A TERROR HÁZA

Segélyüvöltésektől visszhangzott július 5-ödikén, délután fél három körül a Szegedi Önkormányzat Széchenyi téren álló épülete. Az éktelen lármára felfigyelő járókelők biztonsági akciót láthattak perceken keresztül. A házból, egyenruhás őrök egy üvöltő férfit penderítettek ki az úttestre. A betolakodó nem nyugodott, szakadatlanul segítségért és a gyermekeiért kiáltva, újra és újra megkísérelte a bejutást, de a biztonsági őr gyors ütésekkel hárított.

Negyedik éve keressük a legkisebb fiamat, akivel azóta életjelet sem küldhettünk egymásnak. Az édesanyja jogellenesen külföldön rejtegeti, és minden hatóság a legmesszebbmenőkig támogatja ebben. Papíron megtartott bírósági tárgyalásról állítottak ki számára utólag gyermekelhelyezési ítéletet, a Gyámhivatal határozatot hozott, hogy gyermekemmel személyesen nem érintkezhetek, nem láthatjuk egymást, a rendőrség csak két év múlva indított nyomozást az eltűnt személy felkutatására, ami azzal zárult, hogy gyermekem tartózkodási helyét velem nem közölhetik, stb. Nem mintha mindennek bármi törvényes alapja lenne, vagy a gyermekfelügyeleti jogomat bármilyen hatósági ítélet vagy határozat korlátozná. Ellenkezőleg, további öt vér szerinti gyermekemet egyedül nevelem, és jogos apai büszkeséggel tölt el egészséges testi-lelki fejlődésük, szépen alakuló életpályájuk.
Tisztán azért alkalmaznak ellenünk minden lehetséges törvénytelen eszközt, mert vannak, akikre a törvények nem vonatkoznak, és az összeköttetéseik hálózata átsző minden hatóságot.

Apaként és gyermekként, úgy kezelnek bennünket Magyarországon, mint a jogfosztott állatokat. Kisfiammal ahhoz sincsen jogunk, hogy ismerjük egymást.

Itt küldött tudósításomban a hatósági brutalitás újabb epizódjáról számolok be, ami a Szegedi Gyámhivatalban sújtott le rám, és három kiskorú gyermekemre, amikor ügyfélként ragaszkodtam a szabályos iratkezeléshez, beadványom átvételéhez és iktatásához, és előzetesen egyeztetett időpontban panasztételre készültem menni az aljegyző asszonyhoz.

A biztonsági emberek gyermekeim szeme láttára összevertek és kidobtak az úttestre, a gyerekeket pedig bezárták az épületbe, és nem engedtek visszamenni értük. Ezután megbilincseltek, és beszállítottak a rendőrségre. Ott természetesen kiderült, hogy semmi törvénybe ütközőt nem követtem el, de a testi sérüléseken túl, különösen gyermekeimben, mély nyomokat hagytak a történtek.

Most négy gyermekemmel elindulunk, hogy megkeressük eltűnt kisöccsüket valahol Európában, vagy ki tudja, hol. Szinte semmi támpontunk sincsen. A hosszas internetes keresés is csak egy találatot adott. Az édesanyát, S.-U. Katalint és rokonságát megtaláltuk a Jobbik ellen külföldről szervezett kampány kezdeményezői között a neten, de az eredeti, többnyelvű “Nem a mi nevünkben…” honlap is köddé vált már a kampányolók csúfos bukása óta, csak néhány elszórt hivatkozása maradt fenn azoknak a fent felejtett honlapjain, akiknek komoly félelme, hogy esetleg törvényesség uralkodhat el az országban. Minderről majd egy újabb tudósításban szeretnék beszámolni.

A terror háza

Segélyüvöltésektől visszhangzott július 5-ödikén, délután fél három körül a Szegedi Önkormányzat Széchenyi téren álló épülete. Az éktelen lármára felfigyelő járókelők biztonsági akciót láthattak perceken keresztül. A házból, egyenruhás őrök egy üvöltő férfit penderítettek ki az úttestre. A betolakodó nem nyugodott, szakadatlanul segítségért és a gyermekeiért kiáltva, újra és újra megkísérelte a bejutást, de a biztonsági őr gyors ütésekkel hárított.

Egy újabb agresszív apa, akinél kimaradt a láthatás... Na, jó - a gyámügyi konfliktusok heves indulatokkal járnak, szűrhették le a bámészkodók, és ki jobbra, ki balra el.

A súlyos bejárati kapu azonban feltárult, három zokogó-visító kisgyermek rohant ki rajta, és ettől elcsitult a rémült kiáltozás. A járőrkocsi megérkezésekor már a gyermekek könnyei is felszáradtak, így a rendőri intézkedés alatt néhány szót válthattam a kicsikkel. 250 km-re laknak Szegedtől. Nem velük kapcsolatos az ügy, aminek intézésére a Gyámhivatal fogadónapjára érkeztek délelőtt. Elmondták, hogy nem értik a történteket. 3 órát kellett várakozniuk a folyosón az ügyintéző hölgy megérkezésére, aztán csak a segélykiáltásokat hallották az irodából, és azt látták, hogy apjukat egyenruhás emberek ütik-verik, vonszolják kifelé. Rémületükben az épület belseje felé futottak. A két kislány megpróbált bezárkózni egy női mellékhelyiségbe, a fiú a kijáratot kereste, de bent rekedt, mert eltévedt a kanyarodókban.

Eközben a helyszínelés lezárult, a gyámhatósági ügyintézés is lebonyolódott a lépcsőn, a hivatal munkatársa átnyújtotta a hivatalhoz címzett beadvány kézjegyével ellátott másolati példányát az ügyfél részére.

Összességében, nem volt eredménytelen a hajnal óta tartó, 500 km-es utazás első fele -a beadvány elért a címzett hivatalhoz.

A rendőri intézkedés következő lépéseként, a három kisgyermeket egy járőrkocsiba ültették, apjukat pedig az épület előtt megbilincselve, egy másik autóval szállították el. Vélhetően nem hazafelé...

Mindössze ennyi, ami feltűnhetett, ha feltűnt egyáltalán a Tisza-part őgyelgőinek egy fülledt délután. Ezt újság nem hozza, mert kinek munkája az elhallgatás, talán ettől függ a mindennapija, jól tudja ám, miről kell mélyen hallgatnia.

Négy év szomorúság zuhant ma rám. Életre keltek mozivászonra szánt mesék, az indulat, amint a kápó tépi ki a szülő kezéből gyermekét, és pillantásukat utószor fűzi egybe földi lét. Nem a múlt, ez a ma, a jelen Magyarországa. Itt ülök megverve, megalázva, bilincsben, kihallgatásomra várva.

Kisfiam valahol, egy ismeretlen távolvilágban, éjjel még jobban összehúzza magát, hogy álmában fogja, ölelje a szónál tisztábban hallott ígéret igazát. A messzeségen néha megtörik tekintete, és lát, és megadja az összes felmentést, amit boldogan nekem, csak nekem talált, hogy apa jön, de a gonosz szörny útjába állt, és a küzdelemhez küld felém egy mosolygós biztatást.

A válasz szárnyal téren, léten át, sohase félj, nem felejti el apa a kisfiát!

Egy édesapa

Juhász András Géza
keressuk.barnabas@gmail.com


A cikket írta és a reagálásokat várja:
- bandibandi -