Ma páros számú alvásórák után viszonylag kipihenten ébredtem. Fogalmam sincs miféle óra működik bennem, hogy sose legyen megfelelő számomra a páratlan idejű alvás. Aludni amúgy is párban jó - a szerző megjegyzése. Amúgy látszik, hogy teljesen ki vagyok pihenve... azonnal le is fekszem, de akkor hajnalban megint ébredek, és az idő tájt nem sok mindenkivel lehet itt vagy amott beszélgetni. Bár egy kitartó új ismerősöm, nemrégiben felkelt hozzám az időközben rendszeressé váló négyórai ébredéseimre, amikor hatkor nem talált meg a szokott időben, hogy szórakoztasson. Mondtam neki, hogy azért nem lát online reggelente, mint még pár napja rendszeresen, mert akkor nem még, hanem már újra alszom. Azóta megint átállítódtam. Mostanában éjjel csíp el. Vagy meg. Vagy mit tudjam én. Követhetetlen vagyok.
Na szóval... ma felébredtem reggel nyolckor, nem is merem elárulni, hogy hány órai lefekvéssel tudtam elérni, hogy ilyen sokáig aludjak. Mindenesetre sikerült a pontosan páros számú alvásóra, így frissen ébredtem. Azonban tíz óra magasságában visszabújtam az ágyba, pedig csak ebéd utánra terveztem a szundit. Lehet, hogy jobb is lett volna...
Ikerlányoknak adtam életet... két barna szemű, és barna hajú csepp gyönyörű kislány. Rebekának és Ráhelnek neveztem el őket.
Az intézményben, ahol életet adtam nekik nagy volt a forgalom. Egyszer csak fekete ruhás és kék kendős férfiak lepték el inváziószerűen. Arcukat fekete maszk fedte. Próbáltam a lányokkal kimenekülni egymagam, de előtte még egy hasszorító fűzőt kötöttem magamra a mosdóban, amit a barátnőm is használt a szülés után. Innen mentem a lányokért, és a karomba véve őket, próbáltam kijutni az ajtón. Egy fekete alak az utamat állta.
- Nem mehet sehová! - szólt rám.
- Tisztába kell tennem a lányaimat - válaszoltam.
- Azt a mieink is meg tudják tenni.
- De szoptatnom is kell.
- Akkor menjen! - kelletlenül kiengedett az ajtón.
Még két fotocellás ajtón kellett keresztüljutnom, mindezt úgy, hogy a lányaim a karomban voltak és senkinek nem néztem a szemébe, hogy ne találják ki a gondolataimat.
Amint kijutottam észrevettem, hogy az egyik fekete fickó követ. A lányokat elrejtettem egy biztonságos helyre - legalábbis szeretném ezt hinni, mert utána nem láttam őket...
Futásnak eredtem, és a férfi futott utánam. Nem voltam elég gyors, ezért egy motorra felpattantam és azzal menekültem tovább. Hallottam a csikorgó kerekeket, de a nyomomban volt. Házak hátsó udvarába jutottam, kerítésen ugrottam át, de követett a férfi mindenhová. Végül egy farakás tetején próbáltam továbbjutni, amikor alulról elkapta a miniszoknyám alját és lerántott magához a földre.
- Szeretlek! - mondta, és átölelt szorosan.
- Én is! - válaszoltam és a nyakába bújtam, úgy öleltük egymást.
Aztán felébredtem...
/Megjegyzés magamnak: Ez volt az első álmom évtizedek óta, amikor képes voltam álmomban valóban elfutni. Nem estem el, nem kezdtem futás helyett repülni az elesést követően, mint minden más ilyen esetben. Futottam. Mostantól képes vagyok a futásra. Valami megváltozott./
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése