1.
"Otthon"
Laza mozdulattal dobom a magasba a tésztát, ami engedelmesen fordul meg, és esik vissza a palacsintasütőbe. Ahogy visszateszem a gázra, megpihen a szemem a dédanyám tálalószekrényén. Anyu szívének is kedves darab, és én is szeretem a szúette fáját, a hibáit, ugyanúgy, mint a szépen faragott íveit. Ez a bútor az örökségem. A kötelék köztem és az őseim között, akiknek a szememben olyan titokzatos életük volt, tele fájdalommal, örömmel, és erővel. A dédanyám... emlékszem rá, amikor kicsi voltam, az ágyában feküdt és én egy sámlin ültem, az ölemben egy képeskönyv, és abból meséltem el neki Hófehérke történetét. Nincs is róla több emlékem. Anyu mesélte, hogy nagyon dolgos asszony volt. Régen együtt laktunk nála, az egész nagy család. Előfordult, hogy a szőlő elgazosodott, és akkor a dédi felkelt és megkapálta, pedig már nagyon öreg volt. Anyu szégyenkezett, hogy mit szólnak mások, hogy az öregasszony kapál, amikor fiatalok is laknak ott. De őt nagyon lefoglaltuk mi ketten az öcsémmel, apura pedig nem igazán lehetett számítani ilyen téren. Három éves voltam, amikor Dédi meghalt. Anyu szerint nem emlékezhetek rá, de még mindig tisztán látom magam előtt azt a pillanatot, hogy ott ülök a kis sámlin…
Gyermekkoromban és később is, halottak napján mamával mindig kettesben mentünk a temetőbe gyertyát gyújtani. Nagyon szerettem a sötétben imbolygó tűzlángok táncát. Mint megannyi csillag a földön, ami azt jelzi, hogy emlékezünk. Dédiék sírkövén, sváb írással ott áll a nevük... Vinzenz Jung, Frau Anna Jung, geb. Hohner /geborene/ Köztük még egy név, a lányuk neve, aki meghalt Oroszországban. Gertrud Jung, gestorben in Russland. Mindig nagyon érdekelt, hogy ki volt Gertrúd, aki alig 16 évesen halt meg. Hogyan és miben, és miért? És miért pont ő? Dédiéknek hat gyermekük volt. Öt lány: Erzsébet, Katalin, Borbála, Anna, Gertrúd. És egy fiú, a nagyapám, Vince, a legkisebb gyerek. Hogy került Gertrúd Oroszországba? És miért maradt otthon Liszi néni, Kati néni, Boris néni, Anus néni és papa?
Nagyanyám szüleihez is mentünk gyertyát gyújtani. Ők is régi sváb család... Andreas Emmert, Frau Marta Emmert, geb. Rittinger. Mama anyja is megjárta Oroszországot, de ő hazajött… Mi volt ott? Semmit sem tudok. A kérdéseimet mindig csak mély hallgatás és szomorúság kíséri. De nem tudok nyugodni… Tudni szeretném az igazat…
Keményen beletaposok a fékbe, a kocsi csikorgó kerekekkel áll meg a szitáló esőben a csúszós úton. A sötétben csak a két őz szeme tükrözi vissza a reflektor fényét. Kalapáló szívvel és remegő kézzel kapaszkodok a kormányba.
- Láttad őket? – kérdezi anyu, az anyósülésről.
- Igen, de csak a szemüket, ahogy tükröződött benne a lámpa.
Hazafelé a kanyargó szerpentin éjszakai sötétségbe borul. Csak a véletlen és a gyors reakcióm mentette meg az úton átsétáló sutákat. Azok, mintha mi sem történt volna, komótosan mentek tovább. Öt perc múlva megérkezünk. Himesháza a központi község, három másik is tartozik hozzá, Szűr, Székelyszabar és Erdősmárok. Egy völgyben terül el, amelyhez egy kanyargós út vezet le a dombról. Az út két oldalán akácerdő terpeszkedik, ami virágzás idején ontja magából a fürtök bódító illatát. Szeretek ide hazajönni.
Mamáéknál még ég a konyhában lámpa, amikor leparkolok a hídon, ami az utat elválasztja a járdától. Egy jól begyakorlott mozdulattal átdugom a kezem a kiskapu rácsain, hogy a zárban lévő kulcsot elfordítsam, és bemehessünk. A nagyszüleim bezárják sötétedéskor a kaput. Kopogás nélkül lépek be az ajtón, mint mindig, ahányszor csak idejövök.
- Jókor jöttetek – mondja azonnal mama, ahogy meglát kettőnket. – Üljetek le!
A kis konyhában az asztalon már ott van a tányérban a besózott hagyma, a szalonna, a szalámi, és kis tepsiben, konyharuhával letakarva a sült burgonya. De mama nem héjában készíti, hanem előtte meghámozza a sárga burgonyát, és úgy süti meg. Így sokkal finomabb lesz. Csak tőle láttam eddig így. Egy fehér fajansz tálkában pedig, aminek a szélén piros szívek vannak, ott van az elmaradhatatlan túró. Sóval, pirospaprikával és szódabikarbónával szokta papa kikeverni, amitől olyan nyúlós lesz, mint a puding. Mama máris elővesz a fehér konyhaszekrényből még két kistányért és leteszi elénk az asztalra.
- Liszje, látod, én mondtam, hogy tegyél be több krumplit – jegyzi meg elégedetten papa.
- Mondtad Vinzenz.
- Anyi, mi volt az orvosnál? – kérdezi anyám.
- Nekem minden jó, de apinak magas a cukor. Adok egy vellát – nyújtja felém az evőeszközt mama.
- Nem vella, villa – javítom ki, mint már annyiszor.
- Jól van, nekem már csak vella marad – makacskodik velem.
- A vella az kint van - mondom.
- Nem baj, tudod Virág, hogy mi nem tudunk annyira magyarul.
- Tudom – mosolygok rá, és valójában egyáltalán nem zavar, hogy az én fülemnek kicsit furcsán beszélnek, hiszen valójában nem ez a lényeg.
A mamám… mindenki csak Liszi néninek hívja, mint minden Erzsébetet a faluban. A hajdani vékony, barna hajú és őzikeszemű lányból mára kedves, gömbölyű nagymama lett. Sokszor hallottam a történetet, hogy amikor tizenhat éves volt, a papa megszöktette, mert nagy volt köztük a társadalmi különbség, és nem akarták hozzáadni… Ezt olyan romantikusnak találom. Gyermeket nemzettek, és így feleségül mehetett az akkor húszéves papámhoz. Sajnos a gyermek koraszülött lett, és pár napos korában meghalt. Mama mesélte nekem, még réges-régen. Annak a babának is gyújtottunk minden alkalommal egy gyertyát a temetőben, a nagy keresztnél, mert a sírja Pécsen van, nem Himesházán. Négy évre rá, hogy megszületett a kisfia, pontosan ugyanannak a hónapnak ugyanabban a napján világra jött anyu, és pár évvel később a húga, Anna. Anyu sötét, gesztenyebarna hajú volt, nagy, barna szemekkel, hajfonata még most is ott lapul a szekrényük mélyén. Anna viszont kék szemű, szőke hajú kislány volt. Ő papától örökölte a szeme színét.
- Mama, olvastam egy cikket a malenkij robotról – mondom, miközben a kis, zöld nyelű késsel félbevágom az egyik burgonyát.
Látom a rándulást a szemében, de ezúttal nem állhatok meg.
- Úgy vitték el az anyukádat is Oroszországba? – kérdem, mire anyu meglepődve felkapja a fejét.
- Igen, és Gertraudot is – válaszol helyette papa. – A nővéremet. Aki a kis képen van, a síron, tudod.
- Tudom. Hogy halt meg?
- Legyengült, beteg lett. Hasmenése lett, belázasodott…
- Vérhasban?
- Igen, azt hiszem.
Látom, hogy könnybe lábad a szemük a feltörő emlékektől. Mégsem kínzom ma őket tovább…
2.
"Időutazás..."
Kakaskukorékolásra ébredek, mint minden reggel, amikor anyuéknál alszom, a régi gyerekszobámban. Kipattanok az ágyamból, ami még a dédié volt valaha, és megkeresem anyut. Belebújok a régi papucsomba és végigjárom a házat, ami ugyanolyan, mint ötven évvel ezelőtt. Három egymásba nyíló szobából áll, a harmadik után a konyha, ahonnan kilépek az udvarra. A középső szobában született anyu 1957-ben. Ő még nem kórházban látta meg a napvilágot. Sokszor hallottam már ezt a történetet. Amikor mama vajúdni kezdett, papa elszaladt a falu végén lakó bábaasszonyhoz. De az már idős is volt, lassú is, és a falu is hosszú volt, így mire visszaértek mama már meg is szült egyedül. Régi gangos házunk van. Anyu az udvaron hajkurássza a csibéket.
- Einie! Einie! - kiabál a tyúkokkal, hogy behajtsa őket a helyükre. – Gyere és segíts! Megint kiszöktek.
Felkapok egy seprűt és ketten már könnyen bezavarjuk őket a baromfiudvarba.
- Hogy jutott eszedbe tegnap a robotról kérdezni mamáékat? – kérdezi, miután bezárja a kiskaput.
- Megtaláltam Himesháza honlapját és ott olvastam róla. Kiszámoltam, hogy mama akkoriban 7-8 éves lehetett, és érdekelni kezdett a dolog. Hol volt ő addig a bátyjával, Jóska bácsival? Mert ha jól tudom, a dédipapa nem jött haza a háború után.
- Addig a nagyszüleiknél voltak, amíg az anyjuk haza nem jött Oroszországból.
- Hogy vihettek el egy anyát, aki mellett nem volt ott a férje? – háborodok fel. – Miért nem gondoltak a gyerekeikre?
- Nem tudom.
- Meg is halhatott volna…
- Igen, sokan meghaltak.
- Na, Erzsi, mit csináltok? – kérdezi Boris néni, aki megáll egy kicsit a házunk előtt az utcán.
- Kiszöktek a csirkék, azokat hajtottuk be – válaszolja anyám, s közben elindulunk felé.
- Virág, hát téged is lehet látni? Hazajöttél?
- Egy kicsit, Boris néni.
- Jól nézel ki! – mondja, ami azt jelenti, hogy megint híztam.
- Köszönöm! – válaszolom kényszeredetten mosolyogva.
- Hová megy? – kérdezi anyám.
- Megyek apikádhoz. Rendetlenkedik a gyomrom. Mindig mondom neki: Vinzenz, olyan rossz a gyomrom, de jó lenne egy kis pálinka. És akkor majd tölt nekem egy pohárkával – meséli, és közben hallom, ahogy sípolva veszi a levegőt.
Boris néni papám legidősebb nővére. Emlékszem, mesélték, hogy amikor csecsemő volt sokat sírt. Dédanyám bölcsőben ringatta. Ő feküdt az ágyon és a lábával lökte. De Boriska csak sírt, csak sírt… Egyre jobban ringatta… Aztán egyszer csak észrevette, hogy kiesett a bölcsőből… Lányként mindig olyan gyenge volt, hogy azt hitték, meg fog halni, de mégis már a nyolcvan valahányadik évében jár. Vagy talán a kilencvenedikben? Így ránézésre nem is tudom megállapítani. Ugyanúgy öltözködik, mint a hagyományőrző sváb asszonyok. Fekete kendő, fekete ruha, bő szoknyával. A sváb özvegyi ruha. Gyerekkorunkban boszorkánynak csúfoltuk emiatt, egészen addig, amíg papa nagyon meg nem szidott minket. Még most is szégyenlem magam. Nem emlékszem Boris néni férjére. De arra igen, hogy miután megözvegyült sokat utazott. Rendszeresen bejárt Pécsre kenyérért, mert nem kellett fizetnie a buszon, s ott olcsóbb volt a kenyér. Közben meglátogatta a húgát, Liszi nénit, aki Pécsre ment férjhez. Már csak ők ketten élnek az öt lányból.
- Előremegyek ebédelni – jelentem be anyunak, ami azt jelenti, hogy megyek a mamáékhoz.
- Mit főz?
- Krumplilevest és krumplis tésztát.
Jobban szeretem, ahogy mama készíti a krumplis tésztát, mint ahogy anyu. Anyu krumplipaprikásból főzi, ahhoz adja a kifőtt tésztát. Mama viszont a levesben főzi meg, nem külön vízben. Egy serpenyőbe egy kevés zsírt tesz, és azt felforrósítja. Utána erre meri a levesből kiszedett burgonyát és tésztát. Úgy szeretem azt a részét, ami kicsit leragad és ropogós lesz. Nagyon finom kérget kap. Máris éhes leszek, ha csak rá gondolok is.
Időben indulok az ebédre, mert papa szigorú ilyen szempontból, délben mindig az asztalon kell lennie az ételnek. Ezt a szokást én is átvettem. Ahogy belépek a kiskonyhába, megcsap a jó illatú gőzfelhő.
- Sziasztok!
- Szia Virág!
- Megterítek, jó? - kérdem, és a választ már meg sem várva fordulok a konyhaszekrény felé.
Mama egy kis lábosban az asztal közepére teszi a levest.
- Aki nem eszik levest, nem él sokáig – mondja papa a jól ismert mondatot.
Csak mosolygok, minden úgy van, mint régen, és én itt is otthon vagyok.
- Miért kérdeztél tegnap ómamáról és Gertraudról? – érdeklődik mama.
- Szeretnék többet tudni a múltról. Csak beszélgetünk, elmesélitek nekem az emlékeiteket. Én pedig megőrzöm azokat. Olyan ez, mint amikor valamit gyűjtök. Tudni szeretném, hogy kik az őseim, hogy honnan örököltem a tulajdonságaimat. Értitek?
- Igen – válaszolja mama tétován.
- És le is szeretném írni, hogy örökre megmaradjanak. Tudtok nekem segíteni?
- Papa többet tud mesélni erről – néz rá mama.
- Nehéz idők voltak…
3.
"Kérdések"
Csak ülök a fekete műbőrrel borított fa konyhaszéken, ami már azóta megvan mamáéknak, amióta az eszemet tudom. Vannak dolgok, amik nem változtak meg az elmúlt évek során, pedig papa mindig újít valamit, szereti, ha szép körülötte minden. Közben észreveszem, hogy kéken villog a mobiltelefon az ingzsebében. Ó, hogy mennyit veszekedtek anyuékkal az elmúlt tíz év alatt amiatt, hogy a vezetékes vonalat mobilra cserélték, és lám, most már neki is van, sőt mamának is!
- Csak azért hordok otthonkát, mert annak van zsebe, és akkor nálam lehet a telefon – magyarázta múltkor mama.
- Szóval ott tartottunk, hogy nehéz idők voltak... - ismétlem meg papám szavait. - Hogy volt az összeírás? Olvastam róla, hogy akik német nevüket és identitásukat megőrizték, azokat nyilvántartásba vették az elöljáróságok segítségével, és a névjegyzékkel házról-házra járva összeszedték őket.
- A jegyző felírta őket, köztük a saját lányát is, ő sem jött többé haza.
- Azt is olvastam, hogy Hímesről nyolcvannégy férfit és huszonegy nőt vittek el.
- Igen, köztük ómamát és Gertraudot.
- Őket egy helyre vitték? - kérdem.
- Nem.
- És hol voltak?
- Arra már nem emlékszem, Virág. Már nagyon régen volt.
- Marhaszállító vagonokra tették őket, és úgy vitték Oroszországba. Akkor már tudtuk, hogy nem csak egy hétre viszik az embereket.
- Miből gondolták, hogy csak olyan rövid időre mennek?
- Mert csak egy heti élelemmel, két váltás fehérneművel, és kézi szerszámokkal, például ásóval, lapáttal, csákánnyal felszerelkezve indultak útnak.
- Mennyi ideig volt ott ómama?
- Három évig.
- Marhavagonnal... - ismétlem meg elhűlve papa nemrég kimondott szavait.
A képek, amik felmerülnek az elmémben, visszarepítenek az időben. Szemem előtt mamáék barátságos konyhája lassan elmosódik, és egy vasútállomáson találom magam. Dörzsölgetem a szemeimet, hogy valóság-e vagy csak látomás, mikor hirtelen egy egyenruhás férfi elkap, és a többi asszony és lány közé taszít. Látom a rémületet és a kétségbeesést a szemeikben tükröződni. Ám valami mást is felfedezek még némelyeknél. Elszánt élni akarást.
A férfiakat különválasztották a nőktől. A családokat szétszakították. Már nem csak egy-egy embert szedtek össze egy-egy családból, hanem, akit csak el tudtak kapni. Hiszen kevés volt a létszám az első összeírás után. Látom a nőket, akik összekapaszkodnak, hogy ne válasszák szét őket. Jajveszékelés és sírás hangja száll, de ezt is túlharsogja a katonák ellentmondást nem tűrő hangja. A félelem tapintható a levegőben. Aznap fogyott el az utolsó otthoni koszt...
˜˜
Egy őzbarna szemű asszonyt pillantok meg, aki kísértetiesen emlékeztet valakire. Láttam már ugyanezeket a szemeket...
- Márta vagyok – nyújtja felém a kezét, mikor látja, hogy mereven nézek rá. - Emmert Andrásné.
- Virág – válaszolom, és elfogadom a kézfogását.
- Nagyon emlékeztet a szemed a kislányoméra. Lehet, hogy rokonok vagyunk – mondja, miközben lesimít egyet az ezer ráncból a népviseleti szoknyáján.
- Lehet. Milyen idős a kislánya?
- Liszike hét éves. A fiam, Jóska már idősebb, ő tizenegy – mondja, és ebben a pillanatban már teljes bizonyossággal hasít belém a felismerés, hogy a tulajdon dédanyámmal állok szemben, nem csak egy névrokonával. A szemei pedig, amik annyira emlékeztetnek valakire... pontosan azok, amikkel az elmúlt két és fél évtizedben, reggelente szembenéztem a fürdőszobai tükörben.
- Vajon mi lehet a gyerekeimmel? A férjem nem jött még haza a háborúból...
- Biztosan jól vannak – próbálom megnyugtatni, de mégsem mondhatom, hogy különben én sem lennék itt... ómama.
A marhavagonok két oldalára emeletes deszkaállványokat rögzítettek. Ezek szolgáltak alvóhelyül. Csontot dermesztő január tombolt, mégsem volt fűtés. Az idősebb asszonyokat engedtük felülre, mert ott kevésbé jött a hideg. Az otthon összekészített batyukból dunnák, párnák is kerültek, sőt még szalmazsákok is, amit magunk alá terítettünk, hogy meg ne fagyjunk. Az ajtókat bezárták, a szükségünket elvégezni se mehettünk ki. Késekkel vágtunk egy lyukat a vagon alján, ahol elvégezhettük azt. Akkor már világos volt, hogy nem 'kis munkára' visz a vonat. Az életünk forog kockán... Nem tudom, merre tarthatunk. Általában éjjel utazunk, nappal az állomásokon vesztegel a vonat. Senkit sem engednek ki, és vizet sem adnak. A tetőről becsorgott hólét és enyhébb időben az esővizet fogjuk fel a kis lábosokban, amit otthonról hoztunk.
˜˜
Hirtelen zökkenek ki a kábulatból, és újra mamáék barátságos és melegséget árasztó konyhájában találom magamat.
- Mama! Hol voltatok, amíg ómama nem volt itthon? - kérdem hirtelen.
- A dédipapa lánytestvérénél a szomszédban.
- Vagyis az apai nagynénidnél?
- Igen, a nagymamámmal együtt odamentünk, mikor kiköltöztettek minket a házunkból, és beköltöztették a székelyeket. Később vissza kellett vásárolni a házunkat.
- Ómamának olyan szeme volt, mint neked? - kérdezem mamától.
- Igen, miért?
- Csak kíváncsi voltam... - mondom, majd a tekintetem a távolba mered... vissza 1944-be...
4.
„Betegen”
Kislányként szinte minden évben influenzás voltam. Az emlékeim közt még élénken él az a kép, ahogy a lavór fölé hajolok, és anyám összefogja a hajamat, hogy ne hányjam le. Lázas és láztalan időszakok váltogatták egymást. Egyik ilyen betegeskedő időszakban olvastam el Felix Salten-től Bambit. Csak olvastam és aludtam felváltva. Mire meggyógyultam elfogyott mind a száznyolcvan oldal. Akkoriban a középső szoba volt az enyém, pont az, amiben anyám született. Az egyik sarkot az ágyam foglalta el, a másikat egy régi típusú konyhaszekrény, amit a szomszéd Kádi „vósztól” kaptunk. Sose voltunk vagyonosok, de a szekrényem tele volt mese és ifjúsági könyvekkel. Ez volt az én gazdagságom. A könyvek messze repítettek a képzelet birodalmába, ahol bármi megtörténhetett. A szobámban, nem messze az ágytól, volt egy nagy sparhelt. Ha becsukom a szemem, látom a lepattogzott zöld zománcot, és az apró lyukakon át a tűz vidám táncát az öreg kályhában. Még ma is érzem a számban annak a túrós buktának az ízét, amit együtt készítettünk anyuval.
A könyvespolchoz lépve leemelem az ütött-kopott Bambit, és nosztalgiázva pörgetem át az öreg szagú könyvemet. Leülök a fotelbe... Harmadik kiadás, 1985. Már hat éves voltam akkoriban. Ahogy a lapokat forgatom, nem csak a nevemet találom meg benne, hanem pocakos, török basákat, pólyásbabákat, szívecskéket és mindenféle firkát, amit gyermeki kézzel alkottam. Ahogy beleolvasok, visszarepít a múltba...
* * *
Ég a szemem, úgy érzem kigyullad az orrom és az ínyem. Napok óta náthás vagyok. Valószínűleg már be is lázasodtam, ráz a hideg és vacognak a fogaim. Mindig ez az első jele, hogy felszökik a testhőm. Látom a dédanyám, Márta szemében az aggodalmat, amikor észreveszi különösen fénylő tekintetemet.
- Vigyáznod kell magadra, már sokan betegek – mondja.
Valóban... gondolkodom el a vonatkerekek monoton ütemének hangja hallatán, miközben az otthonunktól egyre távolabb visznek minket. Tényleg sokan megbetegedtek, sőt páran meg is haltak. Az éhezés, a higiénia teljes hiánya, a hideg, a kíméletlen körülmények kikezdik a gyengébb fizikumúakat. A szemem láttára sorvadnak el és halnak meg. Többen tüdőgyulladásban. Ettől félek én is... Nincs gyógyszer, nincs segítség... Először csak fulladnak, megijednek, hogy nem kapnak levegőt. Látom a szemükben tükröződő félelmet. Gyengék, ők is érzik, ahogy fokozatosan elfogy az erejük. Többet alszanak az oxigénhiány miatt. Látszik, hogy akarják ők venni a levegőt, de nem elég nekik. Ahogy fáradnak egyre kisebb a levegővételük, végül csak a légzőizmaik rántanak rajtuk egy kicsit... Azután a csendben hallani lehet, ahogy tüdejükből az utolsó levegő is távozik... Amikor megáll a vonat a halottakat egyszerűen kiteszik a vasúti sínek mellé, és ott is hagyják. Nincs szó erre az embertelen bánásmódra, és nincs mentség...
Mindig éhes vagyok, ahogy körülöttem mindenki. Falun nőttem fel, és a többiek is, nem szoktam hozzá az éhséghez. A földünkön mindig termeltünk annyit, hogy legyen mit ennünk. Kezdetben csak ideges voltam, kiabálni lett volna kedvem. De már az izmaim is fájnak, sokat szédülök és hányingerem van. Semmi erőm nincs. Biztos ezért lettem beteg is... Sokat fogytam. A háromhetes út alatt, időnként kaptunk valami száraz, fekete kenyeret, hogy éhen ne haljunk. Olyan, mint a korpa, amit a disznókkal etettünk odahaza, de itt, a vagonban még ezt is szétosztjuk annyi darabra, ahányan vagyunk. Fáj a gyomrom és ideges vagyok. Ám ez a lázadás, ami bennem van, megakadályozza, hogy feladjam a harcot. Nem félek, sokkal inkább dühös vagyok. Érzem magamban az erőt, amit látok a sorstársaimban is, amit látok Mártában. A dédanyám is sokat fogyott, de a szemében a mindenre elszánt fény továbbra is ott ragyog...
- Virág! Kelj fel! - hallom a távolból a hangot, de nem látom, hogy ki szólít...
* * *
- Ébresztő! Ne itt aludj a fotelben!
- Anyu – térek magamhoz –, milyen nap van?
- Vasárnap délután – válaszolja, miközben felemeli a földre hullott könyvem.
- Nem szabadna aludnom délután, olyan rémeseket álmodtam.
- Nem kellene tele hassal aludnod.
- Az lehet, de így tudok a legjobbakat. Amúgy is azt álmodtam, hogy mindig éhes vagyok és beteg. Tényleg... mi lesz vacsorára?
- Kiflit akarok sütni, de igazán megcsinálhatnád te, amíg megetetek – egyezkedik velem.
- Nem. Inkább segítek etetni, és utána együtt süssünk, mint régen. Jó?
- Jó, akkor előbb bedagasztom a tésztát.
- Csupika-csupika-pi-pi-pi-pi! – kiáltok a tyúkoknak ugyanúgy, ahogy hallottam anyutól és mamától éveken át, közben szétszórom a szemes takarmányt a földre.
A tyúkok azonnal felkapják a fejüket a hangomra és nagy szárnycsapkodásokkal szaladnak felém. A baromfiudvarban az ólak egymás után sorakoztak. Az építési módjukon látszik, hogy egymás után lettek felhúzva, ahogy az állatállomány bővülése megkívánta. Az első, magas épület a tyúkok szálláshelye, a második kettő a sertéseké, és végül a kecske birodalma következett. A nyúlketrecek szabadon álltak, egy szélvédett helyen. Békésen együtt él itt mindenki, azt leszámítva, hogy Pipacs a kecskénk időnként szereti elcsípni a tyúkok farktollait, hogy a hátsójukból kihúzva komótosan elrágcsálja.
- Fura egy ízlése van, az már biztos – mondja anyám, amikor éppen tetten érjük a makacs kecskét.
- Biztos szaruhiánya van.
- Vemhes, talán azért.
- Vagy egyszerűen csak ínyenc – mosolygok a kecskére, aki időközben odajön, és hozzám dörzsöli a fejét, hogy vakarjam meg egy kicsit a két szarva között.
- Kezd kitőgyesedni, hamarosan meglesznek a gidák – jegyzi meg anyu, és Pipacs oldalát megsimítva érzem a gida ficánkolását.
- Már majdnem olyan, mint egy görögdinnye – mondom, és telemerem az etetőjét egy fándli kukoricával.
Anyu szénát tesz elé, és így lefoglalva a mohó Pipacsot az evés élvezetével, gyorsan kisurranunk a kapun. Ezt így a legkönnyebb, mert különben minduntalan ki akarna szökni.
Az udvarról egyenesen a konyhába lépünk, és anyu már megy is a spájzba a gyúródeszkáért és a sodrófáért. Ezek is még a dédanyáméi voltak. A deszka már elég hullámos ugyan, de semmi pénzért nem cserélnénk le egy modern darabra. Különben is, ilyen hatalmasat ma már nem gyártanak. Akkora, mint maga az asztal. Kilisztezem a deszkát és ráborítom a dagasztóteknőből a megkelt tésztát.
- Ez jó nagy lett! - ámulok.
- Valóban, négy darabra is oszthatod!
A kezem gyakorlottan végzi az ősi mozdulatokat. A nagy adagból négy cipót gyúrok, és az egyiket magam elé veszem, hogy kinyújtsam. A nagykéssel tizenkét cikkre vágom és gyorsan feltekerem őket. Közben anyu megkeni a kifliket tojással és egy kis pohárban lisztet és sót kever össze egyenlő arányban, hogy vízzel hígítva majd a kiflikre csepegtessük őket, mint a perecnél.
- Mama mondta, hogy Gertrúd máshol volt Oroszországban, mint ómama – nézek anyura hirtelen. - Honnan tudták, hogy meghalt? Vagy honnan tudták, hogy hogyan halt meg? Ki mondta el?
- Ezt én már nem tudom, Virág.
- Nem hozták haza a testét?
- Nem, kint van eltemetve. Valószínűleg egy tömegsírban.
- Anyu... én olvastam azokról a temetésekről... Azt nem nevezhetjük temetésnek... Még Blökinek is tisztességesebb szertartása volt – utalok az első kutyánkra.
- Meglehet – válaszolja, és én nem akarom gyötörni, de még mindig túl keveset tudok.
- Hol dolgozott kint ómama?
- Bányában volt.
- Milyenben?
- Szénbányában – hangzik a nem túl bőbeszédű válasz.
- Mama azt mondta, hogy nyers sárgarépát és krumplit ettek, hogy éhen ne haljanak. Hogyan jutottak hozzá, ha a bányában dolgoztak?
- Nem tudom, nehezeket kérdezel.
Nézem a kezemet, ahogy a liszttől fehérlik, de hirtelen mintha elsötétülne körülöttem minden, és a kezem már nem fehér, hanem fekete. Szénfekete...
5.
„Bányában”
Tárna, csille, bánya, csákány, szén, fejtés, akna... az eddig csak hallomásból ismert szavak egy pillanat alatt valósággá válnak... Szénfekete vagyok, akárcsak körülöttem mindenki. Nincs sisakunk, hanem csak egy sapkánk és egy bányászlámpánk. Nincs védőfelszerelés. A munkavédelemnek még csak hírét sem hallották, de min is csodálkozom? Munka tekintetében nem tesznek különbséget a női és a férfi dolgozók között. Az egyetlen jó dolog, hogy itt kapunk rendes ruhát, egy erős nadrágot és egy zubbonyt, és több az élelem. A duplája a felszínen dolgozókénak. Mi bányászok kapjuk a legtöbbet. Egy evőkanál burizst, - amit először árpának néztem, de aztán megtudtam, hogy hántolt búza, - egy kevés hússal, fogalmam sincs milyennel, és leggyakrabban káposztalevest. Ha hazamegyek, nem eszem több káposztalevest! Kenyérből is kétszer annyit kapunk, mint a fentiek, egy kilót. Abból a borzasztó, ragacsos, fekete kenyérből. Az sem utolsó szempont, hogy a föld alatt nincs olyan embertelenül hideg, mint odafent. Rettenetes hóviharok vannak errefelé. Otthon sose láttam még ilyet. Otthon...
Nem tudom, hogy hazajutunk-e valaha... Amikor elnézem Mártát, a dédanyámat, ahogy napról-napra küzd, hogy életben maradjon, máris kicsinynek tűnnek a saját problémáim. Őt a gyermekei várják haza. Hányszor fordulhat meg a fejében a kérdés, hogy viszontlátja-e őket még valaha? Vajon fél attól, hogy a következő bányabaleset az ő életét fogja követelni? A távollét és az embertelen, monoton munka a szemem láttára teszi fásulttá az embereket. Csak egyetlen cél van: túlélni a következő napot. És azután megint a következőt, és megint, és megint... Meg lehet szokni a munkát, már én sem félek annyira. Néha kilométereket gyalogolok az imbolygó lámpafényben a föld gyomrában. Sok tárnában görnyedve lehet járni. A munkaterületünket gyakran csak hason csúszva tudjuk megközelíteni, onnan kell kilapátolni a szenet, és a csillékbe hordani. Még robbantáskor se küldenek el minket, riadtan lapulok a tárna falához. Ilyenkor olyan por van, hogy azt hiszem, menten megfulladok. Ha kicsit már lehet látni, kezdődik a munka. Közel négyszáz méterrel a föld alatt. Belegondolni is félelmetes. De minden rosszban van valami jó, itt legalább nem fázom...
Műszak után leadjuk a lámpákat, majd két kilométert vánszorgunk a lágerig. A tábor körül szögesdrót kerítés van, áramot vezettek bele, pedig innen úgyse lehet megszökni. Ha ki is jutnák, merre indulnák? Olyan távol van az otthonom... Őrtornyokból fegyveres őrök lesik minden lépésünket. A barakkunk egy emeletes kőépület. A húsz négyzetméteres szobánkban harmincan vagyunk összezsúfolva. És én még soknak éreztem a kollégiumban a nyolc diáktársamat... A nyers fenyőből ácsolt deszkaágyak három emelet magasságban állnak mindenhol. De nekünk legalább van tűzhelyünk. A bányából, a zsebünkben hazahordott szénnel megnöveljük a tüzelőadagunkat. Otthonról hozott kislábosainkban főzünk, ki mit tud. Fokozatosan mindenünket elcseréljük ételre, de már lassan nincs mit... Az éhség sok mindenre ráveszi az embert. Gyakran csak azt figyeljük, hogy mit tudunk elcsenni, hogy főzzünk belőle. Csak a mának élünk, de hajt a mindennapi túlélés és a leleményesség. Enélkül végünk lenne. Azelőtt sosem volt honvágyam. Most már tudom, hogy mi az... Hol van már anyu kiflijeinek az illata? Bárcsak érezhetném újra!
***
„Titkok”
- Megsült a kifli! - hallom anyu hangját, és egy pillanat alatt visszazökkenek a jelenbe. - Csinálj helyet az asztalon!
Az aranybarna kiflik szépen sorakoznak egymás mellett a sárga tepsiben. Fényesek és illatosak, öröm rájuk nézni. Kettétörök egyet, és ahogy tartom, forró gőz száll belőle a magasba.
- Fenséges az illata – mondom, miközben leharapok belőle egy falatot. - Mit nem adtak volna egyetlen darabért a lágerben...
- Mit tudsz te a lágerről? - csodálkozik anyám.
- Talán túl sokat is. Néha úgy érzem, hogy magam is ott vagyok, és átélem az egészet. Mint egy időutazás a múltba. Vagy csak ébren álmodom.
- Igen?
- Igen. Mintha valósággá válna a múlt. Fogalmam sincs, hogy mi történik velem – komolyodom el.
- Talán csak a képzeleted játszik veled.
- Talán – egyezek bele a könnyebb megoldásba. - Anyu, papa is szénbányában dolgozott, ugye?
- Igen, Vasason, 38 évig. Onnan ment nyugdíjba.
- Emlékszem, hogy értünk jött az óvodába.
- Érdekes, mert nagyon ritkán ment értetek, talán csak egyszer-kétszer.
- Lehet, de utána elmentünk a kocsmába és kaptunk jégkrémet. Biztos azért maradt meg. Meg emlékszem, hogy vártuk mindig a bányászjáratot. A kerítés betonalapjára álltunk fel Öcsivel, és onnan néztük, hogy mikor robog el a busz a ház előtt.
- Sokan jártak Hímesről a bányába - mondja.
- Anyu, miért nem jött haza dédipapa a háború után?
- Nem jöhetett haza.
- Azt már tudom, de miért? – faggatom.
- Ott maradt szolgálni egy birtokon. Egyszer voltunk kint nála, jó helye volt.
- Azt értem, de miért nem jöhetett haza sokáig? Hiszen itt volt a családja...
- Túl sokat akarsz tudni. Nem biztos, hogy jó, ha mindent tud az ember. Amikor kicsi voltál, már itthon volt. Emlékszel rá?
Érzem, hogy anyám le akar rázni. Valamiért tiltott téma a dédapám múltja. Na jó, ez egyszer még hagyom magam elterelni. De az nem azt jelenti, hogy elfelejtem a témát. Csak megvárom a következő alkalmas időpontot. Titkot szimatolok a levegőben.
- Emlékszem rá, ő tanított dominózni. Szerettem...
- Csak pár évet élt itthon, nagyon öregen jött haza.
Nem sok emlékem maradt a dédapámról, nem tudom hány éves lehettem, amikor meghalt. De emlékszem rá, amikor télen a meleg konyhában ültünk a sarokasztalnál. Egyik felén Öcsi és én, a másik felén a dédapánk. A dominók feketék voltak, vagy talán sötétzöldek, már nem is tudom biztosan, de látom őket az asztalon, ahogy fel vannak állítva velem szemben. A fehér pöttyökön könnyű volt kiigazodni.
Emmert András, a dédapám kedves, kerek arcú és nagyon-nagyon sötétbarna szemű, hófehér hajú emléke él bennem. Úgy rémlik, hogy igen kis termetű volt. Alacsonyabb, mint én most. Ezt onnan tudom, hogy anyu szerint vele egyforma magas volt, anyu pedig pár centivel még nálam is kisebb. Bár őszerinte, ő százhatvankét centi, és hiába mondom, hogy én százhatvanegy vagyok, és kevesebb kell legyen. Ugyanis szemmel látható kettőnk magassága közt az eltérés, hogy ő az alacsonyabb.
- Anyu, nem lehetsz annyi, mert én sem vagyok – győzködöm teljesen feleslegesen, mert ő eldöntötte, hogy akkor is annyi, na, így lesz a kevesebb több.
Mamáék fényképalbumában van egy kép, ahol mind együtt vagyunk, az összes leszármazott. Dédipapa a lovaival – két gyönyörű, sötétbarna ló állt mellette a képen, – valamint a gyerekei és az ő leszármazottaik. Én olyan 7-8 éves lehettem, mert az unokahúgom karonülő még. Hat év van köztünk. Egyforma, fehér-piros, fodros ruhácskában virítunk a képen. Két copfomban egy-egy piros masni díszlik. Még emlékszem, a selyem-szerű, áttetsző anyagán fehér pöttyökkel tarkított masnira. Sokáig hordtam, talán meg is van még valahol a kacatok között.
Csak homályosan dereng valami a fénykép készítésének az idejéből, be-bevillan egy-egy pillanat. A lovak nyihogása, a rokonok sváb szavai, amit nem értek, az öcsém nyűgösködése, a neném morgolódása, anyám csitítása, de az egész homályos és távoli. Ám, ahogy az emlékek felszínre bukkannak ismét távoli tájakra sodornak, mintha egy kaput nyitnának az idő áramlatában, ahol nincsenek titkok, és ahol ki-be járhatok, mint egy időutazó...
6.
„Remény”
Két év. Két keserves, hosszú év telt el azóta, hogy utoljára láttuk Himesházát, a völgyben elterülő, szeretett falunkat. Még mindig megvagyunk, pedig az éhínség és a betegség rengeteg emberéletet követelt az elmúlt időszakban. Vérhas- és tífuszjárvány tört ki, nagyon sok a halott, naponta tíz-tizenöt ember is. Csoda, hogy élünk... De akit ez az időszak nem pusztított el, az csak erősebb, szívósabb lett.. Sajnos nem mindenki ilyen szerencsés. Az internáltak temetése a láger kerítésén kívül történik. Egy gödörbe dobják be a meztelen holttesteket. Koporsója senkinek sincs. Valamilyen zsákban viszik el a testeket. Csupasz végtagjaik kilógnak szállítás közben. Borzasztó látvány, s szívem sajog, de örülök, hogy még nem lett úrrá rajtam a teljes közöny. Vérhasban halt meg Gertrúd is, papa húga. Vajon ő is csak így lett elföldelve?
Arról nem is beszélek, hogy odalett szinte az összes ruhánk, azok a gyönyörű sváb szoknyáink... A négy fehér alsószoknyám, a kasmír felsőszoknyám, az ingem. Már csak a fej- és vállkendőmet őrzöm rendületlenül, amikre nagy szükségem van a hideg télben. Amit nem adtunk vagy cseréltünk el élelemért, az is lassan lekopik rólunk.
A csípőmet nyomja a kemény deszkapriccs. Az üres szalmazsák, amin fekszem, nem teszi kellemesebbé a pihenést. Fáradtan nyitom ki a szemem, és veszem tudomásul, hogy megint itt vagyok. Vagy még mindig? Már magam se tudom, hogy mi a valóság és mi az álom... Csak nézem Mártát, ahogy lógatja a lábát az ágyról, és merengő tekintete a távolba vész.
- Mire gondolsz? – kérdezem a dédanyámat.
- A gyerekeimre, Kisvirág. Már két éve itt vagyunk. Alig emlékszem már az arcukra. Biztos sokat nőttek. Vajon hiányzom nekik?
- Biztos, hogy hiányzol! – nyugtatom meg.
- A háborúnak már egy éve vége, talán a férjem is hazament. Remélem, hogy életben maradt és nem esett baja! Úgy érzem egy őscsont vagyok, hogy évtizedeket öregedtem itt, nem csak ezt a két évet – sóhajt. - Mi lesz ha legközelebb találkozunk? Vajon tetszeni fogok még neki?
- Egészen biztosan! – biztatom akkor is, ha tudom, hogy a dédapám hosszú évekig nem megy még haza. – Ilyen, egészen rövidre nyírt hajjal is tetszeni fogsz neki... őscsontikám! – teszem hozzá a végéhez kedvesen.
- Mi az, hogy őscsontikád? – zökken ki közönyösségéből egy pillanat alatt.
- Te mondtad, hogy őscsont vagy – nevetek rá, hirtelen jött jókedvemben.
- Jaj, tényleg, de buta vagyok – nevet most már ő is. – Tényleg én mondtam. Te olyan édes kislány vagy. Jó lenne egy kicsit meglapogatni!
- Egy kis gyömöszölés jót tenne a fiatal csontocskáimnak, őscsontikám – kacagok rá megállás nélkül.
- Jaj, te! Nem csoda, hogy beléd bolondult itt valaki…
- Ugyan, ne is mondd! – tiltakozom elpirulva. – Ahogy most kinézek, azt se lehet tudni rólam, hogy fiú vagyok-e vagy lány.
- Valóban, – néz végig rajtam Márta – egy kis hús jó lenne a csontocskáidra. De ez szemmel láthatólag nem zavarja az udvarlódat. Talán majd pihenőnapon megint teszi a szépet az a jóképű legény.
- Jaj, ne már! – szégyenlősködöm.
- Kisvirágom, itt a halál torkában örülni kell minden nemes érzésnek – fedd meg szigorúan a dédanyám.
- Igazad van…
Ez a két hosszú év elteltével a pihenőnapjainkon már fegyveres őrök nélkül is elcsatangolhatunk a környékre. Mostanra nemigen félnek, hogy elszökünk. Ilyenkor próbáltunk élelmet szerezni. Mindig ez a legfontosabb cél. Ruhánk alatt egy-egy darab szénnel házalunk a közeli faluk kunyhóinál. Próbálunk előnyös csereüzletet kötni. Sajnos nem mindenhol fogadnak szívesen.
Ahogy sétálok Mártával, a dédanyámmal az oldalamon, hirtelen bevillan egy gondolat, ami felett a múltkori beszélgetésünkkor elsiklottam.
- Márta, azt mondtad, hogy már egy éve vége a második világháborúnak.
- Igen – néz rám meglepetten, hogy hogyan is feledkezhettem meg róla.
- De mi már két éve itt vagyunk... Nem értem – mondom ki hangosan a gondolataimat, és a következő pillanatban megszédülök, mintha valamilyen időzavarba kerültem volna... - Egyszerűen nem értem... - Hirtelen elmosódik a környezetem...
7.
„Amikor minden a helyére kerül”
- Nem értem! -mondom ki újra hangosan, immár sokadszorra.
- Mit? - kérdezi anyám.
- Hát az évszámokat – válaszolom, miközben sűrűn pislogok, hogy kitisztuljon a tekintetem, és végre világosan lássak. - Arról volt szó, hogy a második világháború után volt a malenkij robot. De Himesről már 1944-től vittek el embereket. Viszont a háborúnak csak 1945-ben volt vége. Akkor most hogy van ez? Egy kicsit zűrös.
- Mert 1944 októberétől már az ország nagy része volt az oroszoké, pontosabban Szegedet is 44 októberben már elfoglalták. Onnan már vitték az embereket. Tehát ez így nem igaz, hogy malenkij robot csak a második világháború után volt.
- Gyakorlatilag a himesieket 1944-től vitték. Dédi 3 évet volt Oroszországban. Azonban, ha a háborúnak 1945-ben volt vége, márpedig akkor volt, ő nem is tudhatta, hogy a dédipapa nem fog hazajönni, amíg ő kint van. Lehet, hogy végig abban reménykedett, hogy közben ő hazajött?
- Lehet.
- Végül is, amíg odavolt, nem tudhatta, hogy a dédipapa nem jött haza – jutok a végkövetkeztetésre. – Hiszen előbb elvitték, mint hogy hazajöhetett volna…
- Most meg hová mész? – tudakolja, amikor hirtelen a kiskapu felé indulok.
- Mindjárt jövök! – válaszolom odavetve.
- Nem azt kérdeztem… – hallom még a hangját, miközben kilépek az utcára.
Mamáméknak ugyanolyan gangos házuk van, mint nekünk, csak az övék egy kicsit régebbi típusú. A sárga falat festőhengerrel rajzolt minták díszítik, a gázvezeték csövéről muskátlik lógnak le. A mennyezet és az ajtók alacsonyak. Magasabbra nőtt rokonaink, ha meglátogatnak, gyakran beverik a fejüket, ha nem figyelnek. Jobban járnak, ha alázatos főhajtással lépnek be a házba. A dupla ablakok is hagyományosan kisebbek, köztük vígan növögetnek tavasszal a palánták. A gang sárga csempével van kirakva, melyet barna rajzolat díszít. De sokat ültem itt forró nyári napokon mamával! A házzal szembeni parkban játszottunk mi, gyerekek, és amikor láttam mamát a zöld kisszéken, gyakran mellécsücsültem a forró csempére. Kedves, gyermekkori emlékek…
- Sziasztok! – lépek be a kis konyhába nagy lendülettel.
- Szia Virág! Te még élsz? – néz rám papa a jól ismert kérdéssel.
- Még igen – felelek meg neki a szokásos válasszal. - Papa milyenek voltak a sváb szoknyák? Hogy mondják azt?
- Pauschreck.
- Az mi? – kérdem.
- A sváb szoknya
- Jó, de volt több fajta nem? – faggatom tovább.
- Igen. Liszje! – szól be ekkor a szobába mamának, hogy jöjjön ki. – Gyere, segítsél, te ezt jobban tudod.
- Mit? - lép ki az alig százhetven centi magas ajtón mamám.
- Milyenek voltak a sváb szoknyák? Mennyi volt belőle?
- Volt négy fehér alsószoknya...
- Azt hogy hívják svábul? – érdeklődöm.
- Stuereck. És volt egy felsőszoknya, Kaschmerock.
- Kasmírszoknya?
- Igen – válaszolja – hallottál róla?
- Úgy is mondhatjuk – válaszolom sejtelmesen. - És mi volt még? Mi volt a neve a blúznak?
- Jupl. És volt vállkendő, a Hactuch, meg fejkendő a Koptuch.
- A Tuch-ra emlékszem, abban még hordott engem anyu kiskoromban. Olyan volt, mint egy csíkos szőnyeg. Sokáig megvolt, nem tudom mi lett vele. De láttam fényképen is. A Tuch azt jelenti, hogy kendő? – próbálom összetenni a részleteket.
- Igen. De miért érdekel ez ennyire?
- Emlékszel Mama, mondtam, hogy leírom. Fontosak a részletek. Egy „emlékkönyvet” írok, hogy az én gyerekeim és az ő leszármazottaik is ismerjék meg az származásukat, a hagyományaikat, és hogy milyen erős és bátor emberek voltak az ősszüleik.
- Ez igazán rendes tőled! – mondja mama meghatottan.
Csak mosolygok, majd elindulok haza anyámhoz. Vidáman teszem meg az öt háznyi távot, mert a tarsolyomban ma még egy kis tudással több van.
- Őscsontikám... - mondom ki hangosan, ahogy felvillan bennem dédanyám arca...
8.
„Pihenőnap”
Kitavaszodott újra, és mi még mindig a lágerben hajtjuk álomra a fejünket. Amint az idő megfelelő, a kolhoz földjére kell járnunk dolgozni. Tavasztól őszig az összes pihenőnapunkat itt töltjük. Reggeltől alkonyatig. Estefelé szednek össze minket, sorba állítanak, hogy ellenőrizzék, mindannyian megvagyunk-e. El kell számolnia velünk a reggel idekísérő őrnek. Láttam néhányszor, hogy mit tettek a szökött fogolytársaimmal…
A munka a földeken abból a szempontból jó, hogy a ruhánk alatt azért mindig hazacsempészünk valami főznivalót. De répaföld végtelen hosszú sorai néha kétségbeeséssel töltenek el. A sűrűn vetett sorokat fáradtan egyelem. Amikor senki sem figyel, egy-egy zsenge répát megdörzsölök a ruhámmal és, úgy ahogy van, kicsit földesen, gyorsan megeszem. Egy-egy darabot bedugok a zsebembe is. Majd este répalevest főzünk belőle.
- Ó, ha lenne egy kis őrölt paprikánk, mint otthon, akár hamis gulyást is főzhetnénk – suttogom a dédanyámnak.
- Igen, abból, amit Liszikével fűztem fel valaha.
- Márta, te tanítottad a kislányodat paprikát fűzni?
- Igen. Miért, téged nem anyikád tanított? – néz rám csodálkozva.
- Nem, nekem mama tanította.
- Mesélj róla! – kérte.
- Mamáék mindig sok paprikamagot vetnek – kezdem. – Régi, elhasználódott lábosba, vájdlingba, cserepekbe tesznek könnyű, fekete földet és sűrűn teleszórják a magokkal. Hamar kikelnek, mert fóliával le is takarják. Aztán, ha eljön az ideje én kipalántázom őket a hostelre.
- Hogyhogy te?
- Tudod, már idősek, mama nem tud úgy hajolni, ezért ez rendszerint az én feladatom.
- Rendes lány vagy! – dicsér meg.
- Nyár végén aztán leszedjük a termést, és papa több nagy kosárral is behordja a présház elé. Mamának van egy zöld kisszéke, arra szokott ülni, én meg a sámlira, amit a másik nagyapám készített nekem, aki ács. Utána pedig egy vastag, erős tűbe cérnát fűzünk és a paprikákat a kocsányukon keresztül felfűztük. Jó hosszú paprika-füzéreket szoktunk készíteni. Ha sok van már, akkor papa felakasztja a fészer falára, ahol jól kiszárad.
- Szép látvány lehet! – sóhajt.
- Igen, valóban az. A sok piros paprika szépen mutat a fokhagymák mellett. Utána meg, ha kiszáradt, papa ledarálja és bezacskózza. Egész évben elég nekik is, nenéméknek és nekünk is. Amúgy milyen nap van? – nézek Mártára zavartan hirtelen.
- Péntek. Miért?
- Pénteken mama mindig „hévöknédlit” főz – válaszolom, majd egy jólesőt nyújtózkodom, s közben egy pillanatra becsukom a szemem – mintha érezném is az illatát…
***
„Hévöknédli”
Az illatok a tudatomig hatolnak, s ahogy ülök mama konyhaasztala mellett a széken, és ránézek, a dédanyám szemeit pillantom meg az övében. Káprázatos hasonlóság! Anyu pedig ugyanúgy örökölte mamától az őzikeszemeket, ahogy én tőle. Családi örökség.
Mama keze fürgén jár, ahogy a narancssárga műanyag tálban összekeveri a vízben felfutott élesztőt a liszttel.
- Mennyi liszt kell bele? – érdeklődöm.
- Ahány gombócot akarsz, annyi púpos kanál liszt kell – válaszolja.
Szerintem a nagyanyám főz a legjobban családunk nőtagjai közül. Az igaz, hogy leginkább az ősi sváb ételeket készíti, mint például a hévöknédli. Ez a kedvencem, és ha pénteken hagyományosan bab van, akkor gombóc is, és nekem itt a helyem.
Míg kel a tészta, mama egy újságpapír felett megpucolja a hagymát, és vékony csíkokra vágja. Óvatosan, mégis rutinosan jár a keze, közel hetven év tapasztalatával a háta mögött.
- Adsz egy tányért? – kérdezi.
Kiveszem a tányért a konyhaszekrényből, hogy ne neki kelljen felkelnie, és abba teszi a hagymát.
- Szedd le a sót és a cukrot is, és szórd meg! – hangzik a következő utasítás, mint annyi éven át.
Megsózom és megcukrozom a hagymát, hogy levet engedjen, közben előkészítem az ecetet és a tejfölt, ami kell majd még hozzá.
- Így jó? – kérdem és várom a helyeslő válaszát.
Mama helyeslőn bólogat, majd kivesz egy adag babot a levesből, és elosztja egy kislábos és a felkarikázott hagyma között. A kislábosban enyhén, villával lenyomkodja, és egy kevés olvasztott zsírral meglocsolja.
- Add ide le a paprikát! – kér meg.
Miközben egy kevés őrölt paprikával megszórja a zsírt, papa is belép az aprócska konyhába. Azonnal fog egy villát és megkóstolja a hagymát.
- Ebbe kell még kis cukor, Liszje – állapítja meg.
- Tegyél bele még akkor – áll készen mama a válasszal, miközben sürög-forog.
Az újságpapírra pucolt hagymahéjat ráncos kezével összefogja, és a szemetesbe dobja. Közben ránéz a tésztára, ami már szépen megkelt, elégedetten szemléli.
- Lassan jó is lesz – jegyzi meg mosolyogva.
Leemeli a bablevesről a fedőt, és egy nagy kanállal jókora adag tésztákat szaggat a levesbe. A gombócok azonnal feljönnek a felszínre, és jól megdagadnak. Mintha versengenének, hogy melyikük lesz előbb készen.
- Már alig várom, hogy kész legyen! – mondom, miközben a fakanállal segítem őket a forgolódásban.
Öröm nézni is, hát még enni majd! Lassan megfordulnak, majd mama a fanyelű szűrőlapáttal kiszedi őket, és egy serpenyőben megpirítja egy picit. Úgy szeretem, ha finom, ropogós az alja.
- Egy kis só kell rá, akkor finomabb lesz – mondja, miközben megsózza a knédliket pirítás közben.
Papa közben ecetet és tejfölt tesz a hagymás-babhoz. Ez a legfinomabb szerintem a sváb ételek közül, rosszullétig tudnék enni belőle. Neném is a hévöknédliért rajong, mindig meg is kell harcolnom vele, hogy ki kapja a legszebb gombócokat. Persze ő nem főz, leginkább csak a mikrózható ételek a specialitásai. Az igaz, hogy anyu sem készít soha hévöknédlit. én vagyok az egyetlen a családban, aki megtanulta az ősi ételeket. Azt hiszem a főzési kedv kihagyott egy generációt a családunkban.
- Kár, hogy anyu sose főz hévöknédlit – sajnálkozom.
- Anna sem, – utal a másik lányára – de te már tudod – néz rám kis büszkeséggel a szemében.
- Igen, és a többit is meg akarom tanulni, amit még nem tudok – jelentem ki eltökélten.
- Szerintem te főzöl a legjobban a családban – dicsér meg, én meg elpirulok, mint mindig, ha ilyet mond.
- Ugyan! – hárítom el, de valójában nagyon örülök neki, hogy ez a véleménye.
Szeretnék mindent megtanulni tőle, hogy én is továbbadhassam. Remélem a lányaim öröklik a szakácstehetséget, vagy legalább az unokáim. Úgy érzem, hogy fontos elsajátítani a hagyományos konyha titkait, mert része az örökségünknek. Elveszne, ha nem adnánk tovább. Ha én nem tanulnám meg, a gyerekeimnek már fogalmuk sem lenne róla, hogy miről beszélek, amikor azt mondanám, hogy senki se főzött olyan jól, mint az én nagyanyám.
- Megterítek – mondom, majd kinyitom a kredencet, hogy tányérokat vegyek elő. Papa bekapcsolja a rádiót, és megszólal a déli harangszó, akár csak évek óta minden nap. Újra kisgyereknek érzem magamat…
9.
„Remény”
Monoton egyhangúságban telnek a napok a lágerben. Egyszer hallottuk, hogy szerelvényt indítottak Németországba, de azzal csak a nagyon beteg embereket vitték el. De ennek is már egy éve. Eszünk ágában sincs közéjük kerülni, a családunkhoz akarunk hazamenni, Magyarországra. Tavasszal új vonat indult Kelet-Németországba.
- Magyarországra is indul majd vonat? – kérdeztük türelmetlenül akkoriban. – Tényleg hazamehetünk?
- Nyugodjanak meg, az első magyar vonatra felkerülnek! – válaszolta a parancsnok, aki a dédanyám szerint belém volt bolondulva.
Már hogy lenne belém bolondulva? – kérdeztem a minap dédanyámat.
Kisvirágom, – nézett rám kedvesen – aki megismeri a lelked tisztaságát, az mind szeret téged. Min csodálkozol? Különleges lány vagy – a szívem mélyére írták be magukat a szavai.
Ám a hazamenetelben olyan sokszor csalódtunk, nem akartunk hinni a parancsnoknak. Még így sem, hogy tudtam, hogy vonzódik hozzám, és épp ezért őszintének is tűnt. Mindez idáig csak a nagyon betegek mehettek haza. Persze azok, akik túlélték a tífuszt, a skorbutot vagy a vérhast, a krónikus gyomorbélhurutot, a fagyási vagy verési sérülést, tüdőgyulladást. A betegségek egymás után tizedelték az embereket. Előfordult, hogy valakivel még beszélgettünk lefekvés után, hajnalban pedig holtan találtuk. Ilyenkor megesett, hogy nem is jelentettük azonnal a halálát, csak miután kikértük és elfogyasztottuk a reggelijét. Az éhség nagy úr, mondják és én már minden formáját ismerem ennek. Naponta harcolunk az életben maradásért. Azt is hallottuk, hogy a férfiak kutyákat fogtak be, és miután megnyúzták, megfőzték és megették. Ha nem volt más, néha még gazt is ettünk. Csak az veszélyes, mert hasmenést okozhat. Arra pedig nagyon kell vigyáznunk. Bármerre nézek, mindenhol csak a nyomort, a kiszolgáltatottságot, a reménytelenséget látom. A nélkülözés, az örökös rettegés, a lelki szenvedés miatt nem csak fizikailag és érzelmileg, hanem szellemileg is leépülnek fogolytársaim. A rengeteg halál fásulttá tesz mindannyiunkat. A kaszás nem csak állandó látogatója az életünknek, de már lassan barát is, aki megment ettől a földi pokoltól. Az állandó éhezéstől és a nehéz munkától legyengülünk, lassan elveszítjük a reményt, hogy valaha is hazamehetünk. Úgy érzem nincs kiút.
- Itt fogunk meghalni! – sírnak sokan reményvesztetten.
Voltak, akiknek sikerült megszökni, és nem kapták el őket azonnal. De amikor elfogyott az a kevés élelmük is, ami volt, és bekéretőztek egy házba inni… ahogy ki akartak jönni, már ott voltak a katonák és elfogták őket. Sajnálták az oroszok a foglyokat, de nem pártfogolták őket. Ők is nagyon rossz körülmények között éltek. Mindenütt nagy szegénység uralkodott. A társainkat is azért adták fel elsősorban, mert pénzjutalmat kaptak érte. Ez pedig nagyon erős késztetés. Nem csak mi, az orosz parasztok is nyomorogva éltek. Csak egy kis szántóföldjük volt. Mégis, sokan közülünk loptak tőlük. Lassan megszűnik a lelkiismeret és a bűntudat. Nincs más cél, mint életben maradni. Akár az állatok, olyan mélyre süllyednek egyesek. Csak nézem, és csodálkozom, hogy mivé lesz az ember a körülmények hatására. De mindig vannak kivételek.
A parancsnok azonban most nem okozott csalódást. Fogalmam sincs, hogy hogyan, de elintézte, hogy a következő Magyarországra induló transzportra felkerüljek. Hirtelen jött a hír, a katonazenekar indulót fújt, és felsorakoztattak minket. De Márta nincs köztünk. Hol van a dédanyám? Neki kell elmennie, nem nekem!
- Márta! Márta! – kiáltok hangosan, és derűs arca feltűnik a búcsúzók között. – Nem megyek el nélküled. Neked kell elmenned!
- Ne butáskodj! Téged várnak otthon – dorgál meg szelíden.
- Nem, engem senki sem vár. Neked kellene elmenned! – kiabálok vele kétségbeesetten. – Nem érted? Neked kell hazamenned! Menj haza helyettem!
