Gyermekkorom óta nem láttam ekkora havat, mint amit ma reggel a házból a teraszra lépvén. Legalább húsz-harminc centiméternyi fogadott, én ettől elállt a szavam, pedig ez mostanában ritkán fordul elő velem.
Ám, a háziállatok ellátása nem tűr halasztást, s bátran lépek félcipőmben a néhol nekem majd térdig érő hóba. A fehér világ puha és játékra csábító, Foltos és Kormos pedig nyilván kiváló érzékkel észleli ezt a tény, hiszen szinte azonnal nagy hancúrozásba kezdenek. Fel nem foghatom, hogy miért van, hogy állandóan nekem ütköznek a szilaj birkózásban, de egy-egy ilyen alkalommal majd' ledöntenek a lábamról. Pedig olyan vagyok, aki mindig két lábbal áll a földön. Amikor éppen nem hemperegnek vagy úsznak a hó tetején, akkor orrukat mélyen belefúrják, hogy előássák az előző nap szanaszét hagyott cupákos csontjaikat. Nem unatkoznak a fiúk.
A tyúkoknál csak nagy nehézségek árán tudtam a kaput annyira beljebb taszigálni, hogy legalább egy résnyi hely legyen, ahol beférek. Szegények úgy meg voltak ijedve a nagy fehérségtől, hogy ki se merték tenni a lábukat az ólból. Bentről nézelődtek kifelé, s mikor közéjük léptem, máris a sarkamban volt mint a harminc-negyven jószág, hogy hangosan káricálva kérje az eleségét. Szemtelen egy népség a tyúkféle, annyi biztos.
A nyulakhoz érve örömmel győződtem meg róla, hogy a két napja született kisnyulak a puha fészekben, szőrmetakaró alatt biztonságban alszanak, sőt az éjjel egy másik anyanyúl is világra hozta kicsinyeit, s ki sem látszanak a fészekből, csak a benne lévő nyúlszőr alig észrevehető mozgása jelzi, hogy élet lapul az odúban.
Hogy megörökítsem a tájat, Foltossal és Kormossal, na meg a fényképezőgépemmel merészen kaptattam fel a dombtetőre, de igencsak meglepődtem, mikor a szurdokszerű gyalogúton néhol térdig gázoltam a hóban. Kivételesen a macskák hada nem követett mint máskor mindig, kivéve egy elszánt cicát, Sharonkát, Sharon, a perzsa macskám félvér lányát. A szűz hótakaróban mély nyomokat hagyott a lábam. Sharonka pedig kitartóan követett. Egyik lábnyomomból a másik lábnyomomba bemászva, ami egy-egy valóságos üreg volt, el is tűnt valamennyiben. Mókás látvány volt, ahogy a nyomból óvatosan kilépve a hóra, hátha megmarad a tetején, finoman bemászik a másikba. Amikor behuppan az "üregbe" egy pillanatra megpihen, majd újrakezdődik az egész. Mancsocska finoman kinyúl, puhatolózás, teste óvatosan utána, majd a következő nyomban megpihen. Így megy ez lépésről-lépésre, mígnem elér hozzám, s vakmerően felmászik a lábamon, majd kiköt a vállamon. Azt a dorombolást, amit ezután művel! Tiszta anyja ez a nyomkövető macska. Szeretem ezeket a rosszaságokat.
http://kisviragostollforgatasok.blogspot.com/
Gyermekkorom óta nem láttam ekkora havat, mint amit ma reggel a házból a teraszra lépvén. Legalább húsz-harminc centiméternyi fogadott, én ettől elállt a szavam, pedig ez mostanában ritkán fordul elő velem.
Ám, a háziállatok ellátása nem tűr halasztást, s bátran lépek félcipőmben a néhol nekem majd térdig érő hóba. A fehér világ puha és játékra csábító, Foltos és Kormos pedig nyilván kiváló érzékkel észleli ezt a tény, hiszen szinte azonnal nagy hancúrozásba kezdenek. Fel nem foghatom, hogy miért van, hogy állandóan nekem ütköznek a szilaj birkózásban, de egy-egy ilyen alkalommal majd' ledöntenek a lábamról. Pedig olyan vagyok, aki mindig két lábbal áll a földön. Amikor éppen nem hemperegnek vagy úsznak a hó tetején, akkor orrukat mélyen belefúrják, hogy előássák az előző nap szanaszét hagyott cupákos csontjaikat. Nem unatkoznak a fiúk.
A tyúkoknál csak nagy nehézségek árán tudtam a kaput annyira beljebb taszigálni, hogy legalább egy résnyi hely legyen, ahol beférek. Szegények úgy meg voltak ijedve a nagy fehérségtől, hogy ki se merték tenni a lábukat az ólból. Bentről nézelődtek kifelé, s mikor közéjük léptem, máris a sarkamban volt mint a harminc-negyven jószág, hogy hangosan káricálva kérje az eleségét. Szemtelen egy népség a tyúkféle, annyi biztos.
A nyulakhoz érve örömmel győződtem meg róla, hogy a két napja született kisnyulak a puha fészekben, szőrmetakaró alatt biztonságban alszanak, sőt az éjjel egy másik anyanyúl is világra hozta kicsinyeit, s ki sem látszanak a fészekből, csak a benne lévő nyúlszőr alig észrevehető mozgása jelzi, hogy élet lapul az odúban.
Hogy megörökítsem a tájat, Foltossal és Kormossal, na meg a fényképezőgépemmel merészen kaptattam fel a dombtetőre, de igencsak meglepődtem, mikor a szurdokszerű gyalogúton néhol térdig gázoltam a hóban. Kivételesen a macskák hada nem követett mint máskor mindig, kivéve egy elszánt cicát, Sharonkát, Sharon, a perzsa macskám félvér lányát. A szűz hótakaróban mély nyomokat hagyott a lábam. Sharonka pedig kitartóan követett. Egyik lábnyomomból a másik lábnyomomba bemászva, ami egy-egy valóságos üreg volt, el is tűnt valamennyiben. Mókás látvány volt, ahogy a nyomból óvatosan kilépve a hóra, hátha megmarad a tetején, finoman bemászik a másikba. Amikor behuppan az "üregbe" egy pillanatra megpihen, majd újrakezdődik az egész. Mancsocska finoman kinyúl, puhatolózás, teste óvatosan utána, majd a következő nyomban megpihen. Így megy ez lépésről-lépésre, mígnem elér hozzám, s vakmerően felmászik a lábamon, majd kiköt a vállamon. Azt a dorombolást, amit ezután művel! Tiszta anyja ez a nyomkövető macska. Szeretem ezeket a rosszaságokat.
http://kisviragostollforgatasok.blogspot.com/
Ám, a háziállatok ellátása nem tűr halasztást, s bátran lépek félcipőmben a néhol nekem majd térdig érő hóba. A fehér világ puha és játékra csábító, Foltos és Kormos pedig nyilván kiváló érzékkel észleli ezt a tény, hiszen szinte azonnal nagy hancúrozásba kezdenek. Fel nem foghatom, hogy miért van, hogy állandóan nekem ütköznek a szilaj birkózásban, de egy-egy ilyen alkalommal majd' ledöntenek a lábamról. Pedig olyan vagyok, aki mindig két lábbal áll a földön. Amikor éppen nem hemperegnek vagy úsznak a hó tetején, akkor orrukat mélyen belefúrják, hogy előássák az előző nap szanaszét hagyott cupákos csontjaikat. Nem unatkoznak a fiúk.
A tyúkoknál csak nagy nehézségek árán tudtam a kaput annyira beljebb taszigálni, hogy legalább egy résnyi hely legyen, ahol beférek. Szegények úgy meg voltak ijedve a nagy fehérségtől, hogy ki se merték tenni a lábukat az ólból. Bentről nézelődtek kifelé, s mikor közéjük léptem, máris a sarkamban volt mint a harminc-negyven jószág, hogy hangosan káricálva kérje az eleségét. Szemtelen egy népség a tyúkféle, annyi biztos.
A nyulakhoz érve örömmel győződtem meg róla, hogy a két napja született kisnyulak a puha fészekben, szőrmetakaró alatt biztonságban alszanak, sőt az éjjel egy másik anyanyúl is világra hozta kicsinyeit, s ki sem látszanak a fészekből, csak a benne lévő nyúlszőr alig észrevehető mozgása jelzi, hogy élet lapul az odúban.
Hogy megörökítsem a tájat, Foltossal és Kormossal, na meg a fényképezőgépemmel merészen kaptattam fel a dombtetőre, de igencsak meglepődtem, mikor a szurdokszerű gyalogúton néhol térdig gázoltam a hóban. Kivételesen a macskák hada nem követett mint máskor mindig, kivéve egy elszánt cicát, Sharonkát, Sharon, a perzsa macskám félvér lányát. A szűz hótakaróban mély nyomokat hagyott a lábam. Sharonka pedig kitartóan követett. Egyik lábnyomomból a másik lábnyomomba bemászva, ami egy-egy valóságos üreg volt, el is tűnt valamennyiben. Mókás látvány volt, ahogy a nyomból óvatosan kilépve a hóra, hátha megmarad a tetején, finoman bemászik a másikba. Amikor behuppan az "üregbe" egy pillanatra megpihen, majd újrakezdődik az egész. Mancsocska finoman kinyúl, puhatolózás, teste óvatosan utána, majd a következő nyomban megpihen. Így megy ez lépésről-lépésre, mígnem elér hozzám, s vakmerően felmászik a lábamon, majd kiköt a vállamon. Azt a dorombolást, amit ezután művel! Tiszta anyja ez a nyomkövető macska. Szeretem ezeket a rosszaságokat.
http://kisviragostollforgatasok.blogspot.com/
Ezek a képek a gyerek koromat juttatják eszembe,vidéken nőttem fel,a házunk volt az utlsó az utca sor végén,onnan már a "végtelen temészet. Ott "fertőzödtem" meg az állat szeretet és a természet imádásával.Nekem mindig élményt jelent a látványa.
VálaszTörlésNincs is szebb, mint a vidéki gyermekkor. :)
VálaszTörlés