Meseírási problémáim

Írjak mesét, persze, füstölgök magamban jó szokásomhoz híven. Nem is én lennék, ha nem morgolódnék állandóan. Én nem tudok mesét írni!!! Nem tudásnak pedig nyögés a vége, na jó, tudom, az a nem akarás-hoz van. Na de akkor is. Folyton olyat várnak el tőlem, amire úgy érzem, hogy képtelen vagyok. Ez elég nyomasztó dolog. Érdekes, hogy olyan sok ember van, aki azt gondolja, hogy tudja, hogy hogyan kéne élnem az én életemet. Tudják, hogy mit kéne tennem, hogy mi lenne jó nekem, mi válna a hasznomra és még sorolhatnám. Igazából olyan sokan akarnak jót nekem, hogy örülnöm kellene neki. Csak ne akarnának mindannyian mást... Képtelenség mindenkinek megfelelni.
" - Elvárásoknak megfelelni nem nagy öröm Kisvirágom, olyan vagy, amilyen vagy."
Bárcsak mindenki így gondolná...
Azért megtárgyaltam a klinikai szakpszichológusommal ezeket az elvárás dolgokat, és mondta, hogy ez az erőszaknak egy formája. Mivel olyat várnak el tőlem, amire nem vagyok még felkészülve, és nem vagyok benne biztos, hogy akarom-e egyáltalán. Vagyis nem akarom. Most nem, és utána se biztos. Miért hiszi mindenki azt, hogy tudja, hogy mi a jó nekem? Értem én, féltenek. De nem kéne. Úgy nem nő fel az ember lánya, ha állandóan féltik. Én már repülök, csak még senki sem látja. Biztos, mert még csak az álmaimban. De onnan már csak a következő lépés a valóság. Persze nyuszi vagyok, lehet, hogy sosem merek majd igazán repülni, mert nem merem megmutatni, hogy micsoda pompás szárnyaim vannak... Pedig vannak! Én már látom... Titokban már repültem is... csak meg ne tudják. :)

Szóval írjak mesét... mintha az olyan könnyű lenne. Másfél éve többnyire állattörténeteket írtam, de ezek mind igaz történetek voltak. Nem nevezném igazán mesének őket. De úgy fél év után elkezdtek megjelenni a Pets - Magazinban. Ez nagy örömmel töltött el, és növelte az önbizalmam, ami nincs. Ebben volt az első: http://www.pets-magazin.hu/index.php/archivum/89-lapszam/295-17-szam

Abban az időben, amikor ezeket írtam, azt gondoltam, hogy csak olyan történetet tudok írni, amik valóban is megtörténtek. De unokahúgom hercegnős rajzfilmjei hatására írtam pár kis hercegnős firkát, mert hangulatba hozott. Azonban az egyik után csúnyán leszúrtak, hogy nagy galádság itt abbahagyni. Mondom, hát azért van a fantáziátok. Na, hogy erre mit kaptam... Úgyhogy folytattam... vagy 12 része lett. Itt is megtalálható Kőszív király néven. Még az első cikkeim között. Bár utólag visszatekintve elég giccses, de élmény volt együtt írni az olvasókkal. És innentől kezdve írtam pár sorozatot, amolyan lányregényest, de a csajok élvezték, én pedig egy idő után rájöttem, hogy tudok írni olyat, ami nem valóságos történet, hanem csak fantázia. Azért mindegyikben benne voltam, valóságos volt többnyire a helyszín, így nem mondhatom, hogy teljesen kitalált mindegyik. Na de ezek nem nevethetők mesének... lányregények csupán, olcsó ponyva. De szerettem, és azért mert láttam rajta keresztül valamit... azt, hogy mire vagyok képes. De visszatérek a meseíráshoz, mert szeretem a kihívásokat...

Meseírás... gyerekkoromban szerettem a meséket, rengeteget olvastam. Na jó, még most is szeretem, megvallom. De írni? Egy barátom azt mondta, hogy nagyon jól tudnék írni gyerekeknek, mert olyan rácsodálkozós vagyok. Azt hiszem még mindig nem sikerült felnőnöm igazán. De óriási különbség van az írás és az olvasás között. Vagy nem?

Meséltem már nektek Papucsról? Papucs egy fekete fiúcska, fehér mellénykével és tappancsokkal, mit a mellékelt ábrák mutatják. Papucs ugyanis egy nyuszifiú. Én vagyok a mostohája, ugyanis a szülei meghaltak. Vagyis én vagyok az anyukája. Egyik éjjel négyszer kiugrott a dobozból, és rendszerint már újra kiugrott, mire visszaültem a fotelbe. Negyedszerre megelégeltem a dolgot és az ölembe vettem. Nem járja, hogy nem tudok miatta csetelni. Először csak reszketett az ölemben, majd amikor rájött, hogy milyen jó helyen van nálam, kiterült, és elégedetten szuszogott.
- Papucs! - becéztem, miközben simogattam...

Hideg, esős idő volt aznap, amikor Papucs megunta a szobafogságot és kereket oldott. Az ég szürke volt a felhőktől, de őt se ez nem érdekelte, se az, hogy vizes lesz a lába a fűben, és sáros a bundája a cuppogós pocsolyákban. Fürgén szedte a lábait, mielőtt az anyukája észreveszi...
- Papucs megint kiszökött a szobájából! - panaszkodik nyúlanyóka.
- De miért csinál ilyesmit? - néz rá aggódva Sharon, a cicaasszony.
- Biztos, hogy azzal a rosszaság Hudinivel találkozzon. Mindig bajba sodorja az én kicsi fiamat...
- Hudini, az a kis vörös bundás?
- Bizony, a szomszéd erdőben lakik a nagy tölgyfa odvában.
- Megértem, hogy aggódsz, Hudininek megveszekedett híre van, és tényleg mindig bajba kerül - ért egyet vele Sharon asszony.
- Múltkor is azt történt, hogy...

Nincs több alvás!

Meglehetősen keveset alszom mostanában. Ez az egyik tünete egy teljesen hétköznapi betegségnek, így nincs min csodálkozni. A tünetek a betegség súlyosságának mértékével fordított arányban csökkennek. Vagyis minél betegebb vagyok, annál kevesebbet alszom. És fordítva. Természetesen a végső kimerülés felé haladva is többet fogok aludni, nem kicsit komplikált a helyzet.
Ma páros számú alvásórák után viszonylag kipihenten ébredtem. Fogalmam sincs miféle óra működik bennem, hogy sose legyen megfelelő számomra a páratlan idejű alvás. Aludni amúgy is párban jó - a szerző megjegyzése. Amúgy látszik, hogy teljesen ki vagyok pihenve... azonnal le is fekszem, de akkor hajnalban megint ébredek, és az idő tájt nem sok mindenkivel lehet itt vagy amott beszélgetni. Bár egy kitartó új ismerősöm, nemrégiben felkelt hozzám az időközben rendszeressé váló négyórai ébredéseimre, amikor hatkor nem talált meg a szokott időben, hogy szórakoztasson. Mondtam neki, hogy azért nem lát online reggelente, mint még pár napja rendszeresen, mert akkor nem még, hanem már újra alszom. Azóta megint átállítódtam. Mostanában éjjel csíp el. Vagy meg. Vagy mit tudjam én. Követhetetlen vagyok.

Na szóval... ma felébredtem reggel nyolckor, nem is merem elárulni, hogy hány órai lefekvéssel tudtam elérni, hogy ilyen sokáig aludjak. Mindenesetre sikerült a pontosan páros számú alvásóra, így frissen ébredtem. Azonban tíz óra magasságában visszabújtam az ágyba, pedig csak ebéd utánra terveztem a szundit. Lehet, hogy jobb is lett volna...

Ikerlányoknak adtam életet... két barna szemű, és barna hajú csepp gyönyörű kislány. Rebekának és Ráhelnek neveztem el őket.
Az intézményben, ahol életet adtam nekik nagy volt a forgalom. Egyszer csak fekete ruhás és kék kendős férfiak lepték el inváziószerűen. Arcukat fekete maszk fedte. Próbáltam a lányokkal kimenekülni egymagam, de előtte még egy hasszorító fűzőt kötöttem magamra a mosdóban, amit a barátnőm is használt a szülés után. Innen mentem a lányokért, és a karomba véve őket, próbáltam kijutni az ajtón. Egy fekete alak az utamat állta.
- Nem mehet sehová! - szólt rám.
- Tisztába kell tennem a lányaimat - válaszoltam.
- Azt a mieink is meg tudják tenni.
- De szoptatnom is kell.
- Akkor menjen! - kelletlenül kiengedett az ajtón.
Még két fotocellás ajtón kellett keresztüljutnom, mindezt úgy, hogy a lányaim a karomban voltak és senkinek nem néztem a szemébe, hogy ne találják ki a gondolataimat.
Amint kijutottam észrevettem, hogy az egyik fekete fickó követ. A lányokat elrejtettem egy biztonságos helyre - legalábbis szeretném ezt hinni, mert utána nem láttam őket...
Futásnak eredtem, és a férfi futott utánam. Nem voltam elég gyors, ezért egy motorra felpattantam és azzal menekültem tovább. Hallottam a csikorgó kerekeket, de a nyomomban volt. Házak hátsó udvarába jutottam, kerítésen ugrottam át, de követett a férfi mindenhová. Végül egy farakás tetején próbáltam továbbjutni, amikor alulról elkapta a miniszoknyám alját és lerántott magához a földre.
- Szeretlek! - mondta, és átölelt szorosan.
- Én is! - válaszoltam és a nyakába bújtam, úgy öleltük egymást.

Aztán felébredtem...

/Megjegyzés magamnak: Ez volt az első álmom évtizedek óta, amikor képes voltam álmomban valóban elfutni. Nem estem el, nem kezdtem futás helyett repülni az elesést követően, mint minden más ilyen esetben. Futottam. Mostantól képes vagyok a futásra. Valami megváltozott./