Üres helyek

Az emberek ösztönösen kitöltik az üres helyeket. Most hallottam ezt a mondatot egy filmben, és elgondolkodtatott… Nem csak a keresztrejtvények üres négyzeteit szeretem kitölteni, vagy a "Új cikk írása" ablak üres hasábjait, vagy bármely írásra alkalmas helyet, hanem valami egészen más űrt szerettem volna mindig is betölteni…

Már hetek óta ég a gyomrom, pontosabban július óta. Gyakran hányingerem is van. Gyanítom, hogy a fokozott stressztől van, esetleg a vashiányos vérszegénységtől. Bár életemben csak egyszer volt egy egyhetes időszak, amikor égett a gyomrom, és az egy nagyon fontos találkozó miatti idegeskedés miatt volt. Ám, hogy megnyugtassam magamat, reggel ismét elvégeztem egy terhességi tesztet, és természetesen negatív lett, ahogy a múlt havi is. Nem mintha tartanom kéne attól, hogy állapotos maradtam volna, de az ember sosem tudhatja, ha hivatalosan meddő is. Jobb biztosra menni.
Azok az üres helyek…

Azt hiszem, hogy nem csak a papíron vagy a monitoron lévő üres helyeimet szeretném betölteni, és nem is csak a konyhám még üres polcait, vagy az éppen most felfúrt polcot a szobába, esetleg a falakat. Másféle üres helyek is vannak még. Emberek helyei.

Úgy tizennégy éves korom óta vágyom egy gyermekre, de elfogadtam, hogy csak azért, mert olyan szeretetre vágyom, ami feltétel nélküli, és elfogad olyannak, amilyen vagyok. Szimpla szeretethiány. Nem tudom megmagyarázni, miért olyan fontos, hogy elfogadják az embert minden bogarával és nyűgjével együtt, hogy a bolondos álmairól ne is beszéljünk, de fontos. Egyszerűen csak jó érzés, amikor lazíthatsz és önmagad lehetsz anélkül, hogy ezért megtorlás járna. Amikor önmagadért szeretnek, és nem azért mert jó vagy, vagy éppen rossz. Amikor nem kapod szemrehányásként, hogy régen teljesen más voltál, és nem ismernek rád. Amikor nincsenek elvárások, hogy a régi legyél, holott már teljesen más vagy. Megváltoztam. Aki nem tudja elfogadni, az gyakorlatilag színjátékra kényszerít. Amiért újra és újra utálom magam, mert belemegyek a béke kedvéért. Béke a környezetemben és háború bennem. Dühös leszek magamra, és belemegyek olyan vitákba, amik csak fájdalmat okoznak majd. Tiszta mazochista vagyok néha. Üres helyek képződnek olyanok számára, akik elfogadnak önmagamnak.

Érdekes, hogy gyakorlatilag mindig olyan emberek akarnak lebeszélni a gyermekvállalásról, akiknek már van. De én rájöttem, hogy valamiben más vagyok, mert én tudom sajátomként szeretni más gyerekét. Eleinte azt hittem, hogy ezt természetes, és mindenki így van vele, de egy időben beszélgettem egy özvegy férfivel és… Kicsit bátorítottam, mert eléggé maga alatt volt, a felesége éppen két éve halt meg tüdőrákban, és magára maradt a tíz és tizenkét éves lányaival. Hülyéskedett velem, hogy ha tíz év múlva kirepülnek a lányok, akkor összejöhetnénk, mert szabad lesz. Én viszont mondtam neki, hogy az úgy nem buli, ha nincsenek már ott a gyerekei, és nem vehetnék részt a felnövésükben. Nem mintha szabad lennék, de egy ilyen esetben teljes részt kérnék, nem pedig így, a maradékot. Szívesen anyáskodtam volna a szó legpozitívabb értelmében. Az özvegy akkor mondta, hogy sajnos túl ritka az olyan gondolkodás, mint az enyém.
Régen, amikor tudatosult bennem a meddőségem, akkor - még kamaszként - úgy határoztam, hogy csak olyan férfihoz megyek hozzá, aki maga neveli a gyermekeit. Erről aztán időközben megfeledkeztem. Ezért üresen maradtak a helyek az életemben… a gyermekek helyei.

Az olyan házasságban, ahol sosem fogant meg gyermek, túl sok űr keletkezik. Üres helyek. Legalábbis nálam, mert ugyan el tudom fogadni, hogy valaki nem vágyik gyermekre, csak felfogni nem tudom. Nem is az én dolgom. Viszont valami különös ösztön folytán, vagy nevezzük női megérzésnek, sokszor kitalálom, hogy mire vágynak az emberek, és nem tudatosan, de igyekszem megadni nekik azt, amire szükségük van. Aki figyelemre vágyik annak azt, aki vigaszra, annak vigaszt, aki szeretetre, annak szeretetet, aki törődésre, annak törődést, aki anyára, annak az anyai szeretetet. Nem vagyok egy Teréz anya. Én azért szeretek, mert az nekem is jó. Tiszta önző vagyok. Bizony. Úgy tíz évvel ezelőtt volt egy kislány, aki anyát keresett bennem. Teljes szívemből megadtam ezt neki. Úgy szólított: Vanya, mint Viráganya.

Talán úgy van ez velem is, mint más meddő asszonnyal, hogy hol erősebben, hol gyengébben, hol pedig kínzó fájdalommal hiányzik, hogy nem dobog szív a szívem alatt. Ám, amióta megismertem a "gyerekeimet", azóta nem hiányzik már. Nem mondom, hogy sosem jut eszembe, vagy nem örülnék neki, de az a végtelenül fájó sóvárgás megszűnt. Még így is, hogy inkább tekintenek barátnőnek, az én kis kamaszaim, mint esetleg anyának, még így is boldog vagyok, hogy ők vannak, és annyi örömet hoznak az életembe. Az üres helyek betöltődtek.

Valahogyan így lehet ez a szerelemmel is. Ha éhes a szíved, előbb utóbb lecsap Ámor. Elfoglalják az üres helyet. Előbb vagy utóbb, így vagy úgy, hol barátokkal, hol gyermekekkel, hol a szerelemmel, de betöltjük az üres helyeket.