Kegyetlen, csontig hatoló hideggel köszöntött be az idei tél. Hétfőre a havazás is megérkezett. Foltos, Kormos és a cicák csak ámultak és bámultak, ahogyan a puha hópelyhek lassan, ahogy a szél elringatta őket, szállingózva földet értek. Nekik ez az első hó az életükben. A tavaszi születésű macskák kényeskedve emelték kis tappancsaikat a puha, süppedős takaróban. Szokatlan volt számunkra a fehér világ. Kormos és Foltos viszont annál jobban élvezték benne a játékot. Hancúroztak, hemperegtek, szaladgáltak. Én pedig örültem, hogy most az egyszer nem leszek sáros, ha összeugrálnak.
Ma felmentem a hegytetőre a szőlőnket megnézni, hogy nem okoztak-e kárt benne az időjárás viszontagságai. Ahogy elindultam hat cica követett, Foltos és Kormos pedig előttem szaladtak fel a domboldalon. A puha hótakaróban otthagyták a nyomaikat, sok-sok cicatappancs, kutyamancs és az én lábnyomom mutatta, hogy merre jártunk. Amikor felérkeztünk a szőlőlugasba, mindent rendben találtam. Azonban Kormos és Foltos is alaposan körülnéztek. Találtak is mindenféle őzláb lenyomatot a hóban. Orrukat mélyre fúrták benne, mintha még maga az őz is ott lenne, nem csak a hűlt helye. Nem törődtek ők már se velem, se a cicasereglettel, helyette minden nyomot alaposan kiszagoltak, akár az igazi vérebek.
Azért meg kell hagyni, a macskák nem élvezték annyira a havas tájat és a nyomkövetősdit, mint a kiskutyáink. Az első kajszibarackfát kiszemelték maguknak, és felmásztak rá. Először csak öten, mert Sharon, a perzsa, aki ravaszabb mindegyiknél, és bizonyos kiváltságokat is élvez nálam, a nyakamban óhajtotta átvészelni a sétát. Először engedtem is a rámenősségének, és felvettem, de utána ő is felkerült a fára a többiek mellé. Azonban nem tetszett neki a közösség, és királyi öntudatával ugrott a földre, majd hátat is fordított mindannyiunknak, kékvérűsége minden méltóságával.
Ott van Kormos mögött. Látjátok?
Kormos és Foltos nagyjából négy hónapos most. A tél egyik velejárója, hogy ahol mi lakunk, Szőlőhegyen, ilyenkor elnéptelenedik a környék. Rajtunk kívül csak nagyon kevés ember lakik itt, közvetlen szomszédunk nincs is. Reggelente, amikor a konyhában dolgozgatok, kinézek az ablakon, s időnként azt látom, hogy a kutyáink hetedhét határban szaladnak. A fekete és a fehér kis test szinte úszik a levegőben, ahogy üldözőbe vesznek egy-egy mezei nyulat, vagy más idegen macskát. Merthogy, ők nagyon is tudják, hogy ki az, aki hozzánk tartozik, és ki az, aki nem. A vadászösztön a vérükben hajtja őket, egy percet sem pihennek, csak mikor leszáll az éj, akkor bújnak össze a kutyaólban egymást melengetve jó pár cicával. De még olyankor is őrzik az otthonunkat, hiszen hajnalban gyakran ébredek dühös csaholásukra. S ekkor nyugodtan fekszem vissza, hogy Vuk talán ma se vitte el a tyúkjaimat. Se az erdélyi kopasz nyakút, se a nagy taréjú Brahma kakasomat. Foltosnál és Kormosnál jobb házőrzőt keresve sem találhatnék. Még akkor sem, ha időnként csirkefogók.
Kegyetlen, csontig hatoló hideggel köszöntött be az idei tél. Hétfőre a havazás is megérkezett. Foltos, Kormos és a cicák csak ámultak és bámultak, ahogyan a puha hópelyhek lassan, ahogy a szél elringatta őket, szállingózva földet értek. Nekik ez az első hó az életükben. A tavaszi születésű macskák kényeskedve emelték kis tappancsaikat a puha, süppedős takaróban. Szokatlan volt számunkra a fehér világ. Kormos és Foltos viszont annál jobban élvezték benne a játékot. Hancúroztak, hemperegtek, szaladgáltak. Én pedig örültem, hogy most az egyszer nem leszek sáros, ha összeugrálnak.
Ma felmentem a hegytetőre a szőlőnket megnézni, hogy nem okoztak-e kárt benne az időjárás viszontagságai. Ahogy elindultam hat cica követett, Foltos és Kormos pedig előttem szaladtak fel a domboldalon. A puha hótakaróban otthagyták a nyomaikat, sok-sok cicatappancs, kutyamancs és az én lábnyomom mutatta, hogy merre jártunk. Amikor felérkeztünk a szőlőlugasba, mindent rendben találtam. Azonban Kormos és Foltos is alaposan körülnéztek. Találtak is mindenféle őzláb lenyomatot a hóban. Orrukat mélyre fúrták benne, mintha még maga az őz is ott lenne, nem csak a hűlt helye. Nem törődtek ők már se velem, se a cicasereglettel, helyette minden nyomot alaposan kiszagoltak, akár az igazi vérebek.
Azért meg kell hagyni, a macskák nem élvezték annyira a havas tájat és a nyomkövetősdit, mint a kiskutyáink. Az első kajszibarackfát kiszemelték maguknak, és felmásztak rá. Először csak öten, mert Sharon, a perzsa, aki ravaszabb mindegyiknél, és bizonyos kiváltságokat is élvez nálam, a nyakamban óhajtotta átvészelni a sétát. Először engedtem is a rámenősségének, és felvettem, de utána ő is felkerült a fára a többiek mellé. Azonban nem tetszett neki a közösség, és királyi öntudatával ugrott a földre, majd hátat is fordított mindannyiunknak, kékvérűsége minden méltóságával.
Ma felmentem a hegytetőre a szőlőnket megnézni, hogy nem okoztak-e kárt benne az időjárás viszontagságai. Ahogy elindultam hat cica követett, Foltos és Kormos pedig előttem szaladtak fel a domboldalon. A puha hótakaróban otthagyták a nyomaikat, sok-sok cicatappancs, kutyamancs és az én lábnyomom mutatta, hogy merre jártunk. Amikor felérkeztünk a szőlőlugasba, mindent rendben találtam. Azonban Kormos és Foltos is alaposan körülnéztek. Találtak is mindenféle őzláb lenyomatot a hóban. Orrukat mélyre fúrták benne, mintha még maga az őz is ott lenne, nem csak a hűlt helye. Nem törődtek ők már se velem, se a cicasereglettel, helyette minden nyomot alaposan kiszagoltak, akár az igazi vérebek.
Azért meg kell hagyni, a macskák nem élvezték annyira a havas tájat és a nyomkövetősdit, mint a kiskutyáink. Az első kajszibarackfát kiszemelték maguknak, és felmásztak rá. Először csak öten, mert Sharon, a perzsa, aki ravaszabb mindegyiknél, és bizonyos kiváltságokat is élvez nálam, a nyakamban óhajtotta átvészelni a sétát. Először engedtem is a rámenősségének, és felvettem, de utána ő is felkerült a fára a többiek mellé. Azonban nem tetszett neki a közösség, és királyi öntudatával ugrott a földre, majd hátat is fordított mindannyiunknak, kékvérűsége minden méltóságával.
Ott van Kormos mögött. Látjátok? Kormos és Foltos nagyjából négy hónapos most. A tél egyik velejárója, hogy ahol mi lakunk, Szőlőhegyen, ilyenkor elnéptelenedik a környék. Rajtunk kívül csak nagyon kevés ember lakik itt, közvetlen szomszédunk nincs is. Reggelente, amikor a konyhában dolgozgatok, kinézek az ablakon, s időnként azt látom, hogy a kutyáink hetedhét határban szaladnak. A fekete és a fehér kis test szinte úszik a levegőben, ahogy üldözőbe vesznek egy-egy mezei nyulat, vagy más idegen macskát. Merthogy, ők nagyon is tudják, hogy ki az, aki hozzánk tartozik, és ki az, aki nem. A vadászösztön a vérükben hajtja őket, egy percet sem pihennek, csak mikor leszáll az éj, akkor bújnak össze a kutyaólban egymást melengetve jó pár cicával. De még olyankor is őrzik az otthonunkat, hiszen hajnalban gyakran ébredek dühös csaholásukra. S ekkor nyugodtan fekszem vissza, hogy Vuk talán ma se vitte el a tyúkjaimat. Se az erdélyi kopasz nyakút, se a nagy taréjú Brahma kakasomat. Foltosnál és Kormosnál jobb házőrzőt keresve sem találhatnék. Még akkor sem, ha időnként csirkefogók.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése