REBEKA

Rebeka szorongó szívvel ült a számítógép előtt. Az utolsó e-mail címénél is sikerült titokban jelszót cserélnie, csak az volt hátra, hogy iwiw-ről törölje magát. Megkönnyebbülten gondolt rá, hogy nem volt igazán olyan pont az életében, amit ne törölhetett volna egy gombnyomással. Igyekezett minden nyomát eltüntetni. Már egy héttel ezelőtt összecsomagolt egy utazótáskányi holmit, amit feltűnés nélkül ki tudott csempészni a házból. Keserűen idézte fel magában, hogy milyen egyszerű volt elhitetnie, hogy a macskája elpusztult. Pedig csak egy éjjel-nappali menhelyre adta be, megőrzésre. Most először örült, hogy csak ő szerette az állatot.
Sietnie kellett, az élettársa, Attila ugyan dolgozni ment, de bármelyik pillanatban hazaugorhatott. Még egy utolsó Entert ütött, és kikapcsolta a gépet. Gyorsan magára kapta a kabátját, majd a kijárat felé indult. Kifelé menet kopott farmerja zsebébe csúsztatta a kezét, hogy meggyőződjön róla, valóban nála van a csomagmegőrző kulcsa. Amikor megtapintotta az apró fémet, egy kicsit megnyugodott. Felhúzta fekete, magas sarkú bokacsizmáján a cipzárt, és kilépett az éjszakába. A taxi a ház előtt várta.

-A buszpályaudvarra! -utasította a sofőrt.
A férfi a visszapillantó tükörben alaposan szemügyre vette a lányt. Rövidre vágott, sötétbarna haja és sötétbarna szeme miatt őzikeszerűnek tűnt, pláne azzal a riadt tekintetével. Régi taxisként túl sok mindent látott már. Rebeka megérezte a férfi fürkésző tekintetét és széles napszemüvege mögé bujt a kíváncsi tekintet elől.

Rebeka lehunyta a szemét, s ijesztő képekkel idéződött fel benne az elmúlt időszak. Még ma is visszhangzottak a szavak a fejében.
-Miből gondolod, hogy bármi közöd van ehhez a gyerekhez? -kérdezte.
-Ki tudja mit csináltál, amíg én üzleti úton voltam!? Én megbízom benned... -mondta vészjósló hangon az élettársa...

-Megérkeztünk kisasszony! -szólalt meg a taxis, s Rebeka felriadt a merengésből.
Kifizette a fuvart és a csomagmegőrzőhöz indult, hogy kivegye a táskát. Mielőtt kinyitotta az ajtaját körülnézett, hogy ki látja, de nem látott ismerőst. Az első zsebből kiszedte a macskája kiváltásához szükséges papírokat, majd elindult gyalog az egy megállóval arrébb lévő kisállatmegőrzőbe. Az éjszakai műszakját éppen csak elkezdő dolgozó, táskás szemekkel nézett fel a ponyvaregényéből, melyet éppen olvasott. Elkérte a papírokat, majd egy előkészített hordozóba tette a tiltakozó macskát. Rebeka átvette, és szapora léptekkel indult kifelé. A vasútállomás nem volt olyan messze, így gyalog ment tovább. Az előre megvett jegyét még egyszer ellenőrizte a tárcájában, majd felszállt a vasúti kocsiba. Kiválasztott egy üres kabint, és bement. Letette a táskáját és Gézut, a kandúrt az ülésre. Ekkor megnyílt az egek csatornája és vad záporral árasztotta el a várost. A lány nézte, ahogy a szél az ablakhoz veri az esőt, és az lassan de biztosan beszivárog az ablak résein. Leült a macskahordó mellé, és benézett az egykedvűen szemlélődő kandúrra.
-Gézu, most nagy útra indulunk mi ketten.
A macska a füle botját sem mozdította. Rebeka hátradőlt a zöld ülésen, felhúzta a lábát, és lassan álomba merült.
-Remélem nem találnak meg minket... -mormogta félálomban.

A vonat csikorogva lassított, amikor beérkezett az állomásra. Rebeka a fémes hangra riadt fel nyomasztó álmából. Kinézett az ablakon, de a vasútállomás szürkés épülete nem derítette jókedvre. Már világos volt, mégis csak pár ember lézengett az állomáson. A lány belebújt a kabátjába, felvette a táskáját és a macskahordozót.
-Gézu, mostantól ez lesz az új otthonunk. Isten hozott Pécsett! Új élet kezdődik... -mondta inkább magának, mint a kandúrnak, majd leszállt a kék vasúti kocsiból. -Menjünk, keressük meg azt az albérletet.

Rebeka ismerte a várost, a vasútállomásról indult a harmincegyes helyi járat, mely kivitte egészen a Komlói út végére, ahol a sok kis utca közül, a Hősök terénél leszállva már könnyen megtalálta a Tűzoltó utcát. A családi házas utca barátságos és biztonságos menedéknek tűnt. A lány megállt a tizenhatos házszámúnál és becsengetett. A kiskapu felett lilaakác kúszott, mely befutotta a ház oromzatát, majd a szőlőlugassal egységben osztoztak a fal déli oldalát fürdető délelőtti napfényben. Lassan egy idős néni jött ki, alacsony, talán százötven centi lehetett, vagy még annyi se. Ősz haja kedvesen keretezte ráncos arcát, amit mosolygós, világosbarna szeme uralt. Az évek szemlátomást nem múltak el nyomtalanul felette, mégis víg kedélyű asszony benyomását keltett Rebekában.
-Jöjjön Kedvesem! -mondta az idős hölgy, s kinyitotta előtte a kaput. -Székelyné, Magdi néni vagyok, örülök, hogy megérkezett, biztos nem volt könnyű idetalálni.
A lány kíváncsian nézett körül az ápolt kertben, s orrát megcsapta a rózsák semmi mással össze nem keverhető illata.
-Szinte egy egész rózsakertje van, Magdi néni! -mondta lelkendezve.
-Igen, szegény, megboldogult férjem nagyon szerette őket.
-Sajnálom...
-Semmi baj, az élet nem áll meg -mondta sokat sejtetően, miközben elnézte a lány vastagodó derekát. Bár Rebeka nem volt sokkal magasabb nála, s lágy, nőies vonalai előnyösen elrejtették titkát, az asszonynak egyértelmű volt, hogy gyermeket vár.
-Igen -mosolyodott el a lány.
-És a férje mikor költözik?
-Nincs férjem...
-Ó! -csodálkozott Magdi néni. -Hát, akkor megmutatom a kis házat.
A nagy, családi házzal szemben helyezkedett el a kis ház, a rózsakert választotta el őket egymástól. Egyszerű szoba-konyha volt, apró fürdőszobával. A falak kívül, s belül fehérre meszelve várták az új lakót. Berendezése régi parasztbútor, sötétbarna, kétajtós szekrénnyel, magas ággyal, valamint egy kerek asztallal, melyhez két szék járt. A konyha is egyszerű volt, tűzhellyel, régi, Lehel hűtővel, konyhaszekrénnyel és egy stramm asztallal, ami alatt két hokedli várta az étkezőket. Rebeka benézett a fürdőbe és örömmel nyugtázta magában, hogy fürdőkád van, nem pedig zuhanyzó. Tetszett neki, hogy minden egyszerű és tiszta, akárcsak a képeken, amit Magdi néni unokája küldött át neki e-mailen, amikor tárgyalt vele az albérletről.
-Az unokája is itt lakik? -kérdezte.
-Nem, csak kéthetente jön, sokat dolgozik.
-Értem.
-Talán ki is pakolhat, látom nincs sok holmija. A macskát pedig nyugodtan kiengedheti, a szomszéd cicái is ide járnak.
Rebeka lehajolt és kiengedte a macskát.
-Látod Gézu? Itt szabad lehetsz.
-Gézu? -csodálkozott Magdi néni. -Érdekes neve van a kandúrbandinak.
-Igen, -mosolygott rá a lány -egy barátomról neveztem el.
-És mikorra várja a babát?
Rebeka meghökkent a kérdés nyílt őszinteségétől.
-Ennyire nyilvánvaló?
-Persze kislány, öreg vagyok én már -kacsintott rá cinkosan.
A lány elmosolyodott a sajátos humoron, s úgy érezte, hogy nem akar tovább hazugságban élni, és talán még szövetségesre is találhat a nyílt asszonyban.
-Öt hónap múlva.
-És mi van az apával?

-Az apa? -kérdezett vissza Rebeka.
-Igen, azt kérdeztem -mosolygott rá Magdi néni.
-Az az ember nem szeret engem. Egy vagyok a számtalan nője közül.
-Biztos vagy ebben? Könnyen lehet, hogy beléd szeretett a tudtán kívül.
-Ez kedves gondolat, de ő sosem akart megnősülni.
-Az emberek megváltozhatnak, de nem akarok én beleszólni...
-Ő nem változik -szomorodott el a lány.
-Ezek szerint mégis érdekel.
-Nem! -tiltakozott Rebeka, talán túl hevesen is, és az idős nő átlátott a szitán.
-Jól van, nem akarlak én kifaggatni. Pakolj csak ki, és ma délben gyere nyugodtan át ebédelni, amíg nem költöztél be rendesen. Lehet, hogy szükséged lesz még pár dologra, azt is megbeszélhetjük. Az unokám mondta, hogy rendes lány vagy. Mióta dolgoztatok együtt?
-Csak két éve, de nagyon összebarátkoztunk.
-Neki is kéne már egy rendes lány -nézett rá hamiskásan -benne van a korban.

Amikor a néni magára hagyta, Rebeka kipakolta kevés holmiját a szobában, s leült az ágy szélére kicsit megpihenni. Magdi néni kérdései újra felelevenítették benne az utolsó veszekedésüket Andorral...

-Összeházasodunk -jelentette ki a férfi.
-Nem -rázta a fejét ő. -Amikor megtudtam én is erre gondoltam, de te mindig is szoknyavadász voltál, nem tudsz megmaradni mellettem. Én nem akarok osztozni.
-Ennyire kevésre tarod magad, Rebeka? Te bőven elég vagy nekem.
-Még sok is, igaz?
-Ne forgasd ki a szavaimat, kérlek! Te is megcsaltad velem az élettársadat...
-Mert megszerettelek, de ez volt életem legnagyobb ostobasága.Részemről a témát lezártam. Nincs miről beszélnünk.
-Az én gyerekemről beszélünk -kérlelte a férfi.
-Aki az enyém is! -vágott vissza. -Te mondtad, hogy felesleges lekötni magad egyetlen nő mellett...
-De csak mert nem találtam olyan nőt, akit huzamosabb ideig el tudtam volna viselni.
-Én nem akarom, hogy csak a gyerek miatt akarj engem!

Még mindig keserűen égtek benne a szavak, de nem akarta, hogy Andor még több fájdalmat okozzon neki. Nem volt más választása, mint mindenki elől megszökni. És még mindig nem tudta, hogy mit akar. Valójában nem akarta elválasztani a gyermekét az édesapjától, de azt sem akarta, hogy a férfi minduntalan összetörje a szívét. Időre volt szüksége, hogy átgondolja a dolgot.

A város éjszakai fényekben fürdött, mikor Rebeka leszállt a buszról. Esténként nem tartott tőle, hogy ismerőssel találkozik, és itt az élettársa úgysem kerestetné. Gyanította, hogy már mindenkit felhívott, hogy a nyomára akadjon, de ilyen merészséget nem feltételezne róla, hogy ennyire közel költözik a családjához. Semmi az az ötven kilométer, ami elválasztotta tőlük. Szegény szüleit sajnálta csak, hogy aggódnak érte, de a bátyja, Dávid volt az egyetlen, akiben megbízott, és aki tudott róla mindent. Meg is kapta tőle a magáét, de hajlandó volt segíteni neki, hogy senki ne bukkanjon rá. Rebeka nem tartott a lebukástól, így váratlanul érte, amikor megpillantotta az ismerős alakot a Király utca másik oldalán. A baba megmozdult a hasában, ő pedig riadtan fordult el, de már késő volt.

-Rebeka! -szaladt oda hozzá egy fiatal, szőke nő.
-Lili... -mondta a lány kényszeredett mosollyal.
-Hát te mit keresel itt? Hazaköltöztél?
-Nem, Lili... csak... átutazóban vagyok.
-Persze, te és az átutazás, -nézett rá furcsán a nő -mindig is otthonülő voltál.
-Ühüm...
-Gyere üljünk be valahová, és beszélgessünk. A tanfolyam óta nem találkoztunk.
-Ne, inkább csak sétáljunk, rég jártam erre -tiltakozott Rebeka, mert nem bírta a kávészagot elviselni, s még sokszor émelygett, annak ellenére, hogy már nem kellett volna.
-Nem bánom... De, mesélj, mi van veled, olyan furcsa vagy.
-Hát, semmi különös nincs velem...
-Rebeka! -nézett rá rosszallóan Lili. -Te komplett idiótának nézel?
-Mire gondolsz?
-Évekig a barátnőd voltam, és tévedsz, ha azt hiszed, hogy nem látom rajtad a változást...
-Nem vagyok önmagam mostanában -mondta halkan Rebeka.
-Csak nem férfi van a dologban? -kíváncsiskodott Lili.
-De.
-Nem is vagy szófukar... -jegyezte meg Lili.
Rebeka erre elnevette magát. Jó volt találkozni a régi barátnőjével, még akkor is, ha először senkivel sem akart összefutni. A nő vidámsága magával ragadta, s érezte, hogy kezd kijönni a borús hangulatából.
-Kicsit meggyötörtek, de nemsokára helyrejövök. Nem kell aggódnod.
-Látom, máris jobb színed van. De... Rebeka, mi ez a hízás? Csak nem....
-Lili, miért kell neked észrevenni mindent?!
-Ugyan, elfelejtetted, hogy anyum szülésznő?
-De, légyszíves ne híreszteld, még nem tudják otthon sem.
-És az apa?
-Ő tudja, de elég sajátos felfogása van...
-No, hadd halljam!
-Hát szerinte, az olyan nő a legjobb, akit elő lehet venni, ha kell, addig meg elvan magában! Ugye, milyen disznó? Aztán meg azzal védekezik, hogy ez csak önirónia volt ám!
-És mit szólt ahhoz, hogy babátok lesz?
-Akarja...
-Rebeka, mennyire ismered te ezt a férfit?
-Valójában semennyire se... De olyan zárkózott. És csak egy kalandnak indult az egész... -halkult el a lány hangja.
-De nálad megváltozott valami.
-Igen.
-Rebeka, és mi van, ha nála is? Mi van, ha beléd szeretett?
A lány sóhajtott, majd megsimogatta gömbölyödő hasát. Egy pillanat alatt eszébe jutott minden... ahogy teljesen másként bánt vele, amikor megtudta a terhességét, ahogy kedves és gyengéd lett. Mindketten össze voltak zavarodva. A férfi csak hebegett és habogott. Mindez sok mindent elárulhatott volna, ha jobban odafigyel.
-Nem tartom kizártnak... Csak tudod volt egy élettársam is...
-Igen? -nézett rá elkerekedett szemekkel Lili.
-Előle menekülök, ezért nem akartalak észrevenni.
-Anyám, te aztán jól beválogattál... És mindkettő jó volt?
-Kezdetben igen, de aztán az élettársam, Attila, folyton visszautasított. Végül semmit sem éreztem iránta. Amikor megcsókolt, semmit sem éreztem. Egyszerűen semmit. És akkor jött ő...
-Na, és ő?
Rebeka felsóhajtott és álmodozó szemekkel nézett barátnőjére.
-Andor maga a tűz, még senki sem volt rám ilyen hatással.
Lili színpadiasan sóhajtozott...
-Rebeka, te szerelmes vagy, és én a helyedben megfognám azt a pasit, amíg ő is akar téged. Ráadásul gyerekestül, szóval... mire vársz?

Másnap reggel Rebeka jólesően nyújtózkodott ki a széles parasztágyban, az öklével elérte a barna fejtámlát, de még így is kicsinek és törékenynek tűnt a nagy bútorban. Csukott szemmel mosolygott, amikor a Lilivel folytatott beszélgetésre gondolt. Tényleg, mire is vár? Nincs mire várjon, de előbb mindenképpen meg akart győződni róla, hogy mi Andor szándéka. Vajon mit gondolhat most a férfi, hogy csak úgy, szó nélkül faképnél hagyta?

A merengésből a mobilja csengése térítette magához. Dávid, a bátyja hívta.
-Szia Dávid!
-Szia Rebeka, beszélnünk kell -mondta izgatottan.
-Mi a baj? -kérdezte aggódva a lány.
-Itt van egy bizonyos Andor nálunk, és azt állítja, hogy a vőlegényed...
-Mi van? -tért azonnal magához.
-Jól hallottad. Azt mondja, hogy a vőlegényed, és éppen apával tárgyalnak.
-Ez nem lehet igaz!
-De, és a terhességedet is elárulta... és tudod milyen apa... lassan rátérnek az esküvőre.
-Ez nem normális.
-Mi ezt az egész, Rebeka?
-Fogalmam sincs.
-Szereted ezt a férfit?
-Dávid, komolyan... ilyet kérdezni. Nem mondta, hogy mit akar?
-De, azt mondta megvár téged. És közben úgy nézett rám, mintha tudná, hogy én rejtegetlek valahol.
-Persze, mert tudja, hogy benned bízom, és mindent tudunk egymásról.
-Most akkor mi lesz? -kérdezte tanácstalanul Dávid.
-Hazajövök.
Rebeka letette a telefont és gondterhelten nézett maga elé. Már rájött, hogy hiba volt annyit mesélnie Andornak a családjáról, hisz könnyen a nyomára bukkant. De sosem gondolta volna, hogy megkeresi a férfi. Ráadásul a vőlegényeként mutatkozott be.
-Megáll az eszem! -kiáltott fel, majd megsimogatta a méhében ficánkoló babáját. -Apa keres téged. Jobb, ha megyünk. Talán mégsem olyan elvetemült, mint gondoltam.
Lerúgta magáról a takarót, azután meztelen lábát beledugta lila, bolyhos papucsába, és felkelt, hogy felöltözzön, majd hazamenjen.
-Gézu, te most itt kell maradj, de Magdi néni vigyázni fog rád -mondta a bágyadt tekintetű kandúrnak -én meg majd jövök.

A tanya délutáni napfényben fürdött, mikor Rebeka megérkezett. A libák hangos gágogással jelezték, hogy valaki jött.
-Ostoba jószágok! -szólt rájuk a lány. -Most hogy megyek be észrevétlenül?
Ám a következő pillanatban kinyílt a bejárati ajtó és ott állt Áron, Rebeka édesapja és Andor. Ahogy a lány ránézett a fiatal férfira, csiklandós érzés keletkezett a gyomrában.
-Kislányom -kiáltott örömmel az apja - Andor már mondta, hogy jössz.
-Valóban? -kérdezte a lány egy grimasz kíséretében.
-Igen, és mindent tudok már!
-Hát ez nagyszerű -jegyezte meg Rebeka, de a hangjának élét csak Andor vette észre.
-Gyere gyorsan, Anyád már nagyon szeretne látni.
-Mindjárt apa, csak előbb váltanék pár szót a "vőlegényemmel".
-Hát persze, de aztán siessetek be! -lelkendezett Áron.

Andor karon fogta Rebekát, és elkezdte húzni a kert irányába, hogy ha veszekedni akarna, akkor mások ne hallják. Az érintése nyomán apró szikrák gyúltak a lányban, amit hiába próbált figyelmen kívül hagyni.
-Andor, mégis mire jó ez az egész?
-Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kényszerítettelek, de máshogy nem jelentkeztél volna. Én pedig meg akartak találni.
-Kihasználtad a családomat! -vonta össze mérgesen a szemöldökét a lány.
-Te meg megszöktél, egyikünk sem korrekt. Egy-egy.
-Nem előled szöktem... hanem ez az egész helyzet elől. Attila elől.
-Nem bízol bennem, hogy megvédtelek volna tőle? Azért értesíthettél volna.
-Én akartalak... -védekezett Rebeka.
-Mégis mikor? Amikor már tíz éves lesz a gyerekünk?
-Nem! És ha meghallgatnál végre, akkor megspórolnál egy veszekedést.
-Hallgatlak -felelte már higgadtabban a férfi.
-Én tényleg akartam szólni, amint tisztába jövök azzal, hogy mit akarok. És tegnap rájöttem.
-Éspedig? -nézett rá várakozás teljesen Andor.

-Nézd, Andor... én tudom, hogy szeretnéd a kicsit...
A férfi bátorítóan nézett rá, hogy folytassa.
-Én nem akarom megfosztani a gyermekünket az apjától, tőled.
Ő átölelte és az egyik kezét a hasára tette.
-Tudod, Rebeka, hogy most először mondtad azt, hogy kettőnk gyermeke?
-Tényleg? -kérdezte, és elpirult az érintés intimitásától.
-Igen.
-Nem is vettem eddig észre...
-Figyelj, Rebeka... fontosak vagytok nekem. Mindketten. Nem fogom hagyni, hogy az az erőszakos élettársad rátegye a kezét azokra, akik a legfontosabbak nekem...
-De... vágott közbe.
-Igen?
-Én nem akarok a második lenni az életedben.
-Egyszer már mondtam neked, hogy bízz magadban jobban. Rá sem néztem más nőre, amióta veled voltam.
A lány megkönnyebbülten sóhajtott.
-Na jó, akkor most áruld el, hogy mi ez az egész őrület, hogy a vőlegényem vagy?
Andor ekkor egy kis, rózsaszín bársonydobozt húzott elő farmerjának zsebéből. A lány szíve riadt zakatolásba kezdett.
-Andor... ezt, ugye nem gondoltad komolyan?
-De, a legteljesebb mértékben. Ilyennel sose viccelnék... Szóval...
-Halálra rémítesz...
-Tudom, -vigyorogta el magát a férfi - pontosan ezt akartam elérni. -mondta, majd kivette a finom metszésű gyűrűt a dobozból, és könnyedén a kedvese ujjára húzta.
Rebeka úgy érezte, hogy forog vele az egész világ. Andor mindig is értett hozzá, hogy hogyan forgassa fel fenekestül az életét, és ezt most is sikerült elérnie.
-Tudod, hogy nagyon beképzelt vagy ugye? Mi van, ha nemet mondok? -kérdezte tettetett felháborodással.
-Reméltem, hogy nem... -mosolygott azzal a csintalan, kisfiús tekintettel, aminek soha nem tudott ellenállni a lány.
Andor egyik kezét Rebeka dereka köré fonta, a másikkal pedig tarkójánál a hajába túrt, s közelebb húzta magához. Tekintete perzselt. Rebeka nem tudott másra gondolni, csak arra az éjszakára, amikor először elcsábította őt. Hozzá húzódott, és hagyta, hogy szorosabban ölelje. Andor ajka a nyakára siklott, és ettől olyan bizsergés áradt szét a testében, amitől meggyengült a lába. Szája mohón az ajkára tapadt, ujjai a férfi hajába szántottak.
-Olyan szép vagy, Rebeka.
És a lány hitt neki. Érezte a férfi rajongását. Nőnek érezte magát mindenestül.

Áron és Izabella, a lány szülei a konyhaablakból nézték a fiatalokat. A mahagóni ablakkeretet bordó sötétítőfüggöny díszítette, s az áttetsző csipkefüggöny nem takarta el őket a kíváncsi tekintetük elől.
-Hát, azt hiszem felnőtt a legkisebb lányunk is, Iza.
-Ilyenkor mindig szomorú vagyok kicsit... nemrég még kisbaba volt, és itt szaladgált körülöttem a fodros kis ruháiban.
Áron együtt érzően ölelte át a feleségét, a nyakába csókolt, és megcirógatta az arcát.
-Most majd az ő gyerekeik fognak itt szaladgálni, a többi unokánkkal együtt.
Izabella elmosolyodott, majd eszébe jutott valami, és aggodalmasan nézett a férjére.
-De mi lesz a lányunk élettársával, Attilával? Elmondjuk nekik?
Áron gondterhelten ráncolta össze a homlokát, majd őszülő szakállába túrt elgondolkozva.
-Nem hiszem, hogy fel kéne zaklatni Rebekát, az ő állapotában, de Andornak mindenképpen tudnia kellene róla.
-Elég erőszakosnak tűnt, nem fogja annyiban hagyni a dolgot, hogy Rebeka csak úgy faképnél hagyta, ismerem a fajtáját -jegyezte meg Izabella szorongva.
-Szerintem is tervez valamit, majd figyelmeztetem Andort.
-Ki tervez és mit? -lépett ekkor a konyhába Dávid, a fiúk.
-Attila, aki elől Rebeka megszökött.
-Apa, nektek még azt sem szabadna tudnotok, hogy szökésben van! -szólt hevesen Dávid.
-Jaj, fiam! Egyrészt semmi sem marad titokban. Másrészt, itt most össze kell fognunk. Csak egyetlen megoldást látok...

Rebeka mérgesen tekintett a családtagjaira, érezte, hogy róluk szólt a beszélgetés, amíg ő Andorral sétált a kertben.
-Szeretném tudni, hogy miről maradtam le.
-Nézd kislányom, -szólalt meg végül az apja -tudod, hogy mi csak a legjobbat akarjuk neked. Ha összeházasodnál Andorral, Attilától nem kéne féltened a babát.
-Apa, ez sokkal bonyolultabb, mint gondolod.
-Akkor mesélj, mi az amiről még tudnom kéne?
-Hát... Attila nem a baba miatt keres engem. Amúgy is sejti, hogy nem az övé. Hanem azért, mert olyat tudok róla, amit nem kellene.
-Ne beszélj már rébuszokban! Mindent tudnunk kell, hogy segíthessünk! -kérte a bátyja, Dávid.
-Jó. Szóval... véletlenül megtudtam, hogy Attila belekeveredett egy drogcsempész bandába. Ő szervezi a szállítást. Ezért nem fog futni hagyni.
-Rebeka, mibe keveredtél kislányom? -rémült meg az anyja, Izabella.
-Anya, elhiszed, hogy fogalmam sem volt róla?
-Persze, de... nem láttad, hogy rossz ember? -kérdezett vissza az anyja.
-Anya... sajnálom!
-Nincs semmi baj, majd kitalálunk valamit -mondta az apja, miközben elgondolkodva nézte a feleségét és a lányát, ahogy átölelik egymást. -De szólnunk kell a rendőrségnek.
-Apa, szerinted én nem gondoltam végig minden lehetőséget? Egyből rám gyanakodnának -tiltakozott a lány.
-Van egy ismerősöm a drogcsoportnál. Mindent megoldunk Rebeka, ne aggódj!
-Hát ezért nem akartam hazajönni. Mindig a kezetekbe veszitek a sorsom irányítását.
-Ugyan, meddig bujkáltál volna, míg meg nem öregszel? -vonta kérdőre a bátyja.
-Nem tudom, Dávid, hagyjál már, légy szíves!
-Jól van, minden rendben lesz. A vitatkozás nem vezet sehová -szólalt meg Andor a maga mindig nyugodt módján.

Rebeka felpillantott a férfi fekete hajára és szürkészöld szemére. Hosszú egyenes orrával és érzéki szájával kalózos benyomást keltett. Már csak egy papagáj hiányzott a válláról és a karika a füléből, valamint az elmaradhatatlan szakáll. Ennek ellenére Andorból olyan biztonság áradt, amit a lány nem talált még meg másban. Amikor megfogta a kezét, mintha a nyugodtsága egy kis szelepen keresztül átáramlott volna. A tenyere meleg és oltalmat nyújtó volt. Nem pedig hideg és nyirkos, mint Attiláé. Utólag visszatekintve már tudta, hogy nem is állt volna szóba Attilával, ha akkor nem olyan magányos, távol a családjától. Andor viszont teljesen más volt. Már az első találkozáskor is úgy érezte, mintha legalább tíz éves kapcsolatban élnének. Meglepte és egyben meg is rémítette ez az érzés. Mégis, az érintése nem egy nyugodt kapcsolat benyomását keltette benne. Amikor először megcsókolta a férfi, a lehunyt szemhéja mögött is érzékelte, ahogy elhomályosodik a tekintete. Még soha senki nem keltett benne ilyen vágyat. Ha eszébe jutott, ahogy először ölelte a toronynál, máris forróság öntötte el... A lány hirtelen megfogta a férfi kezét, és maga után kezdte húzni.
-Gyere! -hívta sürgető hangon.
-Hová?
-Okos férfi nem kérdez ilyet... -kacsintott rá a lány.

-Úgy látom a lányunk ismét elevenjére talált -jegyezte meg Izabella.
-Nem is tudom kire ütött ez a gyerek... -nézett a feleségére Áron nevető szemekkel.
-Te! -fenyegette meg Izabella, majd finoman belecsípett a férjébe.
Dávid fejcsóválva nézte a szüleit, és remélte, hogy az ő kapcsolata is ilyen lesz majd húsz-harminc év múlva Kittivel, a menyasszonyával. Majd komolyan az apjára nézett:
-Apa, mi a terved azzal a barátoddal?

Másnap reggel Rebeka elgémberedve ébredt a keskeny ágyon, amit ketten osztottak meg Andorral. A férfinak lelógott a karja és a lába, de így is mosolygott álmában. A lány csodálta azt a képességét, hogy bármikor és bárhol képes volt elaludni. Óvatosan letette a padlóra az egyik lábát, mire a parketta árulkodóan megnyikordult alatta, erre ő felszisszent, hiszen nem akarta még felébreszteni Andort. Ám a férfi békésen aludt tovább. Ekkor már nyugodtan tette le a másik lábát is, és belebújt az ágy támlájára akasztott világoskék frottírköntösébe. Igyekezett nesztelenül elhagyni a szobát, hogy körülnézzen a konyhában. A gyomra fájdalmasan kordult meg az éhségtől, és a baba is mocorogni kezdett a hasában. Rátette a kezét, hogy érezze a mozgást.

A konyhából tányér csörömpölése, majd az evőeszközök csengésének zaja szűrődött ki. Rebeka benézett a résnyire nyitva hagyott ajtón, és megnyugtatta a látvány, ahogy édesanyja előkészíti az asztalt a reggelihez, ahogy mindig is, amióta csak az eszét tudja. Boldogan mosolyogva lépett a jó illatú konyhába.
-Szia Anya!
-Szia Rebeka! Hát Andort hol hagytad?
-Alszik még, gondoltam hadd pihenjen. De hol van Apa és Dávid? -kérdezte, miközben megvajazott egy zsemlét, amiket az anyja előkészített.
-Bementek a városba.
-Anya, ezt én is gondoltam, de hová mentek? -kérdezte gyanút fogva a lány.
-Hát... dolguk van -próbálta húzni az időt Izabella.
-Anya!
-Jól van, na! Apád barátjához mentek, akiről tegnap beszéltek.
-Anya, mondtam, hogy ne avatkozzatok bele, én is... -kezdte Rebeka, de nem tudta befejezni a mondatot, mert a telefon éles hangja félbeszakította.
-Halló? -szólt bele óvatosan Izabella.
-Jó reggelt! Rebekát keresem, ott van?
-Nincs. Üzen neki valamit, arra az esetre, ha hazatelefonálna?
-Azt, hogy Attila üzeni: sürgősen jöjjön haza.
-Rendben, majd átadom, ha jelentkezik -mondta Rebekára pillantva az anyja, majd köszönés nélkül letette a kagylót.
-Attila volt, ugye? -kérdezte a lány.
-Igen, és szerintem nem győztem meg, hogy semmit se tudok rólad. El kell mennetek innen.
-Tudom. Pont ezért nem akartam hazajönni. Megyek, felkeltem Andort.

A szobába érve látta, hogy a férfi kényelmesen elhelyezkedett az ágy közepén. Ő leült mellé, vele szembe, és gyengéden megérintette a vállát, mire az csukott szemmel kinyúlt érte, és behúzta magához.
-Te nem alszol?
-Hogy is aludhatnék, mikor egy ilyen jó nő van mellettem? -kérdezett vissza Andor, mire Rebeka kuncogni kezdett. -És különben is... nem kaptam még meg a reggeli csókomat...
-Kedvesem, most nem érünk erre rá, sajnos...
-Ugyan, miért nem? -faggatta, majd gyengéden megsimogatta a hasát. -A babánknak sem kívántam még jó reggelt! -mosolygott rá.
-Attila keresett, el kell mennünk. Bemegyünk Pécsre.
-Pécsre? -emelte rá szürkészöld szemét a férfi. -Ott voltál eddig?
-Igen, kivettem egy albérletet. Gyere, fel kell kelnünk.
-Na, jó -egyezett bele, majd felkeltében egy futó csókot lopott a lánytól.

Óvatosságból nem az 57-es utat választották Pécs felé, hanem a kevésbé forgalmasat, Pécsváradon keresztül. Még csak véletlenül sem akartak senkivel sem összefutni. A kis falvak barátságos látványt nyújtottak az erdőkkel körülvett völgyekben, melyekbe kanyargós utak vezettek. Minden békés és nyugodt volt, mintha semmi baj nem történhetne a világon. Andor még sosem járt erre, így érdeklődéssel szemlélte a környéket, miközben vezetett.
-Mire gondolsz? -érdeklődött a lány.
-Arra, hogy szívesen élnék veled egy ilyen békés kis helyen.
-Nem hiányozna a nagyváros nyüzsgése?
-Annyira nem, gyerekkoromban többször jártam ilyen helyeken, és nagyon tetszettek. Nincs is jobb környezet a gyerekneveléshez. Nem gondolod, Rebeka?
-Még nem gondolkoztam rajta.
-Pedig éppen ideje dönteni ebben a kérdésben -nézett a számára oly kedves pocakra a férfi.
-Majd meglátjuk. Most más köt le.
-Megértem, de azért... többé ne hagyj ki a döntéseidből, ha lehet!
-Jól van, ne aggódj, azelőtt nem bíztam még benned, mert nem ismertelek eléggé.
-Remélem ez mostanra megváltozott! -nézett rá a férfi, és a tekintete tele volt ígéretekkel.

Hangosan nyikorgott a kiskapu, mikor Rebeka kinyitotta. Magdi néni éppen a kertben volt, nem tudta eltitkolni az örömét, hogy a lányt nem egyedül látja érkezni.
-Megjött Kedveském, és látom elhozta ezt a kalandort is!
Rebeka azt se tudta, hová süllyedjen szégyenében.
-Csókolom Magdi néni! -lépett előre a lány mellől a férfi mosolyogva -Veszprémi Andor vagyok, bár remélem nem éppen kalandor. Már sokat hallottam önről, és arról, hogy milyen jól főz.
Az idős hölgy elpirult a dicsérettől, és máris értette Rebekát, hogy mi vonzotta hozzá. Hiszen a férfi nem csak veszélyesen jóképű volt, hanem humorérzéknek sem volt híján. Valami ősi vadság sugárzott belőle, ami nem sok emberben volt meg.
-Andor, maga aztán igazán tudja, hogyan kell hízelegni, egy magamfajta idős asszonynak -mondta pironkodva. -De, ahogy elnézem a lányoknál is sikeres -célzott Rebekára.
-Mi tagadás, tud valamit -oldódott fel ekkor már a lány is, és szemtelen mosollyal jutalmazta Andort.
-Engem nem a szépségem miatt szoktak szeretni... -mondta a férfi, és a lányra kacsintott.
Ekkor erőteljes nyávogás kíséretében megérkezett Gézu is, a macska. Egyenesen Rebeka lábához törleszkedett dorombolva, hogy végre őt is vegyék észre. Ő lehajolt, hogy megsimogassa a hízelgő kandúrt.
-Gyere, adok neked enni -hívta magával, és előrement a házba.

Andor a belépve elégedetten nyugtázta, hogy a kedvese jó érzékkel választott albérletet. Letette a csomagjaikat, és elkezdte feltölteni a hűtőszekrényt az Izabellától kapott élelemmel. Közben szemmel tartotta a macskát, hogy nehogy ellopjon valamit a finomságokból, de az csak elfoglalta megszokott helyét a fotelben, és kinyújtózva elaludt.
-Ahogy elnézem, ma nem kell főznünk -mondta elégedetten.
-Pedig szeretek főzni.
-Tudom, erős hajlam van benned arra, hogy főzz a megtért kalandoroknak és a bajban levőknek -viccelt a férfi.
-Bolond vagy! -nevetett a lány, és hozzálépett, hogy az ölelésébe simuljon.

Késő délutánra járt már az idő, mikor megcsörrent Rebeka mobilja. Ránézett, és a kijelzőn látta, hogy az apja keresi.
-Apa? -szólt bele.
-Én vagyok. Rebeka kellene egy pár információ erről a te Attiládról. Adom a barátomat, tudod, akiről beszéltem, a drogcsoporttól.
-Üdvözlöm Rebeka, én Wéber Ferenc vagyok. Szükségem lenne még néhány adatra. Tudna segíteni?
A lányt megnyugtatta az idős férfi barátságos hangja.
-Igen, kérdezzen csak -válaszolta.
-Hogy értette azt, hogy az élettársa a szállító?
-A volt élettársam -javította ki a lány.
-Rendben. Tehát?
-Attilának van egy szállítócége. Házhoz szállítás, bútorok, ilyesmi.
-Értem. És kik az üzlettársai, tudna neveket mondani?
-Igen, egy párat -mondta Rebeka, és felsorolta a partnereit.
-Honnan tudta meg, hogy köze van a droghoz?
-Véletlenül kihallgattam egy beszélgetést, nem vették észre, hogy ott vagyok.
-Ez mikor volt?
-kicsit több, mint egy héttel azelőtt, hogy eljöttem tőle, két hete.
-Értem. És miről folyt az a beszélgetés?
-Arról, hogy mikor indul a legnagyobb szállítmány és hová.
-Ez már megtörtént?
-Nem, a napokban lesz.
-Tudna erről többet mondani?
-Igen -felelte a lány, és azután mindent elmondott, amit csak tudott.
-Megkérném, hogy maradjon ott, ahol van, hogy elérjük, ha szükség lenne önre.
-Terveznek valamit?
-Alighanem a volt élettársa az, akit már hosszabb ideje keresnek a kollégáink, és az ön segítségével, most sikerül lefülelnünk. De többet nem mondhatok.
-Megértem, és ezt is köszönöm!
Rebeka még elköszönt, azután letette a telefont. Andor mögé lépett, és hátulról átkarolta.
-Félek, mi lesz, ha rájönnek, hogy én buktattam le őket? -kérdezte a lány.
-Ez nem fordulhat elő. Azt mondtad, hogy nem tudnak róla, hogy hallottad őket.
-Ez igaz. De az, hogy leléptem, okot adhat a gyanúra.
-Ebben van valami -adott neki igazat Andor. -Talán legjobb lenne, ha felhívnád, és megmondanád neki, hogy velem vagy, és akkor azt hinné, hogy csak miattam hagytad ott.
Rebeka mélyet sóhajtott, a férfi pedig bátorítóan megsimogatta a haját.
-Legalább mindent tisztázhatsz vele, azt is, hogy nem az övé a baba.
-Jól van -adta be a derekát, és tárcsázta a férfit...

Pár nap múlva erőteljes kopogásra ébredtek a délutáni pihenésből. Rebeka lassan feltápászkodott az ágyból, és kinézett az ablakon. Meglepődött, hogy ott látja a szüleit és a bátyját. Gyorsan felébresztette a férfit is.
-Hát, ti hogy kerültök ide? -kérdezte őket meglepődve, amikor ajtót nyitott.
-Szépen fogadod öreg apádat -viccelődött vele Áron, az apja. -Andor nem szólt?
-Ő tudta?
-Persze, különben, hogy találtunk volna ide?
A lány behívta őket, és miután mind leültek, az apja belefogott:
-A rendőr barátom telefonált ma reggel, azért jöttünk.
-Baj van? Ne kelljen már úgy húzni ki belőled mindent.
-Nincs baj! -nyugtatta meg azonnal az anyja, és közben megrovóan nézett a férjére.
-Az a helyzet, csak, hogy én is mondjak valamit, -szólt közbe Dávid -hogy ma hajnalban tetten érték a volt élettársadat. Nem kell félned többé. Azért jöttünk, hogy ezt elmondjuk.
-És tanúskodnom nem kell majd a bíróságon?
-Nem, mivel elkapták őket akció közben -mondta az apja.
Rebekát nagy megkönnyebbülés töltötte el. Andor megfogta a vállát, ő pedig hálás mosollyal nézett fel rá.
-Na, akkor hová költözzünk? -tette fel az egyik legfontosabb kérdést.


Néhány hónappal később...


Andor leparkolt a mohácsi kórház zsúfolt parkolójában. Lezárta a kocsit és a nemrégiben felújított bejárathoz indult. Amikor belépett az üvegajtón, jobbra fordult, és a sürgősségi ügyelet folyosóján áthaladva kilépett az épületből. Az onnan kivezető lépcsősort szinte futva tette meg az udvarra, ahol szemben volt a másik épület, ahová tartott. Földszint - Szülészet, olvasta a nagybetűs feliratot. Könnyed léptekkel vette a maradék lépcsőket a bejáratig, majd belépve a kétszárnyas ajtón megcsapta a balra lévő kórházi konyhából kiszivárgó étel illata. Jobbra fordulva újabb ajtó és újabb lépcső következett, de azután már ott állt a szülészeti osztály bejáratánál. Szíve izgatottan dobogott a mellkasában.

Benyitott és a nővérpultot kereste. Egy kedves, mosolygós nővér állt mögötte.
-Segíthetek? -kérdezte, látva a tanácstalanságot a férfi arcán.
-Igen, a feleségemet keresem, Veszprémi Rebekát.
-Hát persze, aki ma hajnalban szült. Gratulálok apuka!
Andort boldogság töltötte el, olyan forró érzés, amit még nem tapasztalt.
-Hát... köszönöm! Kicsit zavarban vagyok még...
-Ne aggódjon! Mindenki így van ezzel -nyugtatta meg a nővér. -Be is mehet, a hatos szobában vannak.
-Köszönöm!

Andor halkan nyitott be az ajtón, hogy ne zavarjon senkit. Rebeka az ágyában ült, és a karjában tartotta az újszülöttjét.
-Szia Apucika! -köszönt a férjének nevető szemekkel.
-Sziasztok lányok! -válaszolt az újdonsült apuka meghatottan. -Sajnálom, hogy nem tudtam itt lenni veled!
-Semmi baj, olyan gyorsan megszületett, hogy be sem értél volna. Már nem volt értelme szólni. Nagyon váratlanul történt, még lett volna pár nap vissza.
Leült a felesége mellé az ágyra, ő pedig a karjára tette a babát.
-Luca, ismerkedj meg apukáddal!
Andor nézte a baba sűrű, fekete haját és a szinte feketének látszó, sötétkék szemeit.
-Gyönyörű kislányunk született. Mit gondolsz, milyen szeme lesz? -kérdezte a feleségét.
-Szerintem szürkészöld mint a tiéd, a lányok a családunkban mind az apjukra hasonlítanak.
-Olyan gyönyörű kisbaba, hogy muszáj megismételnünk -nézett Rebekára szerelmes mosollyal.
-Andor, tudod, hogy mennyire szeretlek?
-Fogalmam sincs, győzz meg! -válaszolta huncutul a férfi, majd gyengéden megcsókolta a feleségét...



-Vége-

DÁVID

Dávid meghatódva nézte ikernővérét, Vivient, ahogy az oltár előtt áll, és szorosan fogja Csongor kezét, aki pár perc múlva a férje lesz. Még sosem látta ilyen boldognak a testvérét, örült, hogy határozott és komoly férjjel hozta össze a végzete, aki nem mentes a kalandtól sem. Tudta, hogy jót fog tenni Viviennek, sok gátlását fel fogják oldani együtt. Dávid szeme azután újra Kittire tévedt, a nővére barátnőjére. Az ibolyakék szemű lány szívbemarkolóan nőies volt a halványkék koszorúslány ruhájában. Göndör, szőke haja kacér kontyba lett összefogva, és a fiúnak egy görög istennő jutott róla eszébe. Magas, nyúlánk alakja előre jelezte, hogy pár év múlva olyan nővé válik, aki sok férfi szívét fogja összetörni. Ám egyelőre, tizennyolc évesen még kislányos bájával hatott a korabeli fiúkra. Lágy vonalaira már Dávid is felfigyelt egy ideje, persze ő abban a korban volt, amikor minden lányt és nőt csodálatosnak talált, és azt vallotta, hogy a csajozás a hosszú élet titka. A fiú, a maga adottságaival válogathatott is a lányok közül. Magas, karcsú teste nem edzőtermek által volt kigyúrt, hanem a tanyán végzett fizikai munkától szálkásodott. Fekete, enyhén hullámosodó haját rövidre vágatta, és egy kevés zselével bolondította meg, aminek a korabeli lányok nem tudtak ellenállni, és ő szemrebbenés nélkül ki is használta a lehetőségeket. Sötét, gesztenyebarna szemeivel és született kalandor tekintetével sikert sikerre halmozott a gyengébbik nem körében. S míg édesanyját, Izabellát aggodalommal töltötte el fia határtalan érdeklődése ez irányban, addig édesapja, Áron szülői büszkeséggel tekintette egyetlen fiának eme tevékenységét.

Dávid megbabonázva bámulta Kittit, ahogy egy idősebb férfi karján, szinte légiesen táncolt. Olyan kecsesen mozgott, hogy a fiú még azt is el tudta képzelni, hogy a lábai nem is érintik a földet. Ám egy nyafogó hang nem hagyta békésen nézelődni.
-Dávid, miért nem táncolsz? -kérdezte egy tizenéves fruska, aki már kiskorától szerelmes volt belé.
-Betti, sosem táncolok, tudhatnád.
-De akkor is...
-Ne hisztizz! Inkább menj a barátnőiddel, nekem most más dolgom van.
-Undok vagy! -húzta össze mérgesen a szemöldökét a kislány.
-Te meg hisztis vagy, leléphetsz.
-Utállak! -kiáltott rá a lány, hogy biztos legyen benne, hogy a fiú a hangos zene ellenére is meghallja, amit mond.
-Jól van, csak menj már...
-Különben is, kit bámulsz ennyire? -féltékenykedett Betti.
-Közöd? -kérdezte nyersen a fiú.
A kislány durcás arckifejezést öltött és haragosan sarkon fordult, magára hagyva a fiút.
Dávid örült, hogy magára maradt, végre kedvére legeltethette a szemét Kittin. Ám a következő pillanatban majd elállt a szívverése, amikor a lány elébe toppant...
-Dávidom, fel sem kéred táncolni a koszorúslányt? -évődött a fiúval.
-Ó... hát... dehogynem! -szedte össze magát, majd megfogta a lány kezét és a táncparkettre húzta.
A zenekar lassú számot kezdett játszani, a fiú szorosan átkarolta a lányt, és ahogy fölé magasodott beszívta hajának fűszeres illatát.
-Hm...Kitti...
-Igen? -nézett fel rá a lány álmodozó szemmel.
-Leszel a csajom?
-Te megbuggyantál? -nézett rá csodálkozva a lány.
-Nem, most az egyszer komoly vagyok...
-Aha, azt már ismerem... -mosolygott.
-De komolyan! -tiltakozott a fiú. -Most leszel vagy nem?
-Hát ezt erősen meg kell gondolnom, figyelembe véve a rajongótáborodat, akik azután biztosan megmérgeznének... -kacsintott rá Kitti.
-Nem hagynám, hogy bántsanak.
-Minden lánynak ezt mondod?
-Hát persze -vigyorgott Dávid.
-Akkor esetleg fontolóra veszem a dolgot...
-Azt, hogy leszel-e a csajom? -vágott közbe a fiú.
-Nem, azt hogy hány fajta ellenmérget hordjak magammal a neszesszeremben.
-Látod, pont a gyakorlatiasságod fog meg.
-Már azt hittem a bájaim -csipkelődött vele a lány.
-Természetesen az is. Szóval? -kérdezte újra a fiú.
-Ne sürgess már... ez nekem komoly döntés.
-Ne gondolkozz, az árt a szépségnek -poénkodott Dávid.
-Te, mindjárt olyat kapsz tőlem! -nevetett rá a lány.
-Na, milyet? -kérdezte a fiú, de Kittinek már nem volt lehetősége válaszolni, mert a visszavágást Dávid heves csókja belefojtotta...

A lakodalom végén Vivien és Csongor kimerülten, mégis boldogan léptek ki a hajnali párás levegőre. Kézenfogva indultak a kocsihoz, ami már meg volt pakolva a nászútra előkészített csomagokkal. Vivien még megállt, és eldobta a menyasszonyi csokrát a sokaságba. Kitti önkéntelenül nyúlt a repülő rózsacsokorért, utólag visszatekintve ő sem értette magát, de mikor felé repült a csokor, úgy érezte, hogy nincs más választása. Amikor elkapta, Dávid, akit egész éjjel nem lehetett elmozdítani mellőle, incselkedve nézett rá.
-Rám ne számíts, nem vagyok nősülős fajta! -tiltakozott a lány révült tekintete láttán.
-Te, Szívem, eszembe sem jutottál... amúgy sem vagyok babonás... Hát tehetek én róla, hogy az ikertesód pont hozzám vágta? -próbálta eltitkolni a saját riadalmát Kitti....

Dávid izgatottan rugdosta a kavicsokat a kastély melletti buszmegállóban. A szürke kő hangosan koppant az egyik kék postaládán, ami szorosan összebújva reszketett társai közt, a hűvös őszi levegőn. A domb közepén elterülő öt házat szántóföldek és présházak ölelték körül a Vaskapu kastély mellett. Az épület napsárga falával és sötétzöld zsalugátereivel teljesen beleillett természetes környezetébe. Vivien, mikor erre buszozott kislánykorában, arról álmodozott, hogy ő benne a hercegnő. Az évek során sok gyermek fantáziáját mozgatta meg, már akkor is, amikor valaha szürke és kopott volt.

A sárga busz erőlködve kapaszkodott fel az emelkedőn. Hangos szusszanással állt meg a megállóban, majd csattanva nyílt az ajtaja. Kitti mosolyogva lépett az alsó lépcsőre, és Dávid készségesen a kezét nyújtotta, hogy lesegítse.
-Régóta vársz? -kérdezte a lány, mikor a busz fekete füstöt kipufogva továbbállt.
-Á, nem. Menjünk! -javasolta a fiú, majd kézenfogva elindultak a tanya felé.
Az út egyik oldalán felszántott területek terjeszkedtek, a hátuk mögött nádas húzódott, itt-ott magas fűzfák emelkedtek ki belőle, melyeken varjúsereg rostokolt. A másik oldalon családi házak és présházak sorakoztak, köztük egy lovas tanya is. Egy fekete sörényű, barna csődör barátságosan nyerített, amikor meglátta a fiatal párt.
-Milyen fenséges állatok! -sóhajtott a lány.
-Engem most más köt le...
-Igen? És mi?
-Nem, mi, hanem ki... Te! -húzta közelebb magához a fiú.
Kitti a fiú mellkasára tette a kezét, hogy távol tartsa magától, és a szemébe nézhessen, az pedig megütközve nézett rá.
-Mi a baj?
-Dávid, mit érzel irántam?
-Ne akarj vallomásra kényszeríteni, az olyan lányos dolog... Minek azt mindig mondani?
-De, érzel azért valamit? -faggatta tovább Kitti.
-Persze, de azt neked kell megérezned, hogy mit.
-Én találjam ki?
-Ne kitaláld, hanem érezd! -mondta a fiú, és közben kihúzott egy félig kiszabadult hajtincset Kitti copfjából.
-Hát... azért tudnék levonni következtetéseket...
-Te csak ne következtess! -tiltakozott Dávid.
-Akkor most rám bízod, vagy nem? -nézett rá felvont szemöldökkel a lány.
-Persze, majd úgyis érzed.
-Elég bonyolult vagy -merengett el egy pillanatra Kitti. -Ám mindegy is, úgyis tudom, hogy jelenleg többet foglalkozol velem, mint bárkivel.
-Na látod, mindent tudsz.
-De, azért... néha mondhatnád, jólesne.
-Jó, majd minden szökőévben fontolóra veszem -vigyorgott Dávid.
-Jaj, olyan vagy! -kiáltott fel a lány, és játékosan belebokszolt az oldalába.
-Milyen? -nevetett a fiú.
-Hát olyan! -kacagott már Kitti is.
Vidám nevetésük könnyedén szállt a völgyben, miközben maguk mögött hagyták a nádast, és ráfordultak egy keskeny csapásra, ami lerövidítette az útjukat a fiú otthona felé.

Rebeka kíváncsian nézett ki a szobája ablakán, hogy kit ugatnak a kutyák. Meglepődve vette észre Kittit és Dávidot. Nem mondta a bátyja, hogy jön ma hozzájuk a lány.
Csak nem a bátyám is szerelmes lesz? -gondolkozott el tizenöt éves kora meglepő bölcsességével.
Ahogy elnézte őket, megállapította, hogy igencsak szép pár lennének. De ismerte már a testvére csajozási szokásait, és nem nagy jövőt jósolt a kapcsolatuknak. Kitti, aki leginkább Vivien barátnője volt, nem tűrné, hogy Dávid más lányoknak is csapja a szelet. Legalábbis nem tudta róla elképzelni. Azonban bármi megtörténhet, és a kislány nem vett volna rá mérget, hogy a bátyja nem fog teljesen belecsavarodni a Kittibe, hiszen azt is végignézte, ahogy a nővére, Vivien is viszonylag rövid idő alatt teljesen megváltozott Csongor hatására. Rebeka elmerengett, hogy vajon őt mikor ragadja magával ez a szédítő érzés, de még túl fiatalnak érezte magát hozzá. Mégis, mikor Bence, az osztálytársa újabb randira hívta, nem mondott nemet.

Mikor a bejárati ajtó nyikorogva kinyílt, leszaladt eléjük, hogy köszöntse a lányt. Amikor Dávid egy percre magukra hagyta őket, Rebeka Kittinek szegezte a kérdést:
-Szerelmes vagy a bátyámba?
Kitti mélységesen elpirult Rebeka kérdésének őszinteségétől. Még önmaga sem volt tisztában a saját érzéseivel, hogyan is mondhatott volna bármit?
-Hát, talán igen -vallotta meg nagy sokára.
-Talán? -csodálkozott Dávid.
-Pont erről akartam veled beszélni, azért jöttem ma.
-Menjünk a szobámba! -mondta idegesen Dávid, majd cseppet sem gyengéden az emelet felé taszigálta a lányt.

-Mi ez az egész? -kérdezte gyanakvóan a fiú.
-Tudod, gondolkoztam magunkon.
-Ez rosszul kezdődik.
-Idén Pestre akarok menni egyetemre -fogott bele Kitti.
-A művészetire, tudom, Vivien már mondta.
-Még nem tudom, hogy mit hoz a jövő, de nem akarok kötöttségeket.
-Kötöttségeket? -mordult fel Dávid.
-Ne érts félre...
-Ezen nincs mit félreérteni Kitti... Le akarsz rázni.
-Nem arról van szó... -próbált magyarázkodni a lány.
-Dehogynem, én csak kötöttség lennék neked -szomorodott el a fiú.
-Nem, ne forgasd ki a szavaimat!
-Minden világos... Én valljak szerelmet, te meg simán lerázol utána.
-Nem, nem Dávid! Megint nem értesz meg.
-Bocs, de ezt nem tudom másként értelmezni -kezdett dühös lenni a fiú. -Tudod mit? Igazad van...
-Hogy érted? -kérdezte óvatosan a lány.
-Bolond voltam, hogy azt hittem, érzel valamit irántam.
-De, Dávid!
-Nem, most már nem kell magyarázkodni. Menj, szabad vagy!
-Dávid -könyörgött a lány.
-Menj már! Mit nem értesz ezen? Kár volt belekezdenünk, tudtad ezt már az elején is, hogy így lesz, ugye?
-Én... nem, nem ezt akartam...
-Mit akartál? És még arra voltál kíváncsi, hogy mit érzek? -kiabált már vele a fiú.
-Dávid...
-Menj el!
-Figyelj, én...
-Menj el!
Kitti szeme megtelt könnyel, de nem akarta, hogy Dávid így lássa. Szíve összeszorult, mintha erős kezek szorongatták volna, sírás fojtogatta. Megtörten lépett ki a szobából.
-Isten veled, Dávid... suttogta maga elé kábán.

Rebeka az előszobában állt földbe gyökerezett lábbal.
-Mi volt ez? -kérdezte a kislány.
-Semmi -válaszolta Kitti gombóccal a torkában.
-Ez most miattam volt?
-Nem, ez amúgy is bekövetkezett volna.
-Sajnálom -nézett Kittire szomorúan Rebeka.
-Semmi baj, legalább túl vagyunk rajta.
-És most mi lesz? -tudakolta a kislány.
-Semmi, azt hiszem szakítottunk. Nagyon úgy tűnik. Most megyek, ne kérdezz többet! -mondta már sírva Kitti. -Vigyázz a bátyádra!
-De semmit nem lehet tenni? -Kérdezte Rebeka, ám Kitti már nem hallotta, mert addigra már kimenekült a házból.

Rebeka felszaladt a testvére szobájához, zárva találta az ajtaját.
-Dávid! -kiáltott be.
-Hagy békén!
-Menj utána!
-Nem fogok, lépj le te is! -szólt ki dühösen a fiú.
-Te akkora idióta vagy! -mondta mérgesen Rebeka. -Ah, csak férfiakkal ne kezdjen az ember...



Öt évvel később...

Dávid szétnézett a félhomályos hálószobában, a tiszta, egyenes formák férfias hatást kölcsönöztek az agglegénylakásnak. Most először érezte úgy hogy hiányzik egy kis lágy nőiesség is, ami igazán otthonná teszi a lakásokat. Gondolatait hirtelen a mobilja éles hangja szakította félbe.

-Dávid, csak nem felébresztettelek? -szólt bele húga, Rebeka.
-Á, már éppen ébredeztem. Mondd csak!
-Holnap lesz egy kiállítás, kortárs grafikusoké.
-Igen? -kérdezte nem túl sok érdeklődést tanúsítva a férfi.
-Bencével arra gondoltunk, hogy elmennénk, de jó lenne, ha te is jönnél. Olyan régen voltunk együtt valahol... -kérlelte a húga.
-Jól van, Rebus, a kedvedért eljövök. De nem baj, ha esetleg nem egyedül jövök?
-Dehogy! Új barátnőd van?
-Hát, olyasmi, de semmi komoly.
-Értem, a szokásos... -mélázott a lány. -Hozd csak, persze.

Másnap este Dávid, Tündével a karján belépett a kiállításra. A húga, Rebeka Bencével érkezett. Még volt fél óra a kiállítás megnyitójáig. Dávid unatkozott, hát fogta magát és elindult körülnézni a festmények és grafikák között, hátha talál kedvére valót. Már az első kép is elnyerte a tetszését. A másodiknál viszont egy ismerős nevet fedezett fel. Ahogy tovább haladt a képek között, egyszer csak úgy érezte, hogy megáll a szíve...

Kitti azonnal kiszúrta a kiállításra belépő Dávidot a többiek között. Nem olyan volt, mint ahogy az emlékeiben élt, hanem annál sokkal férfiasabb, erőteljesebb kisugárzást árasztott magából. Fekete haja és szakálla vad külsőt kölcsönzött neki, szemeiben élénk tűz lobogott, s látszott rajta, hogy keres valakit. A férfi felé fordult, de még mindig nem vette észre. Kitti követte a tekintetével, szíve a torkában dobogott. A következő pillanatban látta, ahogy Dávid szeme felismerően villant rá, s ekkor megállt körülöttük az idő. A lánynak lassított felvételnek tűnt, ahogy a férfi kilép a többiek közül, hátrahagyva őket, majd hozzá siet. Miközben két oldalról megcsókolta, könnyedén átölelte. Kitti a váratlan érintéstől megmerevedett egy másodpercre, nem tudta, miként viselkedjen. A férfi ezután bemutatta neki a húga barátját és a saját barátnőjét.

-Nahát Kitti, amikor megláttam a nevedet, az egyik képen, alig hittem, a szememnek! -nézett rá a férfi megilletődve.
-Nem volt hiába az a sok tanulás -mosolygott rá Rebeka, a viszontlátás örömével a szemében.
-Hát, próbáltam nem eltékozolni az időmet -szerénykedett Kitti.
-Az látszik is, nagyon jó munkáid vannak -kapcsolódott be a beszélgetésbe Bence, Rebeka barátja.
Csak Tünde állt szótlanul, érezte, hogy valami van a levegőben, amihez nincs köze, és kirekesztettnek érezte magát. Hogy elűzze ezt a kellemetlen érzést, ami kezdett rátelepedni, szemügyre vette a teremben lévő többi embert, és meg is állapodott egy jól öltözött, idősebb férfinál. Szótlanul otthagyta a többieket, hogy megszólítsa a kiszemeltjét. Kitti látta a nőt távozni, és valahogy megkönnyebbülést érzett.
Ekkor egy alacsony, szőke nő lépett a hozzá:
-Kitti, gyere, kezdődik a megnyitó!
-Majd még találkozunk! -búcsúzott a többiektől a lány, majd sietősen indult a színpad felé.

Dávid ácsingózva nézett utána. Kitti szemlátomást rengeteget nőiesedett az elmúlt öt évben. Már nem az a bohó kislány volt, hanem érett, minden tekintetben nőies jelenség. Elgondolkodva dörzsölte meg a szakállát, és ekkor jutott eszébe először Tünde. Körülnézett hová tűnt a nő. Azonnal észrevette, hogy az egyik képnél elmélyült beszélgetést folytat valakivel. Vállat vonva fordult inkább a kiállítás megnyitója felé. Hadd érezze jól magát a nő, talán nem is baj, ha ma mással megy haza, nem lepte volna meg a dolog.

A megnyitó végén Dávid odalépett Kittihez. Bátortalanul érintette meg először a kezét, de a lányé odaadóan simult az övébe, mintha mindig ott lett volna a helye. Kitti érezte a meleg, erős kéz szorítását, és borzongás futott végig rajta. Az ismerős érzés megelevenítette.
-Menjünk ki! -kérte a férfi, és azonnal el is kezdte húzni maga után a lányt.
-Még mindig ugyanolyan szemtelen vagy -morgott a lány mosolyogva. -És ha van valakim?
-Az nem számít -vont vállat Dávid. -Amennyiben te is érzed, amit én.
Kint a hideg levegő megcsapta őket, Kitti fázósan húzta össze a kabátját. Dávid átölelte, és mielőtt a lány felfoghatta volna, hogy mi történik, már meg is érezte a száját az ajkán. Furcsa volt a szakálla, puha és kicsit csiklandós érzés. Kitti még sosem csókolózott szakállas férfival, először alig találta meg Dávid száját, hogy viszonozza a csókot, és még többet követeljen tőle, de aztán hamar kiismerte magát. Látta az elfelhősödött szemeit és a vágy tüzét, ami szinte égetett.
-Lassíts! -tette a kezét Dávid mellkasára, hogy megállítsa.
-Menjünk haza! -követelte sürgetően a férfi.
-Te tiszta lökött vagy! Öt éve nem láttalak...
-Éppen ideje volt, elvesztegettünk egy csomó időt.
-Dávid, majd máskor...
-Kitti, ne csináld ezt velem!
-Nem is csinálok semmit -válaszolta a lány, majd hirtelen faképnél hagyta a férfit és visszasietett a terembe.

Dávid dühösen rúgott bele egy kőbe az udvaron. Legszívesebben azonnal a lány után ment volna, hogy jól megrázza, de uralkodott magán. Kevés ember tudott ilyen gyorsan, ilyen sok érzést kihozni belőle. Akárhány év is telt el az utolsó találkozásuk óta, még mindig ugyanolyan hatással volt rá. És tudta, hogy Kitti is így van ezzel, hiszen érezte minden porcikáján, hogy nem hagyja hidegen.

Pár nappal később...

Kitti Mohács belvárosában csatangolt, amikor észrevette Áront, Dávid apját. A férfi fekete hajába már ezüstös szálak vegyültek, mégis az idő kegyesen bánt vele, és még ötvenen túl is jóképű férfi volt, aki bármelyik nőnek könnyedén elcsavarhatta volna a fejét, ha erre vetemedik, de nem tette, mert nagyon szerette a feleségét, Izabellát. Szakállt növesztett az elmúlt öt évben, akárcsak a fia, amiben szintén keveredtek az ezüstös csillogású, ősz szálak, a hasonlóság kettejük között szembetűnő volt. Kitti, ha rá nézett látta, hogy milyen lesz Dávid, több, mint huszonöt év múlva.
-Kitti, örülök, hogy újra itthon vagy. Hallottam máris sikerült jól felbosszantottad a fiamat a kiállításodon -szólította meg a férfi.
-Panaszkodott? -nézett rá szégyenlősen a lány.
-Nem, ő soha! De Rebeka... hát, tudod, hogy van ez a cserfes lányokkal...
-Persze, én is az vagyok -mosolygott a lány.
-Akkor jó -sóhajtott megkönnyebbülten a férfi. -De azért mondanék valamit...
-Hallgatom.
-Csak arra figyelj Kitti, soha ne hagyd, hogy a kínálkozó boldogság elszálljon, mert soha nem fogod meglelni újra. Tanuld meg kiismerni az érzéseid, nehogy elszalaszd az igazit!
Kittinek nem maradt ideje válaszolni, mert ekkor árnyékként melléjük lépett Dávid, és feszülten nézett rá.
-Na, gyerekek, én beugrok egy üzletbe, addig beszélgessetek csak -jelentette ki Áron, majd magukra hagyta őket.

Dávid érzései olyan zavarosak voltak alig pár nappal a találkozásuk után, hogy szinte képtelen volt kiigazodni rajtuk. A múlt ködéből előbukkant a lány. Elszabadult emlékek, érzések és indulatok. Ennél nagyobb zűrzavar nem támadt még a fejében. Ám egyetlen dolog a napnál is világosabb volt, azzal, hogy Kitti újra színre lépett, az ő csajozós életének befellegzett. Bármi módon is, de meg akarta kapni a lányt, és már nem csak egy éjszakára, hanem hosszú távra. Soha, senkivel kapcsolatban nem érzett még ilyet, ez pedig teljesen összezavarta.
Kitti fülében még mindig Áron szavai csengtek, amikor felnézett Dávidra. Érezte, hogy végül vissza kell majd térjenek egymáshoz, mert a sorsuk már réges-régen összeforrt, és egyikük sem olyan erős, hogy ezt a kapcsot szétszakítsa. Mégis megriadt a saját érzéseitől. Ez már nem az a kislányos rajongás volt, amivel egykor tekintett a férfira, hanem valami sokkal érettebb, asszonyos érzés.

-Kitti -szólt végül határozottan Dávid -beszélnünk kell!
-Ha így kezded, attól mindig pánikba esek.
-Nem rosszat akarok mondani -nyugtatta meg a férfi.
-Hát?
-Rólunk lenne szó...
-Hát, ha nem mondod... magamtól nem jövök rá.
-Látom a nyelved még éppolyan csípős, mint hajdanán.
-Hát, persze! -válaszolta hetykén a lány.
-Nem könnyíted meg a dolgom.
-Miért? Kellene?
-Kitti, ha így folytatod...
-Igen, mi lesz akkor? Megversz?
-Komolyan fontolgatom ezt a lehetőséget, de inkább... -válaszolta a férfi, és egy hirtelen mozdulattal magához rántotta a lányt.
Kitti a váratlan fordulattól meglepődve engedett neki, de felocsúdva a kábulatból megrángatta Dávid szakállát.
-Hé, ez nem érvényes, hogy mindig így próbálod belém fojtani a szót! -tiltakozott kuncogva.
-Egyszer úgyis az enyém leszel...
-Soha!
-De, majd meglátod bólogatott a férfi.
-Tudod Dávid, ha az a nagy magabiztosságod nem lenne, még vonzó is lennél.
-Egyszer úgyis megingasz, és én akkor ott leszek.
-Csak vigyázz! Még a végén szerelmes leszel belém...
-Á, én nem leszek olyan könnyen -próbálta önmagát is megnyugtatni a férfi a riasztó lehetőségtől.
-Megértem, hogy félsz -gúnyolódott a lány. -De időnként akasztják a hóhért is.
-Jaj, te!
-Most mennem kell, üdvözöm Édesanyádat! -szabadította ki magát Dávid karjából.
-Várj! Nem beszéltünk meg semmit! -kiáltott utána a férfi.
-Sose gondolj a holnapra, nem tudhatjuk mit hoz a jövő -szólt még vissza a lány, majd elsietett.
Dávid csak állt ott, és nem értett semmit, végképp összezavarodott. Ekkor érkezett vissza Áron, az apja.
-Mi történt fiam?
-Ha én azt tudnám...
-De, azonnal ki fogom deríteni -folytatta Dávid, és gyorsan Kitti után sietett, aki villámgyorsan eltűnt a postán.
A férfi, ahogy belépett a bejáraton egy biztonsági őrrel nézett szembe, ki az iroda előtt ült egy széken. Fiatal volt, borostás és szemmel láthatóan unatkozott. Ekkor észrevette Kittit az egyes ablaknál, a hat közül, egy nagy boríték volt nála, amit fel akart adni. Hangtalanul mellé lépett, mire a lány szemrehányó tekintettel nézett rá. Dávid érezte, hogy két férfi megbámulja. Az egyikük odasúgott valamit a másiknak, mire az elnevette magát. Nem lett volna nehéz kitalálni, hogy mit mondhatott. A két középkorú férfi szürke-piros, E-on feliratú munkásruhát viselt. Arcukon fáradtság tükröződött, szikár családfőknek tűntek.

A következő pillanatban a sarokban elhelyezett biztonsági kamera felrobbant, darabjai szanaszét repültek. Dávid ösztönösen Kittit védte, és a falhoz lökte, hogy ne sérüljön meg. Csakhogy a kamera nem magától robbant fel. Nagydarab, álarcos férfi lépett be, és tüzet nyitott rá. Ezután pisztolyát egy hisztérikusan sikoltozó pénztárosnőre szegezte, aki dermedten elhallgatott.
-Ez fegyveres rablótámadás! -közölte a férfi feleslegesen. -Ti! -kiáltotta, miközben Kittire és Dávidra szegezte a fegyverét. -Gyertek ide és feküdjetek a földre!
A lány képtelen volt megmozdulni, csak némán reszketett.
-Most azonnal!
Dávid megfogta Kitti kezét, és a meghatározott helyre vezette, ahol lefeküdtek, ahogy utasították őket.
-Maguk ketten is! -mutatott a fegyverrel a két férfira. -Mozgás, gyorsabban!
Egy idős házaspár és még két nő tartózkodott ott, a dolgozókon kívül. Mindegyiküket összeterelte, és a földre kényszerítette, a biztonsági őr kivételével. A riadt arcú fiatal férfit pajzsként maga mellé állította, miután elvette a fegyverét. A legtöbben ellenkezés nélkül engedelmeskedtek. A félelmet és az ijedtséget szinte tapintani lehetett a levegőben.
Dávidot furcsa mód nem ijedtség töltötte el, hanem harag. Tele volt megvalósításra váró álommal és céllal. Eszébe jutott, mennyi mindent nem tett még meg eddigi élete során, ez meg most lehet, hogy elveszi az életüket. Visszafojtotta a levegőt és várta a halált. Jobb kezével szorosan tartotta Kitti kezét.
- Hát ennyi volt az életem -gondolta Kitti elkeseredetten - Most megöl mindannyiunkat.
Becsukta a szemét, és próbált imádkozni.

Egyszerre a posta utcafronton lévő ablakait vakító fény árasztotta el. Odabent a túszok összeterelése annyira lekötötte a fegyveres figyelmét, hogy nem vette észre, hogy kint négy rendőrautó állt meg, és bekapcsolták a reflektorokat.
Az álarcos férfi egy súlyos fémasztalt felborított, és mögé lebukva ezt üvöltötte:
-Azonnal kapcsolják le a reflektorokat, különben lelövök valakit!
A fényszórók kialudtak.

Fél perc múlva hangos csörömpöléssel megszólalt a központi telefon. A fegyveres Dávidra bökött a pisztollyal, hogy vegye fel. Ő feltápászkodott, és a második csörgés után felvette a kagylót.
-Rendőrség? -kérdezett bele.
-A nevem Fehérvári János, rendőrfőnök.
-Kovács Dávidnak hívnak, engem jelöltek ki szóvivőnek. A túszok egyike vagyok.
-Közvetlen veszélyben van az életük?
-Persze - válaszolta, majd magában hozzátette: - Ilyet is csak egy rendőr kérdezhet...
-Megsérült valaki?

-Egyelőre nem -válaszolta Dávid.
-Kérem őrizzék meg a nyugalmukat, körbevettük az épületet. Kérem, mondja el, mi történt!
Dávid ezután pár szóban összefoglalta a történteket, onnantól kezdve, hogy az álarcos rálőtt a biztonsági kamerára.
Fehérvári rendőrfőnök bosszúsan húzta össze a szemöldökét.
-Beszélni akarok a túszejtővel!
-Attól tartok, ő nem akar...
-Minél hamarabb elengedi a túszokat, és megadja magát, annál jobb lesz a helyzete. Eddig még senki sem sérült meg. Jó lenne, ha ez így is maradna -közölte a rendőrfőnök. -Mik a követelései?

Dávid végignézett a túsztársain. Mindenki feszülten figyelt rá. Olyan szorosan markolta a telefonkagylót, hogy belefehéredtek az ízületei.
-Fél óra -szólalt meg az álarcos.
-Tessék?
-Fél óra múlva egy kocsit kérek a bejárathoz. Senki sem követhet. Egy túszt magammal viszek.
Dávid közölte a rendőrfőnökkel a követeléseit, majd bontotta a vonalat.

A túszejtő ezután a dermedt pénztároshoz lépett, és a pisztollyal megbökte a vállát.
-Ürítse ki a kasszát! -utasította.
A nő remegve állt lábra, és a pulthoz lépett, majd egy vászonzsákba elkezdte beletenni a pénzt.
-Fegyveres rablást követ el -szólalt meg halkan az egyik E-on-os férfi. -Ezért mindenképpen üldözni fogják.
-Köze? -kérdezte az álarcos.
A munkás némán bámulta a padlót.
-Ha fél óra múlva nem engednek ki, lelövök egy túszt, maga lesz az első.
A biztonsági őr halkan nyögött egyet, elzsibbadt a hátracsavart karja, miközben a fegyveres pajzsként maga és az ablakok közé tartotta. Időközben a pénztáros kiürítette a kasszát. Indult volna vissza a zsákkal.
-A többit is! -utasította a túszejtő.
A nő némán teljesítette a parancsot.

Ez idő alatt Kitti dideregve feküdt a hideg padlón. A félelem a csontjáig hatolt. Dávid visszament mellé, és megfogta a kezét. Nem tudta, hogy a hidegtől vagy a sokktól reszket-e a lány. Fürkésző pillantást vetett rá, és őt melegség öntötte el.
-Sajnálom! -suttogta Kitti.
-Mit?
-Hogy olyan undok voltam veled.
-Kitti, nem lesz semmi baj, ne félj! -szorította meg erősebben a kezét.
A lány hálás pillantással nézett rá:
-Örülök, hogy utánam jöttél...
-Kitti, már egyszer elveszítettelek. Még egyszer nem foglak!
-Ígéred? -nézett rá reménykedve a lány.
-Igen!

Amint letelt a fél óra megcsörrent a telefon. A túszejtő higgadtan emelte fel a kagylót.
-Nos? -szólt bele.
Az emberek feszülten figyelték az arcvonásait, hogy vajon kedvére való-e a rendőrfőnök válasza.
-Itt Fehérvári János, rendőrfőnök beszél. Mindent megkap, amit kér, ha elengedi a túszokat.
Az álarcosnak elkomorult az arca, bosszúsan vonta össze a szemöldökét.
-Tévedésben van, itt én szabom a szabályokat. Kérek egy kocsit, tele tankkal a bejárathoz. Egy túszt magammal viszek. Senki sem követhet. Egy távirányítású bombát helyeztem az épületbe. Ha utánam jönnek, mindenki meghal két kilométeres körzetben.
Fehérvári megkockáztatta, hogy a túszejtő blöfföl, de nem tehette kockára a civilek és az emberei életét.
-Rendben -egyezett bele -minden úgy lesz, ahogy kéri.
-Öt percet adok -jelentette ki az álarcos komoran -különben mindannyian a levegőbe repülünk! -fenyegetőzött.
-Azonnal intézkedem -mondta a rendőrfőnök, majd letette a kagylót.

A túszokat jeges félelem kerítette hatalmába. Kitti hangtalanul sírni kezdett, Dávid vigasztalóan ölelte át.
-Meg fogunk halni? -suttogta.
-Nem! -biztosította róla Dávid.
-Nagyon félek.
-Tudom, de nem lesz semmi baj, Szerelmem. Mindjárt vége -nyugtatta a férfi.

-Hé, ti ketten! -szólt rájuk az álarcos.
-Igen?
-Pánikra semmi ok, ha mindent megkapok, amit akarok.
-Megnyugtató -felelte kissé cinikusan Dávid.
-Azért én a helyedben visszafognám magam -nézett rá szúrós szemmel.

Dávid felsóhajtott és próbálta megőrizni a hidegvérét. Legszívesebben leteperte volna a férfit, de tudta, hogy a fegyverrel szemben semmi esélye. Valamint nem akarta kockára tenni senki életét egy rosszul sikerült támadással. Kittire nézett, és arra összpontosított, hogy a lánynak szüksége van rá.
-Rendben -válaszolta végül.

A következő percben megszólalt a telefon.
-Igen? -szólalt meg a túszejtő.
-Minden kész. A kocsi a bejárathoz állt.
-Ne próbáljanak meg követni!
-Nem fogjuk, de ne vigyen magával túszt!
-Nem alkudozom rendőrökkel -vigyorgott a maszk alatt a férfi, majd letette a telefont.

-Gyerünk! -kezdte el rángatni a biztonsági őrt.
-Hová? -kérdezte az kevés ellenállást tanúsítva.
-Te jössz velem.
-Miért én?
-Ne dumálj, fogd a zsákot és indulás! -mondta az álarcos, majd a fejéhez tartva a pisztolyt, őt pedig önmaga pajzsaként, lassan kilépett az épületből.
A posta előtt ott állt az ezüstszínű sportkocsi. A férfi elégedetten morgott, majd lassan megközelítette a kocsit. Egy pillanat alatt belökte a túszát az autóba, majd maga is beszállt. Amikor felhördült a motor, mindenki fellélegzett. Az utcáról összesereglett emberek izgatottan figyelték, hogy mi történik. Köztük volt Áron is, Dávid apja.
-Miért nem jönnek ki? -kérdezte a rendőrfőnököt.
-Állítólag bomba van az épületben.
-Biztos ez?
-Szerintem blöffölt, de sosem lehet tudni. A bombaszakértők már dolgoznak az ügyön.
-Keresőkutyákkal?
-Igen -mondta Fehérvári. -De többet nem árulhatok el.

Bent az épületben Dávid fellélegzett. Kitti is bátortalanul mosolygott rá.
-Túléltük? -kérdezte aggodalommal a hangjában.
-Igen, nagyon úgy tűnik -felelte elgondolkodva Dávid. -Csak azon tűnődöm, hogy miért ment vele szinte önként és dalolva a biztonsági őr.
-Most, hogy mondod... nem tiltakozott, hogy mást vigyen magával...

Dávidnak hirtelen rádöbbent, hogy mi volt olyan furcsa neki végig, egész idő alatt.
Hirtelen felugrott a földről és a bejárat felé rohant, ám az ajtóban megtorpant.
-Lehet, hogy az van, amire gondolok, de akkor is van fegyverük...

Közben az ezüstszínű sportkocsiban...
-Taposs a gázra, nemsokára rájönnek, hogy blöfföltünk -mondta aggódva a biztonsági őr.
-Ugyan, addigra már a másik kocsiban leszünk -nézett rá a visszapillantó tükörből a túszejtő, s lehúzta az álarcát. -Jó móka volt ez, öcsém!
-Az! -nevetett fel a fiatal férfi. -Senki sem jött rá.
-Mire észbe kapnak, már a másik kocsiban leszünk, és bottal üthetik a nyomunkat.

-Azt hiszem, nincs semmi baj, nem lesz bomba -szólt Dávid a többi túszhoz, akik közben feltápászkodtak a földről.
-Azért jobb, ha várunk, mielőtt akcióhősnek képzeled magad -szólt be az egyik munkaruhás férfi.
-Persze -mondta elgondolkozva Dávid -de van egy olyan érzésem, hogy a fickó összejátszott a biztonsági őrrel...
-Nincs kizárva, de azért várjunk még, míg nem szólnak, hogy mehetünk.
-Rendben van.
Dávid odalépett Kittihez, átölelte és magához szorította.
-Megfojtasz! -szólt rá a lány.
-De mikor úgy aggódtam érted!
Kitti kedvesen eltolta magától, ujjaival beleszántott kócos, szénfekete hajába, és komolyan rászegezte a tekintetét.
-Ennyire fontos vagyok neked?
-Biztosíthatlak, kedvesem -mondta hamiskás mosollyal.
Kitti szájával megkereste az ajkát, hogy egy rövid csókot lopjon, nem számított már, hogy hányan látják. A férfi szorosan ölelte továbbra is, és ő érezte, hogy az élet pezsdítő energiája kezd száguldani az ereiben.
-Gyere velem haza!
-Dávid, utoljára, amikor nálad voltam...
-Tudom Kitti, de annak már több, mint öt éve, most nem követjük el ugyanazokat a hibákat. Még egyszer nem akarlak elveszíteni.
Sóhajtva bújt a férfi mellkasára.
-Vagy tényleg van valakid? -bizonytalanodott el Dávid.
-Nincs... senkim sem volt azóta, hogy... semmi komoly legalábbis.
-Kitti, csak nem rám vártál?
-Letörölheted azt az elégedett vigyort a képedről! -mosolygott a lány tettetett felháborodással.

A következő pillanatban kinyílt a posta bejárata és a rendőrfőnök lépett be rajta.
-Kimehetnek, nem találtunk bombát.
-Vége? -kérdezték többen is egyszerre.
-Igen, kint várja önöket egy csoportpszichológus, utána, ha beszéltek vele, elmehetnek, de holnap reggel jöjjenek be a kapitányságra, hogy felvegyük a tanúvallomásokat, már későre jár. Menjenek csak haza, elég volt ennyi izgalom mára.
-Mi van a túszejtővel? -kérdezte az egyik postai dolgozó.
-Nyomkövetőt helyeztünk a kocsiba.
-És ha autót cserélnek valahol?

A benzinkutas éppen a tévében nézte a túszul ejtett biztonsági őr fotóját az éjszakai híradóban, mikor az belépett a pénztárhoz, hogy fizessen. Mellette egy hozzá hasonlító, ám idősebb férfi jött, idegesen nézett szét az üdítők között.
-A négyest fizetem -vette elő a tárcáját a "túsz".
-Számlát kér? -kérdezte görcsbe ránduló gyomorral a kutas.
-Nem.
Miközben a pénz gazdát cserélt, lopva szemügyre vette a másik férfit, próbálta az emlékezetébe vésni az arcát. A két férfi gyorsan távozott, ő pedig a telefonért nyúlt...

Dávid egy forró tejeskávét tett Kitti elé a konyhaasztalra.
-Így szereted?
-Nem, de így is jó lesz -mondta a lány, majd hideg ujjai közé fogta a forró bögrét.
Izabella álmos szemekkel lépett be a konyhába, hálóköntösét szorosan összehúzta magán, és mosolyogva nézte a fiát, ahogy zavarában a hajába túrt.
-Anya, te még nem alszol?
-Jól van, már itt sem vagyok, csak viszek egy bögre teát apádnak, fiam.
Kitti szégyenlősen mosolygott Izabellára. Mindig kedvelte őt, azóta, hogy először látta.
-Mi van Viviennel? -kérdezte.
-Hát... talán nem árulok el nagy titkot, ha elárulom, hogy Csongorral épp babát terveznek.
-Tényleg?
-Bizony, már szívesen lennék nagymama...
-Anya, ne célozgass! -szólt közbe Dávid.
-Én, fiam? Dehogy tennék ilyet! -nevetett fel Izabella és már ki is ment a konyhából.
Dávid még hallotta elfojtott kuncogását, ahogy haladt a folyosón.
-Aranyos az anyukád.
-Szerintem te vagy aranyos, Kitti -mondta a férfi és kihúzott egy tincset a lány hajából. -Tudod már régóta vártam erre, miért nem jutott ez előbb eszünkbe?
-Nem tudom Dávid, de kár is most ezen keseregni már, hiszen előttünk a jövő, ha mindketten ezt akarjuk.
-Szeretem a gyakorlatiasságodat -mondta a férfi és átnyúlt az asztalon, hogy megfogja a kezét.
Ujjaik szorosan összefonódtak.
-Kitti...
-Hm? -nézett rá a lány álmodozó tekintettel.
-Úgy féltem, hogy elveszítelek -vallotta be.
-Most már itt vagyok, nincs semmi baj. Én is nagyon féltem, de sokkal könnyebb volt, hogy mellettem voltál. Erőt adott.
-Szeretném, ha mindent újrakezdenénk.
-Dávid... szerintem éppen azt tesszük, csak érettebben, mint legutóbb.
A férfi kinyújtotta karjait, a lány pedig készségesen hozzá bújt.
-Úgy nézel, mint a kiscica, aki éppen kinyalta a tejfeles edényt -nevetett rá a férfi, majd lehajolt, hogy megkóstolja a lány felkínált ajkát.
Ahogy a csókjaik mohóbbak lettek, érezte, ahogy az adrenalin emelkedik az ereiben, és eltolta magától a lányt.
-Még az én tűrőképességeimnek is van határa -mondta zihálva.
Kitti józansága utolsó szilánkjait összeszedve komolyan nézett Dávidra:
-Dávid, mielőtt bármibe belekezdenénk...
-Azt hittem, már elkezdtük -hökkent meg a férfi.
-Igen, de...
-Akkor nincs semmilyen de! Megint le akarsz rázni?
-Dehogy akarlak.
-Hát akkor?

A következő pillanatban Dávid húga, Rebeka szaladt ki hozzájuk a nappaliból.
-Dávid, most volt a híradó rendkívüli adása... és... és... és... Elkapták őket! Elkapták a rablót!
-Tényleg? -kérdezték egyszerre.
-Igen, valaki felismerte őket!
-Ez nagyon jó hír.
-Igen, csak ennyit akartam... -mondta Rebeka, miközben rájött, hogy milyen intim pillanatot is zavarhatott meg az előbb kettejük között. -Megyek is...

Dávid komolyan nézett Kittire, miután Rebeka magukra hagyta őket.
-Tehát, elmagyaráznád? -kérdezte a lányt.
Kitti mély lélegzetet vett, felnézett Dávidra, és belekezdett:
-Persze. Tudnod kell, hogy mellettem nem csajozhatsz!
-Azt hiszem el tudnám viselni, biztosan kibírnám -kacsintott rá a férfi.
Kitti visszamosolygott rá, és eszébe jutott valami, ettől elpirult az arca.
-Mindketten nagyon szenvedélyesek vagyunk...
-Szerintem ezért vonzódunk egymáshoz -jegyezte meg Dávid.
-Éppen ezért, nem lesz könnyű, ha együtt akarunk maradni.
-A legjobb dolgokért mindig meg kell küzdeni.
-Elképzelésem sincs, hogy hová vezet majd kettőnk kapcsolata -merengett a lány.
-De azt tudjuk Kitti, hogy hová akarjuk, hogy vezessen, és azt is, ha nem próbáljuk meg, akkor sehová sem vezet.
-Én nagyon is tudom, hogy mit akarok.
-Tényleg? -vonta fel egyik szemöldökét viccesen Dávid.
A lány kuncogni kezdett:
-Mindig meg tudsz nevettetni, de most legyél kicsit komolyabb! -mondta Kitti, majd egy játékosat bokszolt a férfi hasába.
Ő elkapta a csuklóját, és a a hüvelykujjával szétnyitotta az öklét, hogy a mellkasára simítsa a tenyerét.
-Kitti, mindig szerettelek...
-Én is, és akkor mi van?
-Jaj, Te! Én nem tudom mit csinálok veled -nevetett fel a férfi.
-Én tudnám a helyedben...
-Én is tudom... holnap összeházasodunk - mondta Dávid.
-Holnap... te nem vagy normális...
-Van két repülőjegyem Las Vegas-ba...

-Vége-

Vivien 2.rész

Vivien bemutatta egymásnak a barátnőjét, Kittit és Csongort. A lány alaposan szemügyre vette a férfit. A kedélyes ismerkedés után Csongornak indulnia kellett.
-Máris mész? -kérdezte Kitti.
-Igen, megígértem Andrásnak, hogy elmegyek vele új kocsit nézni. Sajnos nem maradhatok lányok.
-Így már érthető, de azért majd még találkozunk?
-Egészen biztosan -ígérte a férfi, majd el is indult.

Vivien tétován nézett utána, majd a barátnője felé fordult.
-Mostanában nagyon keveset találkozunk.
-Ezek szerint nem olyan sűrűn látogat meg?
-Nem, azt hiszem nem. Azt mondta, hogy nagyon sok elmaradt munkája van.
-Mondta, hogy nem fog jönni?
-Nem, azt nem. De talán... így sikerül kiszeretnem belőle...
-Komolyan beleszerettél?
-Igen -sóhajtott Vivien.
-Úgyis visszajön idővel, de ha nem, akkor is tudsz vele beszélni, telefonon, vagy ilyesmi.
-Igen, tudok, sőt... mondtam is neki, hogy majd beszélhetünk, ha ráér.
-Hát akkor?
-Csak az... olyan... kevés. Bár, hosszú távon nekem jobb, ha lazul a kapcsolat, csak most nagyon nehéz, mert rettenetesen hozzászoktam.
-Olyan könnyű lenne tanácsokat osztogatni, de mindegy mit mondok, mert neked kell megküzdened önmagaddal...
-Talán ő is érzi, hogy küszködök -gondolkodott el Vivien.
-Biztosan, talán csak időt akar hagyni.
-Csak, tudod, Kitti... olyan nehéz, mert hiányzik, és olyan lehangolt leszek már nélküle.
-Jobb lenne, ha tisztáznád vele, mielőtt baj lesz!
-Mit tisztázzak?
-Mindent.
-Hogy szeretem, minden akaratom ellenére?
-Beszéld meg vele, a depidet is, és igen, hogy szereted...
-Szerintem tudja, hogy szeretem, de nem tudom, hogy mennyire veszi komolyan, és nem vagyok depis, csak hiányzik.
-Szerintem komolyan veszi.
-És mégis, mit mondjak neki?
-Nem tudom... Te tudod, miről szoktatok, és hogyan beszélni. Sződd bele!
-Nem akarom, hogy lekötve érezze magát, vagy, hogy megfojtom.
-Aha...akkor csak szenvedj. Jobb így neked?
-Nem, de mi értelme beszélni vele?
-Én azt tenném, még ha el is riasztanám...de hát ez én vagyok! Nem szeretek sokáig szenvedni. Nem vagyok mazochista.
-De tényleg félek, hogy elriasztom. Nem értem magam...
-Miért?
-Eddig attól féltem, hogy kötődök hozzá, most pedig attól, hogy elveszítem. Teljesen össze vagyok zavarodva.
-Hát, Vivi, ez a szerelem...
-Ó, te bölcs barátnőm! Mihez is kezdenék nélküled?
-Hát, fogalmam sincs... De szívügyekben én többet tudok... Erről jut eszembe, hol van az én Dávidom?
-A szobájában, későn jött haza az éjjel.
-Csavargott?
-Tudod, a barátai mindig elcsalják, de hát ez a normális.
-Nincs barátnője? -csillant fel Kitti szeme.
-Tudtommal nincs, nemrég szakított.
-Talán meg kéne vigasztalnom... -merengett Kitti.

A két lány kuncogva nyitott be Dávid szobájába. A fiú hason fekve aludt, magához szorítva a kispárnát. Vivien nesztelenül ikeröccse ágyához lépett, majd a következő pillanatban elkapta a talpát, hogy kegyetlenül megcsiklandozza...

Sűrű, áthatolhatatlan köd ereszkedett az egész világra ezekben a november végi napokban. Tejfehér takarójával mindent beborított, és a ködszitálás átnedvesítette még a lelkét is az embernek. Vivien kétségek közt gyötrődött a szobájában. Már több mint egy hete nem hallott Csongorról, és hiába hívta telefonon is, a férfi egyszerűen nem vette fel.

Talán meggondolta magát, érthető, hogy nem akarna ilyen kis bolonddal foglalkozni, mint én -gondolta magában elkeseredve.
Ahogy a konyha felé indult, hogy készítsen magának egy forró, almás-fahéjas teát, hangokat hallott...
-Tudja már? -hallotta az anyja hangját.
-Nem, ragaszkodott hozzá, hogy ne mondjuk el neki.
-Vivi biztosan tudni akarná.
-Nem lehet, Csongor megígértette velem, hogy nem mondom el neki.
Vivien kicsit elszégyellte magát, hogy hallgatózik, mert sosem csinált még ilyent. Hirtelen be is lépett a konyhába, hogy kérdőre vonja a szüleit.
-Mit nem szabad tudnom?
-Vivien, kislányom...
-Apa, légyszíves ne titkolózzatok!
-Nem mondhatom el...
-Miért?
-Csongor nem akarta, hogy aggódj.
-Apa, ez butaság! Mondd már el kérlek, hogy mi van, mert nem bírom már...
-Áron, ne kínozd már tovább a lányunkat, kérlek! -szólt az érdekében Izabella is.
-Apa, légy szíves! -könyörgött most már Vivien.
-Hát... -viaskodott magával a férfi.
-Apa...
-Csongor... kórházban van.
-Jaj! -ijedt meg Vivien. -Melyikben?
-Itt, Mohácson, a sebészeten.
Vivien nem várt további válaszokra, szélsebesen összeszedte az iratait és a kocsipapírokat, majd kabátot húzott és már indult is, hogy meglátogassa a férfit.
-Vivi, nincs nagy baj... -mondta az apja, de ő ezt már nem hallotta.

Vivien zakatoló szívvel lépett be a hatágyas kórterembe. Az ablak melletti ágyon feküdt Csongor, sápadtan és törődötten. Vivien nesztelenül közelebb lépett. Ebédidő lévén a többiek nem voltak a szobában. A lány félt, hogy valami nagy baj van, ha Csongor alszik ebéd helyett, nagyon aggódott érte. Egy fehér, fém széket húzott az ágy mellé, és megfogta a férfi erőtlen kezét.
Talán kómában van? Miért alszik? -kergetőztek benne a vadabbnál vadabb gondolatok.
-Csongor, hallasz engem? -kezdte. -Mi van veled? Miért titkoltad előlem, hogy baj van?
Figyelte, de semmi reakciót nem látott a férfi fehér arcán.
-Sajnálom... sajnálom, hogy nem tudtam időben elmondani, hogy mennyire szeretlek. Igazad volt mindenben, nem menekülhetek az érzéseim elől... És nem számít, hogy mit tettek az őseim, vagy, hogy mennyire forró vér folyik az ereimben, mert én más vagyok. A saját életemet kell élnem, nem befolyásolhat a múlt... nem maradhatok magányos, csak mert a nagyanyámnak három férje is volt, attól nekem nem kell apácának mennem, ha nem akarom követni a példáját. Hallgatnom kellett volna a szívemre, amíg még nem késő... Csongor... kérlek ne halj meg! Szeretlek...
Vivien a férfi ágyára hajtotta a fejét, könnyek szántották az arcát.
-Ne...ne sírj! -szólalt meg ekkor erőtlen hangon a férfi.
-Csongor! Te... jól vagy? -kérdezte a lány meglepődve.
-Most már sokkal jobban, hogy látlak -mondta gyenge, de mégis határozott mosollyal.
A szemében titok bujkált, ami őszinte örömmel keveredett.
-Mi történt veled?
-Volt egy régi törésem, ami rosszul forrt össze, azt tették helyre -mondta, teljesen kimerülve a beszédtől.
-Azt hittem, hogy meg fogsz halni... -vallotta be a lány.
-Csak altatásban voltam, még most ébredezek.
Vivien megkönnyebbülten sóhajtott, majd ijedten nézett rá.
-Mióta vagy magadnál?
-Pont elég ideje, hogy most nagyon boldog legyek -mosolygott sejtelmesen.
-Jaj, te!
-Örülök, hogy tisztába jöttél magaddal.
-Örülsz?
-Igen, és annak is, amit utoljára mondtál...
Vivien szégyenlősen elpirult.
-Komolyan mondtam, nem csak azért, mert azt hittem, hogy meghalsz...
-Tudom, de legalább előbb elmondtad -szorította meg a kezét a férfi.
-És most mi lesz?

Vivien egyedül sétált a szőlősorok között, már rég lehulltak a levelei, alig maradt valami a fákon is. Tekintetét a távolba szegezte, látta az ég kékjét, a dombok fáradt zöld lankáit, a felszántott földek zsíros, barna földjét, és arra gondolt, hogy mennyire szeret itt élni. Eszébe jutott, mit mondott neki Csongor arra a kérdésére, hogy és most mi lesz? Nem tudta, vajon képes lenne-e követni a férfit, és vele élni, de mindennél jobban szerette őt. Mégis tétovázott. Csongor arra kérte, hogy tartson vele, de a lányt riasztotta az a vándorélet, amit élt a férfi. Ám soha, senki után nem kínozta még így a vágy és a szerelem. Nem tudta mit tegyen, nem akarta megváltoztatni őt, de félt, hogy nem tudnának együtt élni, hiszen annyira különböznek. Úgy érezte az otthont teremtő ösztöne éppen annyira élt benne, mint a kalandvágy. Ez a kettősség lassan felőrölte minden erejét és ellenállását. Betöltette az érzés, hogy nincs számára menekvés, a sorsát vállalnia kell.

Már késő délután volt, amikor az ismerős kocsi bekanyarodott a tanyára. Viviennek máris szaporábban vert a szíve, ahogy meghallotta csapódni az ajtaját. Kezét a mellkasára szorította, hogy lelassítsa az eszeveszett kalapálást a bensőjében.
-Szia! -köszönt rá Csongor kisfiús mosollyal.
-Szia!
-El akartalak hívni Andrásékhoz. Van kedved jönni?
-Igen, máris öltözök, de... te vezethetsz gipszben?
-Hát, csak óvatosan.
-Akkor, mi lenne, ha én vezetnék?
-Az én kocsimat?
-Igen... ha bízol a képességeimben...
-Nem bánom.
-Hm... ez nagy kiváltság, ha jól sejtem -somolygott a lány.
-Az bizony, tessék kiérdemelni -mondta Csongor, miközben egy elszabadult, rakoncátlanul göndörödő hajtincset simított a lány füle mögé.
Vivien megborzongott az érintésétől, ragyogó szemekkel nézett rá.
-Igyekszem...
-Tudom -nyugtatta meg a férfi, majd megszorította a vállát. -Induljunk akkor.

Vivien izgatottan fordította el a Hondában a slusszkulcsot. Minden olyan nagy és férfias volt az autóban. Egészen kicsinek érezte magát benne.
-Ez egészen más, mint az én kis Škodám...
-Á, minden ugyanott van benne -próbálta nyugtatni Csongor az anyósülésről.
-Persze csak sokkal nagyobb... és mennyivel erősebben kell nyomni a kuplungot is! -csodálkozott.
-És a féket is, próbáld meg! -javasolta a férfi.
-Hú, tényleg... hm... férfias kocsi.
-Tetszik? -kérdezte Csongor, és közben elcsodálkozott magán, hogy mennyire számít neki a lány véleménye.
-Nagyon!
-Örülök -mondta, s közben bekötötte magát.
-Na, akkor kapaszkodj! -nevetett a lány pajkosan, majd gázt adott.

Tíz perc múlva már Himesházán is voltak, Vivien remegő lábakkal szállt ki a kocsiból.
-Csongor, ez nem volt semmi, a lábam is remeg, mint a kocsonya.
-És milyen érzés volt vezetni?
-Nagyon jó, fantasztikus az az erő, ami van benne! Nem féltél mellettem?
-De, egy kicsit...
-Nahát, micsoda meglepetés! -szólt András, amikor meglátta együtt a fiatalokat. -Mi járatban vagytok?

András érdeklődve nézte a fiatalokat, látta az unokahúgán, hogy valami nagyon emészti. Már ötéves kora óta ismerte, minden gondolata világos volt előtte, az pedig teljesen egyértelmű volt, hogy a lány nagy lelki válságban van. Hiába mosolygott Csongor mellett, és fogadta el látszólag a közeledését, ez semmit sem számított. András már jobban tudta, mint bárki, hogy a lány, ha akarta, akkor a összes érzését ki tudta zárni, és olyan tettekre volt képes, ami mindenkit meglepett. Amire senki sem gondolt volna. Akár szerette Csongort, akár nem, ez nem befolyásolta a cselekedeteit, bármikor képes volt hűvösen dönteni, még úgy is, hogy tudta, fájdalmat fog okozni önmagának és másoknak. Kíváncsi volt, mi jár a lány fejében.

Pár óra múlva, miközben Apollónia burgonyahámozásra fogta be Csongort az ebédhez, András Vivienre nézett, és a szemével jelezte, hogy menjenek ki beszélgetni a teraszra, ahol nem hallja őket más.
-Vivien, egész végig figyeltelek... szereted Csongort?
A lány szemlesütve válaszolt:
-Igen, de ő lehet, hogy nem vesz komolyan.
-Honnét tudod, hogy mit gondol komolyan, és mit nem?
-Hát... megérzés. De azt hiszem tényleg beleszerettem, már senki másra rá sem nézek. Ez a legnagyobb baj... hűséges lettem hozzá. Ezért tudom, hogy baj van.
-Miért lenne ez baj? -vonta fel a szemöldökét a férfi.
-Mert annyira különbözünk. Nem köthetem le. Hiába szeretem, el fogom engedni. Pedig tényleg szeretem, mint még soha senkit.
-Én már mióta mondom.
-Te előbb tudtad mint én? -csodálkozott a lány. -Miből? Én akkor jöttem rá, amikor mindenkit leráztam.
-Hát nem megmondtam, hogy nem értelek?
-Nem értetted, hogy miért akarom lelüldözni magamtól ilyen eszeveszettül, arra gondolsz? Akkor még fogalmam sem volt róla...
-Én pedig már sejtettem, meg akartad óvni tőle a szívedet -mondta megértően a nagybátyja.
-És most se mindig szeretném tudomásul venni, de az veszélyesebb, ha önmagam elől is titkolom.Talán, ha bevallom, hamarabb elmúlik... -merengett.
-Kinek vallod be? Azt mondtad, Csongorral megbeszélted!
-Magamnak kellett előbb bevallanom. Vele is megbeszéltem. Neki már akkor mondtam, hogy szeretem, amikor még nem tudtam, hogy ez ennyire komoly. Akkor még nem jöttem rá, hogy minden szavam igaz. De most mindent tisztáztunk.
-Mindent tisztáztatok? Ha kérdezhetem, mégis mit? Hogy szereted, oké. Aztán, hogy elmennél Vele? Vagy mit?
-Hogy szeretem, de ennek ellenére is bizonytalan vagyok magamban.
-Hát, nem csodálom, hogy megőrjíted ezzel az állandó bizonytalankodásoddal. El kell végre döntened, hogy mit szeretnél.
-Azt akarja, hogy éljek vele -vallotta be Vivien.
-Mi tart vissza?
-Félek, hogy a végén elhagy, mert nem leszek elég neki. Ő sokkal kalandosabb életet él, mint amit én nyújtani tudok a számára -nézett rá reménytelen tekintettel.
-Tudod, hogy ez butaság.
-Miért?
András szeretetteljesen nézett a kedvenc unokahúgára, majd mélyet sóhajtva belefogott:
-Soha nem tudhatod, hogy mit hoz a jövő. De ha örökké a félelmeid irányítanak, a végén egyedül fogsz maradni. Persze, elveszítheted, de ha meg sem próbálod... Különben is, kérdezted őt már ezekről? Hogy ő milyen életet szeretne? Vagy eldöntötted helyette, hogy mit akar majd?
-Olyan undok vagy! -jelentette ki durcásan a lány.
-Tudom, hogy fáj, de fel kell ébredned ebből az álomból -mondta szinte már kiabálva a férfi.
-Halkabban! -kérte a lány.

-Mi történik itt, ti veszekedtek? -lépett ki Apollónia az ajtón a hangokra.
-Á, csak kicsit beszélgetünk -mentegetőzött András.
-Azt hallom...
-Nincs semmi baj, Apollónia néni -nyugtatta meg kedvesen Vivien a nagynénjét. -Csak eszmecserét folytattunk, és túl hevesre sikerült.
-Értem, inkább gyertek, Csongor nem bír még igazán krumplit hámozni.
-Szegény gyereket befogtad? -mosolygott már András a feleségére.
-Milyen gyereket? Meglett férfi... -tiltakozott Apollónia.
-Hm... a férfiak tanuljanak meg főzni, ha nem akarnak kiszolgáltatva lenni egy asszony kegyének -mosolygott derűsen Vivien Csongorra.
Ám a férfi a lány mosolya ellenére is érezte, hogy valami baj van...

A nap már alábukott a látóhatáron, narancsos színnel borítva az ég alját. Csongor és Vivien karonfogva sétáltak a hegygerincen. A lombjukat vesztett fák szomorú látványt nyújtottak volna, ha nem lenne meg bennük a jövő ígérete. Azonban a duzzadó virágrügyek álmosan várták a tavaszt. A lány homlokát kusza gondolatai barázdálták. A férfi hirtelen megállította és maga felé fordította, majd az álla alá nyúlt, hogy könnyegén megcsókolja. Vivient áramütésként érintette az érzés, egész testében megborzongott. Csongor zöld szeme igézően hatott rá, lelke legmélyében megmozgatva az izzó szenvedélyt, ami csak arra várt, hogy valaki lángra lobbantsa.
-Tudom, hogy félsz -suttogta a férfi.
-Igen?
-Igen, mindent tudok rólad. De se a nagyanyád sorsa miatt nem kell aggódnod, se attól nem kell félned, hogy elhagynálak. Én sosem foglak elengedni, sem elhagyni.
Vivien meglepődve nézett a férfi szemébe, még mindig rejtély volt számára, hogy honnan ismeri ilyen jól szíve minden titkát és félelmét.
-De, Csongor... én...ez nem olyan egyszerű.
-Tudom, te önmagaddal küzdesz. De én már túl öreg vagyok ahhoz, hogy kivárjam, amíg kinövöd ezeket. Egyszerűen bízd rám magad! -kérte.
-Ez olyan, mintha fejet ugranék a Dunába, anélkül, hogy úszni tudnék -tiltakozott a lány.
-Nem olyan rossz az, én ott leszek, és elkaplak.
-Félek...
-Tudom -mondta a férfi, és ujjaival beletúrt a lány hajába, majd közelebb húzta magához, hogy újra megcsókolja.
-Ha azt hiszed, hogy ezzel leveszel a lábamról...
-Nem hiszem... tudom.
-Ó, a magabiztosságod rettentően vonzó -felelte a lány elakadó hanggal. -Mit is mondtál, hogy túl öreg vagy?
-Azt, jól hallottad.
-Hozzám?
-Nem, ahhoz, hogy kikészíts ezzel az állandó bizonytalankodásoddal.
-Akkor inkább keresel valaki mást magadnak? -szeppent meg a lány.
-Nem, dehogy is Vivi, mit gondolsz rólam?! -kérdezte felháborodva a férfi. -Nekem nem akárki kell, csak te kellesz!
-Ó, és mi a terved? -tudakolta meghatódva a lány.
-Az, hogy elrabollak és addig el sem engedlek, amíg igent nem mondasz.
-Igent... mire?
-Arra, hogy leszel-e a feleségem...
-Hát... -akadt el a szava Viviennek.
-Tudom, ez most váratlanul ért.
-Az nem kifejezés.
-És mi lenne a válaszod? -kérdezte a férfi, miközben kevés sikerrel próbálta titkolni az izgatottságát.
-Ezen még nem gondolkoztam... adsz egy kis időt?
-Igen, de ne kínozz sokáig, kérlek!
-Nem, nem foglak...
-Szeretlek -suttogta a férfi, majd gyengéden megérintette az arcát.
Vivien megremegett az érzéstől. Még soha, senki nem érintette meg ilyen erősen a szívét.
-Én is szeretlek... de...
-De?
-De olyan tapasztalatlannak érzem magam hozzád képest...
-Azért van köztünk jó pár év korkülönbség... Kis Vivien, ha arra gondolok... hát néha szégyenlem is magam, hogy ilyen rámenős vagyok, mikor te még olyan fiatal vagy hozzám.
-Ne szégyelld! Nincs rá okod, sosem érdekeltek a korombeli fiúk.
-Tényleg?
-Tényleg, apa nem mesélte?
-Hát mondott valami olyasmit, hogy úgy űzöd őket el magadtól, hogy csak egyszer mernek próbálkozni.
-Hát ez így van, csak te vagy ilyen levakarhatatlan... -nézett rá bájosan a lány.
-Levakarhatatlan vagyok? Na, várj csak... -nevetett a férfi és játékosan megcibálta a haját. -mindjárt megmutatom, hogy mennyire is vagyok rámenős... -fenyegette meg, majd szenvedélyesen az ajkára forrasztotta a száját...
-Akkor talán... inkább máris igent mondok... ha amúgy sincs esélyem... mondta levegőt kapkodva a lány.
-Jól teszed... -majd mikor eljutott Csongor tudatáig, hogy mit mondott a lány, hirtelen megdermedt. -Most igent mondtál? -kérdezte zaklatottan.
-Nekem nagyon úgy tűnt -pirult el a lány.
-Jaj Te, kis Vivienem! -kiáltott fel a férfi és felkapta a lány könnyű testét a földről, hogy szorosan átölelje. -Ígérem, nem fogod megbánni!
-Ne ígérj semmit, csak szeress!

Áron a tűzifát pakolta Dáviddal, amikor meglátta a hegytetőről lesétáló lányát és Csongort. Azonnal feltűnt neki Vivien szokatlan vidámsága és duzzadó ajka, és elég volt egy szempillantást vetnie Csongor elégedett arcára, hogy tudja, végre megtörtént köztük, aminek meg kellett. Apai szívét szorongató boldogság töltötte el, furcsa volt ez az érzés. Miközben elnézte őket, lepergett előtte, ahogy a lánya megszületett, majd felcseperedett és végül felnőtt nő lett. Furcsa érzés volt, mintha megállt volna az idő. A sasszemű Dávidnak is szemet szúrt a fiatalok jókedve, mintha a fellegekben jártak volna.
-Apa, itt valami készül...
-Azt hiszem már meg is történt -felelte az apja.
Izabella ekkor lépett ki a házból, a nyomában Rebekával, a legkisebb lányával. Anyai ösztönével megérezte a változást, és boldog volt, hogy a lánya is megtalálta a szerelmet.
-Na, akkor most rajtad a sor, Dávid fiam -kócolta össze felnőtt fia haját az édesanyja.
-Anya, ne már...

-Vége-

*Vivien történetének most vége, de nemsokára Dáviddal kapcsolatban hallunk még róla... Nem is olyan sokára...

Vivien 1.rész

Vivien beletaposott a fékbe, a kocsi csikorgó kerekekkel állt meg a szitáló esőben a csúszós úton. A sötétben csak a két őz szeme tükrözte vissza a reflektor fényét.A lány zakatoló szívvel és remegő kézzel kapaszkodott a kormányba. Himesháza felé a kanyargó szerpentin éjszakai sötétségbe borult. Csak a véletlenen és gyors reakcióján múlt, hogy nem ütötte el az úton átsétáló sutákat. Azok, mintha mi sem történt volna, komótosan mentek tovább. Ekkor egy fényszóró világította meg a kocsiját...

Kovács Vivien, Izabella és Áron elsőszülött lányaként húsz évvel ezelőtt látta meg a napvilágot, alig negyed órával megelőzve ikertestvérét, Dávidot, és öt évvel Rebekát a húgát. Sötétbarna, mandulaformájú szeme titokzatossá tette szív alakú arcát, melyet vörösesbarna, hullámos haj ölelt körbe, akárcsak az édesanyjának. Éppen csak százhatvan centiméter magasságával törékenynek tűnt vékony alkatával, de mégis erő és szenvedélyesség áradt belőle. Gyermekkorát boldog gondtalanság jellemezte, ami meghatározó volt az életében. A Jung tanya, ami még mindig nagyszülei nevét viselte, tökéletes otthonául szolgált az évek során. Most azonban szűknek érezte a környezetét, mintha egy madár lenne, aki szívesen elhagyná a szülői fészket. Éppen ezért kelt útra ilyen esős időben, a rossz útviszonyok ellenére is, hogy beszélgessen a nagybátyjával Andrással, akivel mindig nagyon jól megértették egymást. Nagynénje, Apollónia bölcs szavait is mindig szívesen hallgatta, akit gyermekkora óta rajongással szeretett, mégis a férfi értette meg legjobban kis szíve titkait, mert hasonló volt a szellemük. Vivient pedig mostanában nagyon feszítette egy érzés a bensőjében, ami kíméletlenül követelte a változást.

...A másik kocsi megállt mellette, majd a sofőr leengedte az ablakot.
-Minden rendben? -kérdezte a zöld szempár tulajdonosa aggodalommal a hangjában.
-Igen, most már igen -válaszolt Vivien a férfinak, akit közben lopva szemügyre vett.
A férfi zöld macskaszemével és férfias vonásaival ragadozó benyomását keltette a lányban, keskeny ajka és sötét haja csak fokozta a hatást. Veszélyes, súgták a lánynak az ösztönei, ez pedig kíváncsivá tette.
-Biztosan?
-Persze, nincs semmi baj, csak megijedtem egy kicsit, de már elmúlt.
-Akkor rendben van -mondta a férfi, de nem vette le a szemét a lányról, aki elpirult zavarában.
-Mennem kell -szólt zavartan Vivien, de mégis fogva tartotta a férfi tekintete.
-Akkor menj csak, további jó utat!
-Köszönöm!
Vivien remegő kézzel fordította el a slusszkulcsot a zárban, majd elindult.
Még a nevét sem kérdeztem meg, jutott eszébe pár perc múlva, amikor megérkezett András és Apollónia otthonába.

Kozma András és Apollónia egy hosszú parasztházban laktak Himesháza egyik régebbi részén, a Kossuth Lajos utcában, ami éles ellentétben állt az új negyed színpompás, és néhol hivalkodó házaival. Otthonukat a béke és biztonság levegője töltötte be, ahol boldogan nevelték gyerekeiket, a tíz éves Balázst és a tizenkét éves Szabinát. A gyerekek mindketten Apollónia ibolyakék szemét és szőke haját örökölték, amit az édesapjuk megelégedve kócolt össze nap mint nap. Mindig kellemes légkör uralkodott náluk, kivéve, ha Balázs, aki túlságosan is hasonlított Andrásra, éppen rossz fát nem tett a tűzre, -ami persze gyakran előfordult.

Vivien rákanyarodott a ház előtti hídra, majd leállította a kocsit. Még mindig a zöld szemű férfi hatása alatt volt, amikor bekopogott a házba. Apollónia szélesre tárta a bejárati ajtót és örömmel tekintett rá.
-András, megérkezett a kedvenc unokahúgod -szólt hátra a férjének, aki máris öles léptekkel sietett az üdvözlésére.
-Gyere, ne hagyd az ajtóban ácsorogni ezt a szegény lányt!
-Nem is hagyom. Gyere Vivien, látom aggaszt valami -hívta a nagynénje.
-Majdnem elütöttem két őzet.
-Te lány, egy már nem is elég? -viccelődött András.
-Tudod, hogy nem érem be kevéssel.
-Tudom, neked minden kell -nevetett fel a férfi. -És hány férfi szívet törtél össze, amióta nem láttalak?
-Egyet sem, de amúgy most találkoztam valakivel... -kezdte a lány, de nem tudta befejezni, mert ekkor megint kinyílt az ajtó, és belépett rajta a zöld szemű idegen.

Vivien megkövülten állt az ajtóban, megrökönyödve nézett az idegenre, aki egy határozott lépéssel már bent is volt a házban, majd becsukta az ajtót.
-Sziasztok, csak beugrottam egy percre Andráshoz... -kezdte a férfi, és ekkor vette észre Vivient.
A lány zavartan nézett rá, és maga sem értette, hogy mi ez a furcsa érzés, általában nem szokott ilyen lenni, de a férfiból olyan elemi erővel sugárzott az erő, ami meglepte.
András érzékelte, hogy valami van a levegőben, és kíváncsian kérdezte:
-Ismeritek egymást?
-Még nem -mondták egyszerre.
-Vivien, ő Kozma Csongor, az unokaöcsém. Csongor, ő Kovács Vivien, a feleségem unokahúga.
A lány a kezét nyújtotta, de mintha áram rázta volna meg, mikor Csongor megérintette. Egy rövid kézfogás után gyorsan a zsebébe is süllyesztette. Apollónia érdeklődéssel figyelte az eseményeket, cinkosan Andrásra mosolygott.
-Mit is kezdtél el mondani, kivel találkoztál? -kérdezte, miközben karon fogta Vivient, és a konyhába húzta magával.
-Gyere, üljünk le... -hallották a hátuk mögül András hangját, ahogy beljebb invitálja az unokaöccsét.

-Nem is tudtam, hogy Andrásnak van unokaöccse.
-Nem tudhattad, eddig külföldön volt, én is csak most ismerkedtem meg vele pár napja -mondta Apollónia, miközben vizet engedett a teához.
-Érdekes férfi...
-Igen, csak nem...?
-Ne nézz így rám -pirult el Vivien, immár nem először a mai este folyamán.
-Csak nem ő volt az, akiről mesélni kezdtél, amikor belépett az ajtón?
-Mi tagadás... Ő volt.
-Azt hiszem, tudom, hogy milyen érzések tombolnak benned.
-Honnan tudnád?
-Ha valaki ennyire ismer, mit én, az mindent kiolvas a szemedből.
-És mit olvasol ki? -érdeklődött Vivien, és remélte, hogy nem látszik rajta meg minden.
-Láttam, hogy nagy hatással van rád Csongor személyes varázsa.
-Ez még nem jelent semmit... -tiltakozott a lány.
-Tudom, hogy nem hiszel romantikus bolondságokban, úgyhogy nem nyaggatlak tovább.
-Akkor megúsztam?
-Ez egyszer igen, de majd visszatérünk rá.
-Na, ettől féltem én is -mondta Vivien csúfondáros mosollyal.

Apollónia egy tálcán bevitte a férjének és Csongornak a forró teát a nappaliba. Vivien az ajtóból figyelte őket. András felnézett és észrevette őt.
-Gyere ülj közénk! -hívta.
-Sajnálom, de mennem kell, anyáék aggódni fognak, ha sokára érek haza, főleg most, hogy kezd leszállni a köd.
-Ne kísérjelek haza?
-Nem kell, már vezettem ködben, mikor tanuló voltam.
-Indulok én is, majd megyek utánad, még be kell mennem Mohácsra.
-Hát, ha így gondolod...
-Persze, induljunk is.
-Csongor, aztán vigyázz a kislányra! -nézett rá sokatmondóan András.
-Persze, mint a szemem fényére -ígérte.
Vivien érezte a ki nem mondott szavakat, és gyors menekülőre fogta a dolgot.
-Sziasztok! -köszönt el gyorsan és kilépett a házból.
-Majd holnap benézek megint -mondta Csongor, és a lány után sietett.
András becsukta az ajtót, majd a feleségére nézett.
-Na, miről folyt a női csevej?
-Hát mi másról, mint férfiakról -kuncogott Apollónia és átölelte a férjét.
-Reméltem is -jegyezte meg András és egy gyengéd csókot adott az ajkára.

Vivien olyan szorosan fogta a kormányt, hogy belefehéredtek az ujjpercei. A köd sűrű fátyolként ereszkedett a tájra. Semmit nem látott a kocsi lámpáitól egy-két méternél tovább. Inkább csak tudta és érezte, hogy merre kanyarodik a szerpentin, mintsem látta volna. Nagyon lassan haladt. Szorosan mögötte jött Csongor is a saját kocsijával, a ködlámpái tompa fénnyel világították meg az utat. Vivien egy óra alatt tette meg az egyébként negyed órás utat. Amikor ráfordult a tanyához vezető földesútra, jelzett a férfinak, hogy menjen tovább, de az mintha nem értette volna. Csongor lehúzta az ablakot, mire a lány követte a példáját.
-Hazakísérlek, megígértem Andrásnak.
-Igazán ne fáradj, most már nem esik bajom, majdnem otthon vagyok -próbálta lerázni a lány.
-Mondom megígértem -erősködött a férfi.
De csökönyös vagy- gondolta magában Vivien. -Na jó, akkor kövess!
-Legalább megismerem a híres tanyátokat.
-Nem sokat fogsz így belőle látni, nem akarsz inkább máskor jönni? -tett egy utolsó kísérletet a lány.
-Nem, már mondtam. Megígértem.
Egy férfi, aki állja a szavát -gondolta a lány.
Vivien elindította a kocsit, majd elindult a göröngyös úton. A tanyához közelítve, már látta, hogy a szülei égve hagyták az udvari lámpákat, hogy könnyebben hazataláljon.

Amikor leállította a kocsit, a kutyáik már boldog csaholással vették körbe. Az ugatásra édesapja, Áron nézett ki a házból. Meglepődve látta, hogy nem egy, hanem két kocsi állt meg az udvaron. Rögtön ki is indult a lánya elé.
-Szia kislányom, hát te kit hoztál magaddal?
-Hát, Apa ő Csongor, András unokaöccse. Hazakísért.
-Akkor nem engedhetjük el anélkül, hogy megkínálnánk valamivel.
-De Apa, sietnie kell... -próbált tiltakozni a lány, immár sokadszor a mai este.
-Annyira azért nem, hogy ne ismerkedjem meg a majdnem rokonaimmal -vágta rá Csongor.
-És mi szél hozott erre a vidékre? -kérdezte Áron, miközben próbálta felmérni a férfi korát. Olyan harminc év körülinek saccolta, de nem volt biztos benne.
-Azt hallottam, hogy errefelé nagyon szépek a lányok, feleséget keresek magamnak -mondta, majd sejtelmes mosollyal nézett Vivienre.
-Ha ilyet mondasz, Apa mindjárt hozza a vadászpuskát...
A két férfi felnevetett, Vivien pedig gyorsan otthagyta őket és beszaladt a házba.

Izabella az ajtóból figyelte őket, mikor nagyobbik lánya elsuhant mellette.
-Valami baj van, Vivi? Bántott?
-Nem, azt nem Anya...
-Hát, akkor mi a baj?
-Semmi Anya... magam sem tudom...
-Ez érdekesen hangzik -nézett rá bölcs szemeivel édesanyja. -Miért menekülsz akkor?
-Jaj, Anya ne kínozz, mondom, hogy nincs semmi. Csak...
-Csak?
-Csak Apa most készül férjhez adni.
-Értem már megint házasságszerzőt játszik veled?
-Igen, tudod milyen, nem hiszi el, hogy nem érdekelnek a korombeli fiúk.
-Ő nem kordbeli, ahogy elnézem.
-Anya! Ne csináld már! -zsörtölődött a lány.
-Jól van, békén hagylak -mondta Izabella és aggódva nézett a lánya után.
Nem értette, hogy miért fél ennyire egy kapcsolattól. Elgondolkodva indult a konyhába, hogy vacsorát készítsen a családnak. Úgy számolta, hogy aznap egyel több teríték kell.

-Vivien, kit hoztál haza? -robbant be a lány szobájába a tizenöt éves húga.
-Rebeka, legalább te ne kezdd! -nézett rá könyörgő szemmel a nővére.
-Mit is ne kezdjek?
-Nagyon is jól tudod, hogy mit ne kezdj!
-Jól van, na... -visszakozott a kislány.
-Inkább mesélj, milyen volt a randid Bencével? -terelte el a szót magáról Vivien, nem kis sikerrel.
-Hát az úgy volt... -kezdte Rebeka, majd nagy élménnyel nekiállt elmesélni, hogy milyen kalandos randevúja volt Bencével az osztálytársával.
Vivien figyelmes szemmel nézett rá, de közben a gondolatai már máshol jártak, a régmúltba visszatekintve fájó emlékek gyötörték. És ezek a gondolatok megbéklyózták, nem engedték szabadon élni. Nem merte rábízni magát senkire, nagyon félt a csalódástól, és attól, hogy végül magára hagyják.
-Lányok, vacsora! -kiáltott fel Izabella az ebédlőből.
-Rebus, légyszíves ments ki!
-De miért?
-Ne kérdezősködj, csak mondd, hogy nem vagyok jól.
-Hát, te tudod...
-Kérlek! -fogta könyörgőre a lány.
-Csak nem az a pasi az oka?
-Rebus!
-Oké, oké, megyek már. Elintézem neked, de ára lesz!
-Gondoltam -mosolygott már cserfes kishúgára. -Na, menj már!

Pár nap múlva Vivien Mohácsra ment, hogy kiváltsa édesanyja gyógyszerét a Szent Ferenc Patikából. A késő őszi idő sárgára színezte a hársfák leveleit, melyek lassan megadták magukat a szélnek és sóhajtva lehulltak a magasból, hogy csatlakozzanak társaikhoz az avarban. A kórház melletti gyógyszertár élénk sárga színével pompásan beleillett az aranyszínű hársfasor lombja közé. Vivien kilépve a bejáraton egyből észrevette a varázslatos, zöld szemű Csongort, aki éppen akkor hajtott el arra a kocsijával. A férfi is észrevette őt, azonnal leparkolt és a lány elé sietett.
-Szia Vivien! -villant fel a szeme.
-Szia!
-Megbántottalak múltkor valamivel?
-Nem, dehogy! -ingatta a fejét a lány.
-Nem akartalak zavarba hozni...
-Ennek ellenére sikerült, de most már mindegy.
-Már, hogy lenne mindegy? Szeretnék bocsánatot kérni!
-Rendben, de ha megbocsátok, akkor utamra engedsz végre?
-Miért vagy velem ilyen ellenséges? -nézett rá Csongor felvont szemöldökkel, és nem értette az egész helyzetet.
-Ne haragudj, nem a te hibád! -válaszolta szemlesütve Vivien.
-Mi elől menekülsz?
-Már, miért menekülnék bármi elől is?
-Önmagad elől nem futhatsz el.
-Ki vagy te, hogy megmondod, hogy mit tehetek vagy mit nem? -kérdezte felháborodottan a lány, majd kikerülte a férfit és gyors léptekkel elsietett.
Csongor legszívesebben utána szaladt volna, de tudta, hogy az nem lenne jó megoldás. Látott valamit a lányban, ami nem hagyta nyugodni. Ugyanakkor felébresztette a védelmező ösztönét.

Vivien a szobájában olvasott, amikor meghallotta az idegen kocsi hangját. Kinézett az ablakon és bosszúsan vette észre hogy Csongor száll ki az autóból.
Hát, ez meg mit keres itt? -merengett.
Azután hallotta, hogy édesapja üdvözli a férfit és behívja a házba. Eltelt egy óra, közben az idegességtől nem tudott figyelni a könyvre, amit olvasott. Már negyedszer kezdte elölről ugyanazt az oldalt. Gondolta, nem ússza meg, hogy a délelőtti kirohanása után a férfi magyarázatra ne vonja. De nem hitte, hogy van bátorsága az otthonában zavarni. Éppen ezért meg is lepődött, amikor a halk kopogást meghallotta az ajtaján.
-Gyere be! -szólalt meg.
-Bocsánat, nem akartalak zavarni...
-Már megtörtént, mondd inkább, hogy mit szeretnél, kérlek!
-Azt hiszem, hogy nem tettem semmit, amivel rászolgáltam erre az ellenséges hangnemre.
-Valóban nem -mondta bűntudatosan a lány. -Ne haragudj!
-Mindig ilyen vagy?
-Nem, csak ha...
-Igen?
-Ha sarokba szorítanak.
-Mivel szorítottalak sarokba? -nézett rá csodálkozva a férfi.
-Ezt nem értheted...
-Azért próbáld meg elmagyarázni, kérlek!
Vivien Csongor szemébe nézett, érezte, hogy megbízhat benne, ami önmaga számára is furcsa volt. Sóhajtott egyet, és úgy döntött, hogy mindent egy lapra tesz fel.
-Ez egy hosszú történet.
-Kezd el, hallgatlak.
A férfi leült a lány mellé az ágyra és várakozás teljesen nézett rá. Vivien olyan volt a rózsaszín falú szobájában, a virágmintás ágytakaróval, mint egy pajkos tündér. A szobába napfény áradt be a délre néző ablakokon, sugara megcsillant a lány vörösesbarna tincsein. Csongor szívét bizsergető öröm töltötte el a látványra.

-Csongor, te ismerted az apai nagyanyámat? -kérdezte Vivien a férfit.
-Nem, miért, mi van vele?
-Már meghalt, de nem ez a lényeg...
-Hanem?
-Három férje volt.
-Hűha, nem kis teljesítmény! -nevetett a férfi.
-Most nem viccelek...
-Bocsánat!
-Semmi baj. Szóval... mint mondtam három férje volt. Az első elég rövid ideig, tőle csak egy gyereke lett, apa bátyja, a másodiktól apa, a nővére és a húga született, a harmadiktól pedig még egy fiú.
-Igencsak vehemens nőszemély lehetett.
-A nagyanyámról beszélsz!
-Elnézést! -kérte már másodszor is bűntudatosan.
-Azonban igazad van. Sajnos. A nagyanyám szép asszony volt, és falta a férfiakat. De lehet, hogy csak kihasználták, az is lehet, hogy nem is volt férfifaló, csak naiv.
-És ez hogyan befolyásol téged, kis Vivien?
-Tudod Csongor, azt hiszem, hogy jobban hasonlítok rá, mint szeretnék.
-Nem értem...
-Attól tartok, hogy én is a sorsára fogok jutni.
-Miért gondolod ezt?
-Néha úgy érzem, hogy szétfeszít egy érzés, egy indulat...
-Szenvedély?
-Talán... igen, az.
-Ez nem baj.
-De baj, mert emellett nem tudok kiigazodni a fiúkon, a férfiakon. Mindig a jót feltételezem, és így könnyen átvernek és kihasználnak.
-Volt már ilyen?
-Sajnos igen...
-Azt hiszem értelek. És ezért nem mersz bízni bennem. Tetszem neked, de inkább elüldözöl, nehogy közelebb engedj magadhoz, és bántsalak a végén. Esetleg el is hagyjalak.
-Igen -vallotta be kelletlenül a lány.
-De ez nem mehet így örökké.
-Nézd, tényleg szimpatikus vagy, sőt vonzó, de nem akarok kötődni hozzád.
-Nem gondolod, hogy most már késő? Így is annyi mindent tudok rólad, amennyit valószínűleg senki más.
-Mit látsz bennem, hogy ennyire foglalkozol velem?
-Van a személyiségedben erő és nyugalom, de megvan a szenvedélyesség is, bárhogy próbálod elnyomni magadban, és megvan hozzám a humorod, ami nagyon kell.
-Hozzád?
-Igen, én nem hagynálak magadra -mosolygott ellenállhatatlanul.
-Ne fájdítsd tovább ilyenekkel a szívem! -könyörgött a lány.
-Szívesen lennék melletted!
-Nem is akarok még rá gondolni sem...
-Miért?
-Nem ezt magyarázom már mióta? Sem magamban, sem benned nem bízhatom -mondta lemondóan Vivien.
-Talán nem bíztál most bennem, amikor mindezt elmesélted?
-De, igen...
-Ha azt hiszed, hogy elijeszthetsz ezzel az egésszel, hát nagyon tévedsz.
-Előbb-utóbb összetörnéd a szívem.
-Meg is javítanám.
-Te javíthatatlan vagy! -nevetett végre a lány.
-Én nem is török össze... -kacsintott rá Csongor.
-Jól van, meggyőztél, talán szóba állok még veled.
-Csak ennyit remélhetek?
-Mégis mit szeretnél?
-Mindent.
-Majd még meglátom, de most menj, mielőtt apa ránk töri az ajtót aggodalmában.
-Rendben -mondta a férfi és gyorsan, mielőtt a lány még észrevette volna, egy futó csókot adott az ajkára, majd kisietett az ajtón.

Vivien a szájához emelte a kezét meglepetésében, ekkor az ikertestvére, Dávid nézett be az ajtaján. Azonnal kiszúrta az önkéntelen mozdulatot.
-Vivi, csak nem sikerült valakinek végre megcsókolnia?
A lány mérgesen nézett a testvérére, majd felkapott egy kispárnát és hozzávágta. Dávid a repülő párna előtt becsukta az ajtót, és nevetve ment tovább.
A nővéremet utolérte a végzete, egy zöld szemű pasas képében -vigyorgott magában.
Vivien kétségbeesetten nézett maga elé...

Mohács nagyon szép este, amikor leszáll a sötétség, és a lámpák megvilágítják a sétálóutcát. Némelyik épület is fényárban úszik, és minden adott egy romantikus sétához. Vivien a barátnőjét, Kittit várta, hogy beszélgessenek és csavarogjanak végre kettesben. Már nagyon régóta nem találkoztak, mert Kitti Bajára jár művészeti iskolába, és nagyon szoros az időterve. A lány csak sötétedés után érkezett meg a megbeszélt helyre. Hosszú, szőkés haja még jobban göndörödött a párás, őszi levegőben. Nagy, kék szemével és nyúlánk alakjával pont az ellentéte volt Viviennek. A lányok beszélgetés közben a Duna partján kötöttek ki. Még nem volt hideg, leültek egy padra, és nézték a túlparton, a sziget szélén a Matróz Csárda fényeit, ahogy hosszú csíkokban tükröződnek a folyó vízén. Már teljes sötétség volt, de a komp még mindig járt.

-Elkönyveltek mesekönyv illusztrátornak, pedig valami mást is szeretnék már csinálni -panaszkodott.
-És mire gondoltál? -érdeklődött Vivien.
-Még nem tudom, de váltani akarok.
-Nekem a tájképeid is nagyon tetszenek, és az Egyedül című, az olyan komolyabb.
-Tetszett a versed, amit írtál hozzá! Várlak, ez a címe, ha jól emlékszem.
-Köszi! -mondta elpirulva Vivien.
-És kinek szól? -érdeklődött barátnője.
-Hát... tudod... ez még olyan bizonytalan.
-Na, csak nem???
-De, lehet...
-Értem -jegyezte meg sokatmondóan Kitti.
-Mit is?
-Mindent, azt hiszem. Van valaki a láthatáron?
-Talán.
-Hm, a költészetnek jót tesz a beteljesületlen szerelem...
-Ezt még nem nevezném annak.
-Tudod, azért jó érzés volt, hogy írtál hozzá verset. Általában fordítva megy. A mesékhez szoktak rajzolni, mint én is...
-Nagyon tetszenek, néztem a blogodban.
-Igen, örülök, szóval... te viszont a képeimhez írsz verset, és ez olyan jó!
-Megihlettek, láttam benne magamat.
-Akkor ez már tényleg szerelem.
-Remélem, hogy nem az, tudod, hogyan gondolkodom erről.
-Tudom, de te meg azt tudod, hogy szerintem butaság.
-Nem hagyhatom figyelmen kívül az örökölt hajlamaimat.
-Hagyjuk inkább, úgysem fogunk egyet érteni. Inkább mesélj, milyen a fiú?
-Nem fiú.
-Neeeem???
-Nem -kuncogott Vivien. -Inkább már férfinak mondanám.
-Te, a szívinfarktust hozod rám!
-Bocs! -nevetett Vivien.
-Szóval ki ő?
-András unokaöccse.
-Apollónia Andrásáé?
-Igen, a nagybácsimé.
-Hm... akkor máris vannak elképzeléseim, hogy mivel vett le a lábadról.
-Hé, még nem vett le!
-Te mondtad...
-Mit?
-MÉG nem vett le...
-Borzasztó vagy! -panaszkodott Vivien.
Kitti csak nevetett, és arra gondolt, hogy ez a heves tiltakozás még sosem fordult elő a barátnőjénél. Talán végre közel mer engedni valakit a szívéhez, még akkor is, ha fennáll a csalódás lehetősége.
-És mi van az ikertesóddal? -váltott hirtelen témát Kitti.
-Dáviddal?
-Persze, miért van másik is?
-Tudtommal nincs -kacagott Vivien. -Mit szeretnél tudni róla?
-Hát... még mindig nagy csodálója a művészetemnek?
-Gyanítom, hogy nem csak annak...
-Gyanítod? -kérdezett vissza.
-Biztos vagyok benne, hogy téged még jobban csodál, illetve rajong érted.
-Hm... talán meglátogatlak titeket valamikor.
-Az jó lenne. Hétvégén?
-Azt hiszem belefér. Talán megláthatom a te hős lovagodat is...
-Kitti!
-Mi van? -kérdezte ártatlan, szempilla rebegtetéssel a lány.
-Ne csináld! -fenyegette meg Vivien.
-Mit is ne csináljak?
-Tudod te!
-Jól van, na... akkor majd jövök és szemrevételezem a pasikat.
-Bolond! -mondta kedveskedve Vivien.
-Hát nem ezért szeretsz?
-Dehogynem! -nevetett újra Vivien, majd felkeltek a padról és hazaindultak.



/A vers, amit Kitti képe ihletett/

Várlak

Egyedül/ Alone

Minden éjjel várlak,
s nem jössz,
csak hajnalok hajnalán,
mikor már az álom
riasztó mélységeibe zár.
Sodródom
az éjszaka árnyaival,
bűvös-bájos csókjaival,
de nem kell nekem más.
Álmomban
rózsaszín erdő szélén
várok rád,
lila nap süt le rám,
de csak bolyongok,
mert nem lelek rád.
Csak a magány,
mi rám talál.

A hétvége hamar eljött, mintha csak lepkeszárnyakon szállt volna. Vivien izgatottan készült a Kitti látogatására, és remélte, hogy Csongor ez egyszer nem jön. Még mindig félt a férfitől és önmagától. De amint meghallotta az ismerős motorhangot, minden önfegyelméről megfeledkezve hajolt ki az ablakon, hogy lássa a csibész Csongort. A férfi már leste az ablakát, és amikor észrevette az elhúzott függönyt és Vivien széles mosolyát szaporábban zakatolt a szíve...

Vivien még viaskodott magával, hogy engedjen-e az érzéseinek és lesiessen-e Csongor elé, vagy tegyen úgy továbbra is, mintha cseppet sem érdekelné a férfi. Végül a szíve késztetése erősebbnek bizonyult, leszaladt a férfi elé...
-Szia Csongor! De régen nem láttalak! -mosolygott rá Vivien őszinte örömmel, amint odaért hozzá.
-Bizony, már egy hete is megvan, nem is tudom, hogy bírtam ki nélküled -villantotta fel legcsábítóbb mosolyát a férfi.
-Na, ne udvarolj!
-Miért ne? Már különben is késő... már elkezdtem.
-Jaj!
-Ne félj, ígérem semmi olyat nem teszek, amit nem szeretnél.
-Pontosan ettől félek.
-Tudom, kis Vivien, de én tudok várni.
A lány érezte, hogy elkerülhetetlenül sodródik a végzete felé, tudta, hogy idővel nem fog tudni ellenállni a férfi szelíd rámenősségének. Legfőképpen azért nem, mert már ő maga is vágyott rá, hogy végre nőként tekintsen rá.
-Gyere, mutatok valamit! -mondta a lány és kinyújtotta kezét a férfi felé, aki elérzékenyülve fogta meg, ennyi bizalom láttán.
-Már nem félsz annyira tőlem? -érdeklődött.
-Úgysem menekülhetek. Nem igaz?
-Okos kislány vagy -mosolygott Csongor azzal a kisfiús mosolyával, amivel mindig levette a lábáról.
Vivien szája széle árulkodóan megrándult az elfojtott nevetéstől, de a férfi észrevette.
-Valami vicceset mondtam volna?
-Hát persze. Na, gyere már, mutatni szeretnék valamit -húzta maga után a férfit.

Izabella a konyhaablakból figyelte kettejüket. Elgondolkodva szólt Áronhoz, aki az asztalnál ült, és a reggeli napilapot olvasta egy forró tea és rántotta társaságában.
-Milyen korán jött ma Csongor -jegyezte meg Izabella.
-Igen, nem vesztegeti az időt a fiú.
-Nem gondolod, hogy túl idős a lányunkhoz?
-Én is idősebb vagyok nálad...
-Az igaz, de nem tíz évvel -vetette ellen anyai aggodalommal a hangjában.
-Legalább tapasztalt, és nem csak kísérletképpen udvarolgat. Ahogy elnézem komolyak a szándékai. És egyértelműen vonzódnak egymáshoz, csak rájuk kell nézni.
-Hiszen alig ismerik egymást! -tiltakozott Izabella.
-Szívem, hát már elfeledted, hogy mennyi idő kellett, amíg levettelek a lábadról? -vigyorgott kaján mosollyal Áron.
-De én már idősebb voltam.
-Manapság korábban érnek a fiatalok.
-Áron, miért véded te ennyire ezt a Csongort? Hm?
-Hát... emlékeztet valakire...
-Csak nem fiatalabb kiadásodat látod benne?
-Dehogynem -vallotta be a férfi, majd az ölébe húzta a feleségét...

Vivien a szobájába érve elővette Kitti tájképét, amit kapott tőle.
-A barátnőm festette -mutatta Csongornak.
-Ez nagyon szép!
-Kitti jönni fog ma hozzánk, szeretnélek bemutatni neki.
-Mint az udvarlódat? -reménykedett a férfi.
-Hát.. nem is tudom... talán...
-És milyen lány, ez a te Kittid?
-Ami azt illeti, elég cserfes.
-Akkor lehet, hogy kedvelni fogom. De biztosan nem valami elvont művészlélek?
-Már miért lenne?
-Tudod, a művészek sokszor olyan... hogy is mondjam... zakkantak.
-Lehet, hogy kicsit őrült, de a szó jobbik értelmében.
-Már kíváncsi vagyok rá, szeretném megismerni a barátaidat.
-Nincs túl sok.
-Hogyhogy?
-Nem barátkozom túl könnyen.
-Igen, ezt észrevettem. De velem mégis. Mi ennek az oka?
-Téged nem lehet nem szeretni... -csúszott ki a lány száján, mielőtt még meggondolta volna, hogy mit mond.
-Hm... ezt észben tartom.
-Inkább felejtsd el!
-Nem-nem, most már késő.
-Kell mindig járjon a szám...
-Én ilyennek szeretlek.
Vivien elpirult zavarában.
-Azt pedig különösen szeretem, amikor elpirulsz... -fűzte hozzá a férfi.
-Na, elég legyen ebből! -tiltakozott a lány, miközben még jobban elpirult.

Csongor figyelte őt, és érezte, hogy valami megbizsergeti a szívét. Különös érzés volt, eddig sosem érzett ilyent. Még ő maga is zavarba jött tőle. Vivien tiszta és ártatlan bája satuként kezdte szorítani a szívét, amitől nem akart menekülni. Sőt, ha mélyen magába nézett, már hallotta az esküvői harangokat is, de nem akarta lerohanni a lányt, nehogy elriassza. Egyelőre még önmagát is megijesztette kicsit a saját reakciója, hiszen azelőtt sosem gondolt házasságra. Merengéséből izgatott kutyaugatás rázta fel. Vivien az ablakhoz lépett.
-Megjött Kitti!

Folytatás következik...