A múlt titkai 10. rész

Befejező rész...

10.

„Hazafelé”

Lábam ismerősként üdvözli a szürke járólapokból kirakott járdát. A betonnégyzetek közt itt-ott kibújt a tarack és a porcsin. Mariska néni virágoskertje mellett elhaladva megcsodálom a piros tulipánjait, ahogy ragyogó, bársonyos színűkkel dölyfösen bámulnak a nap felé. Egyszer valaki szedett nekem egy egész nagy csokorral, azóta a kedvenc virágaim. Mamámék háza tőlünk az ötödik, a falu eleje felé. Himesháza egy völgyben bújik meg, és dombok veszik körül. Mindig ez tetszett benne a legjobban. Megszaporázom a lépteim, szinte berepülök a kiskapun.

- Hová ez a nagy sietség? – tudakolja papa, amikor meglát.

- Tudod, Papa… egy kicsit összezavarodtak bennem a dolgok.

- Hogyhogy?

- Amikor először olvastam a falunk honlapját, akkor még szerepelt rajta a malenkíj robot. De azóta valahogy megváltozott, és már nincs ott az a rész. Viszont a Magyar Katolikus Lexikonban is olvastam, hogy 1944/45-ben elhurcoltak 84 férfit, 21 nőt.

- Ez így is volt, ahogy már beszéltünk róla.

- Igen, és köztük volt ómama és Gertrúd is – helyeslek. – Viszont az is olvastam, hogy a második világháború után, 1945-ben 676 német nemzetiségű embert köteleztek kitelepülésre, ám utolsó pillanatban a többségük visszajöhetett. Ugyanakkor a honlapon az olvasható, hogy szervezett kitelepítésre Himesházán nem került sor, mégis többen elhagyták a falut és Németországba menekültek. Nekem ez az egész egy kicsit zavaros.

- Olyan dolgokat szeretnél tudni, amikről évtizedeken át nem volt szabad beszélni. Akik mégis megtették, azokat sokszor újra elvitték valahová. Nem biztos, hogy jó bolygatni a múltat.

- Mindegy, végül is már lehet, hogy nem változtat meg semmit.

- Lehet – sóhajt fel, és észreveszem a megkönnyebbülését, hogy nem firtatom tovább a dolgokat.

- Papa, ómama hogy jött haza? Vonattal?

- Igen. Az egyik magyar transzporttal érkezett. Kapott egy barna ruhát, mert a népviseletből már semmi sem maradt. Az orosz katonák egészen Magyarországig kísérték őket. Nagyon soványan jött haza, és alig volt haja, mert előtte kopaszra nyírták. Még emlékszem rá, tizennégy éves voltam akkoriban, öreganyád meg tíz.

- Szóval vonattal jött haza… – mondom.

- Igen, azzal.

Egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy újra magam előtt lássam a dédanyám kedves szemeit…

***

A katonainduló vidáman szólt. A dédanyám kilép a felsorakoztatottak közül, akiket visznek az állomásra, amikor észrevesz. Átölelem, megpuszilom és bátorítom.

- Csak menj, hátra se nézz! – suttogom a fülébe, miközben utoljára ölelem át a vagonok előtt.

- Kisvirágom, neked kellett volna hazaindulnod, még olyan fiatal vagy!

- Ne törődj velem, én hazajutok. Téged viszont már nagyon vár Liszike és Jóska – biztatom.

- Tényleg, hogy megnőhettek már az elmúlt három évben – párásodik be a szeme. – Már alig emlékszem az arcukra.

- Isten veled! Ne sírjál! Minden rendben lesz velem – mondom még utoljára.

- Találkozunk még? – kérdezi.

- Egészen biztosan találkozunk – mosolygok rá jólesően.

Egy orosz őr ránk rivallt, hogy azonnal fejezzük be a búcsúzkodást, vagy maradunk mindketten. Egy csepp könnyet sem hullattam, nehogy visszatartsák ómamát. Csak néztem őt, ahogy bizonytalan lépéseivel megy a vonat felé, mint a madár, akit kiengednek a kalitkájából, és hirtelen nem is biztos benne, hogy tud-e még repülni. A mozdony hosszan, fülsiketítően fütyült, amikor elindult az állomásról.

- Még találkozunk! – suttogom magam elé, miközben karommal utoljára intek búcsút a vonatnak. – Ég veled!

***

A fogságban eltöltött évek az internáltak lelkében és testében maradandó nyomot hagytak. Olyanokat, amelyeket lehetetlen elfelejteni, de mégsem beszélhettek róla. A sebek begyógyulhatnak, de a hegek megmaradnak. Történelemórákon sosem tanultam ezekről a valóságokról, de az időseknek kitörölhetetlen emlékek maradnak. Tananyag vagy élő emlék? A múlt titkai… Közel hatvan év telt el azóta, hogy az utolsó fogoly is hazajött. A nélkülözés és a szenvedés elmúlt. Akik fiatalok voltak és erősek, azok túlélték. Ám rengetegen meghaltak vagy visszafordíthatatlan károsodást szenvedtek. Csak az összetartás és a naponkénti túlélésre való összpontosítás segített életben maradni.

Mi az örökségem? Nem az anyáról lányára hagyott nyaklánc, ami új fénnyel csillog a nyakamban. Nem a föld és nem a ház, amelyben anyám született valaha. Nem anyagi javak, de még csak nem is a nyelv, se az örökül kapott hagyományok.

Az erő az örökségem. Az a megtörhetetlen hit, ami segített dédanyának a túlélésben. Ami napról-napra megújult a kilátástalanság és a reménytelenség ellenére, és megtanította embernek maradni embertelen körülmények között. Ezért tudunk mindig előre nézni, amikor baj ér, hogy leküzdjünk minden akadályt, ami vár még ránk az eljövendő életben. Ez az, amitől mindig bizakodva nézek a jövőbe, bármit is hozzon az.

Ez az erő az örökségem.

~Vége~

A múlt titkai 9. rész

9.

„Remény”

Monoton egyhangúságban telnek a napok a lágerben. Egyszer hallottuk, hogy szerelvényt indítottak Németországba, de azzal csak a nagyon beteg embereket vitték el. De ennek is már egy éve. Eszünk ágában sincs közéjük kerülni, a családunkhoz akarunk hazamenni, Magyarországra. Tavasszal új vonat indult Kelet-Németországba.

- Magyarországra is indul majd vonat? – kérdeztük türelmetlenül akkoriban. – Tényleg hazamehetünk?

- Nyugodjanak meg, az első magyar vonatra felkerülnek! – válaszolta a parancsnok, aki a dédanyám szerint belém volt bolondulva.

Már hogy lenne belém bolondulva? – kérdeztem a minap dédanyámat.

Kisvirágom, – nézett rám kedvesen – aki megismeri a lelked tisztaságát, az mind szeret téged. Min csodálkozol? Különleges lány vagy – a szívem mélyére írták be magukat a szavai.

Ám a hazamenetelben olyan sokszor csalódtunk, nem akartunk hinni a parancsnoknak. Még így sem, hogy tudtam, hogy vonzódik hozzám, és épp ezért őszintének is tűnt. Mindez idáig csak a nagyon betegek mehettek haza. Persze azok, akik túlélték a tífuszt, a skorbutot vagy a vérhast, a krónikus gyomorbélhurutot, a fagyási vagy verési sérülést, tüdőgyulladást. A betegségek egymás után tizedelték az embereket. Előfordult, hogy valakivel még beszélgettünk lefekvés után, hajnalban pedig holtan találtuk. Ilyenkor megesett, hogy nem is jelentettük azonnal a halálát, csak miután kikértük és elfogyasztottuk a reggelijét. Az éhség nagy úr, mondják és én már minden formáját ismerem ennek. Naponta harcolunk az életben maradásért. Azt is hallottuk, hogy a férfiak kutyákat fogtak be, és miután megnyúzták, megfőzték és megették. Ha nem volt más, néha még gazt is ettünk. Csak az veszélyes, mert hasmenést okozhat. Arra pedig nagyon kell vigyáznunk. Bármerre nézek, mindenhol csak a nyomort, a kiszolgáltatottságot, a reménytelenséget látom. A nélkülözés, az örökös rettegés, a lelki szenvedés miatt nem csak fizikailag és érzelmileg, hanem szellemileg is leépülnek fogolytársaim. A rengeteg halál fásulttá tesz mindannyiunkat. A kaszás nem csak állandó látogatója az életünknek, de már lassan barát is, aki megment ettől a földi pokoltól. Az állandó éhezéstől és a nehéz munkától legyengülünk, lassan elveszítjük a reményt, hogy valaha is hazamehetünk. Úgy érzem nincs kiút.

- Itt fogunk meghalni! – sírnak sokan reményvesztetten.

Voltak, akiknek sikerült megszökni, és nem kapták el őket azonnal. De amikor elfogyott az a kevés élelmük is, ami volt, és bekéretőztek egy házba inni… ahogy ki akartak jönni, már ott voltak a katonák és elfogták őket. Sajnálták az oroszok a foglyokat, de nem pártfogolták őket. Ők is nagyon rossz körülmények között éltek. Mindenütt nagy szegénység uralkodott. A társainkat is azért adták fel elsősorban, mert pénzjutalmat kaptak érte. Ez pedig nagyon erős késztetés. Nem csak mi, az orosz parasztok is nyomorogva éltek. Csak egy kis szántóföldjük volt. Mégis, sokan közülünk loptak tőlük. Lassan megszűnik a lelkiismeret és a bűntudat. Nincs más cél, mint életben maradni. Akár az állatok, olyan mélyre süllyednek egyesek. Csak nézem, és csodálkozom, hogy mivé lesz az ember a körülmények hatására. De mindig vannak kivételek.

A parancsnok azonban most nem okozott csalódást. Fogalmam sincs, hogy hogyan, de elintézte, hogy a következő Magyarországra induló transzportra felkerüljek. Hirtelen jött a hír, a katonazenekar indulót fújt, és felsorakoztattak minket. De Márta nincs köztünk. Hol van a dédanyám? Neki kell elmennie, nem nekem!

- Márta! Márta! – kiáltok hangosan, és derűs arca feltűnik a búcsúzók között. – Nem megyek el nélküled. Neked kell elmenned!

- Ne butáskodj! Téged várnak otthon – dorgál meg szelíden.

- Nem, engem senki sem vár. Neked kellene elmenned! – kiabálok vele kétségbeesetten. – Nem érted? Neked kell hazamenned! Menj haza helyettem!

- De miért?

- Mert a kislányod és a kisfiad vár téged! Haza kell menned helyettem! – könyörgök már szinte, és úgy érzem szétrobban a fejem.

Már szédülök az idegességtől, miért nem érti, hogy indulnia kell, mert a dédipapa nem fog még évekig hazamenni, és mamámék egyedül vannak? Nélküle nincsenek biztonságban a gyerekei. A legrosszabbak történhetnek a magukra hagyott gyermekekkel, hiába van ott a nagyanyjuk. De nem mondhatom el… Hogy mondanám el, hogy lehet, hogy meg sem születek, ha ő nem megy haza?

- Indulj! – veszekszem már vele sírva, miközben úgy érzem, hogy széthasad a fejem. – Indulj már!

***

- Ébredj! Virág, ébredj! – hallom a messzeségből, és anyám sürgető hangja hirtelen magamhoz térít az álomból.

- Mi van? Mi van? Mi van? – kérdezem tőle gyors egymásutánjában a sokkhatásként érő hirtelen ébresztéstől. – Milyen nap van? Elkéstem! – mondom kábán, miközben a pulzusom szaporán ver.

- Vasárnap délután, és nem késtél el sehonnan. Holnap nincs munka – válaszolja megnyugtatásul, miközben hűvös kezét a homlokomra teszi. – Rosszat álmodtál?

- A malenkíj robotról álmodtam megint.

- Túl sokat foglalkozol vele.

- Azt olvastam interneten, hogy a foglyok nyelvét dróttal átszúrták, hogy ne tudjanak üvölteni kínzáskor, csak nyüszíteni.

- Ez embertelen, belegondolni is borzasztó. Mire volt jó ez az egész? -kérdi anyám.

- Én is ezt szeretném tudni. Nincs magyarázat ennyi emberi szenvedésre.

- Csak tudnám, hol volt ilyenkor Isten?

- Nem okolhatjuk őt, azért, amit mi emberek okoztunk egymásnak.

- Igazad van. De akkor is… – látom anyám szemén, hogy a múlt nem tűnt el nyom nélkül, még akkor se, ha ő nem élt még abban az időben.

- Anyu, hol van az a nyakláncod, amit a déditől kaptál az esküvődre? - jut eszembe hirtelen.

- A fiókban van, a nagy szekrényben. Miért? – néz rám gyanakvóan.

- Szeretném, ha nekem adnád, te úgysem hordod. És olyan szép!

- Na jó, egyezik bele. De meg kell csináltatni, mert el van szakadva a lánca.

- Majd elviszem ékszerészhez – ugrok fel boldogan, hogy azonnal kiszedjem a piros műanyag tokból.

A tenyeremben tartom anyu ezüstnyakláncát, minden íven egy-egy gyöngyszem… Dédanyámtól kapta az esküvőjére. Milyen szép! Ám hirtelen eszembe jut valami… Felöltözöm, hogy előremenjek mamáékhoz. Még valamit szeretnék tudni a dédivel kapcsolatban.

Folytatás következik...

Elringatlak

Gyere,
üljünk a tábortűz mellé!
Ne félj kedvesem,
nem lesz semmi baj.
Tudom, hogy bánatos vagy,
de majd minden jóra fordul,
biztos vagyok benne.
Tudom, hogy most nehéz,
nagyon nehéz.
Szeretnélek megvigasztalni,
gyere kedves,
mondd el, mi bánt!
Gyere ülj mellém,
fogom a kezed,
adj át a fájdalmadból,
ketten minden könnyebb lesz.
Segítek elviselni,
csak engedd,
tárd ki a szíved!
Oszd meg velem
a fájó titkaid!
Nem könnyű,
megértelek. De
félek, hogy összeroppansz,
ha egyedül hordozod a terhed.
Segítek, csak engedd,
ne zárkózz be!
Az sosem segít,
a magány nem megoldás
semmire.
Érzem,
hogy nagyon fáj neked.
Megszakad a szívem érted.
De nem tehetek semmit,
ha nem engeded.
Gyere, tárd ki a szíved!
Engedd meg,
engedj közelebb!
Gyere, ülj mellém,
hajtsd ölembe fejed,
elringatlak,
mint gyermekemet.

A múlt titkai - 8.

8.

„Pihenőnap”

Kitavaszodott újra, és mi még mindig a lágerben hajtjuk álomra a fejünket. Amint az idő megfelelő, a kolhoz földjére kell járnunk dolgozni. Tavasztól őszig az összes pihenőnapunkat itt töltjük. Reggeltől alkonyatig. Estefelé szednek össze minket, sorba állítanak, hogy ellenőrizzék, mindannyian megvagyunk-e. El kell számolnia velünk a reggel idekísérő őrnek. Láttam néhányszor, hogy mit tettek a szökött fogolytársaimmal…

A munka a földeken abból a szempontból jó, hogy a ruhánk alatt azért mindig hazacsempészünk valami főznivalót. De répaföld végtelen hosszú sorai néha kétségbeeséssel töltenek el. A sűrűn vetett sorokat fáradtan egyelem. Amikor senki sem figyel, egy-egy zsenge répát megdörzsölök a ruhámmal és, úgy ahogy van, kicsit földesen, gyorsan megeszem. Egy-egy darabot bedugok a zsebembe is. Majd este répalevest főzünk belőle.

- Ó, ha lenne egy kis őrölt paprikánk, mint otthon, akár hamis gulyást is főzhetnénk – suttogom a dédanyámnak.

- Igen, abból, amit Liszikével fűztem fel valaha.

- Márta, te tanítottad a kislányodat paprikát fűzni?

- Igen. Miért, téged nem anyikád tanított? – néz rám csodálkozva.

- Nem, nekem mama tanította.

- Mesélj róla! – kérte.

- Mamáék mindig sok paprikamagot vetnek – kezdem. – Régi, elhasználódott lábosba, vájdlingba, cserepekbe tesznek könnyű, fekete földet és sűrűn teleszórják a magokkal. Hamar kikelnek, mert fóliával le is takarják. Aztán, ha eljön az ideje én kipalántázom őket a hostelre.

- Hogyhogy te?

- Tudod, már idősek, mama nem tud úgy hajolni, ezért ez rendszerint az én feladatom.

- Rendes lány vagy! – dicsér meg.

- Nyár végén aztán leszedjük a termést, és papa több nagy kosárral is behordja a présház elé. Mamának van egy zöld kisszéke, arra szokott ülni, én meg a sámlira, amit a másik nagyapám készített nekem, aki ács. Utána pedig egy vastag, erős tűbe cérnát fűzünk és a paprikákat a kocsányukon keresztül felfűztük. Jó hosszú paprika-füzéreket szoktunk készíteni. Ha sok van már, akkor papa felakasztja a fészer falára, ahol jól kiszárad.

- Szép látvány lehet! – sóhajt.

- Igen, valóban az. A sok piros paprika szépen mutat a fokhagymák mellett. Utána meg, ha kiszáradt, papa ledarálja és bezacskózza. Egész évben elég nekik is, nenéméknek és nekünk is. Amúgy milyen nap van? – nézek Mártára zavartan hirtelen.

- Péntek. Miért?

- Pénteken mama mindig „hévöknédlit” főz – válaszolom, majd egy jólesőt nyújtózkodom, s közben egy pillanatra becsukom a szemem – mintha érezném is az illatát…

***

„Hévöknédli”

Az illatok a tudatomig hatolnak, s ahogy ülök mama konyhaasztala mellett a széken, és ránézek, a dédanyám szemeit pillantom meg az övében. Káprázatos hasonlóság! Anyu pedig ugyanúgy örökölte mamától az őzikeszemeket, ahogy én tőle. Családi örökség.

Mama keze fürgén jár, ahogy a narancssárga műanyag tálban összekeveri a vízben felfutott élesztőt a liszttel.

- Mennyi liszt kell bele? – érdeklődöm.

- Ahány gombócot akarsz, annyi púpos kanál liszt kell – válaszolja.

Szerintem a nagyanyám főz a legjobban családunk nőtagjai közül. Az igaz, hogy leginkább az ősi sváb ételeket készíti, mint például a hévöknédli. Ez a kedvencem, és ha pénteken hagyományosan bab van, akkor gombóc is, és nekem itt a helyem.

Míg kel a tészta, mama egy újságpapír felett megpucolja a hagymát, és vékony csíkokra vágja. Óvatosan, mégis rutinosan jár a keze, közel hetven év tapasztalatával a háta mögött.

- Adsz egy tányért? – kérdezi.

Kiveszem a tányért a konyhaszekrényből, hogy ne neki kelljen felkelnie, és abba teszi a hagymát.

- Szedd le a sót és a cukrot is, és szórd meg! – hangzik a következő utasítás, mint annyi éven át.

Megsózom és megcukrozom a hagymát, hogy levet engedjen, közben előkészítem az ecetet és a tejfölt, ami kell majd még hozzá.

- Így jó? – kérdem és várom a helyeslő válaszát.

Mama helyeslőn bólogat, majd kivesz egy adag babot a levesből, és elosztja egy kislábos és a felkarikázott hagyma között. A kislábosban enyhén, villával lenyomkodja, és egy kevés olvasztott zsírral meglocsolja.

- Add ide le a paprikát! – kér meg.

Miközben egy kevés őrölt paprikával megszórja a zsírt, papa is belép az aprócska konyhába. Azonnal fog egy villát és megkóstolja a hagymát.

- Ebbe kell még kis cukor, Liszje – állapítja meg.

- Tegyél bele még akkor – áll készen mama a válasszal, miközben sürög-forog.

Az újságpapírra pucolt hagymahéjat ráncos kezével összefogja, és a szemetesbe dobja. Közben ránéz a tésztára, ami már szépen megkelt, elégedetten szemléli.

- Lassan jó is lesz – jegyzi meg mosolyogva.

Leemeli a bablevesről a fedőt, és egy nagy kanállal jókora adag tésztákat szaggat a levesbe. A gombócok azonnal feljönnek a felszínre, és jól megdagadnak. Mintha versengenének, hogy melyikük lesz előbb készen.

- Már alig várom, hogy kész legyen! – mondom, miközben a fakanállal segítem őket a forgolódásban.

Öröm nézni is, hát még enni majd! Lassan megfordulnak, majd mama a fanyelű szűrőlapáttal kiszedi őket, és egy serpenyőben megpirítja egy picit. Úgy szeretem, ha finom, ropogós az alja.

- Egy kis só kell rá, akkor finomabb lesz – mondja, miközben megsózza a knédliket pirítás közben.

Papa közben ecetet és tejfölt tesz a hagymás-babhoz. Ez a legfinomabb szerintem a sváb ételek közül, rosszullétig tudnék enni belőle. Neném is a hévöknédliért rajong, mindig meg is kell harcolnom vele, hogy ki kapja a legszebb gombócokat. Persze ő nem főz, leginkább csak a mikrózható ételek a specialitásai. Az igaz, hogy anyu sem készít soha hévöknédlit. én vagyok az egyetlen a családban, aki megtanulta az ősi ételeket. Azt hiszem a főzési kedv kihagyott egy generációt a családunkban.

- Kár, hogy anyu sose főz hévöknédlit – sajnálkozom.

- Anna sem, – utal a másik lányára – de te már tudod – néz rám kis büszkeséggel a szemében.

- Igen, és a többit is meg akarom tanulni, amit még nem tudok – jelentem ki eltökélten.

- Szerintem te főzöl a legjobban a családban – dicsér meg, én meg elpirulok, mint mindig, ha ilyet mond.

- Ugyan! – hárítom el, de valójában nagyon örülök neki, hogy ez a véleménye.

Szeretnék mindent megtanulni tőle, hogy én is továbbadhassam. Remélem a lányaim öröklik a szakácstehetséget, vagy legalább az unokáim. Úgy érzem, hogy fontos elsajátítani a hagyományos konyha titkait, mert része az örökségünknek. Elveszne, ha nem adnánk tovább. Ha én nem tanulnám meg, a gyerekeimnek már fogalmuk sem lenne róla, hogy miről beszélek, amikor azt mondanám, hogy senki se főzött olyan jól, mint az én nagyanyám.

- Megterítek – mondom, majd kinyitom a kredencet, hogy tányérokat vegyek elő. Papa bekapcsolja a rádiót, és megszólal a déli harangszó, akár csak évek óta minden nap. Újra kisgyereknek érzem magamat…

Folytatás következik…

A múlt titkai 6-7 rész

6.

„Remény”

Két év. Két keserves, hosszú év telt el azóta, hogy utoljára láttuk Himesházát, a völgyben elterülő, szeretett falunkat. Még mindig megvagyunk, pedig az éhínség és a betegség rengeteg emberéletet követelt az elmúlt időszakban. Vérhas- és tífuszjárvány tört ki, nagyon sok a halott, naponta tíz-tizenöt ember is. Csoda, hogy élünk... De akit ez az időszak nem pusztított el, az csak erősebb, szívósabb lett.. Sajnos nem mindenki ilyen szerencsés. Az internáltak temetése a láger kerítésén kívül történik. Egy gödörbe dobják be a meztelen holttesteket. Koporsója senkinek sincs. Valamilyen zsákban viszik el a testeket. Csupasz végtagjaik kilógnak szállítás közben. Borzasztó látvány, s szívem sajog, de örülök, hogy még nem lett úrrá rajtam a teljes közöny. Vérhasban halt meg Gertrúd is, papa húga. Vajon ő is csak így lett elföldelve?

Arról nem is beszélek, hogy odalett szinte az összes ruhánk, azok a gyönyörű sváb szoknyáink... A négy fehér alsószoknyám, a kasmír felsőszoknyám, az ingem. Már csak a fej- és vállkendőmet őrzöm rendületlenül, amikre nagy szükségem van a hideg télben. Amit nem adtunk vagy cseréltünk el élelemért, az is lassan lekopik rólunk.

