Foltos és Kormos - hajnali ébresztő

A kutyaugatást egyre hangosabbnak hallom hajnalban, amikor felébredek álomtalan álmomból. Miközben magamhoz térek, próbálom azonosítani a vad csaholást. Hallgatózok. Két távolabbi hang veszekszik, néha egy-egy sírósabb nyüszítéssel tarkítva az ebvitát. Ám mielőtt aggódni kezdenék, fülembe jut a két kölyök közeli, izgatott vakkantása. Megnyugodtam, Foltos és Kormos itthon vannak. Felkelek, hogy kinézzek az ablakon, de olyan párás, hogy nem látok át az üvegen. Így csak sejtem, hogy Eper és társa jár a környéken, a Beagle lány és egy tacskó méretű, bozontos, sárga szőrű, azonosíthatatlan fajtájú eb.
Eper már tegnap a környéken ólálkodott, biztosan meg akart látogatni minket, -mint nyáron oly sokszor, amikor a gazdája még kint lakott, itt szőlőhegyen, -de nem mert nagyon közel jönni. Foltos és Kormos, három hónapos koruknak minden komolyságával, hevesen őrizték a birtokukat. A határ az ő szemükben azonban elég viszonylagos. Talán már meséltem valamikor, hogy felénk nincsenek kerítések. Félek is sokszor, hogy egyszer elmennek a szomszéd bácsi után, aki rendszeresen eteti őket, ám nem itt lakik, hanem a város szívében, innen jó 10-15km-re. Tegnapelőtt láttam is, hogy indul haza, és Foltosék elkísérik. Aggasztott a helyzet, szóltam a férjemnek, hogy hívja őket vissza. Ám mondta, hogy semmi ok az aggodalomra, csak a szomszéd telek széléig kísérik őt, onnan visszafordulnak, már nem először látta. Fél perc múlva magam is megfigyelhettem. Először csak a kis fehér kutyafarok kunkorodott ki a szurdokszerű útról, ami pont egy ebmagassággal fut alacsonyabban a földjeinknél, majd a következő pillanatban Foltos, nyomában Kormossal, felügetett a telkünkre. Csupán az ő szemükben létező határig, a szomszéd birtokáig kísérték őt.
Mostanában zajlik az élet Foltos és Kormos életében. Jelenleg abban a korban vannak, amikor mindent széthordanak, ellopnak, megrágnak, szétszednek, és még sorolhatnám. Mindent biztonságos magasságban kell tartanunk, a gumicsizmától a fűrészig. Egyik nap egy zacskó fehér port hoztak haza valahonnan, amit nem tudtunk beazonosítani, hogy vajon növényi tápszer vagy gyomirtó, esetleg más lenne. Szerencsére nem szedték szét, így egészben maradt a zacskóban, el is vettük tőlük, mielőtt baj lenne. A kerti cipőmről sem beszéltem még, amit már sokadszorra szedtem össze innen-onnan, szerencsére nem szétrágva, csak elhordva. Elrágcsálva a férjem, Gábor tornacsukája lett, de annak már amúgy is annyi volt. Éppen aktuális újat venni, persze majd tavasszal, mert addig még sokszor megehetik. Szétszaggatásra került még a kerti vízszivattyúnk vezetéke és doboza is, természetesen a jótállással együtt. Az elhatározásunk egyre erősödik, hogy március elején, mielőtt a kerti munkákat a szomszédaink elkezdik, kerítést kell készítenünk a házunk köré, hogy ne a kutyáinkra fogják, ha az őzek kikaparják a vetéseiket. Bizony van bosszankodni való a "gyerekekkel", de ha reálisan nézzük a dolgokat, akkor a gazdik dolga rendet tartani, legalább ösztönzően hatnak ránk. Mindenben van valami jó.
Lassan egyre világosabb lesz a személyiségükben megnyilvánuló különbözőség is... De, erről majd legközelebb mesélek, addig még nőnek egy hetet...

Folytatás következik...

Vivien 2.rész

Vivien bemutatta egymásnak a barátnőjét, Kittit és Csongort. A lány alaposan szemügyre vette a férfit. A kedélyes ismerkedés után Csongornak indulnia kellett.
-Máris mész? -kérdezte Kitti.
-Igen, megígértem Andrásnak, hogy elmegyek vele új kocsit nézni. Sajnos nem maradhatok lányok.
-Így már érthető, de azért majd még találkozunk?
-Egészen biztosan -ígérte a férfi, majd el is indult.