- De miért?
- Mert a kislányod és a kisfiad vár téged! Haza kell menned helyettem! – könyörgök már szinte, és úgy érzem szétrobban a fejem.
Már szédülök az idegességtől, miért nem érti, hogy indulnia kell, mert a dédipapa nem fog még évekig hazamenni, és mamámék egyedül vannak? Nélküle nincsenek biztonságban a gyerekei. A legrosszabbak történhetnek a magukra hagyott gyermekekkel, hiába van ott a nagyanyjuk. De nem mondhatom el… Hogy mondanám el, hogy lehet, hogy meg sem születek, ha ő nem megy haza?
- Indulj! – veszekszem már vele sírva, miközben úgy érzem, hogy széthasad a fejem. – Indulj már!
***
- Ébredj! Virág, ébredj! – hallom a messzeségből, és anyám sürgető hangja hirtelen magamhoz térít az álomból.
- Mi van? Mi van? Mi van? – kérdezem tőle gyors egymásutánjában a sokkhatásként érő hirtelen ébresztéstől. – Milyen nap van? Elkéstem! – mondom kábán, miközben a pulzusom szaporán ver.
- Vasárnap délután, és nem késtél el sehonnan. Holnap nincs munka – válaszolja megnyugtatásul, miközben hűvös kezét a homlokomra teszi. – Rosszat álmodtál?
- A malenkíj robotról álmodtam megint.
- Túl sokat foglalkozol vele.
- Azt olvastam interneten, hogy a foglyok nyelvét dróttal átszúrták, hogy ne tudjanak üvölteni kínzáskor, csak nyüszíteni.
- Ez embertelen, belegondolni is borzasztó. Mire volt jó ez az egész? -kérdi anyám.
- Én is ezt szeretném tudni. Nincs magyarázat ennyi emberi szenvedésre.
- Csak tudnám, hol volt ilyenkor Isten?
- Nem okolhatjuk őt, azért, amit mi emberek okoztunk egymásnak.
- Igazad van. De akkor is… – látom anyám szemén, hogy a múlt nem tűnt el nyom nélkül, még akkor se, ha ő nem élt még abban az időben.
- Anyu, hol van az a nyakláncod, amit a déditől kaptál az esküvődre? - jut eszembe hirtelen.
- A fiókban van, a nagy szekrényben. Miért? – néz rám gyanakvóan.
- Szeretném, ha nekem adnád, te úgysem hordod. És olyan szép!
- Na jó, egyezik bele. De meg kell csináltatni, mert el van szakadva a lánca.
- Majd elviszem ékszerészhez – ugrok fel boldogan, hogy azonnal kiszedjem a piros műanyag tokból.
A tenyeremben tartom anyu ezüstnyakláncát, minden íven egy-egy gyöngyszem… Dédanyámtól kapta az esküvőjére. Milyen szép! Ám hirtelen eszembe jut valami… Felöltözöm, hogy előremenjek mamáékhoz. Még valamit szeretnék tudni a dédivel kapcsolatban.
10.
„Hazafelé”
Lábam ismerősként üdvözli a szürke járólapokból kirakott járdát. A betonnégyzetek közt itt-ott kibújt a tarack és a porcsin. Mariska néni virágoskertje mellett elhaladva megcsodálom a piros tulipánjait, ahogy ragyogó, bársonyos színűkkel dölyfösen bámulnak a nap felé. Egyszer valaki szedett nekem egy egész nagy csokorral, azóta a kedvenc virágaim. Mamámék háza tőlünk az ötödik, a falu eleje felé. Himesháza egy völgyben bújik meg, és dombok veszik körül. Mindig ez tetszett benne a legjobban. Megszaporázom a lépteim, szinte berepülök a kiskapun.
- Hová ez a nagy sietség? – tudakolja papa, amikor meglát.
- Tudod, Papa… egy kicsit összezavarodtak bennem a dolgok.
- Hogyhogy?
- Amikor először olvastam a falunk honlapját, akkor még szerepelt rajta a malenkíj robot. De azóta valahogy megváltozott, és már nincs ott az a rész. Viszont a Magyar Katolikus Lexikonban is olvastam, hogy 1944/45-ben elhurcoltak 84 férfit, 21 nőt.
- Ez így is volt, ahogy már beszéltünk róla.
- Igen, és köztük volt ómama és Gertrúd is – helyeslek. – Viszont az is olvastam, hogy a második világháború után, 1945-ben 676 német nemzetiségű embert köteleztek kitelepülésre, ám utolsó pillanatban a többségük visszajöhetett. Ugyanakkor a honlapon az olvasható, hogy szervezett kitelepítésre Himesházán nem került sor, mégis többen elhagyták a falut és Németországba menekültek. Nekem ez az egész egy kicsit zavaros.
- Olyan dolgokat szeretnél tudni, amikről évtizedeken át nem volt szabad beszélni. Akik mégis megtették, azokat sokszor újra elvitték valahová. Nem biztos, hogy jó bolygatni a múltat.
- Mindegy, végül is már lehet, hogy nem változtat meg semmit.
- Lehet – sóhajt fel, és észreveszem a megkönnyebbülését, hogy nem firtatom tovább a dolgokat.
- Papa, ómama hogy jött haza? Vonattal?
- Igen. Az egyik magyar transzporttal érkezett. Kapott egy barna ruhát, mert a népviseletből már semmi sem maradt. Az orosz katonák egészen Magyarországig kísérték őket. Nagyon soványan jött haza, és alig volt haja, mert előtte kopaszra nyírták. Még emlékszem rá, tizennégy éves voltam akkoriban, öreganyád meg tíz.
- Szóval vonattal jött haza… – mondom.
- Igen, azzal.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy újra magam előtt lássam a dédanyám kedves szemeit…
***
A katonainduló vidáman szólt. A dédanyám kilép a felsorakoztatottak közül, akiket visznek az állomásra, amikor észrevesz. Átölelem, megpuszilom és bátorítom.
- Csak menj, hátra se nézz! – suttogom a fülébe, miközben utoljára ölelem át a vagonok előtt.
- Kisvirágom, neked kellett volna hazaindulnod, még olyan fiatal vagy!
- Ne törődj velem, én hazajutok. Téged viszont már nagyon vár Liszike és Jóska – biztatom.
- Tényleg, hogy megnőhettek már az elmúlt három évben – párásodik be a szeme. – Már alig emlékszem az arcukra.
- Isten veled! Ne sírjál! Minden rendben lesz velem – mondom még utoljára.
- Találkozunk még? – kérdezi.
- Egészen biztosan találkozunk – mosolygok rá jólesően.
Egy orosz őr ránk rivallt, hogy azonnal fejezzük be a búcsúzkodást, vagy maradunk mindketten. Egy csepp könnyet sem hullattam, nehogy visszatartsák ómamát. Csak néztem őt, ahogy bizonytalan lépéseivel megy a vonat felé, mint a madár, akit kiengednek a kalitkájából, és hirtelen nem is biztos benne, hogy tud-e még repülni. A mozdony hosszan, fülsiketítően fütyült, amikor elindult az állomásról.
- Még találkozunk! – suttogom magam elé, miközben karommal utoljára intek búcsút a vonatnak. – Ég veled!
***
A fogságban eltöltött évek az internáltak lelkében és testében maradandó nyomot hagytak. Olyanokat, amelyeket lehetetlen elfelejteni, de mégsem beszélhettek róla. A sebek begyógyulhatnak, de a hegek megmaradnak. Történelemórákon sosem tanultam ezekről a valóságokról, de az időseknek kitörölhetetlen emlékek maradnak. Tananyag vagy élő emlék? A múlt titkai… Közel hatvan év telt el azóta, hogy az utolsó fogoly is hazajött. A nélkülözés és a szenvedés elmúlt. Akik fiatalok voltak és erősek, azok túlélték. Ám rengetegen meghaltak vagy visszafordíthatatlan károsodást szenvedtek. Csak az összetartás és a naponkénti túlélésre való összpontosítás segített életben maradni.
Mi az örökségem? Nem az anyáról lányára hagyott nyaklánc, ami új fénnyel csillog a nyakamban. Nem a föld és nem a ház, amelyben anyám született valaha. Nem anyagi javak, de még csak nem is a nyelv, se az örökül kapott hagyományok.
Az erő az örökségem. Az a megtörhetetlen hit, ami segített dédanyának a túlélésben. Ami napról-napra megújult a kilátástalanság és a reménytelenség ellenére, és megtanította embernek maradni embertelen körülmények között. Ezért tudunk mindig előre nézni, amikor baj ér, hogy leküzdjünk minden akadályt, ami vár még ránk az eljövendő életben. Ez az, amitől mindig bizakodva nézek a jövőbe, bármit is hozzon az.
Ez az erő az örökségem.
~Vége~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése