Áront, Dávid apját. A férfi fekete hajába már ezüstös szálak vegyültek, mégis az idő kegyesen bánt vele, és még ötvenen túl is jóképű férfi volt, aki bármelyik nőnek könnyedén elcsavarhatta volna a fejét, ha erre vetemedik, de nem tette, mert nagyon szerette a feleségét, Izabellát. Szakállt növesztett az elmúlt öt évben, akárcsak a fia, amiben szintén keveredtek az ezüstös csillogású, ősz szálak, a hasonlóság kettejük között szembetűnő volt. Kitti, ha rá nézett látta, hogy milyen lesz Dávid, több, mint huszonöt év múlva.
-Kitti, örülök, hogy újra itthon vagy. Hallottam máris sikerült jól felbosszantottad a fiamat a kiállításodon -szólította meg a férfi.
-Panaszkodott? -nézett rá szégyenlősen a lány.
-Nem, ő soha! De Rebeka... hát, tudod, hogy van ez a cserfes lányokkal...
-Persze, én is az vagyok -mosolygott a lány.
-Akkor jó -sóhajtott megkönnyebbülten a férfi. -De azért mondanék valamit...
-Hallgatom.
-Csak arra figyelj Kitti, soha ne hagyd, hogy a kínálkozó boldogság elszálljon, mert soha nem fogod meglelni újra. Tanuld meg kiismerni az érzéseid, nehogy elszalaszd az igazit!
Kittinek nem maradt ideje válaszolni, mert ekkor árnyékként melléjük lépett Dávid, és feszülten nézett rá.
-Na, gyerekek, én beugrok egy üzletbe, addig beszélgessetek csak -jelentette ki Áron, majd magukra hagyta őket.

Dávid érzései olyan zavarosak voltak alig pár nappal a találkozásuk után, hogy szinte képtelen volt kiigazodni rajtuk. A múlt ködéből előbukkant a lány. Elszabadult emlékek, érzések és indulatok. Ennél nagyobb zűrzavar nem támadt még a fejében. Ám egyetlen dolog a napnál is világosabb volt, azzal, hogy Kitti újra színre lépett, az ő csajozós életének befellegzett. Bármi módon is, de meg akarta kapni a lányt, és már nem csak egy éjszakára, hanem hosszú távra. Soha, senkivel kapcsolatban nem érzett még ilyet, ez pedig teljesen összezavarta.
Kitti fülében még mindig Áron szavai csengtek, amikor felnézett Dávidra. Érezte, hogy végül vissza kell majd térjenek egymáshoz, mert a sorsuk már réges-régen összeforrt, és egyikük sem olyan erős, hogy ezt a kapcsot szétszakítsa. Mégis megriadt a saját érzéseitől. Ez már nem az a kislányos rajongás volt, amivel egykor tekintett a férfira, hanem valami sokkal érettebb, asszonyos érzés.

-Kitti -szólt végül határozottan Dávid -beszélnünk kell!
-Ha így kezded, attól mindig pánikba esek.
-Nem rosszat akarok mondani -nyugtatta meg a férfi.
-Hát?
-Rólunk lenne szó...
-Hát, ha nem mondod... magamtól nem jövök rá.
-Látom a nyelved még éppolyan csípős, mint hajdanán.
-Hát, persze! -válaszolta hetykén a lány.
-Nem könnyíted meg a dolgom.
-Miért? Kellene?
-Kitti, ha így folytatod...
-Igen, mi lesz akkor? Megversz?
-Komolyan fontolgatom ezt a lehetőséget, de inkább... -válaszolta a férfi, és egy hirtelen mozdulattal magához rántotta a lányt.
Kitti a váratlan fordulattól meglepődve engedett neki, de felocsúdva a kábulatból megrángatta Dávid szakállát.
-Hé, ez nem érvényes, hogy mindig így próbálod belém fojtani a szót! -tiltakozott kuncogva.
-Egyszer úgyis az enyém leszel...
-Soha!
-De, majd meglátod bólogatott a férfi.
-Tudod Dávid, ha az a nagy magabiztosságod nem lenne, még vonzó is lennél.
-Egyszer úgyis megingasz, és én akkor ott leszek.
-Csak vigyázz! Még a végén szerelmes leszel belém...
-Á, én nem leszek olyan könnyen -próbálta önmagát is megnyugtatni a férfi a riasztó lehetőségtől.
-Megértem, hogy félsz -gúnyolódott a lány. -De időnként akasztják a hóhért is.
-Jaj, te!
-Most mennem kell, üdvözöm Édesanyádat! -szabadította ki magát Dávid karjából.
-Várj! Nem beszéltünk meg semmit! -kiáltott utána a férfi.
-Sose gondolj a holnapra, nem tudhatjuk mit hoz a jövő -szólt még vissza a lány, majd elsietett.
Dávid csak állt ott, és nem értett semmit, végképp összezavarodott. Ekkor érkezett vissza Áron, az apja.
-Mi történt fiam?
-Ha én azt tudnám...
-De, azonnal ki fogom deríteni -folytatta Dávid, és gyorsan Kitti után sietett, aki villámgyorsan eltűnt a postán.
A férfi, ahogy belépett a bejáraton egy biztonsági őrrel nézett szembe, ki az iroda előtt ült egy széken. Fiatal volt, borostás és szemmel láthatóan unatkozott. Ekkor észrevette Kittit az egyes ablaknál, a hat közül, egy nagy boríték volt nála, amit fel akart adni. Hangtalanul mellé lépett, mire a lány szemrehányó tekintettel nézett rá. Dávid érezte, hogy két férfi megbámulja. Az egyikük odasúgott valamit a másiknak, mire az elnevette magát. Nem lett volna nehéz kitalálni, hogy mit mondhatott. A két középkorú férfi szürke-piros, E-on feliratú munkásruhát viselt. Arcukon fáradtság tükröződött, szikár családfőknek tűntek.

A következő pillanatban a sarokban elhelyezett biztonsági kamera felrobbant, darabjai szanaszét repültek. Dávid ösztönösen Kittit védte, és a falhoz lökte, hogy ne sérüljön meg. Csakhogy a kamera nem magától robbant fel. Nagydarab, álarcos férfi lépett be, és tüzet nyitott rá. Ezután pisztolyát egy hisztérikusan sikoltozó pénztárosnőre szegezte, aki dermedten elhallgatott.
-Ez fegyveres rablótámadás! -közölte a férfi feleslegesen. -Ti! -kiáltotta, miközben Kittire és Dávidra szegezte a fegyverét. -Gyertek ide és feküdjetek a földre!
A lány képtelen volt megmozdulni, csak némán reszketett.
-Most azonnal!
Dávid megfogta Kitti kezét, és a meghatározott helyre vezette, ahol lefeküdtek, ahogy utasították őket.
-Maguk ketten is! -mutatott a fegyverrel a két férfira. -Mozgás, gyorsabban!
Egy idős házaspár és még két nő tartózkodott ott, a dolgozókon kívül. Mindegyiküket összeterelte, és a földre kényszerítette, a biztonsági őr kivételével. A riadt arcú fiatal férfit pajzsként maga mellé állította, miután elvette a fegyverét. A legtöbben ellenkezés nélkül engedelmeskedtek. A félelmet és az ijedtséget szinte tapintani lehetett a levegőben.
Dávidot furcsa mód nem ijedtség töltötte el, hanem harag. Tele volt megvalósításra váró álommal és céllal. Eszébe jutott, mennyi mindent nem tett még meg eddigi élete során, ez meg most lehet, hogy elveszi az életüket. Visszafojtotta a levegőt és várta a halált. Jobb kezével szorosan tartotta Kitti kezét.
- Hát ennyi volt az életem -gondolta Kitti elkeseredetten - Most megöl mindannyiunkat.
Becsukta a szemét, és próbált imádkozni.

Egyszerre a posta utcafronton lévő ablakait vakító fény árasztotta el. Odabent a túszok összeterelése annyira lekötötte a fegyveres figyelmét, hogy nem vette észre, hogy kint négy rendőrautó állt meg, és bekapcsolták a reflektorokat.
Az álarcos férfi egy súlyos fémasztalt felborított, és mögé lebukva ezt üvöltötte:
-Azonnal kapcsolják le a reflektorokat, különben lelövök valakit!
A fényszórók kialudtak.

Fél perc múlva hangos csörömpöléssel megszólalt a központi telefon. A fegyveres Dávidra bökött a pisztollyal, hogy vegye fel. Ő feltápászkodott, és a második csörgés után felvette a kagylót.
-Rendőrség? -kérdezett bele.
-A nevem Fehérvári János, rendőrfőnök.
-Kovács Dávidnak hívnak, engem jelöltek ki szóvivőnek. A túszok egyike vagyok.
-Közvetlen veszélyben van az életük?
-Persze - válaszolta, majd magában hozzátette: - Ilyet is csak egy rendőr kérdezhet...
-Megsérült valaki?

-Egyelőre nem -válaszolta Dávid.
-Kérem őrizzék meg a nyugalmukat, körbevettük az épületet. Kérem, mondja el, mi történt!
Dávid ezután pár szóban összefoglalta a történteket, onnantól kezdve, hogy az álarcos rálőtt a biztonsági kamerára.
Fehérvári rendőrfőnök bosszúsan húzta össze a szemöldökét.
-Beszélni akarok a túszejtővel!
-Attól tartok, ő nem akar...
-Minél hamarabb elengedi a túszokat, és megadja magát, annál jobb lesz a helyzete. Eddig még senki sem sérült meg. Jó lenne, ha ez így is maradna -közölte a rendőrfőnök. -Mik a követelései?

Dávid végignézett a túsztársain. Mindenki feszülten figyelt rá. Olyan szorosan markolta a telefonkagylót, hogy belefehéredtek az ízületei.
-Fél óra -szólalt meg az álarcos.
-Tessék?
-Fél óra múlva egy kocsit kérek a bejárathoz. Senki sem követhet. Egy túszt magammal viszek.
Dávid közölte a rendőrfőnökkel a követeléseit, majd bontotta a vonalat.

A túszejtő ezután a dermedt pénztároshoz lépett, és a pisztollyal megbökte a vállát.
-Ürítse ki a kasszát! -utasította.
A nő remegve állt lábra, és a pulthoz lépett, majd egy vászonzsákba elkezdte beletenni a pénzt.
-Fegyveres rablást követ el -szólalt meg halkan az egyik E-on-os férfi. -Ezért mindenképpen üldözni fogják.
-Köze? -kérdezte az álarcos.
A munkás némán bámulta a padlót.
-Ha fél óra múlva nem engednek ki, lelövök egy túszt, maga lesz az első.
A biztonsági őr halkan nyögött egyet, elzsibbadt a hátracsavart karja, miközben a fegyveres pajzsként maga és az ablakok közé tartotta. Időközben a pénztáros kiürítette a kasszát. Indult volna vissza a zsákkal.
-A többit is! -utasította a túszejtő.
A nő némán teljesítette a parancsot.

Ez idő alatt Kitti dideregve feküdt a hideg padlón. A félelem a csontjáig hatolt. Dávid visszament mellé, és megfogta a kezét. Nem tudta, hogy a hidegtől vagy a sokktól reszket-e a lány. Fürkésző pillantást vetett rá, és őt melegség öntötte el.
-Sajnálom! -suttogta Kitti.
-Mit?
-Hogy olyan undok voltam veled.
-Kitti, nem lesz semmi baj, ne félj! -szorította meg erősebben a kezét.
A lány hálás pillantással nézett rá:
-Örülök, hogy utánam jöttél...
-Kitti, már egyszer elveszítettelek. Még egyszer nem foglak!
-Ígéred? -nézett rá reménykedve a lány.
-Igen!

Amint letelt a fél óra megcsörrent a telefon. A túszejtő higgadtan emelte fel a kagylót.
-Nos? -szólt bele.
Az emberek feszülten figyelték az arcvonásait, hogy vajon kedvére való-e a rendőrfőnök válasza.
-Itt Fehérvári János, rendőrfőnök beszél. Mindent megkap, amit kér, ha elengedi a túszokat.
Az álarcosnak elkomorult az arca, bosszúsan vonta össze a szemöldökét.
-Tévedésben van, itt én szabom a szabályokat. Kérek egy kocsit, tele tankkal a bejárathoz. Egy túszt magammal viszek. Senki sem követhet. Egy távirányítású bombát helyeztem az épületbe. Ha utánam jönnek, mindenki meghal két kilométeres körzetben.
Fehérvári megkockáztatta, hogy a túszejtő blöfföl, de nem tehette kockára a civilek és az emberei életét.
-Rendben -egyezett bele -minden úgy lesz, ahogy kéri.
-Öt percet adok -jelentette ki az álarcos komoran -különben mindannyian a levegőbe repülünk! -fenyegetőzött.
-Azonnal intézkedem -mondta a rendőrfőnök, majd letette a kagylót.

A túszokat jeges félelem kerítette hatalmába. Kitti hangtalanul sírni kezdett, Dávid vigasztalóan ölelte át.
-Meg fogunk halni? -suttogta.
-Nem! -biztosította róla Dávid.
-Nagyon félek.
-Tudom, de nem lesz semmi baj, Szerelmem. Mindjárt vége -nyugtatta a férfi.

-Hé, ti ketten! -szólt rájuk az álarcos.
-Igen?
-Pánikra semmi ok, ha mindent megkapok, amit akarok.
-Megnyugtató -felelte kissé cinikusan Dávid.
-Azért én a helyedben visszafognám magam -nézett rá szúrós szemmel.

Dávid felsóhajtott és próbálta megőrizni a hidegvérét. Legszívesebben leteperte volna a férfit, de tudta, hogy a fegyverrel szemben semmi esélye. Valamint nem akarta kockára tenni senki életét egy rosszul sikerült támadással. Kittire nézett, és arra összpontosított, hogy a lánynak szüksége van rá.
-Rendben -válaszolta végül.

A következő percben megszólalt a telefon.
-Igen? -szólalt meg a túszejtő.
-Minden kész. A kocsi a bejárathoz állt.
-Ne próbáljanak meg követni!
-Nem fogjuk, de ne vigyen magával túszt!
-Nem alkudozom rendőrökkel -vigyorgott a maszk alatt a férfi, majd letette a telefont.

-Gyerünk! -kezdte el rángatni a biztonsági őrt.
-Hová? -kérdezte az kevés ellenállást tanúsítva.
-Te jössz velem.
-Miért én?
-Ne dumálj, fogd a zsákot és indulás! -mondta az álarcos, majd a fejéhez tartva a pisztolyt, őt pedig önmaga pajzsaként, lassan kilépett az épületből.
A posta előtt ott állt az ezüstszínű sportkocsi. A férfi elégedetten morgott, majd lassan megközelítette a kocsit. Egy pillanat alatt belökte a túszát az autóba, majd maga is beszállt. Amikor felhördült a motor, mindenki fellélegzett. Az utcáról összesereglett emberek izgatottan figyelték, hogy mi történik. Köztük volt Áron is, Dávid apja.
-Miért nem jönnek ki? -kérdezte a rendőrfőnököt.
-Állítólag bomba van az épületben.
-Biztos ez?
-Szerintem blöffölt, de sosem lehet tudni. A bombaszakértők már dolgoznak az ügyön.
-Keresőkutyákkal?
-Igen -mondta Fehérvári. -De többet nem árulhatok el.

Bent az épületben Dávid fellélegzett. Kitti is bátortalanul mosolygott rá.
-Túléltük? -kérdezte aggodalommal a hangjában.
-Igen, nagyon úgy tűnik -felelte elgondolkodva Dávid. -Csak azon tűnődöm, hogy miért ment vele szinte önként és dalolva a biztonsági őr.
-Most, hogy mondod... nem tiltakozott, hogy mást vigyen magával...