A csípőmet nyomja a kemény deszkapriccs. Az üres szalmazsák, amin fekszem, nem teszi kellemesebbé a pihenést. Fáradtan nyitom ki a szemem, és veszem tudomásul, hogy megint itt vagyok. Vagy még mindig? Már magam se tudom, hogy mi a valóság és mi az álom... Csak nézem Mártát, ahogy lógatja a lábát az ágyról, és merengő tekintete a távolba vész.

- Mire gondolsz? – kérdezem a dédanyámat.

- A gyerekeimre, Kisvirág. Már két éve itt vagyunk. Alig emlékszem már az arcukra. Biztos sokat nőttek. Vajon hiányzom nekik?

- Biztos, hogy hiányzol! – nyugtatom meg.

- A háborúnak már egy éve vége, talán a férjem is hazament. Remélem, hogy életben maradt és nem esett baja! Úgy érzem egy őscsont vagyok, hogy évtizedeket öregedtem itt, nem csak ezt a két évet – sóhajt. - Mi lesz ha legközelebb találkozunk? Vajon tetszeni fogok még neki?

- Egészen biztosan! – biztatom akkor is, ha tudom, hogy a dédapám hosszú évekig nem megy még haza. – Ilyen, egészen rövidre nyírt hajjal is tetszeni fogsz neki... őscsontikám! – teszem hozzá a végéhez kedvesen.

- Mi az, hogy őscsontikád? – zökken ki közönyösségéből egy pillanat alatt.

- Te mondtad, hogy őscsont vagy – nevetek rá, hirtelen jött jókedvemben.

- Jaj, tényleg, de buta vagyok – nevet most már ő is. – Tényleg én mondtam. Te olyan édes kislány vagy. Jó lenne egy kicsit meglapogatni!

- Egy kis gyömöszölés jót tenne a fiatal csontocskáimnak, őscsontikám – kacagok rá megállás nélkül.

- Jaj, te! Nem csoda, hogy beléd bolondult itt valaki…

- Ugyan, ne is mondd! – tiltakozom elpirulva. – Ahogy most kinézek, azt se lehet tudni rólam, hogy fiú vagyok-e vagy lány.

- Valóban, – néz végig rajtam Márta – egy kis hús jó lenne a csontocskáidra. De ez szemmel láthatólag nem zavarja az udvarlódat. Talán majd pihenőnapon megint teszi a szépet az a jóképű legény.

- Jaj, ne már! – szégyenlősködöm.

- Kisvirágom, itt a halál torkában örülni kell minden nemes érzésnek – fedd meg szigorúan a dédanyám.

- Igazad van…

Ez a két hosszú év elteltével a pihenőnapjainkon már fegyveres őrök nélkül is elcsatangolhatunk a környékre. Mostanra nemigen félnek, hogy elszökünk. Ilyenkor próbáltunk élelmet szerezni. Mindig ez a legfontosabb cél. Ruhánk alatt egy-egy darab szénnel házalunk a közeli faluk kunyhóinál. Próbálunk előnyös csereüzletet kötni. Sajnos nem mindenhol fogadnak szívesen.

Ahogy sétálok Mártával, a dédanyámmal az oldalamon, hirtelen bevillan egy gondolat, ami felett a múltkori beszélgetésünkkor elsiklottam.

- Márta, azt mondtad, hogy már egy éve vége a második világháborúnak.

- Igen – néz rám meglepetten, hogy hogyan is feledkezhettem meg róla.

- De mi már két éve itt vagyunk... Nem értem – mondom ki hangosan a gondolataimat, és a következő pillanatban megszédülök, mintha valamilyen időzavarba kerültem volna... - Egyszerűen nem értem... - Hirtelen elmosódik a környezetem...

7.

„Amikor minden a helyére kerül”

- Nem értem! -mondom ki újra hangosan, immár sokadszorra.

- Mit? - kérdezi anyám.

- Hát az évszámokat – válaszolom, miközben sűrűn pislogok, hogy kitisztuljon a tekintetem, és végre világosan lássak. - Arról volt szó, hogy a második világháború után volt a malenkij robot. De Himesről már 1944-től vittek el embereket. Viszont a háborúnak csak 1945-ben volt vége. Akkor most hogy van ez? Egy kicsit zűrös.

- Mert 1944 októberétől már az ország nagy része volt az oroszoké, pontosabban Szegedet is 44 októberben már elfoglalták. Onnan már vitték az embereket. Tehát ez így nem igaz, hogy malenkij robot csak a második világháború után volt.

- Gyakorlatilag a himesieket 1944-től vitték. Dédi 3 évet volt Oroszországban. Azonban, ha a háborúnak 1945-ben volt vége, márpedig akkor volt, ő nem is tudhatta, hogy a dédipapa nem fog hazajönni, amíg ő kint van. Lehet, hogy végig abban reménykedett, hogy közben ő hazajött?

- Lehet.

- Végül is, amíg odavolt, nem tudhatta, hogy a dédipapa nem jött haza – jutok a végkövetkeztetésre. – Hiszen előbb elvitték, mint hogy hazajöhetett volna…

- Most meg hová mész? – tudakolja, amikor hirtelen a kiskapu felé indulok.

- Mindjárt jövök! – válaszolom odavetve.

- Nem azt kérdeztem… – hallom még a hangját, miközben kilépek az utcára.

Mamáméknak ugyanolyan gangos házuk van, mint nekünk, csak az övék egy kicsit régebbi típusú. A sárga falat festőhengerrel rajzolt minták díszítik, a gázvezeték csövéről muskátlik lógnak le. A mennyezet és az ajtók alacsonyak. Magasabbra nőtt rokonaink, ha meglátogatnak, gyakran beverik a fejüket, ha nem figyelnek. Jobban járnak, ha alázatos főhajtással lépnek be a házba. A dupla ablakok is hagyományosan kisebbek, köztük vígan növögetnek tavasszal a palánták. A gang sárga csempével van kirakva, melyet barna rajzolat díszít. De sokat ültem itt forró nyári napokon mamával! A házzal szembeni parkban játszottunk mi, gyerekek, és amikor láttam mamát a zöld kisszéken, gyakran mellécsücsültem a forró csempére. Kedves, gyermekkori emlékek…

- Sziasztok! – lépek be a kis konyhába nagy lendülettel.

- Szia Virág! Te még élsz? – néz rám papa a jól ismert kérdéssel.

- Még igen – felelek meg neki a szokásos válasszal. - Papa milyenek voltak a sváb szoknyák? Hogy mondják azt?

- Pauschreck.

- Az mi? – kérdem.

- A sváb szoknya

- Jó, de volt több fajta nem? – faggatom tovább.

- Igen. Liszje! – szól be ekkor a szobába mamának, hogy jöjjön ki. – Gyere, segítsél, te ezt jobban tudod.

- Mit? - lép ki az alig százhetven centi magas ajtón mamám.

- Milyenek voltak a sváb szoknyák? Mennyi volt belőle?

- Volt négy fehér alsószoknya...

- Azt hogy hívják svábul? – érdeklődöm.

- Stuereck. És volt egy felsőszoknya, Kaschmerock.

- Kasmírszoknya?

- Igen – válaszolja – hallottál róla?

- Úgy is mondhatjuk – válaszolom sejtelmesen. - És mi volt még? Mi volt a neve a blúznak?

- Jupl. És volt vállkendő, a Hactuch, meg fejkendő a Koptuch.

- A Tuch-ra emlékszem, abban még hordott engem anyu kiskoromban. Olyan volt, mint egy csíkos szőnyeg. Sokáig megvolt, nem tudom mi lett vele. De láttam fényképen is. A Tuch azt jelenti, hogy kendő? – próbálom összetenni a részleteket.

- Igen. De miért érdekel ez ennyire?

- Emlékszel Mama, mondtam, hogy leírom. Fontosak a részletek. Egy „emlékkönyvet” írok, hogy az én gyerekeim és az ő leszármazottaik is ismerjék meg az származásukat, a hagyományaikat, és hogy milyen erős és bátor emberek voltak az ősszüleik.

- Ez igazán rendes tőled! – mondja mama meghatottan.

Csak mosolygok, majd elindulok haza anyámhoz. Vidáman teszem meg az öt háznyi távot, mert a tarsolyomban ma még egy kis tudással több van.

- Őscsontikám... - mondom ki hangosan, ahogy felvillan bennem dédanyám arca...

Folytatás következik...