A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Állattörténetek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Állattörténetek. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. április 16., péntek

Benji otthonra talál



Benji egy sötét téli estén lépett az életünkbe mókás kis alakjával. Épp kimentem, hogy behívjam utolsó esti sétájáról Sharont, a perzsakeverék cicánkat. Az est homályában egy kis alakot láttam gubbasztani a kertben, de nem tudtam pontosan kivenni, hogy vajon egy macska, vagy mi is lehet az. Ahogy közelebb hajoltam, s szememet meresztgettem, egy borzas alak körvonalait láttam, arca közepén egy nagy, sötét folttal. Alakja elég ismeretlen volt, pedig ismerem a környék kóbor, félkóbor és gazdis, ám csavargó ebét, macskáját. Még közelebb hajoltam, hátha kiveszek valami arcot a kis alakból, de nem sikerült. Ezért hát így szóltam hozzá:
-Hát te ki vagy?
Abban a pillanatban ez a kis, mozdulatlan alak egy szempillantás alatt a lábamnál termett. Menten kiderült, hogy egy eddig számomra ismeretlen kutya. Akkor els
ő ránézésre elneveztem Benjinek, mivel nagyon hasonlított gyermekkorom egyik kutyafilmsztárjára. Benji tehát berobbant az életünkbe.
Nagyon helyes kutya a Benji, szinte az els
ő naptól ő rizte a házat, elkergette a szomszéd macskáit, az enyémeket viszont nem bántotta. Finnyás sem volt, de nem is lehetett, a bordáit ahhoz túl könnyű volt megszámlálni. Legjobban konyha kövén szeretett feküdni, mélyen lehajtott fejjel. Onnan pislogott fel, gyönyörű, barna, kifejező szemeivel. Máig azt vallom, hogy kevés szebb dolog van az életben, mint egy csodaszép, barna, hű séges és odaadó kutyatekintet.


Mégis volt valami aggasztó vele kapcsolatban. Amikor elmentünk otthonról kocsival, mindig szaladt utánunk, épp úgy mint ahogy ezt gondolnám egy kirakott kutyáról. Ahol mi lakunk ott nincsenek kerítések, így ez elég nagy gond, mert Benjit bezárni nem lehetett. Egy ideig futott a kocsi után, majd elment máshová. Mikor pedig hazaértünk még nem volt otthon, de estére mindig hazajött. Egyik nap vásároltam egy fényképes kulcstartót, abba írtam nevem, telefonszámom, és hogy Benji nálunk lakik egy ideje. Egy héten belül csörgött a mobilom, és bemutatkozott egy férfi, hogy ő Bodri gazdája, és még rajta kívül két pinceszomszédja. Szóval Benji-Bodri, egy sző lő hegyi szabad kutya, csakhogy rajtunk kívül más nem lakik itt télen is. Így mi lettünk a kiválasztottak. Mindig azt mondtam, hogy a kutyák ösztönösen bölcsek, kiválasztják a nekik jó gazdát. Ő pedig minket választott, azon a télen.




Tavasszal már a pinceszomszédunk is rendszeresen kijárt a birtokára. Mindig hozott Blökinek a másik kutyánknak, és Benjinek finom falatot. Már mindig nagyon várták, hogy mikor jön, kaptak tő le cupákos csontokat, kutyaszalámit, mindenféle finomságot. Benji, egy idő után haza akarta kísérni ő t. Eleinte nem engedtem, örültem, hogy végre már nem fut a kocsi után. De egy alkalommal, amikor nem voltunk otthon, Benji egészen hazáig kísérte. Még olyan sokáig sosem ment utána. 10km-t mentek együtt, biciklivel és gyalog, végig a földeken és a városon. Szomorú voltam, hogy elhagyott minket. Kérdeztem is Gyuri bácsit, hogy a kutyája befogadta-e Benjit? Mert volt neki kaukázusi medveölő je. Úgy tudtam. Elmondta, hogy nincs már kutyája, meghalt. Az állatorvos sem tudott már segíteni rajta. És akkor megértettem... Benji tudta, ő megérezte azt, amit mi nem,... hogy mennyire magányos a kutyája nélkül, aki a mindene volt. Vele ment. Ezért ment vele. Most már tudom, hogy az állatok, megérzik azt, amit mi emberek észre sem veszünk egymáson, a magányt, és társul szegő dnek egy életre. És azt is el kell mondanom, hogy Benjinek azóta arany élete van, és bizonyára a legboldogabb kutya.

2010. április 1., csütörtök

CSALFA BANDI NAGY SZÖKÉSE




Egy napfényes tavaszi reggel, amikor etetni mentem az nyulakhoz, azt láttam, hogy nyitva van a ketrecajtó az új baknál, Csalfa Bandinál és a szerelménél, Nebáncsvirágnál, akiket együtt hagytam éjszakára. A lány szépen bent volt a helyén, a fiúnak viszont csak hűlt helyét találtam.
Ez nem az első eset, már előző hete is eljátszotta ezt, akkor is kiszökött Bandikám, és a szőlő sorok között kapuk el, nagy harcok és kergetőzések árán. Akkor azt hittem, hogy én hagytam nyitva a ketrec ajtaját. Azóta nagyon figyelek erre.

De az azt megelőző éjjel egészen biztos, hogy nem hagytam nyitva a ketrecajtót, hiszen emlékszem rá, hogy volt még elég eleségük, így nem is nyitottam ki az ajtót, hiszen vizet kívülről szoktam nekik önteni. Ha egy róka nyitotta volna ki, akkor az nem hagyta volna ott a másik nyulat. A róka mindent visz. Egyszer 12 libánkat ölt meg, és visszament értük, négyesével hordta el az anyaróka, aki alig volt nagyobb egy macskánál. Így ravaszdi őkelmét kizártam a lehetőségek közül.

Nem lehetett más magyarázat erre, mint hogy Csalfa Bandi szabadulóművésszé lépett elő. Nappal a ketrecajtó fölé van húzva egy tető, az árnyékolás miatt, ami megakadályozta az ajtó feltolását. De estére nem kellett annyira előre húznom, mint nappal, így valószínűnek tartom, hogy Bandi felnyomhatta az ajtót és kiszökhetett. Tudom, sokan nem gondolnánk, hogy ilyen fifikás egy nyúl. De közvetlen az első szökése után, etetésnél, amikor kinyitottam az ajtót, és megfordultam, hogy merjek egy bögre eleséget nekik, és egy pillanat alatt kint volt a földön. Még jó, hogy csak egy pillanatra fordultam el, különben bottal üthettem volna a nyomát. Tehát, hűlt helyét találtam. Kerestem a szőlősorok között, de nem volt ott. Lenéztem a kertbe, ott sem volt. Sehol nem láttam. Le is mondtam róla.

Azonban etetéskor Foltos és Kormos, valamint a férjem is kijött segíteni. Egyszer csak szólt, hogy megvan a nyúl.
-Hol? -kérdeztem.
-Itt néz velem szembe -válaszolta a férjem.
Gyorsan félbehagytam az etetést és vad hajszába kezdtünk. Kergettük a ház körül, a bokrok alatt, a pincetetőn, körbe-körbe, míg bele nem szédültünk és ki nem fulladtunk, és amíg be nem futott a szomszéd sufnijába. Ott aztán mindent kipakoltunk, a vödröket, a drótokat, a kacatokat, de jól elbújt, azért a férjem egy bottal kiugrasztotta a nyulat a bokorból, akarom mondani a sarokból, én pedig „reptében” elkaptam a grabancát. A kutyák is hevesen érdeklődtek iránta, alig tudtam őket féken tartani. Izgatott csaholással vettek részt kergetőzésben, de most nem ők voltak a legjobb vadászok, hanem én. Kapálózott szegény Bandi nyuszi, de végül visszakerült az asszonykája mellé. Minden jó, ha jó a vége!

És pár nap múlva mindenre fény derült... Amikor az udvaron metszettem, hallottam, hogy valami nagyon zörög. Odanéztem és láttam, hogy Csalfa Bandi éppen beleharap a rácsos ajtóba, és nagy buzgalommal felfelé tolja azt. Még egy pillanat és már félig kint is volt a teste... De ezúttal nem szökhetett meg...
Sosem gondoltam, hogy ilyen rafinált lehet egy nyúl. Persze, akit Csalfa Bandinak hívnak, legyen is fifikás!



2010. február 26., péntek

EGÉRFARKNYI TÖRTÉNET

Mire való a macska?




Elolvadt a hó, duzzadnak a rügyek a fákon és a cserjéken, madárdaltól hangos az ég alja. Tavasz van. Az olyan emberek, mint én, akiknek a vérében van a föld szeretete, ilyenkor már lázasan vásárolják a vetőmagokat. Vettem is már jó pár csomaggal, és ma be akartam tenni a dobozba, a többi mag közé. Egy kék színű, cipős dobozban gyűjtöm ezeket, aminek két százforintos méretű szellőzőnyílás van egy-egy oldalán. Kivettem a dédanyámtól örökölt tálalószekrényből, és a konyhaasztalra tettem. Ám, amikor felemeltem a doboz tetejét...



Hirtelen nagyot sikítottam, és hátraléptem, ugyanis két szürke egér ugrott ki a dobozból, és kétfelé szaladtak. Sharon ott ült mellettem egy méterre a konyhaszéken, és nyugodtan figyelte az eseményeket. Egyáltalán nem izgatta fel az egerek látványa. Higgadtan nézett rám sárga szemével, mintha csak legyintett volna:
-Á, úgysem tudjuk őket megfogni...



Ekkor beengedtem Kormit, a tini macskák közül az egyik kislányt, akinek ereiben házi macskák vére folyik, és ő azonnal vad szimatolásba fogott. A dobozban volt egy szőrmés, kicsi tűpárna, ami jól átvette az egérszagot, és Kormi azonnal felugrott az asztalra és ráharapott. Fogta a szájában, és morgott, mintha az igazit kapta volna el. Alig tudtam tőle elvenni, de szerencsére én vagyok az erősebb, így nem ette meg a tűpárnát gombostűstől.
-Ej, ki vagyok veletek segítve... -panaszkodtam.



Később kinyitottam a bejárati ajtót, és bejött az összes macska, a szelídektől a félvadakon át a vadakig mindegyik, összesen tízen. De az egereknek már ők is csak hűlt helyét találták. Hiába szaglásztak, hiába keresgéltek...



Még általános iskolás koromban volt két macskám, fekete és tarka. Ők ketten nőstény macskák voltak, s így minden tavasszal anyák is. Rendszerint együtt ellettek, és együtt is szoptattak, néha még helyet cserélve is. Amikor a kölykök már nagyobbacskák voltak, akkor az anyukák sok-sok rágcsálót és madárkát hordtak haza nekik a földekről és a góré környékéről. Mi ketten az öcsémmel gyakran elvettük tőlük az élve hazahozott egereket. Egyik ilyen túlélőt egy hétig az egyik szekrényben tartottam, és kukoricával és burgonyával etettem, mint a hörcsögöt is. De anyu észrevette... Sajnos nem tarthattam meg.
Egy másik alkalommal Öcsi vett el egy egeret az egyik macskától, s a farkánál fogva tartotta, mire az felmászott a saját farkán, megharapta őt, aki ijedtében elengedte. A kis fürge jószág elszaladt, a testvérem pedig keserves sírásra fakadt. Na, nem azért, mert fájt a harapás... hanem, mert megszökött az egér...


http://kisviragostollforgatasok.blogspot.com/

2010. február 19., péntek

Meghitt pillanatok



A tűz vidáman pattog a kályhában, miközben egy tündérekről szóló romantikus regényt olvasok az ágy szélén gubbasztva. Ahogy belemélyedek a könyvbe, szinte észre sem veszem azt a hangot, ami végül mégis csak a fülembe kúszik, mint valami manó mormogása. De végül lehetetlen figyelmen kívül hagyni Sharon elégedett horkolását. Sharon, a perzsa macskám, aki kinyújtózva alszik az ágy közepén.

Bizony, Sharon, nőstény cica létére úgy horkol, mint egy rendes férfi, s ha sötét lenne, tán össze is keverném a férjemmel. De nincs éjszaka, így csak vidáman nézem, majd megsimogatom az oldalát, amitől hanyatt vágja magát, és odatartja a hasát, hogy ott is simogassam. Közben a négy lába az égre mered, azaz a plafonra, és már nem is horkol, hanem dorombol.
-Még! Még simogass! -nézz rám követelőző sárga szemével.
Én pedig engedelmesen nyúlok is már felé, hisz miért tagadnék meg tőle egy ilyen egyszerűen teljesíthető kívánságot? Ujjaimmal máris becézem, s ő elégedetten nyújtózkodik közben.



Ha belegondolok, hogy valaha kóbor jószág volt, és az utcáról szedte össze egy kedves ismerősünk... Sovány volt, kiéhezett, csimbókos bundájú, riadt és bizalmatlan kóbor macska. Most pedig itt van jól tápláltan, elégedetten és teljes odaadással a kezem iránt. Semmi bizalmatlanság nincs benne, amikor az orrát óvatosan az enyémhez dörzsöli egyet jobbról, egyet balról. Ugyanúgy, akárcsak a többi cicával. Ilyenkor néha elgondolkozom, hogy Sharon vajon engem is csak egy macskának néz a sok közül? Jó lenne tudni, hogy mi jár a kis fejében.



Gyermekkoromban mindig szerettem volna érteni az állatok beszédét, de sajnos ez csak a mesében létezett. Viszont megtanultam, hogy mit szeretnének elmondani, mit éreznek és mire van szükségük. Anyu mindig azt tanította, hogy az állatok az elsők, különösképpen azok, amelyek ki vannak szolgáltatva nekünk. Pedig sokszor nem volt könnyű a nyári hőségben, amikor én is majdnem megfőttem, hogy friss vizet vigyek a csirkéknek, a kecskéknek, és bárminek, ami csak megfordult nálunk. De ez megtanított valamire. Mégpedig arra, hogy felelősséggel tartozunk azokért, amiknek tőlünk függ a jóléte, még akkor is, ha ez nem a legkényelmesebb számunkra.

http://kisviragostollforgatasok.blogspot.com/

2010. február 11., csütörtök

Hófúvás után, nálunk...

Gyermekkorom óta nem láttam ekkora havat, mint amit ma reggel a házból a teraszra lépvén. Legalább húsz-harminc centiméternyi fogadott, én ettől elállt a szavam, pedig ez mostanában ritkán fordul elő velem.

Ám, a háziállatok ellátása nem tűr halasztást, s bátran lépek félcipőmben a néhol nekem majd térdig érő hóba. A fehér világ puha és játékra csábító, Foltos és Kormos pedig nyilván kiváló érzékkel észleli ezt a tény, hiszen szinte azonnal nagy hancúrozásba kezdenek. Fel nem foghatom, hogy miért van, hogy állandóan nekem ütköznek a szilaj birkózásban, de egy-egy ilyen alkalommal majd' ledöntenek a lábamról. Pedig olyan vagyok, aki mindig két lábbal áll a földön. Amikor éppen nem hemperegnek vagy úsznak a hó tetején, akkor orrukat mélyen belefúrják, hogy előássák az előző nap szanaszét hagyott cupákos csontjaikat. Nem unatkoznak a fiúk.

A tyúkoknál csak nagy nehézségek árán tudtam a kaput annyira beljebb taszigálni, hogy legalább egy résnyi hely legyen, ahol beférek. Szegények úgy meg voltak ijedve a nagy fehérségtől, hogy ki se merték tenni a lábukat az ólból. Bentről nézelődtek kifelé, s mikor közéjük léptem, máris a sarkamban volt mint a harminc-negyven jószág, hogy hangosan káricálva kérje az eleségét. Szemtelen egy népség a tyúkféle, annyi biztos.

A nyulakhoz érve örömmel győződtem meg róla, hogy a két napja született kisnyulak a puha fészekben, szőrmetakaró alatt biztonságban alszanak, sőt az éjjel egy másik anyanyúl is világra hozta kicsinyeit, s ki sem látszanak a fészekből, csak a benne lévő nyúlszőr alig észrevehető mozgása jelzi, hogy élet lapul az odúban.

Hogy megörökítsem a tájat, Foltossal és Kormossal, na meg a fényképezőgépemmel merészen kaptattam fel a dombtetőre, de igencsak meglepődtem, mikor a szurdokszerű gyalogúton néhol térdig gázoltam a hóban. Kivételesen a macskák hada nem követett mint máskor mindig, kivéve egy elszánt cicát, Sharonkát, Sharon, a perzsa macskám félvér lányát. A szűz hótakaróban mély nyomokat hagyott a lábam. Sharonka pedig kitartóan követett. Egyik lábnyomomból a másik lábnyomomba bemászva, ami egy-egy valóságos üreg volt, el is tűnt valamennyiben. Mókás látvány volt, ahogy a nyomból óvatosan kilépve a hóra, hátha megmarad a tetején, finoman bemászik a másikba. Amikor behuppan az "üregbe" egy pillanatra megpihen, majd újrakezdődik az egész. Mancsocska finoman kinyúl, puhatolózás, teste óvatosan utána, majd a következő nyomban megpihen. Így megy ez lépésről-lépésre, mígnem elér hozzám, s vakmerően felmászik a lábamon, majd kiköt a vállamon. Azt a dorombolást, amit ezután művel! Tiszta anyja ez a nyomkövető macska. Szeretem ezeket a rosszaságokat.

http://kisviragostollforgatasok.blogspot.com/


























2010. január 9., szombat

A titokzatos sapka



Egy új élmény







Foltos és Kormos, a kiskutyáink szemében rejtélyes dolgok történnek mostanában. Pár napja, amikor reggelente kilépek az ajtón, hogy elinduljak megetetni a csirkéket és a nyulakat, egy titokzatos csomag van nálam. Egy sapka. De hát mi lehet egy sapkában olyan izgalmas, hogy a kiskutyáim le sem veszik róla a szemüket, s pláne az orrukat? Elmesélem...

Egy hideg, fagyos éjszakán Nyúlanyó világra hozott tíz kicsi nyúlfiacskát. Volt köztük, fekete, fehér, tarka... ahány kölyök, annyiféle mintázattal. A szélsőségesen hideg időjárásban biztonságban voltak a meleg odúban, a széna és szőrmepaplanban. Egymást melengették, anyukájuk pedig gondosan óvta őket. Ám egy nap nagyon meleg lett az idő, s estére eltűnt róluk a szőrmetakaró nagy része. Aznap éjjel pedig váratlanul visszatért a csontig hatoló fagy...

A reggeli etetéskor láttam, hogy baj van... A kisnyulak nem mozogtak a fészekben, hiába voltak sokan és hiába volt már bundájuk... Még csak egy hetesek voltak... Gyorsan megnéztem őket... és egy kisnyúl életben volt. Azonnal a ruhámba rejtettem, hogy felmelegítsem lehűlt testét. Hamarosan ficánkolni kezdett. Bevittem a házba. Kerestem neki egy puha sapkát, és beletettem, a kezemet is mellette hagytam, hogy melegítse. Ő pedig elhelyezkedett benne. Egész délelőtt így ültem a számítógép előtt, ölemben a sapkával, benne az egy hetes kis túlélővel a tenyeremben.

Persze mit is fogok kezdeni egy egy hetes kisnyúllal, aminek még a szeme sincs nyitva? Hirtelen eszembe jutottak módszerek, amiket mások ajánlottak a táplálásukra, de tudom, hogy az anyatejnél nincs jobb számára, s minden más hasmenést, az pedig a véget jelentette volna a számára. A természet törvénye szerint halálra volt ítélve. Az élet pedig sokszor igazolta, hogy a legjobb, ha nem avatkozunk bele ezekbe a törvényekbe. De nincs szívem a sorsára hagyni... Talán kevesen tudjuk, hogy az anyanyúl csak naponta egyszer szoptat. Erre alapozva gondoltam egy merészet...

Még aznap este sapkástul kivittem az anyukájához. Az odúját úgy forgattam, hogy ne tudjon kiugrani, s betettem a hasához a kis túlélőt. Ő pedig mohón szopizott, s tele pocakkal szedtem utána ki, hogy visszategyem a biztonságos sapkába. Azóta már négy teljes nap eltelt. Minden reggel és este a puha és meleg sapkával a kezemben indulok ellátni az állatokat. Foltos és Kormos le sem veszik a szemüket a rejtélyes csomagról. Egyszerűen izgatja az orrukat és a fantáziájukat ez az illatos batyu. Magasra is kell tartanom, mert felugrálnak rám, hogy jobban elérjék. De egyelőre még én vagyok az ügyesebb, és remélem ez így is marad.

A napokban egy másik Nyúlanyónak is kicsinyei fognak születni. És akkor a kis túlélőt dajkaságba adhatom majd neki, s féltestvérei között nőhet fel. Azt mondják, hogy nem fogja elfogadni a mostohaanya, de ez nem így van. Ha a kis sapkalakóm ha egy órát tölt az új testvéreivel, már teljesen átveszi a szagukat, akarom mondani babaillatukat, s az anyuka sajátjaként fogja felnevelni. Volt már erre nem is egy példa. Így most várunk az új, örökbefogadó családjára. Reméljük, hogy nem kell sokáig, hiszen minden nap számít. Addig azonban itt alszik az ölemben, a tenyeremben, akárcsak most is, és naponta kétszer meglátogatja az anyukáját, kiskutyáink mohó tekintetével követve. Ó, de szeretnék ők alaposan megvizsgálni ezt a titokzatos sapkát!






2010. január 1., péntek

Emlékezés



Sár, sár, sár... csupa sár mindenütt! Elolvadt a hó, szakadt az eső és a szántóföldek telítődtek az éltető vízzel. Foltos és Kormos, a rosszaságaim mellett nem lehet úgy elmenni, hogy ne ugráljanak össze és ne legyek csupa sár. Ahogy felugrálnak rám, arról eszembe jut egy réges-régi történet a múltból...



Még aprócska kislány voltam, alig valamivel magasabb a konyhaasztalnál, és utolsó a tornasorban a kortársaim között, amikor
egy este apám egy tarka kutyával érkezett haza. Akkoriban a derekamig ért, nem mintha az túl magasan lett volna egy átlagméretű embernek, de én kicsi lányka voltam még. Apám behozta a szobába, s mi, az öcsém és én, visítva másztunk anyuék ágyára. Még sosem volt azelőtt kutyánk. Így ez a viháncoló, tarka szőrcsomó a meglepetés erejével robbant az életünkbe. Ez volt róla az első emlékem. És amennyire visszaemlékszem, nem is jut másik kutya az eszembe a múltból. Csak ő, Blöki.




Mikor már olvasni kezdtem, elolvastam apám fantasztikus könyveit, és ott felfedeztem egy történetet, hogy egy ember megtanította a kutyáját beszélni. Hát én, naiv kislány ezen fellelkesülve buzgón olvastam fel Blökinek minden nap, hogy végre rendesen tudjak vele beszélni, mert nagyon érdekeltek a gondolatai és az érzései. Hát, talán nem is kell mondanom, beszélni nem tanult meg, de köztünk a viszony nagyon bensőséges lett. Ő is érezte lelkem minden rezdülését, a hangsúlyomból minden gondolatomat ismerte, és én is tudtam, hogy éppen mit szeretne.




Ha visszatekintek a múltba, sok kutya fordult meg eddigi életemben, akár a miénk volt, akár másé. De egyikkel sem voltam annyira összecsiszolódva, mint az első Blökivel. Talán azért is, mert együtt nőttünk fel, s forró nyárestéken sok álmomról meséltem neki. Észre sem vettem, hogy mikor öregedett meg... a szememben semmit sem változott. De egy nap úgy jöttem haza a kollégiumból, hogy nem várt rám vidám farkcsóválásával...



Vannak, akiknek a kutyák csak kutyák, másoknak a legjobb barátaik, megint másoknak családtagok. De abban mindannyian megegyezhetünk, hogy fontos szerepet töltenek be az életünkben. Akárcsak Foltos és Kormos, nem hagynak hidegen, amikor a tiszta ruhám megint csupa sáros mancsnyom. De rájuk lehetetlen haragudni, mikor bűnbánó szemekkel néznek rám, ha kikapnak szertelenségükért. A kis rosszcsontok, hát lehet nem szeretni?

2009. december 22., kedd

Az első tél




Kegyetlen, csontig hatoló hideggel köszöntött be az idei tél. Hétfőre a havazás is megérkezett. Foltos, Kormos és a cicák csak ámultak és bámultak, ahogyan a puha hópelyhek lassan, ahogy a szél elringatta őket, szállingózva földet értek. Nekik ez az első hó az életükben. A tavaszi születésű macskák kényeskedve emelték kis tappancsaikat a puha, süppedős takaróban. Szokatlan volt számunkra a fehér világ. Kormos és Foltos viszont annál jobban élvezték benne a játékot. Hancúroztak, hemperegtek, szaladgáltak. Én pedig örültem, hogy most az egyszer nem leszek sáros, ha összeugrálnak.

Ma felmentem a hegytetőre a szőlőnket megnézni, hogy nem okoztak-e kárt benne az időjárás viszontagságai. Ahogy elindultam hat cica követett, Foltos és Kormos pedig előttem szaladtak fel a domboldalon. A puha hótakaróban otthagyták a nyomaikat, sok-sok cicatappancs, kutyamancs és az én lábnyomom mutatta, hogy merre jártunk. Amikor felérkeztünk a szőlőlugasba, mindent rendben találtam. Azonban Kormos és Foltos is alaposan körülnéztek. Találtak is mindenféle őzláb lenyomatot a hóban. Orrukat mélyre fúrták benne, mintha még maga az őz is ott lenne, nem csak a hűlt helye. Nem törődtek ők már se velem, se a cicasereglettel, helyette minden nyomot alaposan kiszagoltak, akár az igazi vérebek.



Azért meg kell hagyni, a macskák nem élvezték annyira a havas tájat és a nyomkövetősdit, mint a kiskutyáink. Az első kajszibarackfát kiszemelték maguknak, és felmásztak rá. Először csak öten, mert Sharon, a perzsa, aki ravaszabb mindegyiknél, és bizonyos kiváltságokat is élvez nálam, a nyakamban óhajtotta átvészelni a sétát. Először engedtem is a rámenősségének, és felvettem, de utána ő is felkerült a fára a többiek mellé. Azonban nem tetszett neki a közösség, és királyi öntudatával ugrott a földre, majd hátat is fordított mindannyiunknak, kékvérűsége minden méltóságával.



Ott van Kormos mögött. Látjátok?


Kormos és Foltos nagyjából négy hónapos most. A tél egyik velejárója, hogy ahol mi lakunk, Szőlőhegyen, ilyenkor elnéptelenedik a környék. Rajtunk kívül csak nagyon kevés ember lakik itt, közvetlen szomszédunk nincs is. Reggelente, amikor a konyhában dolgozgatok, kinézek az ablakon, s időnként azt látom, hogy a kutyáink hetedhét határban szaladnak. A fekete és a fehér kis test szinte úszik a levegőben, ahogy üldözőbe vesznek egy-egy mezei nyulat, vagy más idegen macskát. Merthogy, ők nagyon is tudják, hogy ki az, aki hozzánk tartozik, és ki az, aki nem. A vadászösztön a vérükben hajtja őket, egy percet sem pihennek, csak mikor leszáll az éj, akkor bújnak össze a kutyaólban egymást melengetve jó pár cicával. De még olyankor is őrzik az otthonunkat, hiszen hajnalban gyakran ébredek dühös csaholásukra. S ekkor nyugodtan fekszem vissza, hogy Vuk talán ma se vitte el a tyúkjaimat. Se az erdélyi kopasz nyakút, se a nagy taréjú Brahma kakasomat. Foltosnál és Kormosnál jobb házőrzőt keresve sem találhatnék. Még akkor sem, ha időnként csirkefogók.

2009. december 4., péntek

Foltos és Kormos - Rakoncátlanok



Múlt héten ígértem Nektek, hogy mesélek a rosszcsontok, Foltos és Kormos személyiségéről. Elevenek, ezzel az egy szóval is elmondhatnám, hogy mi a legfőbb tulajdonságuk, de mégis, a személyiségükben felfedezhető apró változások oly aranyosak, hogy szót kell ejtenem róla.

Foltos, aki már lassan a szakállát növeszti foxi módra, hiszen az aranyos fehér szőrszálak bájosan göndörödnek az állán, mégsem úgy viselkedik, ahogy a foxikat leírják, úgy általában. Hiszen pontosan rájuk mondják, hogy olyan kis idegzsábák, de ő mégsem. Sőt! Ő az, aki, ha felveszem a karomba, azonnal elolvad és szinte felkínálja magát, hogy:
-Még... még simogass! És itt is, és itt is, és még itt is vakargass még! -szinte könyörög, úgy adja magát, olyan odaadó.
Ám, ha Kormost veszem fel, akinek lassan tacskósra nyúlik az orra, ő morog és harap, ficánkol. Mindent elkövet annak érdekében, hogy letegyem a földre.
-Hagyjál már békén! Ne szeretgess! Tegyél már le! -morogja és eszeveszettül fickándozik, kapálózik, egészen addig, míg újra földet nem érez kis tappancsai alatt.



Azt mondják, hogy a kutyáink átveszik, a tulajdonságainkat... Hát, ha belegondolok... Nekem is van ilyen ne "nyúlj hozzám", de ilyen "szeretgess még" időszakom is. Pedig bizonyára jobb lenne, ha inkább a férjem tulajdonságait vennék át, aki a legszelídebb ember, akit ismerek. Mennyivel könnyebb lenne a kutyakölyök nevelés...

Foltos és Kormos számára nincs lehetetlen. Ha sáros az idő, igyekszem kint tartani őket, mert iszonyú nagy felfordulást képesek véghezvinni a lakásban, de bármit teszek, Foltos mindig beszökik a lábam között, amikor bejövök. Gyorsan becsukom az ajtót, hogy a többiek kint maradjanak, és rászólok, hogy jöjjön oda. Ekkor engedelmesen a lábamhoz jön, és bűntudatosan néz rám mogyoróbarna szemeivel. Ilyenkor mindig megdajkálom, majd kiteszem a többiekhez. Egyszer a férjem pont rajtakapott egy ilyen meghitt pillanatban vele, és elmagyaráztam neki:
-Csak azért követ el mindent, hogy besurranjon, mert tudja, hogy megszeretgetem.
-Igen, és így mindig be is fog szökni -mondta bölcsen Gáborom.
-Nem baj -vágtam rá, és adtam Foltosnak még egy kis dögönyözést.

Azért tisztában vannak a rosszcsontok, hogy ki a főnök a házban. Amikor én kapom őket rajta, hogy a kanapén hancúroznak sárosan, akkor fülük botját sem mozdítják, de ha a férjem jön... na, akkor uzsgyi, menekülés, mert pontosan tudják, hogy megint rosszban sántikáltak. Az egyik alkalommal alaposan megvizsgálták a táskám tartalmát, ami a kanapén volt. Hiába, a női táskák rejtelmei még őket is nagyon izgatták. A papírzsebkendőket mindenesetre darabonként áttanulmányozták és széthordták az alsó szinten. Talán kutató lesz belőlük...

2009. november 28., szombat

Foltos és Kormos - hajnali ébresztő














A kutyaugatást egyre hangosabbnak hallom hajnalban, amikor felébredek álomtalan álmomból. Miközben magamhoz térek, próbálom azonosítani a vad csaholást. Hallgatózok. Két távolabbi hang veszekszik, néha egy-egy sírósabb nyüszítéssel tarkítva az ebvitát. Ám mielőtt aggódni kezdenék, fülembe jut a két kölyök közeli, izgatott vakkantása. Megnyugodtam, Foltos és Kormos itthon vannak. Felkelek, hogy kinézzek az ablakon, de olyan párás, hogy nem látok át az üvegen. Így csak sejtem, hogy Eper és társa jár a környéken, a Beagle lány és egy tacskó méretű, bozontos, sárga szőrű, azonosíthatatlan fajtájú eb.
Eper már tegnap a környéken ólálkodott, biztosan meg akart látogatni minket, -mint nyáron oly sokszor, amikor a gazdája még kint lakott, itt szőlőhegyen, -de nem mert nagyon közel jönni. Foltos és Kormos, három hónapos koruknak minden komolyságával, hevesen őrizték a birtokukat. A határ az ő szemükben azonban elég viszonylagos. Talán már meséltem valamikor, hogy felénk nincsenek kerítések. Félek is sokszor, hogy egyszer elmennek a szomszéd bácsi után, aki rendszeresen eteti őket, ám nem itt lakik, hanem a város szívében, innen jó 10-15km-re. Tegnapelőtt láttam is, hogy indul haza, és Foltosék elkísérik. Aggasztott a helyzet, szóltam a férjemnek, hogy hívja őket vissza. Ám mondta, hogy semmi ok az aggodalomra, csak a szomszéd telek széléig kísérik őt, onnan visszafordulnak, már nem először látta. Fél perc múlva magam is megfigyelhettem. Először csak a kis fehér kutyafarok kunkorodott ki a szurdokszerű útról, ami pont egy ebmagassággal fut alacsonyabban a földjeinknél, majd a következő pillanatban Foltos, nyomában Kormossal, felügetett a telkünkre. Csupán az ő szemükben létező határig, a szomszéd birtokáig kísérték őt.
Mostanában zajlik az élet Foltos és Kormos életében. Jelenleg abban a korban vannak, amikor mindent széthordanak, ellopnak, megrágnak, szétszednek, és még sorolhatnám. Mindent biztonságos magasságban kell tartanunk, a gumicsizmától a fűrészig. Egyik nap egy zacskó fehér port hoztak haza valahonnan, amit nem tudtunk beazonosítani, hogy vajon növényi tápszer vagy gyomirtó, esetleg más lenne. Szerencsére nem szedték szét, így egészben maradt a zacskóban, el is vettük tőlük, mielőtt baj lenne. A kerti cipőmről sem beszéltem még, amit már sokadszorra szedtem össze innen-onnan, szerencsére nem szétrágva, csak elhordva. Elrágcsálva a férjem, Gábor tornacsukája lett, de annak már amúgy is annyi volt. Éppen aktuális újat venni, persze majd tavasszal, mert addig még sokszor megehetik. Szétszaggatásra került még a kerti vízszivattyúnk vezetéke és doboza is, természetesen a jótállással együtt. Az elhatározásunk egyre erősödik, hogy március elején, mielőtt a kerti munkákat a szomszédaink elkezdik, kerítést kell készítenünk a házunk köré, hogy ne a kutyáinkra fogják, ha az őzek kikaparják a vetéseiket. Bizony van bosszankodni való a "gyerekekkel", de ha reálisan nézzük a dolgokat, akkor a gazdik dolga rendet tartani, legalább ösztönzően hatnak ránk. Mindenben van valami jó.
Lassan egyre világosabb lesz a személyiségükben megnyilvánuló különbözőség is... De, erről majd legközelebb mesélek, addig még nőnek egy hetet...

Folytatás következik...

2009. november 22., vasárnap

Foltos és Kormos, avagy a kutya az kutya




Feltartóztathatatlanul közeleg a tél. A fák szemérmesen meztelenkednek a kertben, már csak a birs tudta megőrizni zöld köntösét. A cseresznyefánk is sárga köpenybe burkolózott, de egy-egy helyen már pirosas színt kaptak levelei, és lassan majd ők is megadják magukat a szélnek, és csatlakoznak testvéreikhez az avarban.
Foltos és Kormos életében a napok gyorsan peregnek, ők pedig nőnek-növögetnek. Szinte egész nap a kertben hancúroznak a macskákkal és egymással. Leginkább Sir Kánnal a vörös kandúrkával szokásuk játszani. Rendszerint ketten ugornak rá, így könnyen legyűrik, de azért őt sem kell félteni. Ha a kutyák éppen békésen pihennek, akkor ő kezdi el pofozgatni őket. Pláne, ha a kis farkukat csóválják. Hiszen ez számára ellenállhatatlan vonzerővel bír.



Mégis, amikor reggel a férjem kinyitja az ajtót, -és egyszerre vagy nyolc macska esik be rajta a két kutyán kívül, ezek közül kettő máris az emeleti szobánk felé veszi az irányt, -akkor mire észreveszem Sir Kán és Foltos máris a fotelomban viaskodik a jobb helyért. Természetesen teljességgel figyelmen kívül hagyva azt, hogy én is benne ülök. Miután összerugdosnak kicsit, és Sir Kán felkapaszkodik a vállamra, valamint Foltos megrágja a hajam végét, békés álomba szenderülnek egymás mellett. De ekkor már úgy elterpeszkednek, hogy számomra nem marad hely. Nincs mit tenni, már nem csak Gáborom túr ki a számítógép elől, hanem ők is.
Amikor szép idő van, kimegyek a kertbe, hogy élvezzem az utolsó őszi napsugarakat. Foltos, Kormos és a macskák rendszerint követnek. Nincs is min csodálkozni, egy csapatot alkotunk. Ám a kutyusok nem bírnak magukkal. Folyton folyvást verekednek. Hol csak egymással, hol a cicákkal is. Amikor a lábamnál folyik ismét a harc, akkor rájuk kiáltok. Ekkor rendszerint szétrebbennek, én pedig csak mosolygok magamban, hiszen ugyanúgy szólok rájuk, mint annak idején Anyu kiabált velem és Öcsivel:
-Nem igaz, hogy nem tudtok egy percre nyugton maradni!
Csak mosolygok magamban. Na, gondoltam, ennyit arról, hogy a kutya az kutya, és nem gyerek. És még én néztem furán a barátnőmre, mikor azt mondta, hogy a skótjuhászuk a gyerekük /azóta született egy kislányuk/. Hiszen, amikor csak kicsit rosszak, akkor így morgok velük:
-Kisfiúk, kisfiúk!
Ennyit a következetességemről, a kutya az kutya, csak nem nekem. Látszik is az eredménye, a férjemnek engedelmeskednek, engem meg szeretnek.


Foltos és Kormos



Ő Foltos.



Hideg, süvítő szelekkel végérvényesen beköszöntött az ősz. A diófák lombjukat vesztve meztelenkednek a kert végében, egyetlen éjszaka lehullt sárga ruhájuk. A meggyfa is borostyánszínben pompázik már, csak a derekas cseresznyefa ragaszkodik kitartóan zöld lombjához.

Kiskutyáink, Foltos és Kormos naphosszat kerítés nélküli udvarunkon játszanak. Néha átkukkantanak a szomszédos telekre is, hogy minden rendben van-e. Ők az új őrzői a környéknek.
Mostanában egyre többet, és egyre hevesebben verekszenek egymással. Foltos torokra támad, Kormos pedig lágyékra. Néha már én választom szét őket, amikor az aktuális gyengébb nagyon sír. De persze kell ez a játékos verekedés nekik, hogy megtanulják a harcot. A mániájuk, hogy a lábamnál játszanak, úgy verekszenek. Mivel szeretnek a lábam közelében lenni. De ha már ketten vannak, akkor nem unatkoznak. Egy pár harapást már én is kaptam így. Két tűz közé kerülve kapkodom a lábaimat a csattogó állkapcsok és hófehér fogak elől.



Még nincs egy hónapja, hogy hozzánk költöztek. De máris nagy változásokon mentek keresztül. A két kis gombócból, úgy tűnik, hogy csak Kormos marad tacskó jellegű, a rövid lábaival. Foltosnak viszont az elmúlt időben megnyúltak a lábai. Ő már inkább foxi-szerű kezd lenni. Amikor először mondták ezt róla, még nem vettem komolyan, de az azóta eltelt két hét alatt hihetetlen sebességgel megnyúlt a lába. És ezek a hosszú lábak okozzák a meglepetést reggelente...

Ő Kormos.

Az első ajtónyitáskor máris jönnek befelé, melegedni a házba. A hálószobánk az emeleten van, lakkozott falépcső vezet fel. Foltos pár napja megtett két lépcsőfokot, de nem jött tovább. Kormos nem tudott lépcsőzni. Gondoltam talán tériszonya van, azért nem jön feljebb. Két napra rá Foltos már a lépcsőfordulóig jutott, de ott megint lecövekelt. Ilyenkor nyüszített, én pedig azonnal indultam, hogy visszavigyem a biztonságos talajra.



Ám egyik nap, amikor itt ültem a számítógép előtt, hallom, hogy valaki már megint esetlenül próbálja megmászni a lépcsőfokokat.
-Nem baj, majd visszamegy -áltattam magam.
Ám a következő percben elhallgatott a kis karmok kopogása a falépcsőn, és nem sokra rá valami a lábamhoz bújt. Foltos kis bogárszemeivel rajongva nézett rám, miközben kis popsiját letette. Természetesen én is olvadoztam ettől a rajongástól, na de a kutyáknak azért mégsem kellene feljönni. De elgyengülve az ölembe vettem mégis, ahol el is szundított. Azóta, talán ezt mondanom sem kell, rendszeres szokásává tette, hogy ha nem lát engem a földszinten, akkor feljön értem. Az ölembe kéredzkedik, és szundít egyet. Mint ma estefelé is, amikor a képet készítettem.
Ahogy pedig elnéztem a képeket, megláttam, hogy mi az oka annak, hogy csak ő jön fel, és a tacsilábú Kormos nem. Azok a hosszú lábak! Vajon kire ütött ez a gyerek?