" - Elvárásoknak megfelelni nem nagy öröm Kisvirágom, olyan vagy, amilyen vagy."
Bárcsak mindenki így gondolná...
Azért megtárgyaltam a klinikai szakpszichológusommal ezeket az elvárás dolgokat, és mondta, hogy ez az erőszaknak egy formája. Mivel olyat várnak el tőlem, amire nem vagyok még felkészülve, és nem vagyok benne biztos, hogy akarom-e egyáltalán. Vagyis nem akarom. Most nem, és utána se biztos. Miért hiszi mindenki azt, hogy tudja, hogy mi a jó nekem? Értem én, féltenek. De nem kéne. Úgy nem nő fel az ember lánya, ha állandóan féltik. Én már repülök, csak még senki sem látja. Biztos, mert még csak az álmaimban. De onnan már csak a következő lépés a valóság. Persze nyuszi vagyok, lehet, hogy sosem merek majd igazán repülni, mert nem merem megmutatni, hogy micsoda pompás szárnyaim vannak... Pedig vannak! Én már látom... Titokban már repültem is... csak meg ne tudják. :)
Szóval írjak mesét... mintha az olyan könnyű lenne. Másfél éve többnyire állattörténeteket írtam, de ezek mind igaz történetek voltak. Nem nevezném igazán mesének őket. De úgy fél év után elkezdtek megjelenni a Pets - Magazinban. Ez nagy örömmel töltött el, és növelte az önbizalmam, ami nincs. Ebben volt az első: http://www.pets-magazin.hu/index.php/archivum/89-lapszam/295-17-szam
Abban az időben, amikor ezeket írtam, azt gondoltam, hogy csak olyan történetet tudok írni, amik valóban is megtörténtek. De unokahúgom hercegnős rajzfilmjei hatására írtam pár kis hercegnős firkát, mert hangulatba hozott. Azonban az egyik után csúnyán leszúrtak, hogy nagy galádság itt abbahagyni. Mondom, hát azért van a fantáziátok. Na, hogy erre mit kaptam... Úgyhogy folytattam... vagy 12 része lett. Itt is megtalálható Kőszív király néven. Még az első cikkeim között. Bár utólag visszatekintve elég giccses, de élmény volt együtt írni az olvasókkal. És innentől kezdve írtam pár sorozatot, amolyan lányregényest, de a csajok élvezték, én pedig egy idő után rájöttem, hogy tudok írni olyat, ami nem valóságos történet, hanem csak fantázia. Azért mindegyikben benne voltam, valóságos volt többnyire a helyszín, így nem mondhatom, hogy teljesen kitalált mindegyik. Na de ezek nem nevethetők mesének... lányregények csupán, olcsó ponyva. De szerettem, és azért mert láttam rajta keresztül valamit... azt, hogy mire vagyok képes. De visszatérek a meseíráshoz, mert szeretem a kihívásokat...
Meseírás... gyerekkoromban szerettem a meséket, rengeteget olvastam. Na jó, még most is szeretem, megvallom. De írni? Egy barátom azt mondta, hogy nagyon jól tudnék írni gyerekeknek, mert olyan rácsodálkozós vagyok. Azt hiszem még mindig nem sikerült felnőnöm igazán. De óriási különbség van az írás és az olvasás között. Vagy nem?
Meséltem már nektek Papucsról? Papucs egy fekete fiúcska, fehér mellénykével és tappancsokkal, mit a mellékelt ábrák mutatják. Papucs ugyanis egy nyuszifiú. Én vagyok a mostohája, ugyanis a szülei meghaltak. Vagyis én vagyok az anyukája. Egyik éjjel négyszer kiugrott a dobozból, és rendszerint már újra kiugrott, mire visszaültem a fotelbe. Negyedszerre megelégeltem a dolgot és az ölembe vettem. Nem járja, hogy nem tudok miatta csetelni. Először csak reszketett az ölemben, majd amikor rájött, hogy milyen jó helyen van nálam, kiterült, és elégedetten szuszogott.
- Papucs! - becéztem, miközben simogattam...
Hideg, esős idő volt aznap, amikor Papucs megunta a szobafogságot és kereket oldott. Az ég szürke volt a felhőktől, de őt se ez nem érdekelte, se az, hogy vizes lesz a lába a fűben, és sáros a bundája a cuppogós pocsolyákban. Fürgén szedte a lábait, mielőtt az anyukája észreveszi...
- Papucs megint kiszökött a szobájából! - panaszkodik nyúlanyóka.
- De miért csinál ilyesmit? - néz rá aggódva Sharon, a cicaasszony.
- Biztos, hogy azzal a rosszaság Hudinivel találkozzon. Mindig bajba sodorja az én kicsi fiamat...
- Hudini, az a kis vörös bundás?
- Bizony, a szomszéd erdőben lakik a nagy tölgyfa odvában.
- Megértem, hogy aggódsz, Hudininek megveszekedett híre van, és tényleg mindig bajba kerül - ért egyet vele Sharon asszony.
- Múltkor is azt történt, hogy...
