Neve: Juhász Barnabás
Születési ideje: 2004.10.21.
Anyja neve: Urbán Katalin Veronika, később Deák Katalin Veronika, jelenleg Sarnyai-Urbán Katalin Veronika.
Szeme kék, haja szőke, átlagos testalkatú.
Különös ismertetőjegye: nagyon klassz srác, mert az én fiam, gondolom, még most is.
Az eltűnés körülményei:
2006 novemberében találkoztunk utoljára a legkisebb fiammal. Azóta hiába keressük, az édesanyja elzárta előlünk, két és fél éve pedig jogellenesen Angliába vitte, és ott rejtegeti.
Ezt a borzasztó állapotot már 2005-ben előkészítette az idézésem és részvételem nélkül lefolytatott gyermekelhelyezési per és a titokban meghozott bírói ítélet a Szegedi Városi Bíróságon, amiről később sem értesítettek. A Szegedi Városi Bíróság két levelében arról akar meggyőzni, hogy ilyen gyermekelhelyezési pert soha nem is folytattak. Lehet, hogy nem is volt ilyen, ki tudja…
Abban az időben még mit sem sejtve, sok örömteli hetet töltöttünk együtt a kisfiammal. Én Barnabáson kívül, a másik édesanyától született, velem élő öt gyermekemet neveltem egymagam, és megbeszélésünk szerint, megosztva, hol nálunk, hol az édesanyja lakásában nevelkedett volna Barnabás.
Hamarosan elkezdődtek a problémák. Az édesanya kikötötte, hogy csak akkor fogja továbbra is hozzánk engedni a kisfiamat, ha nem teszek tanúvallomást, amikor tanúként idéztek egy ellene folyó bűnügyben. Ez nehéz döntés volt, de mégiscsak a gyermekem édesanyja…
A szerencsétlenség napra pontosan akkor ütött be, amikor három év elteltével anyuka az ügyét elévültnek gondolta. Éppen ezen a napon utaztunk Szegedre Barnabásért, hogy a megbeszélésünk szerint egy hónapra ismét magunkhoz vigyük. Ekkor figyelmeztetett az édesanya, hogy ez a lehetőség megszűnt, a fiamat a továbbiakban felejtsem el.
Gondoltam, hogy ez azért nem úgy megy, hogy egyszerűen csak elzárja előlünk a kisfiamat. De, már látom, mégis úgy megy.
A gyámhivatalban az előadó nő azt tanácsolta, legyek türelmes az anyukával, keressem a lehetőséget a megbeszélésre, majd ő is biztosan belátja, hogy nem helyes ez így, és a gyermekünknek az a jó, ha továbbra is megmarad a folyamatos kapcsolata a szüleivel. És, persze jegyzőkönyv, hivatalos formaság nem kell ehhez.
Eleinte megpróbáltam meggyőzni az édesanyát, hogy a kapcsolatunk akadályozásával milyen rosszat tesz a gyermekünknek. Írtam sok levelet.. Ezekre semmi válasz.
Megkerestem megint a gyámhivatalt, hogy az idő telik, de a helyzet mit sem változik. Közvetítésre kértem őket, és arra, hogy legalább az át nem vett leveleimet adják át az édesanyának, mert így hiába tanácsolják nekem, hogy keresem a lehetőséget a megbeszélésre. Sajnos, a gyámhivatal azt válaszolta, hogy a közvetítésre nincsen törvényes lehetőségük.
Közben nekem otthon is magyarázatokat kellett kitalálnom a többi gyermekemnek, akik rajongva szeretik az öcsikéjüket, idézgetik az aranyos mondásait, és nem értik még ma sem, hogy miért nem találkozhatnak vele. A legkisebb lányom néha még mindig úgy jön velem az utcán, mintha a kisöccse kezét fogná. Figyelmezteti, ha le kell lépni a járdáról, beszél hozzá, pedig nincs is ott.
A nagyobbak ferde szemmel néznek rám, nem is hiszik, hogy mindent megpróbáltam már, és nem én tehetek arról, ha nem lehet velünk a kistestvérük. Már az is felmerült beszélgetés közben, hogy talán csak én nem akarom, különben biztosan itt lehetne.
Nem tudom az ő szintjükön érthetően elmagyarázni, hogy a gyámhivatal súlyosan törvénysértő intézkedéseket hoz, a hivatalos leveleimre nyolc hónapig nem is válaszol, közben összejátszik az édesanyával a gyermek külföldre szöktetésében, és határozatba foglalja, hogy négyéves gyermekemnek a telefonos kapcsolattartás a legmegfelelőbb, amit hajnalban kell neki teljesíteni. Mit mondhatnék...?
Tulajdonképpen szerencse, hogy az anyuka még ennek az elmebeteg határozatnak sem tett eleget, mert én is csak annyit tudnék mondani a fiamnak, hogy nagyon szeretlek, de most feküdj vissza, mert ilyenkor még aludnod kell.
Eltűnt gyermekem felkutatásáért a rendőrség semmit sem tett, a beadványaimra egy év elteltével sem válaszolt. A magyar külképviseletek sem képesek kideríteni magyar állampolgárságú gyermekem tartózkodási helyét, pedig már azt is közöltem velük, melyik városban kellene keresni. A tiszteletbeli konzuloknak hiába írok, nem is válaszolnak, ugyanígy az UNO sóhivatalai, emberi jogi szervezetei és a UNICEF. Írhattam én ezeknek magyarul, angolul, hollandul – mit érdekli ez őket.
Pozitívabb hozzáállást csak az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumtól tapasztaltam. Ők tájékoztattak arról a lehetőségemről, hogy angol ügyvédet fogadva, saját költségemen az angol bírósághoz fordulhatok. A megkérdezett ügyvéd készségesen elmondta, hogy amennyiben van erre tíz évem, és néhány millióm, akkor ő bármikor, szívesen vállalja… Persze, nem ígérhet.
Azt hiszem, nemcsak a gyermekeimnek, de saját magamnak sem tudom érthetővé tenni, hogy mi történik itt. Az egészen biztos, hogy nincsen erre tíz évünk.
Egyértelműen csak az Ombudsman foglalt állást a hivatali törvénytelenségekről, de a bíróságokra neki sem terjed ki a hatásköre, és az elkészített jelentésétől sajnos semmi sem oldódik meg.
Az állam törvényekben, nemzetközi egyezményekben előírt kötelessége, hogy megvédje az én gyermekemet is a jogsértésektől, a családi kötelékeinek szétszakításától, az elhurcolástól, külföldre csempészéstől.
A hatóságok a kötelezettségeiknek nem tesznek eleget, sőt éppen maguk követnek el törvénytelenségeket gyermekem ellen.
Amikor pedig, szülőként küzdök a saját gyermekem érdekeiért, akkor nem elég, hogy szembe találom magam az édesanya könyörtelen egoizmusával, de még az állam gyermekellenes, törvénysértő apparátusa is ellenem fordul.
Az ilyen mocskot hívják eurokompatibilis jogrendszernek.
Ha nő lennék, már Európa minden hatóságát mozgósították volna, hogy visszahozzák a külföldre csempészett gyermeket. Férfiként viszont, arra sem lehet igényem, hogy találkozzam a fiammal. Még gyermekem tartózkodási helyét sem tudhatom meg.
Itt, az Európai Unióban a süket duma szintjén egyenjogúság, törvény előtti egyenlőség, tisztességes törvényes eljáráshoz való jog és a gyermekek fokozott védelme érvényesül. Mi meg, itt élünk, és saját bőrünkön tapasztaljuk ennek az ellenkezőjét, a valóságot.
Nálunk sok százezer apát sújt durva diszkrimináció, a törvény előtt alárendeltek vagyunk, tetszés szerint fosztanak meg bennünket gyermekeinktől. Jogfosztott, kisemmizett apák százezrei alszanak fedél nélkül az utcákon.
Képzeljük el a magyarországi borzalmakat egy Kína méretű országra kivetítve! Mi lenne, ha például Kínában is olyan hatalmas méreteket öltene a törvény előtti diszkrimináció, mint Magyarországon? Ott százmillió ember menne ebbe tönkre.
Itt az emberi jogi bizniszben érdekelt politikusok ontják magukból a zsidó-keresztyén, euroatlanti álszent hazugságokat, de a valóságban hol vagyunk mi még attól, hogy Kína, vagy Irán jogrendszerét kritizáljuk?! A civilizáció nem a TV, az Internet, a motorizáció és a magas GDP. A civilizált világ ott kezdődik, ahol a legalapvetőbb természetjogi normáknak meg tudnak felelni. Remélem, hogy emberségesebb kultúrák majd alapos leckét adnak civilizációból ennek a rothadó európai világnak. Csak, minél hamarabb már!
Nem is tudom, a fájdalom, a gyűlölet vagy az undor erősebb bennem, amikor végig kell néznem, hogyan rombolja szét az édesanya és a magyar hatóságok a legkisebb fiam családi hátterét, és hogyan teszik tönkre helyrehozhatatlanul az életét.
Kérem, ha Magyarországon, vagy máshol valakinek a környezetében, ismeretségi körében feltűnne gyermekem, azonnal értesítsen itt, magán üzenetben!
A cikket írta Juhász Andás G.
keressuk.barnabas@gmail.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése