Napraforgó-illatú földesúton tekertem ma. Már rég nem virágzik a tábla, mint mikor a képeket készítettem egyik esti kerekezéskor. Most a busa virágfejek lefelé lógnak, magoktól terhesen, szürkén, csúnyán, mégis édesen. Nem a régvolt, sárga fejek illata árad már belőlük, az elszállt a júliusi boldogságokkal együtt, mikor pajkos, szőke tündéreim járták éjszakai táncukat a templomkertben velem. A termékenység aromája árad, napraforgómagok illata, édes és semmi mással össze nem keverhető zamat-felhő.
Lila bicajommal a poros úton keményen taposom a pedált, s mikor senki sem hallja már, énekelni kezdek. Egy kicsit nehéz így, tekerés közben, de mikor kiereszthetem a hangomat a szélben, olyan, mintha repülnék. Szeretek így szárnyalni, mikor senki sem hallja. Legfeljebb a nyulak menekülnek a kornyikálásomtól, de a tikkadt talajon csak a por, mi tanúul szegődik utamon. Egy árva lélek sem zavarja önfeledt boldogságomat. Csak repülök a lila csodával, s a szél repíti a hajamat. A napraforgótáblát a kukoricás váltja fel, s végül a szójaföld búcsúzik tőlem, amikor újra az aszfaltosra érek, amit már az erdő ölel át. Lassan hazaérek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése