A múlt titkai - 4.

4.

„Betegen”

Kislányként szinte minden évben influenzás voltam. Az emlékeim közt még élénken él az a kép, ahogy a lavór fölé hajolok, és anyám összefogja a hajamat, hogy ne hányjam le. Lázas és láztalan időszakok váltogatták egymást. Egyik ilyen betegeskedő időszakban olvastam el Felix Salten-től Bambit. Csak olvastam és aludtam felváltva. Mire meggyógyultam elfogyott mind a száznyolcvan oldal. Akkoriban a középső szoba volt az enyém, pont az, amiben anyám született. Az egyik sarkot az ágyam foglalta el, a másikat egy régi típusú konyhaszekrény, amit a szomszéd Kádi „vósztól” kaptunk. Sose voltunk vagyonosok, de a szekrényem tele volt mese és ifjúsági könyvekkel. Ez volt az én gazdagságom. A könyvek messze repítettek a képzelet birodalmába, ahol bármi megtörténhetett. A szobámban, nem messze az ágytól, volt egy nagy sparhelt. Ha becsukom a szemem, látom a lepattogzott zöld zománcot, és az apró lyukakon át a tűz vidám táncát az öreg kályhában. Még ma is érzem a számban annak a túrós buktának az ízét, amit együtt készítettünk anyuval.

A könyvespolchoz lépve leemelem az ütött-kopott Bambit, és nosztalgiázva pörgetem át az öreg szagú könyvemet. Leülök a fotelbe... Harmadik kiadás, 1985. Már hat éves voltam akkoriban. Ahogy a lapokat forgatom, nem csak a nevemet találom meg benne, hanem pocakos, török basákat, pólyásbabákat, szívecskéket és mindenféle firkát, amit gyermeki kézzel alkottam. Ahogy beleolvasok, visszarepít a múltba...

* * *

Ég a szemem, úgy érzem kigyullad az orrom és az ínyem. Napok óta náthás vagyok. Valószínűleg már be is lázasodtam, ráz a hideg és vacognak a fogaim. Mindig ez az első jele, hogy felszökik a testhőm. Látom a dédanyám, Márta szemében az aggodalmat, amikor észreveszi különösen fénylő tekintetemet.

- Vigyáznod kell magadra, már sokan betegek – mondja.

Valóban... gondolkodom el a vonatkerekek monoton ütemének hangja hallatán, miközben az otthonunktól egyre távolabb visznek minket. Tényleg sokan megbetegedtek, sőt páran meg is haltak. Az éhezés, a higiénia teljes hiánya, a hideg, a kíméletlen körülmények kikezdik a gyengébb fizikumúakat. A szemem láttára sorvadnak el és halnak meg. Többen tüdőgyulladásban. Ettől félek én is... Nincs gyógyszer, nincs segítség... Először csak fulladnak, megijednek, hogy nem kapnak levegőt. Látom a szemükben tükröződő félelmet. Gyengék, ők is érzik, ahogy fokozatosan elfogy az erejük. Többet alszanak az oxigénhiány miatt. Látszik, hogy akarják ők venni a levegőt, de nem elég nekik. Ahogy fáradnak egyre kisebb a levegővételük, végül csak a légzőizmaik rántanak rajtuk egy kicsit... Azután a csendben hallani lehet, ahogy tüdejükből az utolsó levegő is távozik... Amikor megáll a vonat a halottakat egyszerűen kiteszik a vasúti sínek mellé, és ott is hagyják. Nincs szó erre az embertelen bánásmódra, és nincs mentség...

Mindig éhes vagyok, ahogy körülöttem mindenki. Falun nőttem fel, és a többiek is, nem szoktam hozzá az éhséghez. A földünkön mindig termeltünk annyit, hogy legyen mit ennünk. Kezdetben csak ideges voltam, kiabálni lett volna kedvem. De már az izmaim is fájnak, sokat szédülök és hányingerem van. Semmi erőm nincs. Biztos ezért lettem beteg is... Sokat fogytam. A háromhetes út alatt, időnként kaptunk valami száraz, fekete kenyeret, hogy éhen ne haljunk. Olyan, mint a korpa, amit a disznókkal etettünk odahaza, de itt, a vagonban még ezt is szétosztjuk annyi darabra, ahányan vagyunk. Fáj a gyomrom és ideges vagyok. Ám ez a lázadás, ami bennem van, megakadályozza, hogy feladjam a harcot. Nem félek, sokkal inkább dühös vagyok. Érzem magamban az erőt, amit látok a sorstársaimban is, amit látok Mártában. A dédanyám is sokat fogyott, de a szemében a mindenre elszánt fény továbbra is ott ragyog...

- Virág! Kelj fel! - hallom a távolból a hangot, de nem látom, hogy ki szólít...

* * *

- Ébresztő! Ne itt aludj a fotelben!

- Anyu – térek magamhoz –, milyen nap van?

- Vasárnap délután – válaszolja, miközben felemeli a földre hullott könyvem.

- Nem szabadna aludnom délután, olyan rémeseket álmodtam.

- Nem kellene tele hassal aludnod.

- Az lehet, de így tudok a legjobbakat. Amúgy is azt álmodtam, hogy mindig éhes vagyok és beteg. Tényleg... mi lesz vacsorára?

- Kiflit akarok sütni, de igazán megcsinálhatnád te, amíg megetetek – egyezkedik velem.

- Nem. Inkább segítek etetni, és utána együtt süssünk, mint régen. Jó?

- Jó, akkor előbb bedagasztom a tésztát.

- Csupika-csupika-pi-pi-pi-pi! – kiáltok a tyúkoknak ugyanúgy, ahogy hallottam anyutól és mamától éveken át, közben szétszórom a szemes takarmányt a földre.

A tyúkok azonnal felkapják a fejüket a hangomra és nagy szárnycsapkodásokkal szaladnak felém. A baromfiudvarban az ólak egymás után sorakoztak. Az építési módjukon látszik, hogy egymás után lettek felhúzva, ahogy az állatállomány bővülése megkívánta. Az első, magas épület a tyúkok szálláshelye, a második kettő a sertéseké, és végül a kecske birodalma következett. A nyúlketrecek szabadon álltak, egy szélvédett helyen. Békésen együtt él itt mindenki, azt leszámítva, hogy Pipacs a kecskénk időnként szereti elcsípni a tyúkok farktollait, hogy a hátsójukból kihúzva komótosan elrágcsálja.

- Fura egy ízlése van, az már biztos – mondja anyám, amikor éppen tetten érjük a makacs kecskét.

- Biztos szaruhiánya van.

- Vemhes, talán azért.

- Vagy egyszerűen csak ínyenc – mosolygok a kecskére, aki időközben odajön, és hozzám dörzsöli a fejét, hogy vakarjam meg egy kicsit a két szarva között.

- Kezd kitőgyesedni, hamarosan meglesznek a gidák – jegyzi meg anyu, és Pipacs oldalát megsimítva érzem a gida ficánkolását.

- Már majdnem olyan, mint egy görögdinnye – mondom, és telemerem az etetőjét egy fándli kukoricával.

Anyu szénát tesz elé, és így lefoglalva a mohó Pipacsot az evés élvezetével, gyorsan kisurranunk a kapun. Ezt így a legkönnyebb, mert különben minduntalan ki akarna szökni.

Az udvarról egyenesen a konyhába lépünk, és anyu már megy is a spájzba a gyúródeszkáért és a sodrófáért. Ezek is még a dédanyáméi voltak. A deszka már elég hullámos ugyan, de semmi pénzért nem cserélnénk le egy modern darabra. Különben is, ilyen hatalmasat ma már nem gyártanak. Akkora, mint maga az asztal. Kilisztezem a deszkát és ráborítom a dagasztóteknőből a megkelt tésztát.

- Ez jó nagy lett! - ámulok.

- Valóban, négy darabra is oszthatod!

A kezem gyakorlottan végzi az ősi mozdulatokat. A nagy adagból négy cipót gyúrok, és az egyiket magam elé veszem, hogy kinyújtsam. A nagykéssel tizenkét cikkre vágom és gyorsan feltekerem őket. Közben anyu megkeni a kifliket tojással és egy kis pohárban lisztet és sót kever össze egyenlő arányban, hogy vízzel hígítva majd a kiflikre csepegtessük őket, mint a perecnél.

- Mama mondta, hogy Gertrúd máshol volt Oroszországban, mint ómama – nézek anyura hirtelen. - Honnan tudták, hogy meghalt? Vagy honnan tudták, hogy hogyan halt meg? Ki mondta el?

- Ezt én már nem tudom, Virág.

- Nem hozták haza a testét?

- Nem, kint van eltemetve. Valószínűleg egy tömegsírban.

- Anyu... én olvastam azokról a temetésekről... Azt nem nevezhetjük temetésnek... Még Blökinek is tisztességesebb szertartása volt – utalok az első kutyánkra.

- Meglehet – válaszolja, és én nem akarom gyötörni, de még mindig túl keveset tudok.

- Hol dolgozott kint ómama?

- Bányában volt.

- Milyenben?

- Szénbányában – hangzik a nem túl bőbeszédű válasz.

- Mama azt mondta, hogy nyers sárgarépát és krumplit ettek, hogy éhen ne haljanak. Hogyan jutottak hozzá, ha a bányában dolgoztak?

- Nem tudom, nehezeket kérdezel.

Nézem a kezemet, ahogy a liszttől fehérlik, de hirtelen mintha elsötétülne körülöttem minden, és a kezem már nem fehér, hanem fekete. Szénfekete...

Folytatás következik...

A múlt titkai 2-3. rész

"Időutazás..."

2.

Kakaskukorékolásra ébredek, mint minden reggel, amikor anyuéknál alszom, a régi gyerekszobámban. Kipattanok az ágyamból, ami még a dédié volt valaha, és megkeresem anyut. Belebújok a régi papucsomba és végigjárom a házat, ami ugyanolyan, mint ötven évvel ezelőtt. Három egymásba nyíló szobából áll, a harmadik után a konyha, ahonnan kilépek az udvarra. A középső szobában született anyu 1957-ben. Ő még nem kórházban látta meg a napvilágot. Sokszor hallottam már ezt a történetet. Amikor mama vajúdni kezdett, papa elszaladt a falu végén lakó bábaasszonyhoz. De az már idős is volt, lassú is, és a falu is hosszú volt, így mire visszaértek mama már meg is szült egyedül. Régi gangos házunk van. Anyu az udvaron hajkurássza a csibéket.

- Einie! Einie! - kiabál a tyúkokkal, hogy behajtsa őket a helyükre. – Gyere és segíts! Megint kiszöktek.

Felkapok egy seprűt és ketten már könnyen bezavarjuk őket a baromfiudvarba.

- Hogy jutott eszedbe tegnap a robotról kérdezni mamáékat? – kérdezi, miután bezárja a kiskaput.

- Megtaláltam Himesháza honlapját és ott olvastam róla. Kiszámoltam, hogy mama akkoriban 7-8 éves lehetett, és érdekelni kezdett a dolog. Hol volt ő addig a bátyjával, Jóska bácsival? Mert ha jól tudom, a dédipapa nem jött haza a háború után.

- Addig a nagyszüleiknél voltak, amíg az anyjuk haza nem jött Oroszországból.

- Hogy vihettek el egy anyát, aki mellett nem volt ott a férje? – háborodok fel. – Miért nem gondoltak a gyerekeikre?

- Nem tudom.

- Meg is halhatott volna…

- Igen, sokan meghaltak.

- Na, Erzsi, mit csináltok? – kérdezi Boris néni, aki megáll egy kicsit a házunk előtt az utcán.

- Kiszöktek a csirkék, azokat hajtottuk be – válaszolja anyám, s közben elindulunk felé.

- Virág, hát téged is lehet látni? Hazajöttél?

- Egy kicsit, Boris néni.

- Jól nézel ki! – mondja, ami azt jelenti, hogy megint híztam.

- Köszönöm! – válaszolom kényszeredetten mosolyogva.

- Hová megy? – kérdezi anyám.

- Megyek apikádhoz. Rendetlenkedik a gyomrom. Mindig mondom neki: Vinzenz, olyan rossz a gyomrom, de jó lenne egy kis pálinka. És akkor majd tölt nekem egy pohárkával – meséli, és közben hallom, ahogy sípolva veszi a levegőt.

Boris néni papám legidősebb nővére. Emlékszem, mesélték, hogy amikor csecsemő volt sokat sírt. Dédanyám bölcsőben ringatta. Ő feküdt az ágyon és a lábával lökte. De Boriska csak sírt, csak sírt… Egyre jobban ringatta… Aztán egyszer csak észrevette, hogy kiesett a bölcsőből… Lányként mindig olyan gyenge volt, hogy azt hitték, meg fog halni, de mégis már a nyolcvan valahányadik évében jár. Vagy talán a kilencvenedikben? Így ránézésre nem is tudom megállapítani. Ugyanúgy öltözködik, mint a hagyományőrző sváb asszonyok. Fekete kendő, fekete ruha, bő szoknyával. A sváb özvegyi ruha. Gyerekkorunkban boszorkánynak csúfoltuk emiatt, egészen addig, amíg papa nagyon meg nem szidott minket. Még most is szégyenlem magam. Nem emlékszem Boris néni férjére. De arra igen, hogy miután megözvegyült sokat utazott. Rendszeresen bejárt Pécsre kenyérért, mert nem kellett fizetnie a buszon, s ott olcsóbb volt a kenyér. Közben meglátogatta a húgát, Liszi nénit, aki Pécsre ment férjhez. Már csak ők ketten élnek az öt lányból.

- Előremegyek ebédelni – jelentem be anyunak, ami azt jelenti, hogy megyek a mamáékhoz.

- Mit főz?

- Krumplilevest és krumplis tésztát.

Jobban szeretem, ahogy mama készíti a krumplis tésztát, mint ahogy anyu. Anyu krumplipaprikásból főzi, ahhoz adja a kifőtt tésztát. Mama viszont a levesben főzi meg, nem külön vízben. Egy serpenyőbe egy kevés zsírt tesz, és azt felforrósítja. Utána erre meri a levesből kiszedett burgonyát és tésztát. Úgy szeretem azt a részét, ami kicsit leragad és ropogós lesz. Nagyon finom kérget kap. Máris éhes leszek, ha csak rá gondolok is.

Időben indulok az ebédre, mert papa szigorú ilyen szempontból, délben mindig az asztalon kell lennie az ételnek. Ezt a szokást én is átvettem. Ahogy belépek a kiskonyhába, megcsap a jó illatú gőzfelhő.

- Sziasztok!

- Szia Virág!

- Megterítek, jó? - kérdem, és a választ már meg sem várva fordulok a konyhaszekrény felé.

Mama egy kis lábosban az asztal közepére teszi a levest.

- Aki nem eszik levest, nem él sokáig – mondja papa a jól ismert mondatot.

Csak mosolygok, minden úgy van, mint régen, és én itt is otthon vagyok.

- Miért kérdeztél tegnap ómamáról és Gertraudról? – érdeklődik mama.

- Szeretnék többet tudni a múltról. Csak beszélgetünk, elmesélitek nekem az emlékeiteket. Én pedig megőrzöm azokat. Olyan ez, mint amikor valamit gyűjtök. Tudni szeretném, hogy kik az őseim, hogy honnan örököltem a tulajdonságaimat. Értitek?

- Igen – válaszolja mama tétován.

- És le is szeretném írni, hogy örökre megmaradjanak. Tudtok nekem segíteni?

- Papa többet tud mesélni erről – néz rá mama.

- Nehéz idők voltak…

3.

Csak ülök a fekete műbőrrel borított fa konyhaszéken, ami már azóta megvan mamáéknak, amióta az eszemet tudom. Vannak dolgok, amik nem változtak meg az elmúlt évek során, pedig papa mindig újít valamit, szereti, ha szép körülötte minden. Közben észreveszem, hogy kéken villog a mobiltelefon az ingzsebében. Ó, hogy mennyit veszekedtek anyuékkal az elmúlt tíz év alatt amiatt, hogy a vezetékes vonalat mobilra cserélték, és lám, most már neki is van, sőt mamának is!

- Csak azért hordok otthonkát, mert annak van zsebe, és akkor nálam lehet a telefon – magyarázta múltkor mama.

- Szóval ott tartottunk, hogy nehéz idők voltak... - ismétlem meg papám szavait. - Hogy volt az összeírás? Olvastam róla, hogy akik német nevüket és identitásukat megőrizték, azokat nyilvántartásba vették az elöljáróságok segítségével, és a névjegyzékkel házról-házra járva összeszedték őket.

- A jegyző felírta őket, köztük a saját lányát is, ő sem jött többé haza.

- Azt is olvastam, hogy Hímesről nyolcvannégy férfit és huszonegy nőt vittek el.

- Igen, köztük ómamát és Gertraudot.

- Őket egy helyre vitték? - kérdem.

- Nem.

- És hol voltak?

- Arra már nem emlékszem, Virág. Már nagyon régen volt.

- Marhaszállító vagonokra tették őket, és úgy vitték Oroszországba. Akkor már tudtuk, hogy nem csak egy hétre viszik az embereket.

- Miből gondolták, hogy csak olyan rövid időre mennek?

- Mert csak egy heti élelemmel, két váltás fehérneművel, és kézi szerszámokkal, például ásóval, lapáttal, csákánnyal felszerelkezve indultak útnak.

- Mennyi ideig volt ott ómama?

- Három évig.

- Marhavagonnal... - ismétlem meg elhűlve papa nemrég kimondott szavait.

A képek, amik felmerülnek az elmémben, visszarepítenek az időben. Szemem előtt mamáék barátságos konyhája lassan elmosódik, és egy vasútállomáson találom magam. Dörzsölgetem a szemeimet, hogy valóság-e vagy csak látomás, mikor hirtelen egy egyenruhás férfi elkap, és a többi asszony és lány közé taszít. Látom a rémületet és a kétségbeesést a szemeikben tükröződni. Ám valami mást is felfedezek még némelyeknél. Elszánt élni akarást.

A férfiakat különválasztották a nőktől. A családokat szétszakították. Már nem csak egy-egy embert szedtek össze egy-egy családból, hanem, akit csak el tudtak kapni. Hiszen kevés volt a létszám az első összeírás után. Látom a nőket, akik összekapaszkodnak, hogy ne válasszák szét őket. Jajveszékelés és sírás hangja száll, de ezt is túlharsogja a katonák ellentmondást nem tűrő hangja. A félelem tapintható a levegőben. Aznap fogyott el az utolsó otthoni koszt...

˜˜

Egy őzbarna szemű asszonyt pillantok meg, aki kísértetiesen emlékeztet valakire. Láttam már ugyanezeket a szemeket...

- Márta vagyok – nyújtja felém a kezét, mikor látja, hogy mereven nézek rá. - Emmert Andrásné.

- Virág – válaszolom, és elfogadom a kézfogását.

- Nagyon emlékeztet a szemed a kislányoméra. Lehet, hogy rokonok vagyunk – mondja, miközben lesimít egyet az ezer ráncból a népviseleti szoknyáján.

- Lehet. Milyen idős a kislánya?

- Liszike hét éves. A fiam, Jóska már idősebb, ő tizenegy – mondja, és ebben a pillanatban már teljes bizonyossággal hasít belém a felismerés, hogy a tulajdon dédanyámmal állok szemben, nem csak egy névrokonával. A szemei pedig, amik annyira emlékeztetnek valakire... pontosan azok, amikkel az elmúlt két és fél évtizedben, reggelente szembenéztem a fürdőszobai tükörben.

- Vajon mi lehet a gyerekeimmel? A férjem nem jött haza a második világháború után...

- Biztosan jól vannak – próbálom megnyugtatni, de mégsem mondhatom, hogy különben én sem lennék itt... ómama.

A marhavagonok két oldalára emeletes deszkaállványokat rögzítettek. Ezek szolgáltak alvóhelyül. Csontot dermesztő január tombolt, mégsem volt fűtés. Az idősebb asszonyokat engedtük felülre, mert ott kevésbé jött a hideg. Az otthon összekészített batyukból dunnák, párnák is kerültek, sőt még szalmazsákok is, amit magunk alá terítettünk, hogy meg ne fagyjunk. Az ajtókat bezárták, a szükségünket elvégezni se mehettünk ki. Késekkel vágtunk egy lyukat a vagon alján, ahol elvégezhettük azt. Akkor már világos volt, hogy nem 'kis munkára' visz a vonat. Az életünk forog kockán... Nem tudom, merre tarthatunk. Általában éjjel utazunk, nappal az állomásokon vesztegel a vonat. Senkit sem engednek ki, és vizet sem adnak. A tetőről becsorgott hólét és enyhébb időben az esővizet fogjuk fel a kis lábosokban, amit otthonról hoztunk.

˜˜

Hirtelen zökkenek ki a kábulatból, és újra mamáék barátságos és melegséget árasztó konyhájában találom magamat.

- Mama! Hol voltatok, amíg ómama nem volt itthon? - kérdem hirtelen.

- A dédipapa lánytestvérénél a szomszédban.

- Vagyis az apai nagynénidnél?

- Igen, a nagymamámmal együtt odamentünk, mikor kiköltöztettek minket a házunkból, és beköltöztették a székelyeket. Később vissza kellett vásárolni a házunkat.

- Ómamának olyan szeme volt, mint neked? - kérdezem mamától.

- Igen, miért?

- Csak kíváncsi voltam... - mondom, majd a tekintetem a távolba mered... vissza 1944-be...

Folytatás következik...

A múlt titkai - 1.

/Elnézést a sváb szavak helyes-helytelen írásáért!/

1.

Laza mozdulattal dobom a magasba a tésztát, ami engedelmesen fordul meg, és esik vissza a palacsintasütőbe. Ahogy visszateszem a gázra, megpihen a szemem a dédanyám tálalószekrényén. Anyu szívének is kedves darab, és én is szeretem a szúette fáját, a hibáit, ugyanúgy, mint a szépen faragott íveit. Ez a bútor az örökségem. A kötelék köztem és az őseim között, akiknek a szememben olyan titokzatos életük volt, tele fájdalommal, örömmel, és erővel. A dédanyám... emlékszem rá, amikor kicsi voltam, az ágyában feküdt és én egy sámlin ültem, az ölemben egy képeskönyv, és abból meséltem el neki Hófehérke történetét. Nincs is róla több emlékem. Anyu mesélte, hogy nagyon dolgos asszony volt. Régen együtt laktunk nála, az egész nagy család. Előfordult, hogy a szőlő elgazosodott, és akkor a dédi felkelt és megkapálta, pedig már nagyon öreg volt. Anyu szégyenkezett, hogy mit szólnak mások, hogy az öregasszony kapál, amikor fiatalok is laknak ott. De őt nagyon lefoglaltuk mi ketten az öcsémmel, apura pedig nem igazán lehetett számítani ilyen téren. Három éves voltam, amikor Dédi meghalt. Anyu szerint nem emlékezhetek rá, de még mindig tisztán látom magam előtt azt a pillanatot, hogy ott ülök a kis sámlin…

Gyermekkoromban és később is, halottak napján mamával mindig kettesben mentünk a temetőbe gyertyát gyújtani. Nagyon szerettem a sötétben imbolygó tűzlángok táncát. Mint megannyi csillag a földön, ami azt jelzi, hogy emlékezünk. Dédiék sírkövén, sváb írással ott áll a nevük... Vinzenz Jung, Frau Anna Jung, geb. Hohner /geborene/ Köztük még egy név, a lányuk neve, aki meghalt Oroszországban. Gertrud Jung, gestorben in Russland. Mindig nagyon érdekelt, hogy ki volt Gertrúd, aki alig 16 évesen halt meg. Hogyan és miben, és miért? És miért pont ő? Dédiéknek hat gyermekük volt. Öt lány: Erzsébet, Katalin, Borbála, Anna, Gertrúd. És egy fiú, a nagyapám, Vince, a legkisebb gyerek. Hogy került Gertrúd Oroszországba? És miért maradt otthon Liszi néni, Kati néni, Boris néni, Anus néni és papa?

Nagyanyám szüleihez is mentünk gyertyát gyújtani. Ők is régi sváb család... Andreas Emmert, Frau Marta Emmert, geb. Rittinger. Mama anyja is megjárta Oroszországot, de ő hazajött… Mi volt ott? Semmit sem tudok. A kérdéseimet mindig csak mély hallgatás és szomorúság kíséri. De nem tudok nyugodni… Tudni szeretném az igazat…

Keményen beletaposok a fékbe, a kocsi csikorgó kerekekkel áll meg a szitáló esőben a csúszós úton. A sötétben csak a két őz szeme tükrözi vissza a reflektor fényét. Kalapáló szívvel és remegő kézzel kapaszkodok a kormányba.

- Láttad őket? – kérdezi anyu, az anyósülésről.

- Igen, de csak a szemüket, ahogy tükröződött benne a lámpa.

Hazafelé a kanyargó szerpentin éjszakai sötétségbe borul. Csak a véletlen és a gyors reakcióm mentette meg az úton átsétáló sutákat. Azok, mintha mi sem történt volna, komótosan mentek tovább. Öt perc múlva megérkezünk. Himesháza a központi község, három másik is tartozik hozzá, Szűr, Székelyszabar és Erdősmárok. Egy völgyben terül el, amelyhez egy kanyargós út vezet le a dombról. Az út két oldalán akácerdő terpeszkedik, ami virágzás idején ontja magából a fürtök bódító illatát. Szeretek ide hazajönni.

Mamáéknál még ég a konyhában lámpa, amikor leparkolok a hídon, ami az utat elválasztja a járdától. Egy jól begyakorlott mozdulattal átdugom a kezem a kiskapu rácsain, hogy a zárban lévő kulcsot elfordítsam, és bemehessünk. A nagyszüleim bezárják sötétedéskor a kaput. Kopogás nélkül lépek be az ajtón, mint mindig, ahányszor csak idejövök.

- Jókor jöttetek – mondja azonnal mama, ahogy meglát kettőnket. – Üljetek le!

A kis konyhában az asztalon már ott van a tányérban a besózott hagyma, a szalonna, a szalámi, és kis tepsiben, konyharuhával letakarva a sült burgonya. De mama nem héjában készíti, hanem előtte meghámozza a sárga burgonyát, és úgy süti meg. Így sokkal finomabb lesz. Csak tőle láttam eddig így. Egy fehér fajansz tálkában pedig, aminek a szélén piros szívek vannak, ott van az elmaradhatatlan túró. Sóval, pirospaprikával és szódabikarbónával szokta papa kikeverni, amitől olyan nyúlós lesz, mint a puding. Mama máris elővesz a fehér konyhaszekrényből még két kistányért és leteszi elénk az asztalra.

- Liszje, látod, én mondtam, hogy tegyél be több krumplit – jegyzi meg elégedetten papa.

- Mondtad Vinzenz.

- Anyi, mi volt az orvosnál? – kérdezi anyám.

- Nekem minden jó, de apinak magas a cukor. Adok egy vellát – nyújtja felém az evőeszközt mama.

- Nem vella, villa – javítom ki, mint már annyiszor.

- Jól van, nekem már csak vella marad – makacskodik velem.

- A vella az kint van - mondom.

- Nem baj, tudod Virág, hogy mi nem tudunk annyira magyarul.

- Tudom – mosolygok rá, és valójában egyáltalán nem zavar, hogy az én fülemnek kicsit furcsán beszélnek, hiszen valójában nem ez a lényeg.

A mamám… mindenki csak Liszi néninek hívja, mint minden Erzsébetet a faluban. A hajdani vékony, barna hajú és őzikeszemű lányból mára kedves, gömbölyű nagymama lett. Sokszor hallottam a történetet, hogy amikor tizenhat éves volt, a papa megszöktette, mert nagy volt köztük a társadalmi különbség, és nem akarták hozzáadni… Ezt olyan romantikusnak találom. Gyermeket nemzettek, és így feleségül mehetett az akkor húszéves papámhoz. Sajnos a gyermek koraszülött lett, és pár napos korában meghalt. Mama mesélte nekem, még réges-régen. Annak a babának is gyújtottunk minden alkalommal egy gyertyát a temetőben, a nagy keresztnél, mert a sírja Pécsen van, nem Himesházán. Négy évre rá, hogy megszületett a kisfia, pontosan ugyanannak a hónapnak ugyanabban a napján világra jött anyu, és pár évvel később a húga, Anna. Anyu sötét, gesztenyebarna hajú volt, nagy, barna szemekkel, hajfonata még most is ott lapul a szekrényük mélyén. Anna viszont kék szemű, szőke hajú kislány volt. Ő papától örökölte a szeme színét.

- Mama, olvastam egy cikket a malenkij robotról – mondom, miközben a kis, zöld nyelű késsel félbevágom az egyik burgonyát.

Látom a rándulást a szemében, de ezúttal nem állhatok meg.

- Úgy vitték el az anyukádat is Oroszországba? – kérdem, mire anyu meglepődve felkapja a fejét.

- Igen, és Gertraudot is – válaszol helyette papa. – A nővéremet. Aki a kis képen van, a síron, tudod.

- Tudom. Hogy halt meg?

- Legyengült, beteg lett. Hasmenése lett, belázasodott…

- Vérhasban?

- Igen, azt hiszem.

Látom, hogy könnybe lábad a szemük a feltörő emlékektől. Mégsem kínzom ma őket tovább…

Folytatás következik...

Benji otthonra talál

Benji egy sötét téli estén lépett az életünkbe mókás kis alakjával. Épp kimentem, hogy behívjam utolsó esti sétájáról Sharont, a perzsakeverék cicánkat. Az est homályában egy kis alakot láttam gubbasztani a kertben, de nem tudtam pontosan kivenni, hogy vajon egy macska, vagy mi is lehet az. Ahogy közelebb hajoltam, s szememet meresztgettem, egy borzas alak körvonalait láttam, arca közepén egy nagy, sötét folttal. Alakja elég ismeretlen volt, pedig ismerem a környék kóbor, félkóbor és gazdis, ám csavargó ebét, macskáját. Még közelebb hajoltam, hátha kiveszek valami arcot a kis alakból, de nem sikerült. Ezért hát így szóltam hozzá:
-Hát te ki vagy?
Abban a pillanatban ez a kis, mozdulatlan alak egy szempillantás alatt a lábamnál termett. Menten kiderült, hogy egy eddig számomra ismeretlen kutya. Akkor első ránézésre elneveztem Benjinek, mivel nagyon hasonlított gyermekkorom egyik kutyafilmsztárjára. Benji tehát berobbant az életünkbe.
Nagyon helyes kutya a Benji, szinte az első naptól ő rizte a házat, elkergette a szomszéd macskáit, az enyémeket viszont nem bántotta. Finnyás sem volt, de nem is lehetett, a bordáit ahhoz túl könnyű volt megszámlálni. Legjobban konyha kövén szeretett feküdni, mélyen lehajtott fejjel. Onnan pislogott fel, gyönyörű, barna, kifejező szemeivel. Máig azt vallom, hogy kevés szebb dolog van az életben, mint egy csodaszép, barna, hű séges és odaadó kutyatekintet.

Mégis volt valami aggasztó vele kapcsolatban. Amikor elmentünk otthonról kocsival, mindig szaladt utánunk, épp úgy mint ahogy ezt gondolnám egy kirakott kutyáról. Ahol mi lakunk ott nincsenek kerítések, így ez elég nagy gond, mert Benjit bezárni nem lehetett. Egy ideig futott a kocsi után, majd elment máshová. Mikor pedig hazaértünk még nem volt otthon, de estére mindig hazajött. Egyik nap vásároltam egy fényképes kulcstartót, abba írtam nevem, telefonszámom, és hogy Benji nálunk lakik egy ideje. Egy héten belül csörgött a mobilom, és bemutatkozott egy férfi, hogy ő Bodri gazdája, és még rajta kívül két pinceszomszédja. Szóval Benji-Bodri, egy sző lő hegyi szabad kutya, csakhogy rajtunk kívül más nem lakik itt télen is. Így mi lettünk a kiválasztottak. Mindig azt mondtam, hogy a kutyák ösztönösen bölcsek, kiválasztják a nekik jó gazdát. Ő pedig minket választott, azon a télen.

Tavasszal már a pinceszomszédunk is rendszeresen kijárt a birtokára. Mindig hozott Blökinek a másik kutyánknak, és Benjinek finom falatot. Már mindig nagyon várták, hogy mikor jön, kaptak tő le cupákos csontokat, kutyaszalámit, mindenféle finomságot. Benji, egy idő után haza akarta kísérni ő t. Eleinte nem engedtem, örültem, hogy végre már nem fut a kocsi után. De egy alkalommal, amikor nem voltunk otthon, Benji egészen hazáig kísérte. Még olyan sokáig sosem ment utána. 10km-t mentek együtt, biciklivel és gyalog, végig a földeken és a városon. Szomorú voltam, hogy elhagyott minket. Kérdeztem is Gyuri bácsit, hogy a kutyája befogadta-e Benjit? Mert volt neki kaukázusi medveölő je. Úgy tudtam. Elmondta, hogy nincs már kutyája, meghalt. Az állatorvos sem tudott már segíteni rajta. És akkor megértettem... Benji tudta, ő megérezte azt, amit mi nem,... hogy mennyire magányos a kutyája nélkül, aki a mindene volt. Vele ment. Ezért ment vele. Most már tudom, hogy az állatok, megérzik azt, amit mi emberek észre sem veszünk egymáson, a magányt, és társul szegő dnek egy életre. És azt is el kell mondanom, hogy Benjinek azóta arany élete van, és bizonyára a legboldogabb kutya.

CSALFA BANDI NAGY SZÖKÉSE

Egy napfényes tavaszi reggel, amikor etetni mentem az nyulakhoz, azt láttam, hogy nyitva van a ketrecajtó az új baknál, Csalfa Bandinál és a szerelménél, Nebáncsvirágnál, akiket együtt hagytam éjszakára. A lány szépen bent volt a helyén, a fiúnak viszont csak hűlt helyét találtam.
Ez nem az első eset, már előző hete is eljátszotta ezt, akkor is kiszökött Bandikám, és a szőlő sorok között kapuk el, nagy harcok és kergetőzések árán. Akkor azt hittem, hogy én hagytam nyitva a ketrec ajtaját. Azóta nagyon figyelek erre.

De az azt megelőző éjjel egészen biztos, hogy nem hagytam nyitva a ketrecajtót, hiszen emlékszem rá, hogy volt még elég eleségük, így nem is nyitottam ki az ajtót, hiszen vizet kívülről szoktam nekik önteni. Ha egy róka nyitotta volna ki, akkor az nem hagyta volna ott a másik nyulat. A róka mindent visz. Egyszer 12 libánkat ölt meg, és visszament értük, négyesével hordta el az anyaróka, aki alig volt nagyobb egy macskánál. Így ravaszdi őkelmét kizártam a lehetőségek közül.

Nem lehetett más magyarázat erre, mint hogy Csalfa Bandi szabadulóművésszé lépett elő. Nappal a ketrecajtó fölé van húzva egy tető, az árnyékolás miatt, ami megakadályozta az ajtó feltolását. De estére nem kellett annyira előre húznom, mint nappal, így valószínűnek tartom, hogy Bandi felnyomhatta az ajtót és kiszökhetett. Tudom, sokan nem gondolnánk, hogy ilyen fifikás egy nyúl. De közvetlen az első szökése után, etetésnél, amikor kinyitottam az ajtót, és megfordultam, hogy merjek egy bögre eleséget nekik, és egy pillanat alatt kint volt a földön. Még jó, hogy csak egy pillanatra fordultam el, különben bottal üthettem volna a nyomát. Tehát, hűlt helyét találtam. Kerestem a szőlősorok között, de nem volt ott. Lenéztem a kertbe, ott sem volt. Sehol nem láttam. Le is mondtam róla.

Azonban etetéskor Foltos és Kormos, valamint a férjem is kijött segíteni. Egyszer csak szólt, hogy megvan a nyúl.
-Hol? -kérdeztem.
-Itt néz velem szembe -válaszolta a férjem.
Gyorsan félbehagytam az etetést és vad hajszába kezdtünk. Kergettük a ház körül, a bokrok alatt, a pincetetőn, körbe-körbe, míg bele nem szédültünk és ki nem fulladtunk, és amíg be nem futott a szomszéd sufnijába. Ott aztán mindent kipakoltunk, a vödröket, a drótokat, a kacatokat, de jól elbújt, azért a férjem egy bottal kiugrasztotta a nyulat a bokorból, akarom mondani a sarokból, én pedig „reptében” elkaptam a grabancát. A kutyák is hevesen érdeklődtek iránta, alig tudtam őket féken tartani. Izgatott csaholással vettek részt kergetőzésben, de most nem ők voltak a legjobb vadászok, hanem én. Kapálózott szegény Bandi nyuszi, de végül visszakerült az asszonykája mellé. Minden jó, ha jó a vége!

És pár nap múlva mindenre fény derült... Amikor az udvaron metszettem, hallottam, hogy valami nagyon zörög. Odanéztem és láttam, hogy Csalfa Bandi éppen beleharap a rácsos ajtóba, és nagy buzgalommal felfelé tolja azt. Még egy pillanat és már félig kint is volt a teste... De ezúttal nem szökhetett meg...
Sosem gondoltam, hogy ilyen rafinált lehet egy nyúl. Persze, akit Csalfa Bandinak hívnak, legyen is fifikás!