Vivien tétován nézett utána, majd a barátnője felé fordult.
-Mostanában nagyon keveset találkozunk.
-Ezek szerint nem olyan sűrűn látogat meg?
-Nem, azt hiszem nem. Azt mondta, hogy nagyon sok elmaradt munkája van.
-Mondta, hogy nem fog jönni?
-Nem, azt nem. De talán... így sikerül kiszeretnem belőle...
-Komolyan beleszerettél?
-Igen -sóhajtott Vivien.
-Úgyis visszajön idővel, de ha nem, akkor is tudsz vele beszélni, telefonon, vagy ilyesmi.
-Igen, tudok, sőt... mondtam is neki, hogy majd beszélhetünk, ha ráér.
-Hát akkor?
-Csak az... olyan... kevés. Bár, hosszú távon nekem jobb, ha lazul a kapcsolat, csak most nagyon nehéz, mert rettenetesen hozzászoktam.
-Olyan könnyű lenne tanácsokat osztogatni, de mindegy mit mondok, mert neked kell megküzdened önmagaddal...
-Talán ő is érzi, hogy küszködök -gondolkodott el Vivien.
-Biztosan, talán csak időt akar hagyni.
-Csak, tudod, Kitti... olyan nehéz, mert hiányzik, és olyan lehangolt leszek már nélküle.
-Jobb lenne, ha tisztáznád vele, mielőtt baj lesz!
-Mit tisztázzak?
-Mindent.
-Hogy szeretem, minden akaratom ellenére?
-Beszéld meg vele, a depidet is, és igen, hogy szereted...
-Szerintem tudja, hogy szeretem, de nem tudom, hogy mennyire veszi komolyan, és nem vagyok depis, csak hiányzik.
-Szerintem komolyan veszi.
-És mégis, mit mondjak neki?
-Nem tudom... Te tudod, miről szoktatok, és hogyan beszélni. Sződd bele!
-Nem akarom, hogy lekötve érezze magát, vagy, hogy megfojtom.
-Aha...akkor csak szenvedj. Jobb így neked?
-Nem, de mi értelme beszélni vele?
-Én azt tenném, még ha el is riasztanám...de hát ez én vagyok! Nem szeretek sokáig szenvedni. Nem vagyok mazochista.
-De tényleg félek, hogy elriasztom. Nem értem magam...
-Miért?
-Eddig attól féltem, hogy kötődök hozzá, most pedig attól, hogy elveszítem. Teljesen össze vagyok zavarodva.
-Hát, Vivi, ez a szerelem...
-Ó, te bölcs barátnőm! Mihez is kezdenék nélküled?
-Hát, fogalmam sincs... De szívügyekben én többet tudok... Erről jut eszembe, hol van az én Dávidom?
-A szobájában, későn jött haza az éjjel.
-Csavargott?
-Tudod, a barátai mindig elcsalják, de hát ez a normális.
-Nincs barátnője? -csillant fel Kitti szeme.
-Tudtommal nincs, nemrég szakított.
-Talán meg kéne vigasztalnom... -merengett Kitti.

A két lány kuncogva nyitott be Dávid szobájába. A fiú hason fekve aludt, magához szorítva a kispárnát. Vivien nesztelenül ikeröccse ágyához lépett, majd a következő pillanatban elkapta a talpát, hogy kegyetlenül megcsiklandozza...

Sűrű, áthatolhatatlan köd ereszkedett az egész világra ezekben a november végi napokban. Tejfehér takarójával mindent beborított, és a ködszitálás átnedvesítette még a lelkét is az embernek. Vivien kétségek közt gyötrődött a szobájában. Már több mint egy hete nem hallott Csongorról, és hiába hívta telefonon is, a férfi egyszerűen nem vette fel.

Talán meggondolta magát, érthető, hogy nem akarna ilyen kis bolonddal foglalkozni, mint én -gondolta magában elkeseredve.
Ahogy a konyha felé indult, hogy készítsen magának egy forró, almás-fahéjas teát, hangokat hallott...
-Tudja már? -hallotta az anyja hangját.
-Nem, ragaszkodott hozzá, hogy ne mondjuk el neki.
-Vivi biztosan tudni akarná.
-Nem lehet, Csongor megígértette velem, hogy nem mondom el neki.
Vivien kicsit elszégyellte magát, hogy hallgatózik, mert sosem csinált még ilyent. Hirtelen be is lépett a konyhába, hogy kérdőre vonja a szüleit.
-Mit nem szabad tudnom?
-Vivien, kislányom...
-Apa, légyszíves ne titkolózzatok!
-Nem mondhatom el...
-Miért?
-Csongor nem akarta, hogy aggódj.
-Apa, ez butaság! Mondd már el kérlek, hogy mi van, mert nem bírom már...
-Áron, ne kínozd már tovább a lányunkat, kérlek! -szólt az érdekében Izabella is.
-Apa, légy szíves! -könyörgött most már Vivien.
-Hát... -viaskodott magával a férfi.
-Apa...
-Csongor... kórházban van.
-Jaj! -ijedt meg Vivien. -Melyikben?
-Itt, Mohácson, a sebészeten.
Vivien nem várt további válaszokra, szélsebesen összeszedte az iratait és a kocsipapírokat, majd kabátot húzott és már indult is, hogy meglátogassa a férfit.
-Vivi, nincs nagy baj... -mondta az apja, de ő ezt már nem hallotta.

Vivien zakatoló szívvel lépett be a hatágyas kórterembe. Az ablak melletti ágyon feküdt Csongor, sápadtan és törődötten. Vivien nesztelenül közelebb lépett. Ebédidő lévén a többiek nem voltak a szobában. A lány félt, hogy valami nagy baj van, ha Csongor alszik ebéd helyett, nagyon aggódott érte. Egy fehér, fém széket húzott az ágy mellé, és megfogta a férfi erőtlen kezét.
Talán kómában van? Miért alszik? -kergetőztek benne a vadabbnál vadabb gondolatok.
-Csongor, hallasz engem? -kezdte. -Mi van veled? Miért titkoltad előlem, hogy baj van?
Figyelte, de semmi reakciót nem látott a férfi fehér arcán.
-Sajnálom... sajnálom, hogy nem tudtam időben elmondani, hogy mennyire szeretlek. Igazad volt mindenben, nem menekülhetek az érzéseim elől... És nem számít, hogy mit tettek az őseim, vagy, hogy mennyire forró vér folyik az ereimben, mert én más vagyok. A saját életemet kell élnem, nem befolyásolhat a múlt... nem maradhatok magányos, csak mert a nagyanyámnak három férje is volt, attól nekem nem kell apácának mennem, ha nem akarom követni a példáját. Hallgatnom kellett volna a szívemre, amíg még nem késő... Csongor... kérlek ne halj meg! Szeretlek...
Vivien a férfi ágyára hajtotta a fejét, könnyek szántották az arcát.
-Ne...ne sírj! -szólalt meg ekkor erőtlen hangon a férfi.
-Csongor! Te... jól vagy? -kérdezte a lány meglepődve.
-Most már sokkal jobban, hogy látlak -mondta gyenge, de mégis határozott mosollyal.
A szemében titok bujkált, ami őszinte örömmel keveredett.
-Mi történt veled?
-Volt egy régi törésem, ami rosszul forrt össze, azt tették helyre -mondta, teljesen kimerülve a beszédtől.
-Azt hittem, hogy meg fogsz halni... -vallotta be a lány.
-Csak altatásban voltam, még most ébredezek.
Vivien megkönnyebbülten sóhajtott, majd ijedten nézett rá.
-Mióta vagy magadnál?
-Pont elég ideje, hogy most nagyon boldog legyek -mosolygott sejtelmesen.
-Jaj, te!
-Örülök, hogy tisztába jöttél magaddal.
-Örülsz?
-Igen, és annak is, amit utoljára mondtál...
Vivien szégyenlősen elpirult.
-Komolyan mondtam, nem csak azért, mert azt hittem, hogy meghalsz...
-Tudom, de legalább előbb elmondtad -szorította meg a kezét a férfi.
-És most mi lesz?

Vivien egyedül sétált a szőlősorok között, már rég lehulltak a levelei, alig maradt valami a fákon is. Tekintetét a távolba szegezte, látta az ég kékjét, a dombok fáradt zöld lankáit, a felszántott földek zsíros, barna földjét, és arra gondolt, hogy mennyire szeret itt élni. Eszébe jutott, mit mondott neki Csongor arra a kérdésére, hogy és most mi lesz? Nem tudta, vajon képes lenne-e követni a férfit, és vele élni, de mindennél jobban szerette őt. Mégis tétovázott. Csongor arra kérte, hogy tartson vele, de a lányt riasztotta az a vándorélet, amit élt a férfi. Ám soha, senki után nem kínozta még így a vágy és a szerelem. Nem tudta mit tegyen, nem akarta megváltoztatni őt, de félt, hogy nem tudnának együtt élni, hiszen annyira különböznek. Úgy érezte az otthont teremtő ösztöne éppen annyira élt benne, mint a kalandvágy. Ez a kettősség lassan felőrölte minden erejét és ellenállását. Betöltette az érzés, hogy nincs számára menekvés, a sorsát vállalnia kell.

Már késő délután volt, amikor az ismerős kocsi bekanyarodott a tanyára. Viviennek máris szaporábban vert a szíve, ahogy meghallotta csapódni az ajtaját. Kezét a mellkasára szorította, hogy lelassítsa az eszeveszett kalapálást a bensőjében.
-Szia! -köszönt rá Csongor kisfiús mosollyal.
-Szia!
-El akartalak hívni Andrásékhoz. Van kedved jönni?
-Igen, máris öltözök, de... te vezethetsz gipszben?
-Hát, csak óvatosan.
-Akkor, mi lenne, ha én vezetnék?
-Az én kocsimat?
-Igen... ha bízol a képességeimben...
-Nem bánom.
-Hm... ez nagy kiváltság, ha jól sejtem -somolygott a lány.
-Az bizony, tessék kiérdemelni -mondta Csongor, miközben egy elszabadult, rakoncátlanul göndörödő hajtincset simított a lány füle mögé.
Vivien megborzongott az érintésétől, ragyogó szemekkel nézett rá.
-Igyekszem...
-Tudom -nyugtatta meg a férfi, majd megszorította a vállát. -Induljunk akkor.

Vivien izgatottan fordította el a Hondában a slusszkulcsot. Minden olyan nagy és férfias volt az autóban. Egészen kicsinek érezte magát benne.
-Ez egészen más, mint az én kis Škodám...
-Á, minden ugyanott van benne -próbálta nyugtatni Csongor az anyósülésről.
-Persze csak sokkal nagyobb... és mennyivel erősebben kell nyomni a kuplungot is! -csodálkozott.
-És a féket is, próbáld meg! -javasolta a férfi.
-Hú, tényleg... hm... férfias kocsi.
-Tetszik? -kérdezte Csongor, és közben elcsodálkozott magán, hogy mennyire számít neki a lány véleménye.
-Nagyon!
-Örülök -mondta, s közben bekötötte magát.
-Na, akkor kapaszkodj! -nevetett a lány pajkosan, majd gázt adott.

Tíz perc múlva már Himesházán is voltak, Vivien remegő lábakkal szállt ki a kocsiból.
-Csongor, ez nem volt semmi, a lábam is remeg, mint a kocsonya.
-És milyen érzés volt vezetni?
-Nagyon jó, fantasztikus az az erő, ami van benne! Nem féltél mellettem?
-De, egy kicsit...
-Nahát, micsoda meglepetés! -szólt András, amikor meglátta együtt a fiatalokat. -Mi járatban vagytok?

András érdeklődve nézte a fiatalokat, látta az unokahúgán, hogy valami nagyon emészti. Már ötéves kora óta ismerte, minden gondolata világos volt előtte, az pedig teljesen egyértelmű volt, hogy a lány nagy lelki válságban van. Hiába mosolygott Csongor mellett, és fogadta el látszólag a közeledését, ez semmit sem számított. András már jobban tudta, mint bárki, hogy a lány, ha akarta, akkor a összes érzését ki tudta zárni, és olyan tettekre volt képes, ami mindenkit meglepett. Amire senki sem gondolt volna. Akár szerette Csongort, akár nem, ez nem befolyásolta a cselekedeteit, bármikor képes volt hűvösen dönteni, még úgy is, hogy tudta, fájdalmat fog okozni önmagának és másoknak. Kíváncsi volt, mi jár a lány fejében.

Pár óra múlva, miközben Apollónia burgonyahámozásra fogta be Csongort az ebédhez, András Vivienre nézett, és a szemével jelezte, hogy menjenek ki beszélgetni a teraszra, ahol nem hallja őket más.
-Vivien, egész végig figyeltelek... szereted Csongort?
A lány szemlesütve válaszolt:
-Igen, de ő lehet, hogy nem vesz komolyan.
-Honnét tudod, hogy mit gondol komolyan, és mit nem?
-Hát... megérzés. De azt hiszem tényleg beleszerettem, már senki másra rá sem nézek. Ez a legnagyobb baj... hűséges lettem hozzá. Ezért tudom, hogy baj van.
-Miért lenne ez baj? -vonta fel a szemöldökét a férfi.
-Mert annyira különbözünk. Nem köthetem le. Hiába szeretem, el fogom engedni. Pedig tényleg szeretem, mint még soha senkit.
-Én már mióta mondom.
-Te előbb tudtad mint én? -csodálkozott a lány. -Miből? Én akkor jöttem rá, amikor mindenkit leráztam.
-Hát nem megmondtam, hogy nem értelek?
-Nem értetted, hogy miért akarom lelüldözni magamtól ilyen eszeveszettül, arra gondolsz? Akkor még fogalmam sem volt róla...
-Én pedig már sejtettem, meg akartad óvni tőle a szívedet -mondta megértően a nagybátyja.
-És most se mindig szeretném tudomásul venni, de az veszélyesebb, ha önmagam elől is titkolom.Talán, ha bevallom, hamarabb elmúlik... -merengett.
-Kinek vallod be? Azt mondtad, Csongorral megbeszélted!
-Magamnak kellett előbb bevallanom. Vele is megbeszéltem. Neki már akkor mondtam, hogy szeretem, amikor még nem tudtam, hogy ez ennyire komoly. Akkor még nem jöttem rá, hogy minden szavam igaz. De most mindent tisztáztunk.
-Mindent tisztáztatok? Ha kérdezhetem, mégis mit? Hogy szereted, oké. Aztán, hogy elmennél Vele? Vagy mit?
-Hogy szeretem, de ennek ellenére is bizonytalan vagyok magamban.
-Hát, nem csodálom, hogy megőrjíted ezzel az állandó bizonytalankodásoddal. El kell végre döntened, hogy mit szeretnél.
-Azt akarja, hogy éljek vele -vallotta be Vivien.
-Mi tart vissza?
-Félek, hogy a végén elhagy, mert nem leszek elég neki. Ő sokkal kalandosabb életet él, mint amit én nyújtani tudok a számára -nézett rá reménytelen tekintettel.
-Tudod, hogy ez butaság.
-Miért?
András szeretetteljesen nézett a kedvenc unokahúgára, majd mélyet sóhajtva belefogott:
-Soha nem tudhatod, hogy mit hoz a jövő. De ha örökké a félelmeid irányítanak, a végén egyedül fogsz maradni. Persze, elveszítheted, de ha meg sem próbálod... Különben is, kérdezted őt már ezekről? Hogy ő milyen életet szeretne? Vagy eldöntötted helyette, hogy mit akar majd?
-Olyan undok vagy! -jelentette ki durcásan a lány.
-Tudom, hogy fáj, de fel kell ébredned ebből az álomból -mondta szinte már kiabálva a férfi.
-Halkabban! -kérte a lány.

-Mi történik itt, ti veszekedtek? -lépett ki Apollónia az ajtón a hangokra.
-Á, csak kicsit beszélgetünk -mentegetőzött András.
-Azt hallom...
-Nincs semmi baj, Apollónia néni -nyugtatta meg kedvesen Vivien a nagynénjét. -Csak eszmecserét folytattunk, és túl hevesre sikerült.
-Értem, inkább gyertek, Csongor nem bír még igazán krumplit hámozni.
-Szegény gyereket befogtad? -mosolygott már András a feleségére.
-Milyen gyereket? Meglett férfi... -tiltakozott Apollónia.
-Hm... a férfiak tanuljanak meg főzni, ha nem akarnak kiszolgáltatva lenni egy asszony kegyének -mosolygott derűsen Vivien Csongorra.
Ám a férfi a lány mosolya ellenére is érezte, hogy valami baj van...