Dávidnak hirtelen rádöbbent, hogy mi volt olyan furcsa neki végig, egész idő alatt.
Hirtelen felugrott a földről és a bejárat felé rohant, ám az ajtóban megtorpant.
-Lehet, hogy az van, amire gondolok, de akkor is van fegyverük...

Közben az ezüstszínű sportkocsiban...
-Taposs a gázra, nemsokára rájönnek, hogy blöfföltünk -mondta aggódva a biztonsági őr.
-Ugyan, addigra már a másik kocsiban leszünk -nézett rá a visszapillantó tükörből a túszejtő, s lehúzta az álarcát. -Jó móka volt ez, öcsém!
-Az! -nevetett fel a fiatal férfi. -Senki sem jött rá.
-Mire észbe kapnak, már a másik kocsiban leszünk, és bottal üthetik a nyomunkat.

-Azt hiszem, nincs semmi baj, nem lesz bomba -szólt Dávid a többi túszhoz, akik közben feltápászkodtak a földről.
-Azért jobb, ha várunk, mielőtt akcióhősnek képzeled magad -szólt be az egyik munkaruhás férfi.
-Persze -mondta elgondolkozva Dávid -de van egy olyan érzésem, hogy a fickó összejátszott a biztonsági őrrel...
-Nincs kizárva, de azért várjunk még, míg nem szólnak, hogy mehetünk.
-Rendben van.
Dávid odalépett Kittihez, átölelte és magához szorította.
-Megfojtasz! -szólt rá a lány.
-De mikor úgy aggódtam érted!
Kitti kedvesen eltolta magától, ujjaival beleszántott kócos, szénfekete hajába, és komolyan rászegezte a tekintetét.
-Ennyire fontos vagyok neked?
-Biztosíthatlak, kedvesem -mondta hamiskás mosollyal.
Kitti szájával megkereste az ajkát, hogy egy rövid csókot lopjon, nem számított már, hogy hányan látják. A férfi szorosan ölelte továbbra is, és ő érezte, hogy az élet pezsdítő energiája kezd száguldani az ereiben.
-Gyere velem haza!
-Dávid, utoljára, amikor nálad voltam...
-Tudom Kitti, de annak már több, mint öt éve, most nem követjük el ugyanazokat a hibákat. Még egyszer nem akarlak elveszíteni.
Sóhajtva bújt a férfi mellkasára.
-Vagy tényleg van valakid? -bizonytalanodott el Dávid.
-Nincs... senkim sem volt azóta, hogy... semmi komoly legalábbis.
-Kitti, csak nem rám vártál?
-Letörölheted azt az elégedett vigyort a képedről! -mosolygott a lány tettetett felháborodással.

A következő pillanatban kinyílt a posta bejárata és a rendőrfőnök lépett be rajta.
-Kimehetnek, nem találtunk bombát.
-Vége? -kérdezték többen is egyszerre.
-Igen, kint várja önöket egy csoportpszichológus, utána, ha beszéltek vele, elmehetnek, de holnap reggel jöjjenek be a kapitányságra, hogy felvegyük a tanúvallomásokat, már későre jár. Menjenek csak haza, elég volt ennyi izgalom mára.
-Mi van a túszejtővel? -kérdezte az egyik postai dolgozó.
-Nyomkövetőt helyeztünk a kocsiba.
-És ha autót cserélnek valahol?

A benzinkutas éppen a tévében nézte a túszul ejtett biztonsági őr fotóját az éjszakai híradóban, mikor az belépett a pénztárhoz, hogy fizessen. Mellette egy hozzá hasonlító, ám idősebb férfi jött, idegesen nézett szét az üdítők között.
-A négyest fizetem -vette elő a tárcáját a "túsz".
-Számlát kér? -kérdezte görcsbe ránduló gyomorral a kutas.
-Nem.
Miközben a pénz gazdát cserélt, lopva szemügyre vette a másik férfit, próbálta az emlékezetébe vésni az arcát. A két férfi gyorsan távozott, ő pedig a telefonért nyúlt...

Dávid egy forró tejeskávét tett Kitti elé a konyhaasztalra.
-Így szereted?
-Nem, de így is jó lesz -mondta a lány, majd hideg ujjai közé fogta a forró bögrét.
Izabella álmos szemekkel lépett be a konyhába, hálóköntösét szorosan összehúzta magán, és mosolyogva nézte a fiát, ahogy zavarában a hajába túrt.
-Anya, te még nem alszol?
-Jól van, már itt sem vagyok, csak viszek egy bögre teát apádnak, fiam.
Kitti szégyenlősen mosolygott Izabellára. Mindig kedvelte őt, azóta, hogy először látta.
-Mi van Viviennel? -kérdezte.
-Hát... talán nem árulok el nagy titkot, ha elárulom, hogy Csongorral épp babát terveznek.
-Tényleg?
-Bizony, már szívesen lennék nagymama...
-Anya, ne célozgass! -szólt közbe Dávid.
-Én, fiam? Dehogy tennék ilyet! -nevetett fel Izabella és már ki is ment a konyhából.
Dávid még hallotta elfojtott kuncogását, ahogy haladt a folyosón.
-Aranyos az anyukád.
-Szerintem te vagy aranyos, Kitti -mondta a férfi és kihúzott egy tincset a lány hajából. -Tudod már régóta vártam erre, miért nem jutott ez előbb eszünkbe?
-Nem tudom Dávid, de kár is most ezen keseregni már, hiszen előttünk a jövő, ha mindketten ezt akarjuk.
-Szeretem a gyakorlatiasságodat -mondta a férfi és átnyúlt az asztalon, hogy megfogja a kezét.
Ujjaik szorosan összefonódtak.
-Kitti...
-Hm? -nézett rá a lány álmodozó tekintettel.
-Úgy féltem, hogy elveszítelek -vallotta be.
-Most már itt vagyok, nincs semmi baj. Én is nagyon féltem, de sokkal könnyebb volt, hogy mellettem voltál. Erőt adott.
-Szeretném, ha mindent újrakezdenénk.
-Dávid... szerintem éppen azt tesszük, csak érettebben, mint legutóbb.
A férfi kinyújtotta karjait, a lány pedig készségesen hozzá bújt.
-Úgy nézel, mint a kiscica, aki éppen kinyalta a tejfeles edényt -nevetett rá a férfi, majd lehajolt, hogy megkóstolja a lány felkínált ajkát.
Ahogy a csókjaik mohóbbak lettek, érezte, ahogy az adrenalin emelkedik az ereiben, és eltolta magától a lányt.
-Még az én tűrőképességeimnek is van határa -mondta zihálva.
Kitti józansága utolsó szilánkjait összeszedve komolyan nézett Dávidra:
-Dávid, mielőtt bármibe belekezdenénk...
-Azt hittem, már elkezdtük -hökkent meg a férfi.
-Igen, de...
-Akkor nincs semmilyen de! Megint le akarsz rázni?
-Dehogy akarlak.
-Hát akkor?

A következő pillanatban Dávid húga, Rebeka szaladt ki hozzájuk a nappaliból.
-Dávid, most volt a híradó rendkívüli adása... és... és... és... Elkapták őket! Elkapták a rablót!
-Tényleg? -kérdezték egyszerre.
-Igen, valaki felismerte őket!
-Ez nagyon jó hír.
-Igen, csak ennyit akartam... -mondta Rebeka, miközben rájött, hogy milyen intim pillanatot is zavarhatott meg az előbb kettejük között. -Megyek is...

Dávid komolyan nézett Kittire, miután Rebeka magukra hagyta őket.
-Tehát, elmagyaráznád? -kérdezte a lányt.
Kitti mély lélegzetet vett, felnézett Dávidra, és belekezdett:
-Persze. Tudnod kell, hogy mellettem nem csajozhatsz!
-Azt hiszem el tudnám viselni, biztosan kibírnám -kacsintott rá a férfi.
Kitti visszamosolygott rá, és eszébe jutott valami, ettől elpirult az arca.
-Mindketten nagyon szenvedélyesek vagyunk...
-Szerintem ezért vonzódunk egymáshoz -jegyezte meg Dávid.
-Éppen ezért, nem lesz könnyű, ha együtt akarunk maradni.
-A legjobb dolgokért mindig meg kell küzdeni.
-Elképzelésem sincs, hogy hová vezet majd kettőnk kapcsolata -merengett a lány.
-De azt tudjuk Kitti, hogy hová akarjuk, hogy vezessen, és azt is, ha nem próbáljuk meg, akkor sehová sem vezet.
-Én nagyon is tudom, hogy mit akarok.
-Tényleg? -vonta fel egyik szemöldökét viccesen Dávid.
A lány kuncogni kezdett:
-Mindig meg tudsz nevettetni, de most legyél kicsit komolyabb! -mondta Kitti, majd egy játékosat bokszolt a férfi hasába.
Ő elkapta a csuklóját, és a a hüvelykujjával szétnyitotta az öklét, hogy a mellkasára simítsa a tenyerét.
-Kitti, mindig szerettelek...
-Én is, és akkor mi van?
-Jaj, Te! Én nem tudom mit csinálok veled -nevetett fel a férfi.
-Én tudnám a helyedben...
-Én is tudom... holnap összeházasodunk - mondta Dávid.
-Holnap... te nem vagy normális...
-Van két repülőjegyem Las Vegas-ba...

-Vége-

Emlékezés

Sár, sár, sár... csupa sár mindenütt! Elolvadt a hó, szakadt az eső és a szántóföldek telítődtek az éltető vízzel. Foltos és Kormos, a rosszaságaim mellett nem lehet úgy elmenni, hogy ne ugráljanak össze és ne legyek csupa sár. Ahogy felugrálnak rám, arról eszembe jut egy réges-régi történet a múltból...

Még aprócska kislány voltam, alig valamivel magasabb a konyhaasztalnál, és utolsó a tornasorban a kortársaim között, amikor
egy este apám egy tarka kutyával érkezett haza. Akkoriban a derekamig ért, nem mintha az túl magasan lett volna egy átlagméretű embernek, de én kicsi lányka voltam még. Apám behozta a szobába, s mi, az öcsém és én, visítva másztunk anyuék ágyára. Még sosem volt azelőtt kutyánk. Így ez a viháncoló, tarka szőrcsomó a meglepetés erejével robbant az életünkbe. Ez volt róla az első emlékem. És amennyire visszaemlékszem, nem is jut másik kutya az eszembe a múltból. Csak ő, Blöki.

Mikor már olvasni kezdtem, elolvastam apám fantasztikus könyveit, és ott felfedeztem egy történetet, hogy egy ember megtanította a kutyáját beszélni. Hát én, naiv kislány ezen fellelkesülve buzgón olvastam fel Blökinek minden nap, hogy végre rendesen tudjak vele beszélni, mert nagyon érdekeltek a gondolatai és az érzései. Hát, talán nem is kell mondanom, beszélni nem tanult meg, de köztünk a viszony nagyon bensőséges lett. Ő is érezte lelkem minden rezdülését, a hangsúlyomból minden gondolatomat ismerte, és én is tudtam, hogy éppen mit szeretne.

Ha visszatekintek a múltba, sok kutya fordult meg eddigi életemben, akár a miénk volt, akár másé. De egyikkel sem voltam annyira összecsiszolódva, mint az első Blökivel. Talán azért is, mert együtt nőttünk fel, s forró nyárestéken sok álmomról meséltem neki. Észre sem vettem, hogy mikor öregedett meg... a szememben semmit sem változott. De egy nap úgy jöttem haza a kollégiumból, hogy nem várt rám vidám farkcsóválásával...



Vannak, akiknek a kutyák csak kutyák, másoknak a legjobb barátaik, megint másoknak családtagok. De abban mindannyian megegyezhetünk, hogy fontos szerepet töltenek be az életünkben. Akárcsak Foltos és Kormos, nem hagynak hidegen, amikor a tiszta ruhám megint csupa sáros mancsnyom. De rájuk lehetetlen haragudni, mikor bűnbánó szemekkel néznek rám, ha kikapnak szertelenségükért. A kis rosszcsontok, hát lehet nem szeretni?