Az egérfogás ABC-je

Naplórészletek…

http://www.felesegek.hu/naplo/471

0. nap…

Lassan beköltözünk Himesházára. Ma is hazacuccoltam egy fuvart. Hudini nyuszi megkapta a disznóólat. Remélem nem viszi el egy görény vagy valami az éjjel. Lussynek, a kutyának nagyon bejön. Őrt áll az ólajtónál és nyüszít, hogy meg szeretné kóstolni.
Ma hazahoztam a fűszerpaprikanövényeimet is, és a rózsameténgeket. A vitorlavirágokat már vasárnap.
Vannak bent egerek. Éjjel megrágtak két kiflit.
Az aranyhalastó befagyott. De jönnek a jég alatt még a halak, hogy ennének azért még. Azt hiszem ilyenkor már nem szabad nekik adni, de nem vagyok benne biztos.
Még mindig beteg vagyok. A zuram a Tibi azt mondja, hogy feküdjek. Meg azt is, hogy pakoljak. Nos, a kettőt együtt nehéz, de megoldom. Számomra nincs lehetetlen, kivéve, ha mégis.
A ház, régi gangos parasztház kívülről, még a festés is félbe lett hagyva, amikor öcsi megpattant németbe. De belül nagyon klassz, van szobacicikli, amin tegnap egy teljes filmet végigbicajoztam és most úgy fáj a fenekem, hogy azt el se tudom mondani. Azért ma is ráültem. Ja és van egy fekete vascső is olyan táncos sztriptízcső. Rúdtánc vagy mi a hivatalos neve, nem nagyon értek hozzá. Majd mutatok képet, ha végre rend lesz. Már alakul, mint púpos gyerek a prés alatt. Az a baj, hogy mikor végre elpakolok, akkor hozok megint egy fuvarral. Még a vasalóállványom sincs itt, meg a konyhai gépeim. Na, lassikán, lassikán…
Ma délután megint felszökött a lázam, de mindenki engem akart így hát… majd most pihenek.
Asztalra vissza Baby!
CsókA családnak!

1. nap…

Ma jó napom van. Reggel nem léptem kutyagumiba. A közhiedelemmel ellentétben így szerencsém lett, és megtaláltam az öt darab döglött, kamaszméretű, szárított, mumifikált egeret a szennyes-tartóban a régi szennyes közt. Így volt is mivel begyújtani. Elhamvasztottam az egereket az exsógornőm tangáival és egyéb boxeralsókkal együtt.
Most csak éppen hallom őket zörögni valami papírral a kombi hűtő mögött. Szerintem fészket készíthet, mert tegnap észrevettem, hogy egy darab papírt és zacskót be akart hurcolni a hűtő mögé. Ha pedig fészket készít, akkor valószínűleg családja is lesz, vagyis hamarosan rózsaszín kisegereknek ad majd életet. Úgy hallom, hogy nagy család lesz, mert már hosszú ideje szövi a fészeknek való papírokat. Amúgy nagyon kis helyesek. Nekem régen volt fehér-egerem, csak az nem volt ennyire önálló. :)))
Nos, talán éppen ideje hazahozni Básztetet a macskámat. Csak még azt nem tudom, hogy mit szól hozzá Lussy. Vagy mit szól Básztet Lussyhez. Ez a fogas kérdés.

2. nap…

Arról már hallottam, hogy a patkányok nagyon intelligensek és van köztük egy kommunikációs csatorna, ami által tudatják egymással a patkányméreg ismertetőjegyeit, vagy valami ilyesmit. Ezért nem pusztulnak bele tömegével, hanem csak páran, de utána tanulnak az esetből, továbbítják a tudást és legközelebb elkerülik. De…
Most megyek és elhozom a macskámat, Básztetet, mert a boltban mondta a srác, hogy valami van az egérragasztóban, hogy nem megy rá az egér, míg meg nem szárad, és utána eszi ki belőle a kaját. Szerintem nincs benne semmi csak… Az egérfogókba se mennek bele, csak valami elmés, bicikliküllővel működő szerkezetet nem sikerült még kiismerniük. Tanulékonyak. Bizonyára oktatást is tartanak és saját médiájuk van.
Zita mondta, hogy:
- Van eszük és a törzsfejlődés segít... tudod a közös ösztön.
Ez az igazi evolúció! Egérevolúció!

3. nap…

Ma elhoztuk Básztetet.
Az első zsákmányát már megfogta.
Nagyon aranyos volt, mert a fejét meghagyta nekem. Pont, mint Vuk Karaknak a tás fejét. Ugye milyen rendes? Épp a vécén ültem, amikor hallottam, hogy ropogtatja a gerincét. Aztán azonnal ment is vissza lesre.
Hát nem ennivaló?
Az a folt a járólapon egérvér…
:))))

Kastély a falon, falfestés

Elkezdtük Viviennel közösen kifesteni a szobáját. Dekoráljuk a falakat és az egyik fala csupa pillangó és díszmasni, meg világító csillag és Hello Kitty-s falmatrica, és tündér és virág. Azt együtt csináltuk. Nagyon élvezte.
Hát még én. :)))

A falfestés úgy terjed, mint a tetkó. Elkezded egy helyen és aztán azon kapod magad, hogy nincs már szabad hely, csak a szekrények mögött.

Viviennek akartam egy kis meglepetést készíteni…
Mert amikor belépett a szobájába, amit a lehetőségekhez képest berendeztem ezt kérdezte:
- Most csak álmodom???
És azt hiszem, hogy nem csak a szemem káprázott, amikor úgy láttam, hogy könnyekig hatódott…
De ez nem csoda, mert amikor utoljára látta a szobáját csak egy hideg, fűtetlen rumliszoba volt, de most vetett ágy várta, íróasztallal, meg mindenfélével. Még vannak hiányosságai persze, de… azért igyekszem otthonná tenni neki. Egy zuggá, ahol elbújhat az álmaival.

Szóval a meglepetés:
Amikor tegnap este magamra maradtam egy kicsit, akkor kastélyos képet kerestem és az egyik hercegnős magazinban találtam is egyet Csipkerózsika háta mögött.
Filccel megrajzoltam a vázát. Nem akartam kifesteni. De aztán az ablakokat kifestettem, hogy világos legyen. A többi meg valahogyan csak jött utána. :)))

Még nincs teljesen készen, majd megmutatom, ha teljesen készen lesz, akkor is. :)

Virág világa, vagy valami ilyesmi

Pinokkió zaklatására írom ezt a rövid elmélkedést… Összekaptam csak így hirtelen, pont úgy, ahogyan nem szereti. Mert ilyen vagyok …

Kérdezted, hogy milyen vagyok... vagy valami ilyesmi…

Én olyan nő vagyok, aki minden rászoruló felett anyáskodom, és felnőtt férfiak felett is szoktam, mert rájuk fér egy kis anyai gyengédség - én úgy vélem - legalábbis némelyikre. Olyan lány, aki ha ránéz a kóbor kutyára az hazáig követi, mert tudja, hogy bízhat benne, és ő be is fogadja. Mert ilyen vagyok. Nagyon erős bennem a gondoskodó hajlam. Egyszerűen szeretek gondoskodni, és ez nem esik nehezemre általában. Inkább az esik nehezemre, hogy megálljam, hogy ne anyáskodjak, ha egyszer érzem a késztetést. Az a jó szívem, na…

De azért szeretem, ha néha én is sorra kerülök a gyengédségben, és hajnalig simogatja a szeretett férfi a hajam... Néha én is szeretnék gyenge lenni, olyan nő, akit szeretni és óvni vágyik a férfi, mert ezt az érzést hozza ki belőle, hogy férfi a talpán, és ő - vagyis én vagyok az a nő, akinek meg akarja adni mindazt, amit csak nőnek megadhat.

A természet lánya vagyok, aki szereti az erdő csendjét, a nap fényét és a lepkék tarka táncát a lombon átszitáló fényben. Aki tavasszal nem bír a paraszti vérével, és ha a talaj felmelegszik a vetésre, már készen állnak a magocskák a csomagokban és elsőként veteményez a többi földműves közül.

Azt hiszem, hogy egyelőre ennyi is elég lesz, mert Tamás meg mindig azt mondja, hogy ne adjam már ki magam mindenkinek. Így most kicsit mindenkinek megfelelek.

CsókA családnak!

Üres helyek

Az emberek ösztönösen kitöltik az üres helyeket. Most hallottam ezt a mondatot egy filmben, és elgondolkodtatott… Nem csak a keresztrejtvények üres négyzeteit szeretem kitölteni, vagy a "Új cikk írása" ablak üres hasábjait, vagy bármely írásra alkalmas helyet, hanem valami egészen más űrt szerettem volna mindig is betölteni…

Már hetek óta ég a gyomrom, pontosabban július óta. Gyakran hányingerem is van. Gyanítom, hogy a fokozott stressztől van, esetleg a vashiányos vérszegénységtől. Bár életemben csak egyszer volt egy egyhetes időszak, amikor égett a gyomrom, és az egy nagyon fontos találkozó miatti idegeskedés miatt volt. Ám, hogy megnyugtassam magamat, reggel ismét elvégeztem egy terhességi tesztet, és természetesen negatív lett, ahogy a múlt havi is. Nem mintha tartanom kéne attól, hogy állapotos maradtam volna, de az ember sosem tudhatja, ha hivatalosan meddő is. Jobb biztosra menni.
Azok az üres helyek…

Azt hiszem, hogy nem csak a papíron vagy a monitoron lévő üres helyeimet szeretném betölteni, és nem is csak a konyhám még üres polcait, vagy az éppen most felfúrt polcot a szobába, esetleg a falakat. Másféle üres helyek is vannak még. Emberek helyei.

Úgy tizennégy éves korom óta vágyom egy gyermekre, de elfogadtam, hogy csak azért, mert olyan szeretetre vágyom, ami feltétel nélküli, és elfogad olyannak, amilyen vagyok. Szimpla szeretethiány. Nem tudom megmagyarázni, miért olyan fontos, hogy elfogadják az embert minden bogarával és nyűgjével együtt, hogy a bolondos álmairól ne is beszéljünk, de fontos. Egyszerűen csak jó érzés, amikor lazíthatsz és önmagad lehetsz anélkül, hogy ezért megtorlás járna. Amikor önmagadért szeretnek, és nem azért mert jó vagy, vagy éppen rossz. Amikor nem kapod szemrehányásként, hogy régen teljesen más voltál, és nem ismernek rád. Amikor nincsenek elvárások, hogy a régi legyél, holott már teljesen más vagy. Megváltoztam. Aki nem tudja elfogadni, az gyakorlatilag színjátékra kényszerít. Amiért újra és újra utálom magam, mert belemegyek a béke kedvéért. Béke a környezetemben és háború bennem. Dühös leszek magamra, és belemegyek olyan vitákba, amik csak fájdalmat okoznak majd. Tiszta mazochista vagyok néha. Üres helyek képződnek olyanok számára, akik elfogadnak önmagamnak.

Érdekes, hogy gyakorlatilag mindig olyan emberek akarnak lebeszélni a gyermekvállalásról, akiknek már van. De én rájöttem, hogy valamiben más vagyok, mert én tudom sajátomként szeretni más gyerekét. Eleinte azt hittem, hogy ezt természetes, és mindenki így van vele, de egy időben beszélgettem egy özvegy férfivel és… Kicsit bátorítottam, mert eléggé maga alatt volt, a felesége éppen két éve halt meg tüdőrákban, és magára maradt a tíz és tizenkét éves lányaival. Hülyéskedett velem, hogy ha tíz év múlva kirepülnek a lányok, akkor összejöhetnénk, mert szabad lesz. Én viszont mondtam neki, hogy az úgy nem buli, ha nincsenek már ott a gyerekei, és nem vehetnék részt a felnövésükben. Nem mintha szabad lennék, de egy ilyen esetben teljes részt kérnék, nem pedig így, a maradékot. Szívesen anyáskodtam volna a szó legpozitívabb értelmében. Az özvegy akkor mondta, hogy sajnos túl ritka az olyan gondolkodás, mint az enyém.
Régen, amikor tudatosult bennem a meddőségem, akkor - még kamaszként - úgy határoztam, hogy csak olyan férfihoz megyek hozzá, aki maga neveli a gyermekeit. Erről aztán időközben megfeledkeztem. Ezért üresen maradtak a helyek az életemben… a gyermekek helyei.

Az olyan házasságban, ahol sosem fogant meg gyermek, túl sok űr keletkezik. Üres helyek. Legalábbis nálam, mert ugyan el tudom fogadni, hogy valaki nem vágyik gyermekre, csak felfogni nem tudom. Nem is az én dolgom. Viszont valami különös ösztön folytán, vagy nevezzük női megérzésnek, sokszor kitalálom, hogy mire vágynak az emberek, és nem tudatosan, de igyekszem megadni nekik azt, amire szükségük van. Aki figyelemre vágyik annak azt, aki vigaszra, annak vigaszt, aki szeretetre, annak szeretetet, aki törődésre, annak törődést, aki anyára, annak az anyai szeretetet. Nem vagyok egy Teréz anya. Én azért szeretek, mert az nekem is jó. Tiszta önző vagyok. Bizony. Úgy tíz évvel ezelőtt volt egy kislány, aki anyát keresett bennem. Teljes szívemből megadtam ezt neki. Úgy szólított: Vanya, mint Viráganya.

Talán úgy van ez velem is, mint más meddő asszonnyal, hogy hol erősebben, hol gyengébben, hol pedig kínzó fájdalommal hiányzik, hogy nem dobog szív a szívem alatt. Ám, amióta megismertem a "gyerekeimet", azóta nem hiányzik már. Nem mondom, hogy sosem jut eszembe, vagy nem örülnék neki, de az a végtelenül fájó sóvárgás megszűnt. Még így is, hogy inkább tekintenek barátnőnek, az én kis kamaszaim, mint esetleg anyának, még így is boldog vagyok, hogy ők vannak, és annyi örömet hoznak az életembe. Az üres helyek betöltődtek.

Valahogyan így lehet ez a szerelemmel is. Ha éhes a szíved, előbb utóbb lecsap Ámor. Elfoglalják az üres helyet. Előbb vagy utóbb, így vagy úgy, hol barátokkal, hol gyermekekkel, hol a szerelemmel, de betöltjük az üres helyeket.

Szárnyalok

Napraforgó-illatú földesúton tekertem ma. Már rég nem virágzik a tábla, mint mikor a képeket készítettem egyik esti kerekezéskor. Most a busa virágfejek lefelé lógnak, magoktól terhesen, szürkén, csúnyán, mégis édesen. Nem a régvolt, sárga fejek illata árad már belőlük, az elszállt a júliusi boldogságokkal együtt, mikor pajkos, szőke tündéreim járták éjszakai táncukat a templomkertben velem. A termékenység aromája árad, napraforgómagok illata, édes és semmi mással össze nem keverhető zamat-felhő.
Lila bicajommal a poros úton keményen taposom a pedált, s mikor senki sem hallja már, énekelni kezdek. Egy kicsit nehéz így, tekerés közben, de mikor kiereszthetem a hangomat a szélben, olyan, mintha repülnék. Szeretek így szárnyalni, mikor senki sem hallja. Legfeljebb a nyulak menekülnek a kornyikálásomtól, de a tikkadt talajon csak a por, mi tanúul szegődik utamon. Egy árva lélek sem zavarja önfeledt boldogságomat. Csak repülök a lila csodával, s a szél repíti a hajamat. A napraforgótáblát a kukoricás váltja fel, s végül a szójaföld búcsúzik tőlem, amikor újra az aszfaltosra érek, amit már az erdő ölel át. Lassan hazaérek.

Lely a palackbéka

Vivien a játszótéren beleivódott a gyerekcsapatba, majd egyszer csak rohant hozzám a csukott öklével.
- Mi van benne? - kérdem, de csak vigyorgás a válasz. - Csak nem egy béka? - sikoltok fel.
- De! - vágja rá majd elrohan.

Később visszasomfordál, hogy kéne egy palack.
- Mire?
- Hát csak… - elrohanás.

Visszasomfordálás, üdítős palack kiüresítése, elrohanás.

Később visszasomfordálás a palackkal… és Lelyvel, a pici varangyos békával…
- Ő Lely! Ugye milyen édes???
- Az.
- Vigyáznál rá? A többiek el akarják rabolni!

Szigorú nagynénit alakítok:

- Ha nem engeded el, el fog pusztulni.
Vigyorgás lekonyul. Unokahúgom elrohan. Lelyvel.

Sötétedés után, mikor már az összes gyerek hazamegy, mi még mindig a játszótéren vagyunk. Könnyelmű ígéretemet betartván addig maradunk, míg az utolsó gyerek el nem megy. Az adott szó kötelez.

Én vigyázok Lelyre, miközben már vaksin olvasom a sötétben a regényemet.
- Hazavisszük? - kérdezi Vivi.
- De hiszen itt van az otthona. A palackban elpusztulna. Szabadon kell engedni.
Lekonyuló mosoly a válasz.
- Na jó… Engedd ki!

Lelyt kiszabadítottam.
S boldogan él, míg a gólya meg nem eszi.

Hazatérés

Szikrázón süt be az őszi napsütés a padlásszobám ablakán át. Elégedetten hasalok az ágyamon egy könyvbe feledkezve. Megcsörren a férjem mobilja. Pár perc múlva:
- Megyünk bográcsozni Versendre?
- Én nem, de te oda mész, ahová akarsz.
- Miért?
- Engem nem nyűgöz le a bográcsozás.
- De szeretnék, ha mennénk.
- Na és?
- Adom a Jóskát!
- Neee!
- Beszélni akar veled.
- Neee! - hasztalan tiltakozom.

Adta. Végül búfelejtő rumoskólázásra hagytam magam rábeszélni. Gyenge nő vagyok. Eredetileg bográcsgulyásra akartak hívni, de az ilyesmi már nem vesz le a lábamról. Nem akartam menni. Jóska azt mondta, hogy ő is odavan lelkileg, meg én is, és egy üveg rum mellett megbeszélhetjük. A felesége is mérgesen néz, hogy nem akarok menni. Egye penész, rajtam nem múlik - gondoltam. Az az áldott jó szívem.

Finom volt a csirkepaprikás. A rumoskóla is. Testvériesen elosztottuk egymás közt. A rumot. Nem úgy, hogy enyém az üveg, Jóskáé a tartalma, mint általában a testvéri osztozkodásokat jellemzi, hanem igazságosan. Fele-fele. Amúgy nem piázok sosem magamtól. Csak, ha rábeszélnek. Mielőtt még rosszra gondoltok. Bár mostanában túl sokan beszélnek rá, és én tudom, hogy túl könnyű elfeledni a gondokat az alkohollal. Inkább ponyvaregény-függő szeretnék lenni. Az legalább a szókincset gyarapítja, és nem a májat.

A fele üvegnél járhattunk, amikor megcsörrent a mobilom. Anyám hívott, hogy itt a gyerek. Rendben. Ezenkívül a nagynénim beoltotta, hogy este megyünk vele bálba. Remek. Vajon miért érzem úgy, hogy végül minden az én nyakamba van varrva? Fáradt vagyok. Lehúztuk ketten a maradék üveg rumot. Még mindig kiválóan tudtam egyensúlyozni a tízcentis tűsarkúban. Azért persze óvatosan. "Részegen ki visz majd haza?" Végül a férjem hazaszállított. Közben megjegyezte, hogy ő a leheletemtől is berúgna. Most mit mondjak? Nem én akartam menni. Azért jól éreztem magam.

Másnap anyám meghozta Vivient. Rajzfilmet néztünk, ettünk mindenfélét, majd délután felkerekedtünk, hogy kimenjünk Himesre. Vivi egész délután fáradt volt, és este lett mire megérkezett a nagynénim. Vivivel a szobájában is bált rendeztünk mindenféle előadással. Elkápráztatott minket. Közben én Lencsivel levelezgettem. Megfürdettem Vivit, és miután tíz percig simogattam a haját, el is aludt.

Annával utána indultunk bálba. Útközben beugrottunk a presszóba, mert cigit akart venni. Mindenféle elnyűtt fószer volt ott. Kopott szürkék és elmosódottak, mint egy tízéves, agyonmosott munkásing. Engem jól megnéztek, mert nem ismertek fel. Persze Anna elárulta, hogy a nővére lánya vagyok. Az egyik, ránézésre hetvenes pasasnak mondta, hogy öltözzön át, és jöjjön el a bálba. Szerintem nem gondolta, hogy tényleg eljön.

- Ha én leszek a legidősebb, hazamegyünk! - szólal meg a bejárat előtt Anna.
- Ugyan, maradj már!
Este tíz óra volt, mire beléptünk a kultúrházba. Anna nem a legidősebbek közt volt, mert még az általános iskolai takarítónéni is ott volt, aki körülbelül mamámmal egyidős. Mint megtudtam már hat órától állt a bál, mert valami ünnepséghez kapcsolódott. Sebaj. Nem voltak sokan, ezért szinte azonnal táncba vittem Annát. Kettőnk közül legalább ő tud táncolni. Én csak bátor vagyok. Tánc közben ő adta az utasításokat:
- Csúszkálj!
- Mit csináljak? - értetlenkedtem.
- Csúszkálj!
Hol csúszkáljak, hol rugózzak… Szerencsére sok csárdás volt és ott legalább tudtam, hogy mi a lépés. A többinél meg próbáltam hagyni, hogy Anna vezessen. Nem könnyű nekem hagynom, hogy irányítsanak. De legjobban úgy tudok táncolni, ha becsukom a szemem. Nem tudom miért. Viszont láttam egy lányt, aki szintén csukott szemmel táncolt. Úgy látszik, hogy nem vagyok egyedi eset. Pedig azt hittem.
- Bújj hozzám, gyere gyorsan, mondd, hogy szeretsz! - éneklem az énekessel együtt. - Mondd, hogy szeretsz! - szólok rá nevetve Annára.
- Szeretlek! - kacagja két lépés közt, hogy még el is téveszti a ritmust.
- Ha táncolni nem is tudok jól, legalább van humorom - próbálom túlkiabálni a hangos zenét.
Anna csak nevet és nevet és forgat és pörget…

Az első számok után a zenész, aki - nagyjából - a harmadik unokatestvérünk férje, megszólal a mikrofonba:
- Köszöntjük most a Himesházáról elszármazottakat, a nem is olyan messze, húsz kilométerre lévő Mohácsről, hogy meglátogattak minket.
Közben ránk néz és mosolyog. Mindenki ránk néz, te jó ég!
- Ez rendes volt a Szepitől, hogy köszöntött bennünket.
- Igen - mosolygok.

Éjfélkor egy lassú számmal akarták zárni a bált. Nem sokkal korábban megjelent az átöltözött hetvenes hetvenkedő férfi is, akit Anna hívott még a presszóból. Legnagyobb rémületemre engem akart felkérni. Szilárdan ellenálltam és megmondtam, hogy vigye tánca Annát. Vitte.

Hazafelé ketten baktatunk a sötétben.
- Csak egy számot felejtettem el kérni a Szepitől, amit mindig a lányaimmal szoktam táncolni - jut eszébe Annának.
- Melyiket?
- A hosszú copfos barna lány-t!
- Mint hosszú copfos barna lány, jó édesanyám faggattam én. Leszek-e boldog, leszek-e szép? S ő válaszolt könnyedén - kezdtem a dalba…

Érdekes ez az összetartozás. Olyan emberek közt lenni, akik ismernek csecsemőkorodtól. Tudják ki vagy, ismernek és mégsem. Ismerik a szüleimet, a nagyszüleimet és tán még a dédszüleimre is emlékeznek. Az ember lánya valahogy úgy érzi: hazatért.

http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/1701/koncz-zsuzsa/ahogy-lesz-ugy-lesz-zeneszoveg.html

Légy könnyedén könnyebb!

Reggeli fogyókúrás tipp Virágtól:

A két darab májas-tejfeles zsemléd egy negyedét add a macskádnak!

Hozzá egy bögre tejet igyál, ne kakaót. Főleg akkor, ha megfeledkeztél arról, hogy kifogyott, és múltkor nem vettél, mert úgy emlékeztél, hogy van még.

Ihatnál vizet is, de a tejtermékek kellenek a csontoknak.
Már most gondolj a csontritkulásra!

A macskád iránti nagylelkűség 25%-al csökkenti a reggel bevitt kalóriák számát/a tejet nem számítom ebbe bele.

Vannak koboldok, manók és tündérek, akik nem reggeliznek. Ez min. 90%-al csökkentei a kalóriák számát. Így 10% marad, mert tudjuk, hogy a levegő is hizlal.

Azonban a reggeli fontos. És este nem kéne hat után enni. De azt nem lehet kibírni, ha nem fekszünk le időben. Ezért este az előtt kell lefeküdni, mielőtt újra megéhezünk.

Amúgy én is sokszor az ebéddel kezdek, de köztudott, hogy így nem egészséges.
Éljünk egészségesebben!

Ha két macskám lenne, az 50%-al csökkentené a bevitt kalóriák számát.

Azonban:

Az nem ér, hogy eleve dupla adagot készítünk, hogy a macska is jóllakjon és az egér is megmaradjon! :)

…

Köszönet a részvételért KT-nek. ;-)

Krumplirománc

A kések csillogtak-villogtak, a répák vigyázzállásba vágták magukat, a tojások ijedten koccantak össze. A krumplik izgatottan próbáltak legurulni az asztal fényesre súrolt lapjáról, a hagymák társaságában. A konyhafőnök nyakába akasztotta vicces kötényét. Man of your deams! - hirdette büszkén a ruhadarab. A férfi magabiztosan vette kézbe a szakácskést.
A konyhalány a konyhafőnök mellé lépett, és a függöny felgördült…

- Nekem adod a szíved? - tette fel a kérdést a konyhalány visszautasítástól tartva, egy félénk, aggódó mosoly kíséretében.
- Na, mindig mondtam, hogy csak a baj van vele, és ki kéne már vetetni - morogja a férfi a bajsza alatt.
- Ezek szerint még megvan?!
- Aha, nem bánom, a tiéd lehet - egyezett bele nagylelkűen a konyhafőnök.
- Kösziiii! - sikoltott fel örömében a lány.
- Erre gondolsz? - mutatott a szívére a férfi.
- Igen! Igen! Igen!
- No, 'iszen már rég a tiéd, csak még nem vetted észre.
- Tényleg? - nyílt nagyra a szeme a csodálkozástól a konyhalánynak.
- Hát persze, de te olyan butus vagy, pont azt nem látod, ami a szemed előtt van.
- Ó, és… akkor lehámozhatom róla a kérget?
- Azt mondod, hogy megkérgesedett??? - lepődött meg a konyhafőnök.
- Egy kicsit csak… - vallotta be szégyenlősen az észrevételét.
- Azt csinálsz vele, amit akarsz.
- Bízol bennem?
- A legteljesebb mértékben.
- Ígérem, vigyázni fogok a szívedre! - vágta rá a lány, majd egy dalba kezdett - "Lehetek én akár krumplihámozó, a fő, hogy egy lány úgy szeressen, ahogy nekem jó."
Miközben hangja a lelkével együtt szárnyalt, kézbe vette a krumplihámozót…

/Illés együttes - Az ész a fontos/

http://www.youtube.com/watch?v=ke4dwJqdBvY

Fotó:

http://napraforgo.blog.neon.hu/archives/2011/09/