Benji otthonra talál

Benji egy sötét téli estén lépett az életünkbe mókás kis alakjával. Épp kimentem, hogy behívjam utolsó esti sétájáról Sharont, a perzsakeverék cicánkat. Az est homályában egy kis alakot láttam gubbasztani a kertben, de nem tudtam pontosan kivenni, hogy vajon egy macska, vagy mi is lehet az. Ahogy közelebb hajoltam, s szememet meresztgettem, egy borzas alak körvonalait láttam, arca közepén egy nagy, sötét folttal. Alakja elég ismeretlen volt, pedig ismerem a környék kóbor, félkóbor és gazdis, ám csavargó ebét, macskáját. Még közelebb hajoltam, hátha kiveszek valami arcot a kis alakból, de nem sikerült. Ezért hát így szóltam hozzá:
-Hát te ki vagy?
Abban a pillanatban ez a kis, mozdulatlan alak egy szempillantás alatt a lábamnál termett. Menten kiderült, hogy egy eddig számomra ismeretlen kutya. Akkor első ránézésre elneveztem Benjinek, mivel nagyon hasonlított gyermekkorom egyik kutyafilmsztárjára. Benji tehát berobbant az életünkbe.
Nagyon helyes kutya a Benji, szinte az első naptól ő rizte a házat, elkergette a szomszéd macskáit, az enyémeket viszont nem bántotta. Finnyás sem volt, de nem is lehetett, a bordáit ahhoz túl könnyű volt megszámlálni. Legjobban konyha kövén szeretett feküdni, mélyen lehajtott fejjel. Onnan pislogott fel, gyönyörű, barna, kifejező szemeivel. Máig azt vallom, hogy kevés szebb dolog van az életben, mint egy csodaszép, barna, hű séges és odaadó kutyatekintet.

Mégis volt valami aggasztó vele kapcsolatban. Amikor elmentünk otthonról kocsival, mindig szaladt utánunk, épp úgy mint ahogy ezt gondolnám egy kirakott kutyáról. Ahol mi lakunk ott nincsenek kerítések, így ez elég nagy gond, mert Benjit bezárni nem lehetett. Egy ideig futott a kocsi után, majd elment máshová. Mikor pedig hazaértünk még nem volt otthon, de estére mindig hazajött. Egyik nap vásároltam egy fényképes kulcstartót, abba írtam nevem, telefonszámom, és hogy Benji nálunk lakik egy ideje. Egy héten belül csörgött a mobilom, és bemutatkozott egy férfi, hogy ő Bodri gazdája, és még rajta kívül két pinceszomszédja. Szóval Benji-Bodri, egy sző lő hegyi szabad kutya, csakhogy rajtunk kívül más nem lakik itt télen is. Így mi lettünk a kiválasztottak. Mindig azt mondtam, hogy a kutyák ösztönösen bölcsek, kiválasztják a nekik jó gazdát. Ő pedig minket választott, azon a télen.

Tavasszal már a pinceszomszédunk is rendszeresen kijárt a birtokára. Mindig hozott Blökinek a másik kutyánknak, és Benjinek finom falatot. Már mindig nagyon várták, hogy mikor jön, kaptak tő le cupákos csontokat, kutyaszalámit, mindenféle finomságot. Benji, egy idő után haza akarta kísérni ő t. Eleinte nem engedtem, örültem, hogy végre már nem fut a kocsi után. De egy alkalommal, amikor nem voltunk otthon, Benji egészen hazáig kísérte. Még olyan sokáig sosem ment utána. 10km-t mentek együtt, biciklivel és gyalog, végig a földeken és a városon. Szomorú voltam, hogy elhagyott minket. Kérdeztem is Gyuri bácsit, hogy a kutyája befogadta-e Benjit? Mert volt neki kaukázusi medveölő je. Úgy tudtam. Elmondta, hogy nincs már kutyája, meghalt. Az állatorvos sem tudott már segíteni rajta. És akkor megértettem... Benji tudta, ő megérezte azt, amit mi nem,... hogy mennyire magányos a kutyája nélkül, aki a mindene volt. Vele ment. Ezért ment vele. Most már tudom, hogy az állatok, megérzik azt, amit mi emberek észre sem veszünk egymáson, a magányt, és társul szegő dnek egy életre. És azt is el kell mondanom, hogy Benjinek azóta arany élete van, és bizonyára a legboldogabb kutya.

CSALFA BANDI NAGY SZÖKÉSE

Egy napfényes tavaszi reggel, amikor etetni mentem az nyulakhoz, azt láttam, hogy nyitva van a ketrecajtó az új baknál, Csalfa Bandinál és a szerelménél, Nebáncsvirágnál, akiket együtt hagytam éjszakára. A lány szépen bent volt a helyén, a fiúnak viszont csak hűlt helyét találtam.
Ez nem az első eset, már előző hete is eljátszotta ezt, akkor is kiszökött Bandikám, és a szőlő sorok között kapuk el, nagy harcok és kergetőzések árán. Akkor azt hittem, hogy én hagytam nyitva a ketrec ajtaját. Azóta nagyon figyelek erre.

De az azt megelőző éjjel egészen biztos, hogy nem hagytam nyitva a ketrecajtót, hiszen emlékszem rá, hogy volt még elég eleségük, így nem is nyitottam ki az ajtót, hiszen vizet kívülről szoktam nekik önteni. Ha egy róka nyitotta volna ki, akkor az nem hagyta volna ott a másik nyulat. A róka mindent visz. Egyszer 12 libánkat ölt meg, és visszament értük, négyesével hordta el az anyaróka, aki alig volt nagyobb egy macskánál. Így ravaszdi őkelmét kizártam a lehetőségek közül.

Nem lehetett más magyarázat erre, mint hogy Csalfa Bandi szabadulóművésszé lépett elő. Nappal a ketrecajtó fölé van húzva egy tető, az árnyékolás miatt, ami megakadályozta az ajtó feltolását. De estére nem kellett annyira előre húznom, mint nappal, így valószínűnek tartom, hogy Bandi felnyomhatta az ajtót és kiszökhetett. Tudom, sokan nem gondolnánk, hogy ilyen fifikás egy nyúl. De közvetlen az első szökése után, etetésnél, amikor kinyitottam az ajtót, és megfordultam, hogy merjek egy bögre eleséget nekik, és egy pillanat alatt kint volt a földön. Még jó, hogy csak egy pillanatra fordultam el, különben bottal üthettem volna a nyomát. Tehát, hűlt helyét találtam. Kerestem a szőlősorok között, de nem volt ott. Lenéztem a kertbe, ott sem volt. Sehol nem láttam. Le is mondtam róla.

Azonban etetéskor Foltos és Kormos, valamint a férjem is kijött segíteni. Egyszer csak szólt, hogy megvan a nyúl.
-Hol? -kérdeztem.
-Itt néz velem szembe -válaszolta a férjem.
Gyorsan félbehagytam az etetést és vad hajszába kezdtünk. Kergettük a ház körül, a bokrok alatt, a pincetetőn, körbe-körbe, míg bele nem szédültünk és ki nem fulladtunk, és amíg be nem futott a szomszéd sufnijába. Ott aztán mindent kipakoltunk, a vödröket, a drótokat, a kacatokat, de jól elbújt, azért a férjem egy bottal kiugrasztotta a nyulat a bokorból, akarom mondani a sarokból, én pedig „reptében” elkaptam a grabancát. A kutyák is hevesen érdeklődtek iránta, alig tudtam őket féken tartani. Izgatott csaholással vettek részt kergetőzésben, de most nem ők voltak a legjobb vadászok, hanem én. Kapálózott szegény Bandi nyuszi, de végül visszakerült az asszonykája mellé. Minden jó, ha jó a vége!

És pár nap múlva mindenre fény derült... Amikor az udvaron metszettem, hallottam, hogy valami nagyon zörög. Odanéztem és láttam, hogy Csalfa Bandi éppen beleharap a rácsos ajtóba, és nagy buzgalommal felfelé tolja azt. Még egy pillanat és már félig kint is volt a teste... De ezúttal nem szökhetett meg...
Sosem gondoltam, hogy ilyen rafinált lehet egy nyúl. Persze, akit Csalfa Bandinak hívnak, legyen is fifikás!

EGÉRFARKNYI TÖRTÉNET

Mire való a macska?

Elolvadt a hó, duzzadnak a rügyek a fákon és a cserjéken, madárdaltól hangos az ég alja. Tavasz van. Az olyan emberek, mint én, akiknek a vérében van a föld szeretete, ilyenkor már lázasan vásárolják a vetőmagokat. Vettem is már jó pár csomaggal, és ma be akartam tenni a dobozba, a többi mag közé. Egy kék színű, cipős dobozban gyűjtöm ezeket, aminek két százforintos méretű szellőzőnyílás van egy-egy oldalán. Kivettem a dédanyámtól örökölt tálalószekrényből, és a konyhaasztalra tettem. Ám, amikor felemeltem a doboz tetejét...



Hirtelen nagyot sikítottam, és hátraléptem, ugyanis két szürke egér ugrott ki a dobozból, és kétfelé szaladtak. Sharon ott ült mellettem egy méterre a konyhaszéken, és nyugodtan figyelte az eseményeket. Egyáltalán nem izgatta fel az egerek látványa. Higgadtan nézett rám sárga szemével, mintha csak legyintett volna:
-Á, úgysem tudjuk őket megfogni...



Ekkor beengedtem Kormit, a tini macskák közül az egyik kislányt, akinek ereiben házi macskák vére folyik, és ő azonnal vad szimatolásba fogott. A dobozban volt egy szőrmés, kicsi tűpárna, ami jól átvette az egérszagot, és Kormi azonnal felugrott az asztalra és ráharapott. Fogta a szájában, és morgott, mintha az igazit kapta volna el. Alig tudtam tőle elvenni, de szerencsére én vagyok az erősebb, így nem ette meg a tűpárnát gombostűstől.
-Ej, ki vagyok veletek segítve... -panaszkodtam.



Később kinyitottam a bejárati ajtót, és bejött az összes macska, a szelídektől a félvadakon át a vadakig mindegyik, összesen tízen. De az egereknek már ők is csak hűlt helyét találták. Hiába szaglásztak, hiába keresgéltek...



Még általános iskolás koromban volt két macskám, fekete és tarka. Ők ketten nőstény macskák voltak, s így minden tavasszal anyák is. Rendszerint együtt ellettek, és együtt is szoptattak, néha még helyet cserélve is. Amikor a kölykök már nagyobbacskák voltak, akkor az anyukák sok-sok rágcsálót és madárkát hordtak haza nekik a földekről és a góré környékéről. Mi ketten az öcsémmel gyakran elvettük tőlük az élve hazahozott egereket. Egyik ilyen túlélőt egy hétig az egyik szekrényben tartottam, és kukoricával és burgonyával etettem, mint a hörcsögöt is. De anyu észrevette... Sajnos nem tarthattam meg.
Egy másik alkalommal Öcsi vett el egy egeret az egyik macskától, s a farkánál fogva tartotta, mire az felmászott a saját farkán, megharapta őt, aki ijedtében elengedte. A kis fürge jószág elszaladt, a testvérem pedig keserves sírásra fakadt. Na, nem azért, mert fájt a harapás... hanem, mert megszökött az egér...


http://kisviragostollforgatasok.blogspot.com/

Meghitt pillanatok

A tűz vidáman pattog a kályhában, miközben egy tündérekről szóló romantikus regényt olvasok az ágy szélén gubbasztva. Ahogy belemélyedek a könyvbe, szinte észre sem veszem azt a hangot, ami végül mégis csak a fülembe kúszik, mint valami manó mormogása. De végül lehetetlen figyelmen kívül hagyni Sharon elégedett horkolását. Sharon, a perzsa macskám, aki kinyújtózva alszik az ágy közepén.

Bizony, Sharon, nőstény cica létére úgy horkol, mint egy rendes férfi, s ha sötét lenne, tán össze is keverném a férjemmel. De nincs éjszaka, így csak vidáman nézem, majd megsimogatom az oldalát, amitől hanyatt vágja magát, és odatartja a hasát, hogy ott is simogassam. Közben a négy lába az égre mered, azaz a plafonra, és már nem is horkol, hanem dorombol.
-Még! Még simogass! -nézz rám követelőző sárga szemével.
Én pedig engedelmesen nyúlok is már felé, hisz miért tagadnék meg tőle egy ilyen egyszerűen teljesíthető kívánságot? Ujjaimmal máris becézem, s ő elégedetten nyújtózkodik közben.



Ha belegondolok, hogy valaha kóbor jószág volt, és az utcáról szedte össze egy kedves ismerősünk... Sovány volt, kiéhezett, csimbókos bundájú, riadt és bizalmatlan kóbor macska. Most pedig itt van jól tápláltan, elégedetten és teljes odaadással a kezem iránt. Semmi bizalmatlanság nincs benne, amikor az orrát óvatosan az enyémhez dörzsöli egyet jobbról, egyet balról. Ugyanúgy, akárcsak a többi cicával. Ilyenkor néha elgondolkozom, hogy Sharon vajon engem is csak egy macskának néz a sok közül? Jó lenne tudni, hogy mi jár a kis fejében.



Gyermekkoromban mindig szerettem volna érteni az állatok beszédét, de sajnos ez csak a mesében létezett. Viszont megtanultam, hogy mit szeretnének elmondani, mit éreznek és mire van szükségük. Anyu mindig azt tanította, hogy az állatok az elsők, különösképpen azok, amelyek ki vannak szolgáltatva nekünk. Pedig sokszor nem volt könnyű a nyári hőségben, amikor én is majdnem megfőttem, hogy friss vizet vigyek a csirkéknek, a kecskéknek, és bárminek, ami csak megfordult nálunk. De ez megtanított valamire. Mégpedig arra, hogy felelősséggel tartozunk azokért, amiknek tőlünk függ a jóléte, még akkor is, ha ez nem a legkényelmesebb számunkra.

http://kisviragostollforgatasok.blogspot.com/

Hófúvás után, nálunk...

Gyermekkorom óta nem láttam ekkora havat, mint amit ma reggel a házból a teraszra lépvén. Legalább húsz-harminc centiméternyi fogadott, én ettől elállt a szavam, pedig ez mostanában ritkán fordul elő velem.

Ám, a háziállatok ellátása nem tűr halasztást, s bátran lépek félcipőmben a néhol nekem majd térdig érő hóba. A fehér világ puha és játékra csábító, Foltos és Kormos pedig nyilván kiváló érzékkel észleli ezt a tény, hiszen szinte azonnal nagy hancúrozásba kezdenek. Fel nem foghatom, hogy miért van, hogy állandóan nekem ütköznek a szilaj birkózásban, de egy-egy ilyen alkalommal majd' ledöntenek a lábamról. Pedig olyan vagyok, aki mindig két lábbal áll a földön. Amikor éppen nem hemperegnek vagy úsznak a hó tetején, akkor orrukat mélyen belefúrják, hogy előássák az előző nap szanaszét hagyott cupákos csontjaikat. Nem unatkoznak a fiúk.

A tyúkoknál csak nagy nehézségek árán tudtam a kaput annyira beljebb taszigálni, hogy legalább egy résnyi hely legyen, ahol beférek. Szegények úgy meg voltak ijedve a nagy fehérségtől, hogy ki se merték tenni a lábukat az ólból. Bentről nézelődtek kifelé, s mikor közéjük léptem, máris a sarkamban volt mint a harminc-negyven jószág, hogy hangosan káricálva kérje az eleségét. Szemtelen egy népség a tyúkféle, annyi biztos.

A nyulakhoz érve örömmel győződtem meg róla, hogy a két napja született kisnyulak a puha fészekben, szőrmetakaró alatt biztonságban alszanak, sőt az éjjel egy másik anyanyúl is világra hozta kicsinyeit, s ki sem látszanak a fészekből, csak a benne lévő nyúlszőr alig észrevehető mozgása jelzi, hogy élet lapul az odúban.

Hogy megörökítsem a tájat, Foltossal és Kormossal, na meg a fényképezőgépemmel merészen kaptattam fel a dombtetőre, de igencsak meglepődtem, mikor a szurdokszerű gyalogúton néhol térdig gázoltam a hóban. Kivételesen a macskák hada nem követett mint máskor mindig, kivéve egy elszánt cicát, Sharonkát, Sharon, a perzsa macskám félvér lányát. A szűz hótakaróban mély nyomokat hagyott a lábam. Sharonka pedig kitartóan követett. Egyik lábnyomomból a másik lábnyomomba bemászva, ami egy-egy valóságos üreg volt, el is tűnt valamennyiben. Mókás látvány volt, ahogy a nyomból óvatosan kilépve a hóra, hátha megmarad a tetején, finoman bemászik a másikba. Amikor behuppan az "üregbe" egy pillanatra megpihen, majd újrakezdődik az egész. Mancsocska finoman kinyúl, puhatolózás, teste óvatosan utána, majd a következő nyomban megpihen. Így megy ez lépésről-lépésre, mígnem elér hozzám, s vakmerően felmászik a lábamon, majd kiköt a vállamon. Azt a dorombolást, amit ezután művel! Tiszta anyja ez a nyomkövető macska. Szeretem ezeket a rosszaságokat.

http://kisviragostollforgatasok.blogspot.com/