A nap már alábukott a látóhatáron, narancsos színnel borítva az ég alját. Csongor és Vivien karonfogva sétáltak a hegygerincen. A lombjukat vesztett fák szomorú látványt nyújtottak volna, ha nem lenne meg bennük a jövő ígérete. Azonban a duzzadó virágrügyek álmosan várták a tavaszt. A lány homlokát kusza gondolatai barázdálták. A férfi hirtelen megállította és maga felé fordította, majd az álla alá nyúlt, hogy könnyegén megcsókolja. Vivient áramütésként érintette az érzés, egész testében megborzongott. Csongor zöld szeme igézően hatott rá, lelke legmélyében megmozgatva az izzó szenvedélyt, ami csak arra várt, hogy valaki lángra lobbantsa.
-Tudom, hogy félsz -suttogta a férfi.
-Igen?
-Igen, mindent tudok rólad. De se a nagyanyád sorsa miatt nem kell aggódnod, se attól nem kell félned, hogy elhagynálak. Én sosem foglak elengedni, sem elhagyni.
Vivien meglepődve nézett a férfi szemébe, még mindig rejtély volt számára, hogy honnan ismeri ilyen jól szíve minden titkát és félelmét.
-De, Csongor... én...ez nem olyan egyszerű.
-Tudom, te önmagaddal küzdesz. De én már túl öreg vagyok ahhoz, hogy kivárjam, amíg kinövöd ezeket. Egyszerűen bízd rám magad! -kérte.
-Ez olyan, mintha fejet ugranék a Dunába, anélkül, hogy úszni tudnék -tiltakozott a lány.
-Nem olyan rossz az, én ott leszek, és elkaplak.
-Félek...
-Tudom -mondta a férfi, és ujjaival beletúrt a lány hajába, majd közelebb húzta magához, hogy újra megcsókolja.
-Ha azt hiszed, hogy ezzel leveszel a lábamról...
-Nem hiszem... tudom.
-Ó, a magabiztosságod rettentően vonzó -felelte a lány elakadó hanggal. -Mit is mondtál, hogy túl öreg vagy?
-Azt, jól hallottad.
-Hozzám?
-Nem, ahhoz, hogy kikészíts ezzel az állandó bizonytalankodásoddal.
-Akkor inkább keresel valaki mást magadnak? -szeppent meg a lány.
-Nem, dehogy is Vivi, mit gondolsz rólam?! -kérdezte felháborodva a férfi. -Nekem nem akárki kell, csak te kellesz!
-Ó, és mi a terved? -tudakolta meghatódva a lány.
-Az, hogy elrabollak és addig el sem engedlek, amíg igent nem mondasz.
-Igent... mire?
-Arra, hogy leszel-e a feleségem...
-Hát... -akadt el a szava Viviennek.
-Tudom, ez most váratlanul ért.
-Az nem kifejezés.
-És mi lenne a válaszod? -kérdezte a férfi, miközben kevés sikerrel próbálta titkolni az izgatottságát.
-Ezen még nem gondolkoztam... adsz egy kis időt?
-Igen, de ne kínozz sokáig, kérlek!
-Nem, nem foglak...
-Szeretlek -suttogta a férfi, majd gyengéden megérintette az arcát.
Vivien megremegett az érzéstől. Még soha, senki nem érintette meg ilyen erősen a szívét.
-Én is szeretlek... de...
-De?
-De olyan tapasztalatlannak érzem magam hozzád képest...
-Azért van köztünk jó pár év korkülönbség... Kis Vivien, ha arra gondolok... hát néha szégyenlem is magam, hogy ilyen rámenős vagyok, mikor te még olyan fiatal vagy hozzám.
-Ne szégyelld! Nincs rá okod, sosem érdekeltek a korombeli fiúk.
-Tényleg?
-Tényleg, apa nem mesélte?
-Hát mondott valami olyasmit, hogy úgy űzöd őket el magadtól, hogy csak egyszer mernek próbálkozni.
-Hát ez így van, csak te vagy ilyen levakarhatatlan... -nézett rá bájosan a lány.
-Levakarhatatlan vagyok? Na, várj csak... -nevetett a férfi és játékosan megcibálta a haját. -mindjárt megmutatom, hogy mennyire is vagyok rámenős... -fenyegette meg, majd szenvedélyesen az ajkára forrasztotta a száját...
-Akkor talán... inkább máris igent mondok... ha amúgy sincs esélyem... mondta levegőt kapkodva a lány.
-Jól teszed... -majd mikor eljutott Csongor tudatáig, hogy mit mondott a lány, hirtelen megdermedt. -Most igent mondtál? -kérdezte zaklatottan.
-Nekem nagyon úgy tűnt -pirult el a lány.
-Jaj Te, kis Vivienem! -kiáltott fel a férfi és felkapta a lány könnyű testét a földről, hogy szorosan átölelje. -Ígérem, nem fogod megbánni!
-Ne ígérj semmit, csak szeress!

Áron a tűzifát pakolta Dáviddal, amikor meglátta a hegytetőről lesétáló lányát és Csongort. Azonnal feltűnt neki Vivien szokatlan vidámsága és duzzadó ajka, és elég volt egy szempillantást vetnie Csongor elégedett arcára, hogy tudja, végre megtörtént köztük, aminek meg kellett. Apai szívét szorongató boldogság töltötte el, furcsa volt ez az érzés. Miközben elnézte őket, lepergett előtte, ahogy a lánya megszületett, majd felcseperedett és végül felnőtt nő lett. Furcsa érzés volt, mintha megállt volna az idő. A sasszemű Dávidnak is szemet szúrt a fiatalok jókedve, mintha a fellegekben jártak volna.
-Apa, itt valami készül...
-Azt hiszem már meg is történt -felelte az apja.
Izabella ekkor lépett ki a házból, a nyomában Rebekával, a legkisebb lányával. Anyai ösztönével megérezte a változást, és boldog volt, hogy a lánya is megtalálta a szerelmet.
-Na, akkor most rajtad a sor, Dávid fiam -kócolta össze felnőtt fia haját az édesanyja.
-Anya, ne már...

-Vége-

*Vivien történetének most vége, de nemsokára Dáviddal kapcsolatban hallunk még róla... Nem is olyan sokára...

Korhelytől

Rólam...

Ezt egy nagyon kedves barátomtól, korhelytől kaptam... pozitív szemszögből olvassátok! Aki írta szeret engem.
Azért hoztam ide, hogy megmaradjon nekem, mert nagyon jókat nevettem rajta, és mindig örömmel tölt el minden sora.


#2 - korhely - 2009.06.10 - 20:50:45

Nem írok cikket Wildről, mert az a szabályzatba ütközik. De, egy hosszabbacska hsz-t megér, és az a “VALAKI MONDJA MÁR MEG...” topikba kívánkozna legjobban, viszont terjedelme miatt ott nem fér el. Így lett Társalgótéma.Abból is húznom kellett a terjedelem miatt.
Egyszusszra írtam, a hevenyészett stílusért elnézést kérek. Elnézést azért is, hogy csak részlegesen emlegettem fel Wild viselt dolgait! Másért nem.



#1 - korhely - 2009.06.10 - 20:47:52

Wildet nagyon sok támadás éri itt. Megérdemli.
Nem szeretjük, mert sokat ír a háziállatairól. Nem szeretjük, mert túl sok receptet ír. És, nem szeretjük, mert Lovas Éva lapjaiban helyezi el az írásait.

Wild 49 napja regizett a Virtuson. Ez alatt 105 cikket, 1380 hsz-t írt, és 220 cikket értékelt. Lehet, hogy időközben már többet, nem vagyok hozzá elég gyors.
Továbbá, írtak róla nagyon színvonalas, bár szabályzatba ütköző ironikusan karikírozó cikkeket és számos hsz. foglalkozott a tevékenységével.
Miről ír Wild? Kertészeti, növénytermesztési, növényápolási szaktanácsok, haszonállatok és házi kedvencek, életmód, háztartásvezetés, táplálkozás körébe tartozó gyakorlati tanácsok, párkapcsolati tapasztalatok, családalapítás, és még sok mindent kihagytam.

Kapott sok tanácsot is. Egy szakácskönyvet töltsön meg inkább a receptjeivel, ne itt rontsa a levegőt! Az állatoknak pedig kint van a helye, nem a Virtuson!
Sok a recept? Mihez képest? A 105 cikkéhez képest?
Szinte minden hölgy írt már ide recepteket. De, minek? A felejtésnek? Ott vannak eldugva valahol ősi cikkek tengerében. Ezekre esetleg lehet mondani, hogy már haszontalanok, mert azok alapján soha, senki sem fog ebédet főzni, hiszen meg sem lehet találni őket.
Tudod Wild, az ételreceptek egyik haszna, hogy segítenek változatossá tenni az étkezésünket. Ezért, a kritikusaid számára bőven elég lett volna 2 receptet közölnöd! Egyet hétköznapra, egyet ünnepnapra…
Tegyük már félre az ellenszenvünket! A receptek akkor hasznosak, ha tartalmasak, változatosak, sok van belőlük, informatívak és előkereshetőek. Lehet kritizálni! Melyik pontban nem felel meg Wild a magas igényeinknek?
Wild receptjeinek nemcsak a tartalma, de a megvalósítása is kitűnő, újszerű, és igazán felhasználóbarát! Ezekből később egy külön lapot is szervezhet, és akkor igazán a helyükön lesznek.

Súlyosabb kifogások is felmerültek. Ne legyél ennyire állatbarát! Vagy, legyél állatbarát, de ne hozd be a macskádat a Virtusra! Mi megmenteni szeretjük az állatokat. Arról írj, hogyan mentettél meg akár egyet is! Az, hogy Te rendszeresen eteted és figyelgeted őket, az kit érdekel?! Meg főleg, hogy szül is az az állat, meg naponta él…. nagy cucc. Esetleg egy szép visszaemlékezés a szegény elhunyt párára, az mindjárt más! Az érzelem! Bár, ha Te írnád… -nem is olyan biztos.

Az tuti nem jó, amit írsz! Nem is értem, hogyan nem találtam egyetlen javaslatot, vagy építő kritikát a 100+ cikked alatt. Azt itt nem vettem kritikai megjegyzésnek, hogy az ízlésem más, ez a téma nem érdekel, ezért a cikk szar. Ilyenekből bőven van, de ezek esetleg csak a kritikust minősítik. A jó szándékú régebbi tagok ezt pontosan tudják, és ha segíteni szeretnének, akkor a világért sem vetnének be ilyen eszközöket olyan szerző ellen, aki frissen érkezett a körükbe.
Hova tetted a lap színvonalának emelésén fáradozó kritikusaidat?!

Láttam, azt sem tudtad mire vélni, amikor elevenen megsütöttek volna! Jó cikk… -nem? Egyébként tényleg jó! A régebbiek ilyenkor már sírva szaladtak Adminhoz, de Te le ne szedesd! Az írója szerintem olyan tehetség, hogy az első felindulásodat leküzdve, akár büszke is lehetsz! A döntésed saját nagyságodat méri.
Arra határozottan megfelelt, hogy bemutatkozhass. Van a személyiségedben erő és nyugalom, és megvan hozzánk a humorod, ami nagyon kell. Itt a legtöbben szintén ilyen szilárd, optimista és egyenes jellemek. Nem kerül senki könnyen maga alá, a depresszió is ismeretlen. A legjobb formádat kell hoznod, ha fel akarsz érni hozzájuk!
Érdekes volt látni, amint a ledorongoló vélemények után magadban tépelődtél. Tettél néhány jóindulatú gesztust, és barátkozni hívtad az ellenségeidet. Erre volt, aki visszavicsorgott. Érdekes volt.
A csuda tudja, miért húzódtál Lovas Évához, amikor itt mindnyájan szeretünk Téged!? Nem vagyunk Neked elég jók? Nem tetszik a rendszer, vagy mi?!

Na, de temetni jöttem, nem dicsérni… -és megint kiestem a szerepemből. Jöjjön újra a feketeleves!
Túl sokat írsz! Látszik hogy új vagy, nem vagy még tisztában azzal, hogy egy lap nem arra való. Ha szómenésed van, nyiss intrikáló Társagótémát! Ott levezetheted a felesleges energiádat. Nézz körül először, ismerkedj a helyi szokásokkal! Itt a cikkekkel mindenki spórol, ez a tehetség biztos jele, csak akkor szólal meg, amikor homloka rúzsos Múzsája csókjától. Magvas mondanivaló kell ide, kinyilatkoztatásszerű! Talmi firkálmányaidat nézesd át a tapasztaltabbakkal! Legyél tisztában azzal, hogy miről írhatsz, és miről nem! Behoznád a való életet, a saját pitiáner világodat?! Mit képzelsz Te magadról?!
A témaválasztásodból a mai magyar valóság egy élhető alternatívája bontakozik ki. Vigyázz ezzel! Ad abszurdum, még jól is érzed magad a bőrödben. 29 évesen megteremtetted a saját, kicsi világodat, gazdálkodsz, háztartást vezetsz, boldog családi életet élsz, és a magad természetes egyszerűségével kikandikálsz néha a nagyvilágba? Ez legtöbbünk számára egy örökre megvalósíthatatlan vágyálom marad, ne járj rossz példával elöl. Ha legalább netfüggő lennél! Vagy a magyar termőföld fájdalmas sorsát egy panelből dalolnád el nekünk! De, így?! Hamis illúziókat keltesz, talán még hazudsz is.

És, a színvonal! Kérd fel kritikusaidat, hogy mutassák meg írásaikat, és magyarázzanak Neked a bennük rejlő mélységről, amit gyakorlatlan szemed nem fedezhet fel segítség nélkül!
És, még egyszer mondom, ne írj, ne írj annyit! Ez egy lap! Elektronikus médium. Nem fér itt el a rengeteg hevenyészett cikked. Miattad marad majd védtelen a magyar irodalom fellegvára, ha a géniuszok az ihlet percében majd ott állnak befürödve, mert feléled előlük a karaktereket és a biteket.

Mit keres egy ilyen újságíró vénájú teremtés egy lapnál?! Ránk akarsz szégyent hozni?! Ájjá má le!

Foltos és Kormos, avagy a kutya az kutya

Feltartóztathatatlanul közeleg a tél. A fák szemérmesen meztelenkednek a kertben, már csak a birs tudta megőrizni zöld köntösét. A cseresznyefánk is sárga köpenybe burkolózott, de egy-egy helyen már pirosas színt kaptak levelei, és lassan majd ők is megadják magukat a szélnek, és csatlakoznak testvéreikhez az avarban.
Foltos és Kormos életében a napok gyorsan peregnek, ők pedig nőnek-növögetnek. Szinte egész nap a kertben hancúroznak a macskákkal és egymással. Leginkább Sir Kánnal a vörös kandúrkával szokásuk játszani. Rendszerint ketten ugornak rá, így könnyen legyűrik, de azért őt sem kell félteni. Ha a kutyák éppen békésen pihennek, akkor ő kezdi el pofozgatni őket. Pláne, ha a kis farkukat csóválják. Hiszen ez számára ellenállhatatlan vonzerővel bír.



Mégis, amikor reggel a férjem kinyitja az ajtót, -és egyszerre vagy nyolc macska esik be rajta a két kutyán kívül, ezek közül kettő máris az emeleti szobánk felé veszi az irányt, -akkor mire észreveszem Sir Kán és Foltos máris a fotelomban viaskodik a jobb helyért. Természetesen teljességgel figyelmen kívül hagyva azt, hogy én is benne ülök. Miután összerugdosnak kicsit, és Sir Kán felkapaszkodik a vállamra, valamint Foltos megrágja a hajam végét, békés álomba szenderülnek egymás mellett. De ekkor már úgy elterpeszkednek, hogy számomra nem marad hely. Nincs mit tenni, már nem csak Gáborom túr ki a számítógép elől, hanem ők is.
Amikor szép idő van, kimegyek a kertbe, hogy élvezzem az utolsó őszi napsugarakat. Foltos, Kormos és a macskák rendszerint követnek. Nincs is min csodálkozni, egy csapatot alkotunk. Ám a kutyusok nem bírnak magukkal. Folyton folyvást verekednek. Hol csak egymással, hol a cicákkal is. Amikor a lábamnál folyik ismét a harc, akkor rájuk kiáltok. Ekkor rendszerint szétrebbennek, én pedig csak mosolygok magamban, hiszen ugyanúgy szólok rájuk, mint annak idején Anyu kiabált velem és Öcsivel:
-Nem igaz, hogy nem tudtok egy percre nyugton maradni!
Csak mosolygok magamban. Na, gondoltam, ennyit arról, hogy a kutya az kutya, és nem gyerek. És még én néztem furán a barátnőmre, mikor azt mondta, hogy a skótjuhászuk a gyerekük /azóta született egy kislányuk/. Hiszen, amikor csak kicsit rosszak, akkor így morgok velük:
-Kisfiúk, kisfiúk!
Ennyit a következetességemről, a kutya az kutya, csak nem nekem. Látszik is az eredménye, a férjemnek engedelmeskednek, engem meg szeretnek.

Foltos és Kormos

Ő Foltos.



Hideg, süvítő szelekkel végérvényesen beköszöntött az ősz. A diófák lombjukat vesztve meztelenkednek a kert végében, egyetlen éjszaka lehullt sárga ruhájuk. A meggyfa is borostyánszínben pompázik már, csak a derekas cseresznyefa ragaszkodik kitartóan zöld lombjához.

Kiskutyáink, Foltos és Kormos naphosszat kerítés nélküli udvarunkon játszanak. Néha átkukkantanak a szomszédos telekre is, hogy minden rendben van-e. Ők az új őrzői a környéknek.
Mostanában egyre többet, és egyre hevesebben verekszenek egymással. Foltos torokra támad, Kormos pedig lágyékra. Néha már én választom szét őket, amikor az aktuális gyengébb nagyon sír. De persze kell ez a játékos verekedés nekik, hogy megtanulják a harcot. A mániájuk, hogy a lábamnál játszanak, úgy verekszenek. Mivel szeretnek a lábam közelében lenni. De ha már ketten vannak, akkor nem unatkoznak. Egy pár harapást már én is kaptam így. Két tűz közé kerülve kapkodom a lábaimat a csattogó állkapcsok és hófehér fogak elől.



Még nincs egy hónapja, hogy hozzánk költöztek. De máris nagy változásokon mentek keresztül. A két kis gombócból, úgy tűnik, hogy csak Kormos marad tacskó jellegű, a rövid lábaival. Foltosnak viszont az elmúlt időben megnyúltak a lábai. Ő már inkább foxi-szerű kezd lenni. Amikor először mondták ezt róla, még nem vettem komolyan, de az azóta eltelt két hét alatt hihetetlen sebességgel megnyúlt a lába. És ezek a hosszú lábak okozzák a meglepetést reggelente...

Ő Kormos.

Az első ajtónyitáskor máris jönnek befelé, melegedni a házba. A hálószobánk az emeleten van, lakkozott falépcső vezet fel. Foltos pár napja megtett két lépcsőfokot, de nem jött tovább. Kormos nem tudott lépcsőzni. Gondoltam talán tériszonya van, azért nem jön feljebb. Két napra rá Foltos már a lépcsőfordulóig jutott, de ott megint lecövekelt. Ilyenkor nyüszített, én pedig azonnal indultam, hogy visszavigyem a biztonságos talajra.



Ám egyik nap, amikor itt ültem a számítógép előtt, hallom, hogy valaki már megint esetlenül próbálja megmászni a lépcsőfokokat.
-Nem baj, majd visszamegy -áltattam magam.
Ám a következő percben elhallgatott a kis karmok kopogása a falépcsőn, és nem sokra rá valami a lábamhoz bújt. Foltos kis bogárszemeivel rajongva nézett rám, miközben kis popsiját letette. Természetesen én is olvadoztam ettől a rajongástól, na de a kutyáknak azért mégsem kellene feljönni. De elgyengülve az ölembe vettem mégis, ahol el is szundított. Azóta, talán ezt mondanom sem kell, rendszeres szokásává tette, hogy ha nem lát engem a földszinten, akkor feljön értem. Az ölembe kéredzkedik, és szundít egyet. Mint ma estefelé is, amikor a képet készítettem.
Ahogy pedig elnéztem a képeket, megláttam, hogy mi az oka annak, hogy csak ő jön fel, és a tacsilábú Kormos nem. Azok a hosszú lábak! Vajon kire ütött ez a gyerek?