Kisvirágos tollforgatások

Az egérfogás ABC-je

2011-12-06T04:49:00.000-08:00

Naplórészletek…

http://www.felesegek.hu/naplo/471

0. nap…

Lassan beköltözünk Himesházára. Ma is hazacuccoltam egy fuvart. Hudini nyuszi megkapta a disznóólat. Remélem nem viszi el egy görény vagy valami az éjjel. Lussynek, a kutyának nagyon bejön. Őrt áll az ólajtónál és nyüszít, hogy meg szeretné kóstolni.
Ma hazahoztam a fűszerpaprikanövényeimet is, és a rózsameténgeket. A vitorlavirágokat már vasárnap.
Vannak bent egerek. Éjjel megrágtak két kiflit.
Az aranyhalastó befagyott. De jönnek a jég alatt még a halak, hogy ennének azért még. Azt hiszem ilyenkor már nem szabad nekik adni, de nem vagyok benne biztos.
Még mindig beteg vagyok. A zuram a Tibi azt mondja, hogy feküdjek. Meg azt is, hogy pakoljak. Nos, a kettőt együtt nehéz, de megoldom. Számomra nincs lehetetlen, kivéve, ha mégis.
A ház, régi gangos parasztház kívülről, még a festés is félbe lett hagyva, amikor öcsi megpattant németbe. De belül nagyon klassz, van szobacicikli, amin tegnap egy teljes filmet végigbicajoztam és most úgy fáj a fenekem, hogy azt el se tudom mondani. Azért ma is ráültem. Ja és van egy fekete vascső is olyan táncos sztriptízcső. Rúdtánc vagy mi a hivatalos neve, nem nagyon értek hozzá. Majd mutatok képet, ha végre rend lesz. Már alakul, mint púpos gyerek a prés alatt. Az a baj, hogy mikor végre elpakolok, akkor hozok megint egy fuvarral. Még a vasalóállványom sincs itt, meg a konyhai gépeim. Na, lassikán, lassikán…
Ma délután megint felszökött a lázam, de mindenki engem akart így hát… majd most pihenek.
Asztalra vissza Baby!
CsókA családnak!

1. nap…

Ma jó napom van. Reggel nem léptem kutyagumiba. A közhiedelemmel ellentétben így szerencsém lett, és megtaláltam az öt darab döglött, kamaszméretű, szárított, mumifikált egeret a szennyes-tartóban a régi szennyes közt. Így volt is mivel begyújtani. Elhamvasztottam az egereket az exsógornőm tangáival és egyéb boxeralsókkal együtt.
Most csak éppen hallom őket zörögni valami papírral a kombi hűtő mögött. Szerintem fészket készíthet, mert tegnap észrevettem, hogy egy darab papírt és zacskót be akart hurcolni a hűtő mögé. Ha pedig fészket készít, akkor valószínűleg családja is lesz, vagyis hamarosan rózsaszín kisegereknek ad majd életet. Úgy hallom, hogy nagy család lesz, mert már hosszú ideje szövi a fészeknek való papírokat. Amúgy nagyon kis helyesek. Nekem régen volt fehér-egerem, csak az nem volt ennyire önálló. :)))
Nos, talán éppen ideje hazahozni Básztetet a macskámat. Csak még azt nem tudom, hogy mit szól hozzá Lussy. Vagy mit szól Básztet Lussyhez. Ez a fogas kérdés.

2. nap…

Arról már hallottam, hogy a patkányok nagyon intelligensek és van köztük egy kommunikációs csatorna, ami által tudatják egymással a patkányméreg ismertetőjegyeit, vagy valami ilyesmit. Ezért nem pusztulnak bele tömegével, hanem csak páran, de utána tanulnak az esetből, továbbítják a tudást és legközelebb elkerülik. De…
Most megyek és elhozom a macskámat, Básztetet, mert a boltban mondta a srác, hogy valami van az egérragasztóban, hogy nem megy rá az egér, míg meg nem szárad, és utána eszi ki belőle a kaját. Szerintem nincs benne semmi csak… Az egérfogókba se mennek bele, csak valami elmés, bicikliküllővel működő szerkezetet nem sikerült még kiismerniük. Tanulékonyak. Bizonyára oktatást is tartanak és saját médiájuk van.
Zita mondta, hogy:
- Van eszük és a törzsfejlődés segít... tudod a közös ösztön.
Ez az igazi evolúció! Egérevolúció!

3. nap…

Ma elhoztuk Básztetet.
Az első zsákmányát már megfogta.
Nagyon aranyos volt, mert a fejét meghagyta nekem. Pont, mint Vuk Karaknak a tás fejét. Ugye milyen rendes? Épp a vécén ültem, amikor hallottam, hogy ropogtatja a gerincét. Aztán azonnal ment is vissza lesre.
Hát nem ennivaló?
Az a folt a járólapon egérvér…
:))))

Kastély a falon, falfestés

2011-12-06T04:45:00.000-08:00

Elkezdtük Viviennel közösen kifesteni a szobáját. Dekoráljuk a falakat és az egyik fala csupa pillangó és díszmasni, meg világító csillag és Hello Kitty-s falmatrica, és tündér és virág. Azt együtt csináltuk. Nagyon élvezte.
Hát még én. :)))

A falfestés úgy terjed, mint a tetkó. Elkezded egy helyen és aztán azon kapod magad, hogy nincs már szabad hely, csak a szekrények mögött.

Viviennek akartam egy kis meglepetést készíteni…
Mert amikor belépett a szobájába, amit a lehetőségekhez képest berendeztem ezt kérdezte:
- Most csak álmodom???
És azt hiszem, hogy nem csak a szemem káprázott, amikor úgy láttam, hogy könnyekig hatódott…
De ez nem csoda, mert amikor utoljára látta a szobáját csak egy hideg, fűtetlen rumliszoba volt, de most vetett ágy várta, íróasztallal, meg mindenfélével. Még vannak hiányosságai persze, de… azért igyekszem otthonná tenni neki. Egy zuggá, ahol elbújhat az álmaival.

Szóval a meglepetés:
Amikor tegnap este magamra maradtam egy kicsit, akkor kastélyos képet kerestem és az egyik hercegnős magazinban találtam is egyet Csipkerózsika háta mögött.
Filccel megrajzoltam a vázát. Nem akartam kifesteni. De aztán az ablakokat kifestettem, hogy világos legyen. A többi meg valahogyan csak jött utána. :)))

Még nincs teljesen készen, majd megmutatom, ha teljesen készen lesz, akkor is. :)

Virág világa, vagy valami ilyesmi

2011-12-06T04:10:00.000-08:00

Pinokkió zaklatására írom ezt a rövid elmélkedést… Összekaptam csak így hirtelen, pont úgy, ahogyan nem szereti. Mert ilyen vagyok …

Kérdezted, hogy milyen vagyok... vagy valami ilyesmi…

Én olyan nő vagyok, aki minden rászoruló felett anyáskodom, és felnőtt férfiak felett is szoktam, mert rájuk fér egy kis anyai gyengédség - én úgy vélem - legalábbis némelyikre. Olyan lány, aki ha ránéz a kóbor kutyára az hazáig követi, mert tudja, hogy bízhat benne, és ő be is fogadja. Mert ilyen vagyok. Nagyon erős bennem a gondoskodó hajlam. Egyszerűen szeretek gondoskodni, és ez nem esik nehezemre általában. Inkább az esik nehezemre, hogy megálljam, hogy ne anyáskodjak, ha egyszer érzem a késztetést. Az a jó szívem, na…

De azért szeretem, ha néha én is sorra kerülök a gyengédségben, és hajnalig simogatja a szeretett férfi a hajam... Néha én is szeretnék gyenge lenni, olyan nő, akit szeretni és óvni vágyik a férfi, mert ezt az érzést hozza ki belőle, hogy férfi a talpán, és ő - vagyis én vagyok az a nő, akinek meg akarja adni mindazt, amit csak nőnek megadhat.

A természet lánya vagyok, aki szereti az erdő csendjét, a nap fényét és a lepkék tarka táncát a lombon átszitáló fényben. Aki tavasszal nem bír a paraszti vérével, és ha a talaj felmelegszik a vetésre, már készen állnak a magocskák a csomagokban és elsőként veteményez a többi földműves közül.

Azt hiszem, hogy egyelőre ennyi is elég lesz, mert Tamás meg mindig azt mondja, hogy ne adjam már ki magam mindenkinek. Így most kicsit mindenkinek megfelelek.

CsókA családnak!

Üres helyek

2011-12-06T04:04:00.000-08:00

Az emberek ösztönösen kitöltik az üres helyeket. Most hallottam ezt a mondatot egy filmben, és elgondolkodtatott… Nem csak a keresztrejtvények üres négyzeteit szeretem kitölteni, vagy a "Új cikk írása" ablak üres hasábjait, vagy bármely írásra alkalmas helyet, hanem valami egészen más űrt szerettem volna mindig is betölteni…

Már hetek óta ég a gyomrom, pontosabban július óta. Gyakran hányingerem is van. Gyanítom, hogy a fokozott stressztől van, esetleg a vashiányos vérszegénységtől. Bár életemben csak egyszer volt egy egyhetes időszak, amikor égett a gyomrom, és az egy nagyon fontos találkozó miatti idegeskedés miatt volt. Ám, hogy megnyugtassam magamat, reggel ismét elvégeztem egy terhességi tesztet, és természetesen negatív lett, ahogy a múlt havi is. Nem mintha tartanom kéne attól, hogy állapotos maradtam volna, de az ember sosem tudhatja, ha hivatalosan meddő is. Jobb biztosra menni.
Azok az üres helyek…

Azt hiszem, hogy nem csak a papíron vagy a monitoron lévő üres helyeimet szeretném betölteni, és nem is csak a konyhám még üres polcait, vagy az éppen most felfúrt polcot a szobába, esetleg a falakat. Másféle üres helyek is vannak még. Emberek helyei.

Úgy tizennégy éves korom óta vágyom egy gyermekre, de elfogadtam, hogy csak azért, mert olyan szeretetre vágyom, ami feltétel nélküli, és elfogad olyannak, amilyen vagyok. Szimpla szeretethiány. Nem tudom megmagyarázni, miért olyan fontos, hogy elfogadják az embert minden bogarával és nyűgjével együtt, hogy a bolondos álmairól ne is beszéljünk, de fontos. Egyszerűen csak jó érzés, amikor lazíthatsz és önmagad lehetsz anélkül, hogy ezért megtorlás járna. Amikor önmagadért szeretnek, és nem azért mert jó vagy, vagy éppen rossz. Amikor nem kapod szemrehányásként, hogy régen teljesen más voltál, és nem ismernek rád. Amikor nincsenek elvárások, hogy a régi legyél, holott már teljesen más vagy. Megváltoztam. Aki nem tudja elfogadni, az gyakorlatilag színjátékra kényszerít. Amiért újra és újra utálom magam, mert belemegyek a béke kedvéért. Béke a környezetemben és háború bennem. Dühös leszek magamra, és belemegyek olyan vitákba, amik csak fájdalmat okoznak majd. Tiszta mazochista vagyok néha. Üres helyek képződnek olyanok számára, akik elfogadnak önmagamnak.

Érdekes, hogy gyakorlatilag mindig olyan emberek akarnak lebeszélni a gyermekvállalásról, akiknek már van. De én rájöttem, hogy valamiben más vagyok, mert én tudom sajátomként szeretni más gyerekét. Eleinte azt hittem, hogy ezt természetes, és mindenki így van vele, de egy időben beszélgettem egy özvegy férfivel és… Kicsit bátorítottam, mert eléggé maga alatt volt, a felesége éppen két éve halt meg tüdőrákban, és magára maradt a tíz és tizenkét éves lányaival. Hülyéskedett velem, hogy ha tíz év múlva kirepülnek a lányok, akkor összejöhetnénk, mert szabad lesz. Én viszont mondtam neki, hogy az úgy nem buli, ha nincsenek már ott a gyerekei, és nem vehetnék részt a felnövésükben. Nem mintha szabad lennék, de egy ilyen esetben teljes részt kérnék, nem pedig így, a maradékot. Szívesen anyáskodtam volna a szó legpozitívabb értelmében. Az özvegy akkor mondta, hogy sajnos túl ritka az olyan gondolkodás, mint az enyém.
Régen, amikor tudatosult bennem a meddőségem, akkor - még kamaszként - úgy határoztam, hogy csak olyan férfihoz megyek hozzá, aki maga neveli a gyermekeit. Erről aztán időközben megfeledkeztem. Ezért üresen maradtak a helyek az életemben… a gyermekek helyei.

Az olyan házasságban, ahol sosem fogant meg gyermek, túl sok űr keletkezik. Üres helyek. Legalábbis nálam, mert ugyan el tudom fogadni, hogy valaki nem vágyik gyermekre, csak felfogni nem tudom. Nem is az én dolgom. Viszont valami különös ösztön folytán, vagy nevezzük női megérzésnek, sokszor kitalálom, hogy mire vágynak az emberek, és nem tudatosan, de igyekszem megadni nekik azt, amire szükségük van. Aki figyelemre vágyik annak azt, aki vigaszra, annak vigaszt, aki szeretetre, annak szeretetet, aki törődésre, annak törődést, aki anyára, annak az anyai szeretetet. Nem vagyok egy Teréz anya. Én azért szeretek, mert az nekem is jó. Tiszta önző vagyok. Bizony. Úgy tíz évvel ezelőtt volt egy kislány, aki anyát keresett bennem. Teljes szívemből megadtam ezt neki. Úgy szólított: Vanya, mint Viráganya.

Talán úgy van ez velem is, mint más meddő asszonnyal, hogy hol erősebben, hol gyengébben, hol pedig kínzó fájdalommal hiányzik, hogy nem dobog szív a szívem alatt. Ám, amióta megismertem a "gyerekeimet", azóta nem hiányzik már. Nem mondom, hogy sosem jut eszembe, vagy nem örülnék neki, de az a végtelenül fájó sóvárgás megszűnt. Még így is, hogy inkább tekintenek barátnőnek, az én kis kamaszaim, mint esetleg anyának, még így is boldog vagyok, hogy ők vannak, és annyi örömet hoznak az életembe. Az üres helyek betöltődtek.

Valahogyan így lehet ez a szerelemmel is. Ha éhes a szíved, előbb utóbb lecsap Ámor. Elfoglalják az üres helyet. Előbb vagy utóbb, így vagy úgy, hol barátokkal, hol gyermekekkel, hol a szerelemmel, de betöltjük az üres helyeket.

Szárnyalok

2011-12-06T03:52:00.000-08:00

Napraforgó-illatú földesúton tekertem ma. Már rég nem virágzik a tábla, mint mikor a képeket készítettem egyik esti kerekezéskor. Most a busa virágfejek lefelé lógnak, magoktól terhesen, szürkén, csúnyán, mégis édesen. Nem a régvolt, sárga fejek illata árad már belőlük, az elszállt a júliusi boldogságokkal együtt, mikor pajkos, szőke tündéreim járták éjszakai táncukat a templomkertben velem. A termékenység aromája árad, napraforgómagok illata, édes és semmi mással össze nem keverhető zamat-felhő.
Lila bicajommal a poros úton keményen taposom a pedált, s mikor senki sem hallja már, énekelni kezdek. Egy kicsit nehéz így, tekerés közben, de mikor kiereszthetem a hangomat a szélben, olyan, mintha repülnék. Szeretek így szárnyalni, mikor senki sem hallja. Legfeljebb a nyulak menekülnek a kornyikálásomtól, de a tikkadt talajon csak a por, mi tanúul szegődik utamon. Egy árva lélek sem zavarja önfeledt boldogságomat. Csak repülök a lila csodával, s a szél repíti a hajamat. A napraforgótáblát a kukoricás váltja fel, s végül a szójaföld búcsúzik tőlem, amikor újra az aszfaltosra érek, amit már az erdő ölel át. Lassan hazaérek.

Lely a palackbéka

2011-12-06T03:46:00.000-08:00

Vivien a játszótéren beleivódott a gyerekcsapatba, majd egyszer csak rohant hozzám a csukott öklével.
- Mi van benne? - kérdem, de csak vigyorgás a válasz. - Csak nem egy béka? - sikoltok fel.
- De! - vágja rá majd elrohan.

Később visszasomfordál, hogy kéne egy palack.
- Mire?
- Hát csak… - elrohanás.

Visszasomfordálás, üdítős palack kiüresítése, elrohanás.

Később visszasomfordálás a palackkal… és Lelyvel, a pici varangyos békával…
- Ő Lely! Ugye milyen édes???
- Az.
- Vigyáznál rá? A többiek el akarják rabolni!

Szigorú nagynénit alakítok:

- Ha nem engeded el, el fog pusztulni.
Vigyorgás lekonyul. Unokahúgom elrohan. Lelyvel.

Sötétedés után, mikor már az összes gyerek hazamegy, mi még mindig a játszótéren vagyunk. Könnyelmű ígéretemet betartván addig maradunk, míg az utolsó gyerek el nem megy. Az adott szó kötelez.

Én vigyázok Lelyre, miközben már vaksin olvasom a sötétben a regényemet.
- Hazavisszük? - kérdezi Vivi.
- De hiszen itt van az otthona. A palackban elpusztulna. Szabadon kell engedni.
Lekonyuló mosoly a válasz.
- Na jó… Engedd ki!

Lelyt kiszabadítottam.
S boldogan él, míg a gólya meg nem eszi.

Hazatérés

2011-12-06T03:37:00.000-08:00

Szikrázón süt be az őszi napsütés a padlásszobám ablakán át. Elégedetten hasalok az ágyamon egy könyvbe feledkezve. Megcsörren a férjem mobilja. Pár perc múlva:
- Megyünk bográcsozni Versendre?
- Én nem, de te oda mész, ahová akarsz.
- Miért?
- Engem nem nyűgöz le a bográcsozás.
- De szeretnék, ha mennénk.
- Na és?
- Adom a Jóskát!
- Neee!
- Beszélni akar veled.
- Neee! - hasztalan tiltakozom.

Adta. Végül búfelejtő rumoskólázásra hagytam magam rábeszélni. Gyenge nő vagyok. Eredetileg bográcsgulyásra akartak hívni, de az ilyesmi már nem vesz le a lábamról. Nem akartam menni. Jóska azt mondta, hogy ő is odavan lelkileg, meg én is, és egy üveg rum mellett megbeszélhetjük. A felesége is mérgesen néz, hogy nem akarok menni. Egye penész, rajtam nem múlik - gondoltam. Az az áldott jó szívem.

Finom volt a csirkepaprikás. A rumoskóla is. Testvériesen elosztottuk egymás közt. A rumot. Nem úgy, hogy enyém az üveg, Jóskáé a tartalma, mint általában a testvéri osztozkodásokat jellemzi, hanem igazságosan. Fele-fele. Amúgy nem piázok sosem magamtól. Csak, ha rábeszélnek. Mielőtt még rosszra gondoltok. Bár mostanában túl sokan beszélnek rá, és én tudom, hogy túl könnyű elfeledni a gondokat az alkohollal. Inkább ponyvaregény-függő szeretnék lenni. Az legalább a szókincset gyarapítja, és nem a májat.

A fele üvegnél járhattunk, amikor megcsörrent a mobilom. Anyám hívott, hogy itt a gyerek. Rendben. Ezenkívül a nagynénim beoltotta, hogy este megyünk vele bálba. Remek. Vajon miért érzem úgy, hogy végül minden az én nyakamba van varrva? Fáradt vagyok. Lehúztuk ketten a maradék üveg rumot. Még mindig kiválóan tudtam egyensúlyozni a tízcentis tűsarkúban. Azért persze óvatosan. "Részegen ki visz majd haza?" Végül a férjem hazaszállított. Közben megjegyezte, hogy ő a leheletemtől is berúgna. Most mit mondjak? Nem én akartam menni. Azért jól éreztem magam.

Másnap anyám meghozta Vivient. Rajzfilmet néztünk, ettünk mindenfélét, majd délután felkerekedtünk, hogy kimenjünk Himesre. Vivi egész délután fáradt volt, és este lett mire megérkezett a nagynénim. Vivivel a szobájában is bált rendeztünk mindenféle előadással. Elkápráztatott minket. Közben én Lencsivel levelezgettem. Megfürdettem Vivit, és miután tíz percig simogattam a haját, el is aludt.

Annával utána indultunk bálba. Útközben beugrottunk a presszóba, mert cigit akart venni. Mindenféle elnyűtt fószer volt ott. Kopott szürkék és elmosódottak, mint egy tízéves, agyonmosott munkásing. Engem jól megnéztek, mert nem ismertek fel. Persze Anna elárulta, hogy a nővére lánya vagyok. Az egyik, ránézésre hetvenes pasasnak mondta, hogy öltözzön át, és jöjjön el a bálba. Szerintem nem gondolta, hogy tényleg eljön.

- Ha én leszek a legidősebb, hazamegyünk! - szólal meg a bejárat előtt Anna.
- Ugyan, maradj már!
Este tíz óra volt, mire beléptünk a kultúrházba. Anna nem a legidősebbek közt volt, mert még az általános iskolai takarítónéni is ott volt, aki körülbelül mamámmal egyidős. Mint megtudtam már hat órától állt a bál, mert valami ünnepséghez kapcsolódott. Sebaj. Nem voltak sokan, ezért szinte azonnal táncba vittem Annát. Kettőnk közül legalább ő tud táncolni. Én csak bátor vagyok. Tánc közben ő adta az utasításokat:
- Csúszkálj!
- Mit csináljak? - értetlenkedtem.
- Csúszkálj!
Hol csúszkáljak, hol rugózzak… Szerencsére sok csárdás volt és ott legalább tudtam, hogy mi a lépés. A többinél meg próbáltam hagyni, hogy Anna vezessen. Nem könnyű nekem hagynom, hogy irányítsanak. De legjobban úgy tudok táncolni, ha becsukom a szemem. Nem tudom miért. Viszont láttam egy lányt, aki szintén csukott szemmel táncolt. Úgy látszik, hogy nem vagyok egyedi eset. Pedig azt hittem.
- Bújj hozzám, gyere gyorsan, mondd, hogy szeretsz! - éneklem az énekessel együtt. - Mondd, hogy szeretsz! - szólok rá nevetve Annára.
- Szeretlek! - kacagja két lépés közt, hogy még el is téveszti a ritmust.
- Ha táncolni nem is tudok jól, legalább van humorom - próbálom túlkiabálni a hangos zenét.
Anna csak nevet és nevet és forgat és pörget…

Az első számok után a zenész, aki - nagyjából - a harmadik unokatestvérünk férje, megszólal a mikrofonba:
- Köszöntjük most a Himesházáról elszármazottakat, a nem is olyan messze, húsz kilométerre lévő Mohácsről, hogy meglátogattak minket.
Közben ránk néz és mosolyog. Mindenki ránk néz, te jó ég!
- Ez rendes volt a Szepitől, hogy köszöntött bennünket.
- Igen - mosolygok.

Éjfélkor egy lassú számmal akarták zárni a bált. Nem sokkal korábban megjelent az átöltözött hetvenes hetvenkedő férfi is, akit Anna hívott még a presszóból. Legnagyobb rémületemre engem akart felkérni. Szilárdan ellenálltam és megmondtam, hogy vigye tánca Annát. Vitte.

Hazafelé ketten baktatunk a sötétben.
- Csak egy számot felejtettem el kérni a Szepitől, amit mindig a lányaimmal szoktam táncolni - jut eszébe Annának.
- Melyiket?
- A hosszú copfos barna lány-t!
- Mint hosszú copfos barna lány, jó édesanyám faggattam én. Leszek-e boldog, leszek-e szép? S ő válaszolt könnyedén - kezdtem a dalba…

Érdekes ez az összetartozás. Olyan emberek közt lenni, akik ismernek csecsemőkorodtól. Tudják ki vagy, ismernek és mégsem. Ismerik a szüleimet, a nagyszüleimet és tán még a dédszüleimre is emlékeznek. Az ember lánya valahogy úgy érzi: hazatért.

http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/1701/koncz-zsuzsa/ahogy-lesz-ugy-lesz-zeneszoveg.html

Légy könnyedén könnyebb!

2011-12-06T03:31:00.000-08:00

Reggeli fogyókúrás tipp Virágtól:

A két darab májas-tejfeles zsemléd egy negyedét add a macskádnak!

Hozzá egy bögre tejet igyál, ne kakaót. Főleg akkor, ha megfeledkeztél arról, hogy kifogyott, és múltkor nem vettél, mert úgy emlékeztél, hogy van még.

Ihatnál vizet is, de a tejtermékek kellenek a csontoknak.
Már most gondolj a csontritkulásra!

A macskád iránti nagylelkűség 25%-al csökkenti a reggel bevitt kalóriák számát/a tejet nem számítom ebbe bele.

Vannak koboldok, manók és tündérek, akik nem reggeliznek. Ez min. 90%-al csökkentei a kalóriák számát. Így 10% marad, mert tudjuk, hogy a levegő is hizlal.

Azonban a reggeli fontos. És este nem kéne hat után enni. De azt nem lehet kibírni, ha nem fekszünk le időben. Ezért este az előtt kell lefeküdni, mielőtt újra megéhezünk.

Amúgy én is sokszor az ebéddel kezdek, de köztudott, hogy így nem egészséges.
Éljünk egészségesebben!

Ha két macskám lenne, az 50%-al csökkentené a bevitt kalóriák számát.

Azonban:

Az nem ér, hogy eleve dupla adagot készítünk, hogy a macska is jóllakjon és az egér is megmaradjon! :)

…

Köszönet a részvételért KT-nek. ;-)

Krumplirománc

2011-12-06T03:27:00.000-08:00

A kések csillogtak-villogtak, a répák vigyázzállásba vágták magukat, a tojások ijedten koccantak össze. A krumplik izgatottan próbáltak legurulni az asztal fényesre súrolt lapjáról, a hagymák társaságában. A konyhafőnök nyakába akasztotta vicces kötényét. Man of your deams! - hirdette büszkén a ruhadarab. A férfi magabiztosan vette kézbe a szakácskést.
A konyhalány a konyhafőnök mellé lépett, és a függöny felgördült…

- Nekem adod a szíved? - tette fel a kérdést a konyhalány visszautasítástól tartva, egy félénk, aggódó mosoly kíséretében.
- Na, mindig mondtam, hogy csak a baj van vele, és ki kéne már vetetni - morogja a férfi a bajsza alatt.
- Ezek szerint még megvan?!
- Aha, nem bánom, a tiéd lehet - egyezett bele nagylelkűen a konyhafőnök.
- Kösziiii! - sikoltott fel örömében a lány.
- Erre gondolsz? - mutatott a szívére a férfi.
- Igen! Igen! Igen!
- No, 'iszen már rég a tiéd, csak még nem vetted észre.
- Tényleg? - nyílt nagyra a szeme a csodálkozástól a konyhalánynak.
- Hát persze, de te olyan butus vagy, pont azt nem látod, ami a szemed előtt van.
- Ó, és… akkor lehámozhatom róla a kérget?
- Azt mondod, hogy megkérgesedett??? - lepődött meg a konyhafőnök.
- Egy kicsit csak… - vallotta be szégyenlősen az észrevételét.
- Azt csinálsz vele, amit akarsz.
- Bízol bennem?
- A legteljesebb mértékben.
- Ígérem, vigyázni fogok a szívedre! - vágta rá a lány, majd egy dalba kezdett - "Lehetek én akár krumplihámozó, a fő, hogy egy lány úgy szeressen, ahogy nekem jó."
Miközben hangja a lelkével együtt szárnyalt, kézbe vette a krumplihámozót…

/Illés együttes - Az ész a fontos/

http://www.youtube.com/watch?v=ke4dwJqdBvY

Fotó:

http://napraforgo.blog.neon.hu/archives/2011/09/

Anyu

2011-04-30T13:55:00.001-07:00

Vékony kisfiúhangra fordulok vissza a lépcső aljáról az épület felé. Marcika erősen koncentrálva énekli az anyák napi dalt egy fiatal lánynak, aki nem az anyukája. A lány komoly arccal figyeli. A kisfiú már négy éve nem látta az édesanyját, pedig csupán pár kilométer választja el őket. Egy időben minden körülötte élő nőt - beleértve engem is - így szólított: Anya.
Még csak hat éves...

***

- Anyu, milyen volt, amikor megszülettem?
- Mit meséljek? Nem vagyok túl szentimentális - válaszolja. - Örültem, hogy végre bejutottam a szülőszobába, mert olyan sokan voltak. Húsz perc alatt kint voltál, nem volt semmi fájdalmam.
- Azt meséld el, ahogyan a nevemet kaptam! Azt úgy szeretem hallgatni!
- A nővér kérdezte, hogy mi legyen a neved...

***

- Mi lesz a kislány neve? - kérdezi az ápolónő a szülészeten.
- Virág - feleli a kismama.
- Jó, de mi legyen a keresztneve?
- Hát Virág.
A nővér értetlenül áll az ágy mellett.
- Mint Móricz Zsigmond novellájában, a Harmatos rózsában. Virág, mint Kiss Virág - győzködi az anyuka, karjában a sötétbarna hajú és fekete szemű csecsemővel.
A nővér nyilván nem túl tájékozott szépirodalmi téren. Hitetlenkedve néz anyára és gyermekére.
- Mint Móricz Virág, Móricz Zsigmond lánya - próbálja kisegíteni most már türelmét vesztve a szülészorvos is.

***

Emlékszem, kislány koromban nem túl sokat beszéltem. Anyu mindig azt mondta másoknak, hogy csendes, magának-való gyerek vagyok. Ám, amikor elkerültem kollégiumba, a környezetváltozás megindította a nyelvemet.
Akkor kerültem hozzá is közelebb lélekben, holott már nem laktunk szó szerint együtt. Egyszerre mindenről tudtam beszélni, és persze rengeteg mondanivalóm volt, amit az előző években kihagytam. Még a fiúkról is! Csak azt nem mertem megkérdezni, hogy hogyan kell csókolózni. Azt inkább a barátnőmtől, aki elmesélte a technikai részét, mert nagyon izgultam, nehogy ügyetlennek tartsanak.

Egyszer véletlen meghallgattam, ahogy anyu a barátnőjével beszélgetett...
- Mi teljesen más kapcsolatban vagyunk a lányommal, mint amilyen kapcsolat köztem és az én anyám között volt.
- Hogyhogy? - kérdezett rá a barátnő.
- A lányom mindent el mer nekem mondani, mindent meg tudunk beszélni. Mégis tiszteletben tartjuk egymás magánéletét. Mintha erősebb lelki kapcsolatba lennénk, és mindketten azt kapjuk, amire a legnagyobb szükségünk van...

Viviennel, öcsém kislányával nagyon szeretek anyáskodni. Rengeteg hasznos dolgot tanulunk együtt. Én megtanítottam palacsintát sütni és temperával festeni, ő pedig engem a lányos, online játékokkal játszani. Nemrég anyut is megtanította, és miközben ők boldogan kacagva játszottak, én elégedetten főztem az ebédet.

***

Még nincs saját gyermekem...
Remélem, hogy egyszer majd én is megtapasztalhatom az anyaság örömét. Ám, amíg ez az időszak be nem következik, szeretem azokat a kicsiket, akiknek szükségük van rám. Mert már tudom, hogy mennyire lehet szeretni, még ha nem is édes-gyermekem, hanem a szívem gyermeke a kislány vagy kisfiú. A szeretet az, ami összekapcsol két embert, és a szeretet és a törődés az, ami anyává és gyermekké tesz, akár vér szerinti, akár nem. "Anyai" szívembe pedig sok szívem gyermeke belefér.
Valaki egyszer azt mondta, hogy megérzem, hogy mire van szükségük az embereknek, és meg is adom nekik, mindezt anélkül, hogy észrevenném. Remélem, hogy ez mindig így lesz, mert boldoggá tesz, ha örömet szerzek másoknak, és ha egy-egy mosolygós kisgyermek az ölembe bújik egy kis dédelgetésért, vagy egy kamasz fordul hozzám a gondjaival.

Anyu! Ez tőled tanultam...
Hogy anélkül, hogy kértem volna, mindig az lettél számomra, akire szükségem volt.

- Virág -

Kínaiban

2011-02-04T01:27:00.001-08:00

- Gyerünk már! Miért mászol előttem harminccal, amikor üres az út, én meg sietek??? - felfokozott érzelmi állapotban veszekszem az előttem lévő piros opelossal. - Nyomjad már!!!
Sietősen zárom le a kocsit a parkolóban, az iskolával szemben, irány a két percre lévő munkahelyem a sétáló utcában. Már megint csiszre fogok beérni...
Szombat van, utolsó munkanap. A kolléganőim ott sorakoznak a bejáratnál, szerencsére ma a főnökasszonyom is késik, biztos sokan vannak a piacon. Ő bezzeg késhet, csak mi nem. Én különösen nem, mert én vagyok a pénztáros, a számlagyártó, a bizalmasa, szóval a mindene. És én vagyok a világ legjobb eladója. Természetesen végzettség nélkül, mert az itt nem szükséges. A lényeg, hogy mindent tudok a majdnem négy éves gyakorlatommal. Legalábbis bármit, ami szükséges a kínaiban. Szeretek itt dolgozni. Csak legalább egy darab szabadnapom lett volna az elmúlt négy hónapban, amióta itt dolgozom. Mindenki más kap, csak én nem, mert én nélkülözhetetlen vagyok. Nem azért, mert ilyen nagy az arcom, hanem azért, mert én vagyok a pénztáros. A többieknek mind volt annyi eszük, hogy ne árulják el, hogy van gyakorlatuk, még a kereskedő-boltvezető végzettséggel rendelkezőnek sincs. Á, nincs... Valójában nem cserélnék velük - az emeleti lányokkal. Az emeleten van a ruhaosztály, és hárman vannak a kislányok. Igaz ők el tudnak bújni, leülhetnek. Szabadabbak mint én. Én a földszinten uralom egymagam a cipőosztályt. Természetesen a sarokban mindig ott van a kínai főnökasszonyom, vagy a férje, de mivel nincs munkavállalói engedélyük, így ők nem dolgozhatnak. Igazából jobban is szeretem, ha nem szólnak bele a dolgomba, mert azért beleszólnak. A vásárlók nem szeretik őket, de engem a többség igen. És ez jó érzés...
Nyolc után öt perccel megérkezik Láy, a főnökasszonyom két nagy csomaggal.
- Piacon sok ember - töri a magyart, miközben magyarázkodik.
Kezembe nyomja a csomagjait, hogy könnyebben kinyissa a dupla szárnyas üvegajtót. Olyan negyven évesnek nézem, hosszú hollófekete haja szigorú copfban. Szépnek mondanám, ha nem nézne rendszerint olyan csúnyán. A férje Wang is befut utolsóként, róla mindig a nindzsák jutnak eszembe, gyerekkoromban nagy rajongójuk voltam. Ő többet mosolyog és akkor egészen elragadó, olyan ötvenes lehet, végül is felnőtt, huszonéves gyerekeik vannak. Azt mondják, hogy minden kínai egyforma, de azt hiszem, csak azok nem tudnak különbséget tenni, akik nem találkoztak még elég sokkal, vagy nem töltöttek velük elég időt.
Nem húzom az időt, kinyitom a pénztárat, lehozom a kosarakat az emeletről, jöhetnek a vevők. Szeretem a szombatot, a hét hatodik munkanapja, csak négy órából áll, nem kilencből, és rendszerint hamar eltelik az idő. Ilyenkor a lábam sem fáj annyira attól, hogy egész nap nem ülhetek le. Amíg nem jönnek a vevők elkezdem precíz sorba rendezni a cipős dobozokat. Közben tanulmányozom a cipőket, hogy melyiknek milyen a minősége, melyik könnyű és puha, melyik teljesen műanyag, milyenek a kisbabacipők, a sportcipők, az alkalmik. Feltérképezem a kínálatot, hogy tudjam, hogy mit ajánljak majd a vevőknek. Mindig ezt művelem, ha nincs semmi más dolgom, mert akkor vagyok kiváló dolgozó, ha egyetlen egy percre sem állok meg. Mint már mondtam én vagyok a világ legjobb eladója, nincs lazítás. Pihenés kizárt, nem otthon vagyok. A cipőosztály az életem, mint All Bandinak - feltéve, hogy jól írom a nevét - a Rém rendes családból.
Az első vásárló! Végre! Kedves nyugdíjas néni, komoly vásárlói szándékkal. A lábára nézek, és látom, hogy már most fel van dagadva, vizesedik. Láy buzgólkodna és mutat neki egy tök kemény cipőt, valami ezer évest, ami megmaradt valahonnan.
- Szoros - mondja a néni, és látom, hogy nem fél bele a lába.
- Később tágulni - buzdítja Láy a vásárlásra, hogy túladjon az eladhatatlan lábbelin.
Hezitálok még egy darabig, hogy mikor szóljak bele, aztán amikor a kínai nő elfordul, hogy mondjon valamit Wangnak, én orvul elcsalom a nénit, és megmutatom neki azokat a cipőket, amelyeket a hozzá hasonló vizesedő lábúaknak szoktam eladni. Hamar ki is választ egyet, amit nehézkesen felpróbál. Kisszék, cipőkanál, minden rendelkezésére áll. Legfőképpen én.
- Semelyik boltban nem találtam eddig cipőt - mondja, engem meg jóleső büszkeség tölt el, hogy segíteni tudtam neki. - Maga annyira más, mint a többi eladó - teszi hozzá.
- Biztos, mert én vidéki vagyok - próbálom védeni a többieket.
Azelőtt három és fél évig egy falusi kínaiban dolgoztam, hozzám sokat jártak csak beszélgetni is, merőben más, mint egy nagy, városi üzlet, csak én vagyok ugyanaz, egy romlatlan, vidéki kislány.
Közben bejön egy volt osztálytársam, persze hiába kérdem, nem kell neki segítség. Még soha nem vásárolt nálunk semmit. És még soha egyetlen jelét sem mutatta ki, hogy emlékezne arra, hogy kerek nyolc évig sanyargatott. Nem adom meg neki az örömet, én is idegenként kezelem. Idegenebbként, mint az idegeneket, mert azokat jobban kedvelem. "Naccsága" pár perc után távozik is, köszönés nélkül persze. Minek is?
A néni a pénztárhoz sétál és elégedetten fizet, a kezébe adom a visszajárót és örülök, amikor látom, hogy boldog mosollyal távozik. Ezekért a pillanatokért szeretek eladó lenni.
Következő vásárlóim apa és kamasz fia. Cipőkeresgélés közben szóba kerül, hogy hol laknak, a gazdálkodás, mindenféle. Rövid idő alatt önállóan kiválasztanak egy-egy sportcipőt, nekem csak a méreteket kell odaadnom. Jókedvű páros, az apa folyton viccel:
- Akkor most mehetünk a kaszáshoz.
- Én vagyok a kaszás - veszem a lapot.
- Ó, nem úgy gondoltam! - mentegetőzne azonnal.
- De én igen, tegnap is kaszáltam - mosolygok rá.
- Látod fiam, neked is ilyen asszony kéne, aki kaszálni is tud!
A fiú csak zavartan vigyorog. Szegény, biztos sok ugratás céltáblája. Együtt érzőn nézek a kölyökre, valamikor majd jóképű lesz, mint az apja, de most még esetlen kamasz.
Felpörög az idő, vásárlók jönnek-mennek, nézelődnek, próbálnak... Egyszer csak bejön egy hatalmas darab nő, az ugyanolyan magas, de csontsovány fiával. Készségesen eléjük megyek, mint mindenki elé, hogy miben segíthetek... A következő pillanatban orrfacsaró, egyhetes - ha nem kettő - izzadtságszag csap meg. Rémülten hőkölök hátra, ez még az én trágyázáshoz szokott szaglásomnak is sok. Valami rettenet! Azért megkérdem, hogy mit szeretnének, nem vagyok személyválogató. Szerencsére csak olcsó sportcipőt, meg is mutatom, hogy merre találják, majd próbálok feltűnés nélkül arrébb araszolni, szaglótávolságon kívülre. Wang nem érti, hogy miért nem lógok a nyakukon, mikor nincs bent más rajtuk kívül. Odamegy, hogy jobb kiszolgálásban részesüljenek... Aztán a következő percben forgó szemekkel mered rám... Alig tudom visszatartani a nevetésemet. Gyorsan magukra hagyja őket, és miközben elszörnyedve rám néz, a kezével legyezni kezd az orra előtt. Megszakadnék a nevetéstől, ha megtehetném, de igyekszem visszafojtani a feltörni akaró röhögést, ami már jóval több a nevetésnél. Nem, ezt már nem lehet nőiesen nevetésnek hívni, ez bizony röhögés. Hamar kiderül, hogy zoknit is szeretnének, illedelmes mosollyal, lélegzetvisszafojtva mutatom nekik az utat az emeleti osztályra, és magamban hálát adok az égnek, hogy a zoknikat nem a cipők mellé tették, még ha praktikus is lett volna némelykor. Előre elképzelem a kolléganőim arcát, amikor megérzik ezt a szörnyű szagot, ki fognak halni, abban biztos vagyok... A lépcsőnek veszik az irányt, én pedig az üvegajtóhoz rohanok, hogy azonnal szellőztessek. Wang készségesen a segítségemre siet, hisz az elmúlt tíz percben kitöltötte a légteret az áporodott izzadtságszaguk. Fel nem foghatom, hogy hogyan bírják elviselni önmagukat, persze biztos csak én vagyok túl érzékeny. Teli kosárral jönnek fizetni mintegy negyed óra múlva. Próbálok nem levegőt venni, és nem megfulladni miközben visszaadom ami jár. Végre kint vannak, még egy kis szellőztetés... A lányok lenéznek az emeletről és megfenyegetnek, hogy még egyszer az életben nehogy felküldjek ilyen embereket! Na, az ember lánya csak tisztességesen akar dolgozni, erre tessék... Gonoszul mosolygok, miért is hagynám ki őket a jóból?
Az órára nézek, öt perc múlva dél, gyors söprés és felmosás, pénztárt zárok, és irány haza. Egy óvatlan pillanatban megfordítom a nyitva táblát, nehogy ilyenkor bejöjjön még valaki, itt volt az egész napjuk. Én is csak szeretnék hazamenni, ettől a perctől kezdve szabad vagyok, és irány a bevásárlóközpont. Mostantól én leszek a vásárló. Reszkessetek eladók! Mert ki a legrosszabb vásárló? Hát én, a világ legjobb eladója.

Barnabás. Negyedik éve keresem a legkisebb fiamat. Ki tud róla?

2011-02-04T01:25:00.001-08:00

J. A. G. írása

Neve: Juhász Barnabás
Születési ideje: 2004.10.21.
Anyja neve: Urbán Katalin Veronika, később Deák Katalin Veronika, jelenleg Sarnyai-Urbán Katalin Veronika.
Szeme kék, haja szőke, átlagos testalkatú.
Különös ismertetőjegye: nagyon klassz srác, mert az én fiam, gondolom, még most is.
Az eltűnés körülményei:
2006 novemberében találkoztunk utoljára a legkisebb fiammal. Azóta hiába keressük, az édesanyja elzárta előlünk, két és fél éve pedig jogellenesen Angliába vitte, és ott rejtegeti.
Ezt a borzasztó állapotot már 2005-ben előkészítette az idézésem és részvételem nélkül lefolytatott gyermekelhelyezési per és a titokban meghozott bírói ítélet a Szegedi Városi Bíróságon, amiről később sem értesítettek. A Szegedi Városi Bíróság két levelében arról akar meggyőzni, hogy ilyen gyermekelhelyezési pert soha nem is folytattak. Lehet, hogy nem is volt ilyen, ki tudja…
Abban az időben még mit sem sejtve, sok örömteli hetet töltöttünk együtt a kisfiammal. Én Barnabáson kívül, a másik édesanyától született, velem élő öt gyermekemet neveltem egymagam, és megbeszélésünk szerint, megosztva, hol nálunk, hol az édesanyja lakásában nevelkedett volna Barnabás.
Hamarosan elkezdődtek a problémák. Az édesanya kikötötte, hogy csak akkor fogja továbbra is hozzánk engedni a kisfiamat, ha nem teszek tanúvallomást, amikor tanúként idéztek egy ellene folyó bűnügyben. Ez nehéz döntés volt, de mégiscsak a gyermekem édesanyja…
A szerencsétlenség napra pontosan akkor ütött be, amikor három év elteltével anyuka az ügyét elévültnek gondolta. Éppen ezen a napon utaztunk Szegedre Barnabásért, hogy a megbeszélésünk szerint egy hónapra ismét magunkhoz vigyük. Ekkor figyelmeztetett az édesanya, hogy ez a lehetőség megszűnt, a fiamat a továbbiakban felejtsem el.
Gondoltam, hogy ez azért nem úgy megy, hogy egyszerűen csak elzárja előlünk a kisfiamat. De, már látom, mégis úgy megy.
A gyámhivatalban az előadó nő azt tanácsolta, legyek türelmes az anyukával, keressem a lehetőséget a megbeszélésre, majd ő is biztosan belátja, hogy nem helyes ez így, és a gyermekünknek az a jó, ha továbbra is megmarad a folyamatos kapcsolata a szüleivel. És, persze jegyzőkönyv, hivatalos formaság nem kell ehhez.
Eleinte megpróbáltam meggyőzni az édesanyát, hogy a kapcsolatunk akadályozásával milyen rosszat tesz a gyermekünknek. Írtam sok levelet.. Ezekre semmi válasz.
Megkerestem megint a gyámhivatalt, hogy az idő telik, de a helyzet mit sem változik. Közvetítésre kértem őket, és arra, hogy legalább az át nem vett leveleimet adják át az édesanyának, mert így hiába tanácsolják nekem, hogy keresem a lehetőséget a megbeszélésre. Sajnos, a gyámhivatal azt válaszolta, hogy a közvetítésre nincsen törvényes lehetőségük.
Közben nekem otthon is magyarázatokat kellett kitalálnom a többi gyermekemnek, akik rajongva szeretik az öcsikéjüket, idézgetik az aranyos mondásait, és nem értik még ma sem, hogy miért nem találkozhatnak vele. A legkisebb lányom néha még mindig úgy jön velem az utcán, mintha a kisöccse kezét fogná. Figyelmezteti, ha le kell lépni a járdáról, beszél hozzá, pedig nincs is ott.
A nagyobbak ferde szemmel néznek rám, nem is hiszik, hogy mindent megpróbáltam már, és nem én tehetek arról, ha nem lehet velünk a kistestvérük. Már az is felmerült beszélgetés közben, hogy talán csak én nem akarom, különben biztosan itt lehetne.
Nem tudom az ő szintjükön érthetően elmagyarázni, hogy a gyámhivatal súlyosan törvénysértő intézkedéseket hoz, a hivatalos leveleimre nyolc hónapig nem is válaszol, közben összejátszik az édesanyával a gyermek külföldre szöktetésében, és határozatba foglalja, hogy négyéves gyermekemnek a telefonos kapcsolattartás a legmegfelelőbb, amit hajnalban kell neki teljesíteni. Mit mondhatnék...?
Tulajdonképpen szerencse, hogy az anyuka még ennek az elmebeteg határozatnak sem tett eleget, mert én is csak annyit tudnék mondani a fiamnak, hogy nagyon szeretlek, de most feküdj vissza, mert ilyenkor még aludnod kell.
Eltűnt gyermekem felkutatásáért a rendőrség semmit sem tett, a beadványaimra egy év elteltével sem válaszolt. A magyar külképviseletek sem képesek kideríteni magyar állampolgárságú gyermekem tartózkodási helyét, pedig már azt is közöltem velük, melyik városban kellene keresni. A tiszteletbeli konzuloknak hiába írok, nem is válaszolnak, ugyanígy az UNO sóhivatalai, emberi jogi szervezetei és a UNICEF. Írhattam én ezeknek magyarul, angolul, hollandul – mit érdekli ez őket.
Pozitívabb hozzáállást csak az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumtól tapasztaltam. Ők tájékoztattak arról a lehetőségemről, hogy angol ügyvédet fogadva, saját költségemen az angol bírósághoz fordulhatok. A megkérdezett ügyvéd készségesen elmondta, hogy amennyiben van erre tíz évem, és néhány millióm, akkor ő bármikor, szívesen vállalja… Persze, nem ígérhet.
Azt hiszem, nemcsak a gyermekeimnek, de saját magamnak sem tudom érthetővé tenni, hogy mi történik itt. Az egészen biztos, hogy nincsen erre tíz évünk.
Egyértelműen csak az Ombudsman foglalt állást a hivatali törvénytelenségekről, de a bíróságokra neki sem terjed ki a hatásköre, és az elkészített jelentésétől sajnos semmi sem oldódik meg.

Az állam törvényekben, nemzetközi egyezményekben előírt kötelessége, hogy megvédje az én gyermekemet is a jogsértésektől, a családi kötelékeinek szétszakításától, az elhurcolástól, külföldre csempészéstől.
A hatóságok a kötelezettségeiknek nem tesznek eleget, sőt éppen maguk követnek el törvénytelenségeket gyermekem ellen.
Amikor pedig, szülőként küzdök a saját gyermekem érdekeiért, akkor nem elég, hogy szembe találom magam az édesanya könyörtelen egoizmusával, de még az állam gyermekellenes, törvénysértő apparátusa is ellenem fordul.
Az ilyen mocskot hívják eurokompatibilis jogrendszernek.
Ha nő lennék, már Európa minden hatóságát mozgósították volna, hogy visszahozzák a külföldre csempészett gyermeket. Férfiként viszont, arra sem lehet igényem, hogy találkozzam a fiammal. Még gyermekem tartózkodási helyét sem tudhatom meg.
Itt, az Európai Unióban a süket duma szintjén egyenjogúság, törvény előtti egyenlőség, tisztességes törvényes eljáráshoz való jog és a gyermekek fokozott védelme érvényesül. Mi meg, itt élünk, és saját bőrünkön tapasztaljuk ennek az ellenkezőjét, a valóságot.
Nálunk sok százezer apát sújt durva diszkrimináció, a törvény előtt alárendeltek vagyunk, tetszés szerint fosztanak meg bennünket gyermekeinktől. Jogfosztott, kisemmizett apák százezrei alszanak fedél nélkül az utcákon.
Képzeljük el a magyarországi borzalmakat egy Kína méretű országra kivetítve! Mi lenne, ha például Kínában is olyan hatalmas méreteket öltene a törvény előtti diszkrimináció, mint Magyarországon? Ott százmillió ember menne ebbe tönkre.
Itt az emberi jogi bizniszben érdekelt politikusok ontják magukból a zsidó-keresztyén, euroatlanti álszent hazugságokat, de a valóságban hol vagyunk mi még attól, hogy Kína, vagy Irán jogrendszerét kritizáljuk?! A civilizáció nem a TV, az Internet, a motorizáció és a magas GDP. A civilizált világ ott kezdődik, ahol a legalapvetőbb természetjogi normáknak meg tudnak felelni. Remélem, hogy emberségesebb kultúrák majd alapos leckét adnak civilizációból ennek a rothadó európai világnak. Csak, minél hamarabb már!

Nem is tudom, a fájdalom, a gyűlölet vagy az undor erősebb bennem, amikor végig kell néznem, hogyan rombolja szét az édesanya és a magyar hatóságok a legkisebb fiam családi hátterét, és hogyan teszik tönkre helyrehozhatatlanul az életét.
Kérem, ha Magyarországon, vagy máshol valakinek a környezetében, ismeretségi körében feltűnne gyermekem, azonnal értesítsen itt, magán üzenetben!

A cikket írta Juhász Andás G.

keressuk.barnabas@gmail.com

A TERROR HÁZA

2011-02-04T01:21:00.000-08:00

Segélyüvöltésektől visszhangzott július 5-ödikén, délután fél három körül a Szegedi Önkormányzat Széchenyi téren álló épülete. Az éktelen lármára felfigyelő járókelők biztonsági akciót láthattak perceken keresztül. A házból, egyenruhás őrök egy üvöltő férfit penderítettek ki az úttestre. A betolakodó nem nyugodott, szakadatlanul segítségért és a gyermekeiért kiáltva, újra és újra megkísérelte a bejutást, de a biztonsági őr gyors ütésekkel hárított.

Negyedik éve keressük a legkisebb fiamat, akivel azóta életjelet sem küldhettünk egymásnak. Az édesanyja jogellenesen külföldön rejtegeti, és minden hatóság a legmesszebbmenőkig támogatja ebben. Papíron megtartott bírósági tárgyalásról állítottak ki számára utólag gyermekelhelyezési ítéletet, a Gyámhivatal határozatot hozott, hogy gyermekemmel személyesen nem érintkezhetek, nem láthatjuk egymást, a rendőrség csak két év múlva indított nyomozást az eltűnt személy felkutatására, ami azzal zárult, hogy gyermekem tartózkodási helyét velem nem közölhetik, stb. Nem mintha mindennek bármi törvényes alapja lenne, vagy a gyermekfelügyeleti jogomat bármilyen hatósági ítélet vagy határozat korlátozná. Ellenkezőleg, további öt vér szerinti gyermekemet egyedül nevelem, és jogos apai büszkeséggel tölt el egészséges testi-lelki fejlődésük, szépen alakuló életpályájuk.
Tisztán azért alkalmaznak ellenünk minden lehetséges törvénytelen eszközt, mert vannak, akikre a törvények nem vonatkoznak, és az összeköttetéseik hálózata átsző minden hatóságot.

Apaként és gyermekként, úgy kezelnek bennünket Magyarországon, mint a jogfosztott állatokat. Kisfiammal ahhoz sincsen jogunk, hogy ismerjük egymást.

Itt küldött tudósításomban a hatósági brutalitás újabb epizódjáról számolok be, ami a Szegedi Gyámhivatalban sújtott le rám, és három kiskorú gyermekemre, amikor ügyfélként ragaszkodtam a szabályos iratkezeléshez, beadványom átvételéhez és iktatásához, és előzetesen egyeztetett időpontban panasztételre készültem menni az aljegyző asszonyhoz.

A biztonsági emberek gyermekeim szeme láttára összevertek és kidobtak az úttestre, a gyerekeket pedig bezárták az épületbe, és nem engedtek visszamenni értük. Ezután megbilincseltek, és beszállítottak a rendőrségre. Ott természetesen kiderült, hogy semmi törvénybe ütközőt nem követtem el, de a testi sérüléseken túl, különösen gyermekeimben, mély nyomokat hagytak a történtek.

Most négy gyermekemmel elindulunk, hogy megkeressük eltűnt kisöccsüket valahol Európában, vagy ki tudja, hol. Szinte semmi támpontunk sincsen. A hosszas internetes keresés is csak egy találatot adott. Az édesanyát, S.-U. Katalint és rokonságát megtaláltuk a Jobbik ellen külföldről szervezett kampány kezdeményezői között a neten, de az eredeti, többnyelvű “Nem a mi nevünkben…” honlap is köddé vált már a kampányolók csúfos bukása óta, csak néhány elszórt hivatkozása maradt fenn azoknak a fent felejtett honlapjain, akiknek komoly félelme, hogy esetleg törvényesség uralkodhat el az országban. Minderről majd egy újabb tudósításban szeretnék beszámolni.

A terror háza

Segélyüvöltésektől visszhangzott július 5-ödikén, délután fél három körül a Szegedi Önkormányzat Széchenyi téren álló épülete. Az éktelen lármára felfigyelő járókelők biztonsági akciót láthattak perceken keresztül. A házból, egyenruhás őrök egy üvöltő férfit penderítettek ki az úttestre. A betolakodó nem nyugodott, szakadatlanul segítségért és a gyermekeiért kiáltva, újra és újra megkísérelte a bejutást, de a biztonsági őr gyors ütésekkel hárított.

Egy újabb agresszív apa, akinél kimaradt a láthatás... Na, jó - a gyámügyi konfliktusok heves indulatokkal járnak, szűrhették le a bámészkodók, és ki jobbra, ki balra el.

A súlyos bejárati kapu azonban feltárult, három zokogó-visító kisgyermek rohant ki rajta, és ettől elcsitult a rémült kiáltozás. A járőrkocsi megérkezésekor már a gyermekek könnyei is felszáradtak, így a rendőri intézkedés alatt néhány szót válthattam a kicsikkel. 250 km-re laknak Szegedtől. Nem velük kapcsolatos az ügy, aminek intézésére a Gyámhivatal fogadónapjára érkeztek délelőtt. Elmondták, hogy nem értik a történteket. 3 órát kellett várakozniuk a folyosón az ügyintéző hölgy megérkezésére, aztán csak a segélykiáltásokat hallották az irodából, és azt látták, hogy apjukat egyenruhás emberek ütik-verik, vonszolják kifelé. Rémületükben az épület belseje felé futottak. A két kislány megpróbált bezárkózni egy női mellékhelyiségbe, a fiú a kijáratot kereste, de bent rekedt, mert eltévedt a kanyarodókban.

Eközben a helyszínelés lezárult, a gyámhatósági ügyintézés is lebonyolódott a lépcsőn, a hivatal munkatársa átnyújtotta a hivatalhoz címzett beadvány kézjegyével ellátott másolati példányát az ügyfél részére.

Összességében, nem volt eredménytelen a hajnal óta tartó, 500 km-es utazás első fele -a beadvány elért a címzett hivatalhoz.

A rendőri intézkedés következő lépéseként, a három kisgyermeket egy járőrkocsiba ültették, apjukat pedig az épület előtt megbilincselve, egy másik autóval szállították el. Vélhetően nem hazafelé...

Mindössze ennyi, ami feltűnhetett, ha feltűnt egyáltalán a Tisza-part őgyelgőinek egy fülledt délután. Ezt újság nem hozza, mert kinek munkája az elhallgatás, talán ettől függ a mindennapija, jól tudja ám, miről kell mélyen hallgatnia.

Négy év szomorúság zuhant ma rám. Életre keltek mozivászonra szánt mesék, az indulat, amint a kápó tépi ki a szülő kezéből gyermekét, és pillantásukat utószor fűzi egybe földi lét. Nem a múlt, ez a ma, a jelen Magyarországa. Itt ülök megverve, megalázva, bilincsben, kihallgatásomra várva.

Kisfiam valahol, egy ismeretlen távolvilágban, éjjel még jobban összehúzza magát, hogy álmában fogja, ölelje a szónál tisztábban hallott ígéret igazát. A messzeségen néha megtörik tekintete, és lát, és megadja az összes felmentést, amit boldogan nekem, csak nekem talált, hogy apa jön, de a gonosz szörny útjába állt, és a küzdelemhez küld felém egy mosolygós biztatást.

A válasz szárnyal téren, léten át, sohase félj, nem felejti el apa a kisfiát!

Egy édesapa

Juhász András Géza
keressuk.barnabas@gmail.com

A cikket írta és a reagálásokat várja:
- bandibandi -

Séta Mohácson 2.

2011-01-05T05:08:00.001-08:00

Gyere, sétáljunk tovább kedves J. Bond, most hogy megismerkedtél a Bádogemberrel, aki Herminke nénénk szerelme, aki nem más mint II. Lajos, aki viszont az én szerelmem, talán vegyük szemügyre a sétálóutcát.

Az elején mindjárt láthatod a "toronyórát", ami hol működik, hol nem, de mindenesetre megmutatja a göcsörtös fáknak, hogy milyen egyenesen kellene állniuk. Mert a lényeg az egyenesség! :)

Pár méterre van a galambos szökőkút, ami most üres, de ha lenne benne víz, akkor a galambok és a verebek korcsolyázhatnának a befagyott vizén.

Nyáron nagyon szép, de most a tél örömeit élvezzük. Vagy éppen nem élvezzük.

A keleties, mondhatni törökös stílusú épület mellett egy ultramodern játszótér foglal helyet. Én nem tudom, mi mire való, de a kicsik biztos.

Amikor előző napokban erre sétáltam, egy nagyapakorú apuka töltötte itt az időt a kisfiával.

Régi és új megfér egymás mellett békésen. Olyasmi ez, mint az idők találkozása... Azt hiszem... kicsit szentimentális hangulatban vagyok. :)))

Szeretem ezeket a kovácsoltvas erkélyeket..

Vajon kaptak itt valaha szerenádot szépséges leányok? Vagy másztak le összekötözött lepedőn csábító szeretők a férj haragjától félve? Vajon beszélgettek egyik erkélyről átsuttogva a másikra az éj leple alatt? Mennyi mindent rejthet a múlt és az ősi falak...

Most pedig romos és eladó... Nincs gazdája, csupán az enyészet tanyázik benne... szomorú...

Ám vannak olyan épületek, amiket felújítottak, és üzletek bérelték ki, mint ez a sárga is. Az egyikben a volt főnökasszonyom van.

Mellette egy nemrég épült társasház, még őt sem töltötték meg boldog családok. Pedig itt is nagyon szép erkélyek vannak és az erkélyek ugye... romantikát követelnek. :))))

A sétálóutca végén a Szentháromság utcába jutunk, és a szentháromság szobor tetején, hol a galamb jelképezi a Szent Lelket... nos tiszteletlen galambok foglalnak helyet a "galamb" tetején. De lehet, hogy csak szeretnivaló ateisták. :)))

Megpróbáltam közelebbről is, hátha látszanak az ateista galambok. Hogy egyem a zúzájukat. :))))

És a dunapart... Apa és kisfia... vagy papa és kisfia...

Nézik a kompot, ami most indul vissza a szigetről, Újmohácsról.

Sirályok felsorakozva várják a kikötést...

Vadkacsák diszkréten félrehúzódva várakoznak...

A kompkikötőnél a nemrég újjáépített Szent János Hotel terpeszkedik, régebben Csele Hotel volt. Az unokahúgom itt recepciós, ha valakit érdekel a dolog.

A másik oldalán a Révkapu szálló van, és itt lehet jegyet is venni a kompra.

Szembelévő oldalon van az a fagylaltozó, ahol az egész városban a legnagyobb gombócokat adják. Finom is és viszonylag olcsó. Ez nagyon fontos információ!

Azt még nem mondtam, hogy a hotel mellett van a Halászcsárda. Nem nagyon látszik, ott bújik meg az oldalán...

Mutatok egy nagyobb képet... előtte Nepomuki Szent János szobra. Ide jártam gyakorlatra, amikor a vendéglátós tanfolyamot végeztem. Minden este zenél Ifj. Peti Kovács István, alias Pista batya, a híres cigányzenész a fiaival és az unokáival. Minden este elénekelte a kedvenc dalaimat. Egyszer azt történt, hogy... de ez már egy másik történet...

Menjünk visszafelé, mert most már nagyon fázom...

Nézd! Ez a kedvenc virágboltom... Kitalálod miért, J. Bond? :)))

Mellette félpucér pár mutogatja a fehérneműjét, tuti nem fáznak. :)))

A hősök parkja és a II. világháborús emlékmű.

Ez egy kedves, eldugott kis viskó, két nagy családi ház közé szorulva. Évek óta lakatlan lehet. Teljesen benőtte a cserjés. Talán itt alussza álmát egy modern kori Csipkerózsika... Nagyon tetszenek az ilyen romantikus-romos házak, az ember szabadon engedheti a fantáziáját. Tele vannak lehetőséggel...

Azt kérded hová megyünk, J. Bond? A nagynénimhez. Pár éve beköltöztek a városba. Kicsit megmelegszünk nála.

Odafelé még útba esik a Szekeres Cukrászda régebbi épülete, ez a leghíresebb a környéken, amióta csak az eszemet tudom. Szintén generációkon át viszik a mesterséget.

Hamarosan a Kóló térhez érünk, itt szoktak gyülekezni a busók, mielőtt elindulnak zajos útjukra.

De nézzük csak közelebbről:

Talán egy busó lehet, a szobor alsó része, de a többi... hiába, ez művészet..

És még egy kis ház, ami az enyészeté... Pedig egy kis munkával csodás dolgot lehetne kihozni belőle...

Most már mindjárt ott vagyunk a nagynénimnél. Nézd egy cica lefigyelt minket! :)))

Akkor gyere be, dézsmáljuk meg a neném csokikészletét, nemrég jöttek haza németből...

Aztán.... jössz máskor is, J. Bond? Még mindig nem mutattam meg mindent. Azt hiszem, sokkal több idő kell hozzá. De remélem így is jól érezted magad ebben a csontig hatoló hidegben.

Még Mohácsról komolyabban.

Séta Mohácson - 1.

2011-01-03T11:07:00.000-08:00

Egy kedves, ifjú barátom, nevezzük J. Bond-nak, mondta, hogy szívesen megnézné egyszer Mohácsot. Egy ideje fokozottabban érdeklődik a történelem iránt, és hát Mohács történelmi város... Ráadásul én is érdekes vagyok... Szívesen venne egy idegenvezetést...

Ez izgalmas, és azonnal pánikba is esek, mert a történelem nem a kedvenc tantárgyam volt... A történelem számomra akkor vált izgalmassá és valóságossá, amikor azÖrökségem-e t írtam, és gondolatban időutazást tettem a dédanyám fiatalkorába visszautazva... Akkor ott voltam, és lélekben átéltem a malenkíj robot minden borzalmát vele együtt.

Most sem egy komoly beszámolóra készülök az 1526-os évekbeli eseményekről, mindezeket a krónikások már megírták, plagizálni pedig nem akarok. Minden megtalálható a csatáról egy aprócska kis kutatás után.

Kedves J. Bond... egy sétára hívlak, hogy megmutassam, milyen Mohács az én szememben... bár be kell vallanom, egy pillanatra abban is elbizonytalanodtam, hogy tudok-e bármit is a városról. Én nem vagyok olyan okos. De mesélni tudok...

Kezdetnek leparkolok a kórházi büfé előtt, ahol nagyon finom forrócsokit szoktam inni, hatalmas adag tejszínhabbal a tetején, kakaóporral megszórva. Jólesik egy ilyen hideg napon, mint a mai.

Nem hagyhatom ki a kórházat, aminek a szülészetén harmincegy és fél éve világra jöttem. Látod a földszinten az ablakokat? Na, ott születtem. :)))

Ahogy jövünk tovább a járdán azonnal a Kisfaludi Károly Gimnáziumhoz érünk. Anyu ide járt gimibe. A kedvedért megnéztem a táblát, hogy mi van ráírva:

Most már én is tudom, hogy a XVIII. században épült, barokk stílusú püspöki kastély volt eredetileg...

Látod? Egész hosszú a sárga épület, itt-ott málladozik a vakolat.
Na de haladjunk, még nagyon sok mindent meg szeretnék mutatni.

Ahogy tovább megyünk a Ferences templomba botlunk szintén barokk és szintén műemlék, gondolom szintén a XVIII. századból. Ő lakik az oldalán, akiről a szemben lévő park is kapta a nevét: Szepessy Ignác.

És egy kicsit közelebbről azt a címert:

Amúgy nem járok ide, úgyhogy sétáljunk tovább...
Az út másik oldalán a Szepessy park található...

Háttérben a víztorony kék-fehér oszlopa látható. A padon pedig romantikus üzenet:

A park rendjét egy sas őrzi...
Azt mondod turul madár? Én is azt mondom, de a szobron más van...

"MÉG ÁLL BÁSTYÁNK. AZ ŐS HATÁR
A TÁTRA. RAJTA A SZENT MADÁR.
A LENGYEL SAS IDE VIGYÁZ.
MOHÁCS PÉLDA LEGYEN, NE GYÁSZ."

Talán így kivehetőbb, mint itt...

Innen továbbhaladva a II. Lajos utcába jutunk... szép régi házak tarkítják az utunkat...

Az egyik sárga házon egy táblát találtam, ezen:

Akkor a táblát kicsit közelebbről:

A kép önmagáért beszél. :)

Ez a csúnya, sárga épület a Török kávéház. Már évek óta bezárt. Rossz nézni, ahogy haldoklik és lassan az enyészeté lesz, mint minden, amit nem használnak... A házak azt szeretik, ha lakóik vannak. Anélkül meghalnak.

Egyszer régen randiztam itt. /Ami azt jelenti, hogy tíz éve még működő kávéház volt./ A fiatalembernek a derékig érő, hullámos, barna haja volt a vonzereje. Akkoriban rajongtam az indián kultúráért... Egy boxban összebújtunk és boros-kólát ittunk. Csókot csent... Hm... izgalmas időszakom volt...

A következő utca már Dózsa György névre hallgat. Nem feledkezhetem meg a kisállat-kereskedésről, ahol gyerekkoromban egy szőke, kék szemű férfi volt az eladó. Nagyon szerelmes voltam belé. Persze kizárólag csak a hörcsögök miatt. Na jó... bevallom... a pintyek miatt is. Pintyet még mindig szeretnék. Kanáriról nem is beszélve... :)))

A túloldalon a zeneiskola helyett nemrég a Pannon Hotel épült, de mi csak maradjunk, emitt. Ne cikázzunk össze-vissza, mint bennem a gondolatok.

A Flamingó virágbolt is ott van a helyén, amióta az eszemet tudom, de nála sokkal izgalmasabb a Public House, amit mi magunk közt vagány férfilábak kirakatának hívunk, mert a csizmák úgy szoktak sorakozni, mint máshol a Mikulásra várók. Úgy értem, hogy vagány férfiak szoktak ülni a kirakatban. :)))

Kihalt még az utca... Ezt a gyönyörűséget nemrég fedeztem csak fel, a felújított állatpatika épületénél:

A következő utca már a Szabadság lesz. Ebben a zöld épületben laktam először albérletben:

A szabadság kezdete volt... nem messze, ledér hölgy árulja a fehérneműjét, és diszkrét bájait:

Csak csendben megjegyzem, nem én vagyok. :))))

Egyszer régebben, körülbelül egy évvel ezelőtt már ígértem kedves J. Bond, - igaz, akkor még nem neked - megmutatom majd, hogy Mohács közepén lakik Óz a nagy varázsló, Dorotty, a bádogember, a gyáva oroszlán, az északi és a déli boszorkány és a madárijesztő.

Csak mindig végig a sárgaköves úton!!!

Először is bemutatnám a gyáva oroszlánt:

Dorotty-t az északi és déli boszival...

Valamint a bádogembert:

Nem tudom miért, de nekem ő a legszimpatikusabb. Biztos a mikulásos szakálla miatt. :)))

Amúgy ő II. Lajos, ki belefulladt a Csele patakba. Legalábbis arról hírhedt.

És ilyen sokan tették össze:

A bádogember feladata most a sírok őrzése...

Az egyik közelebbről:

Tarcsay Miklós, testőrség kapitánya. Elhunyt 1526 - ban. Ugye ismerős évszám?

A Fogadalmi templom uralja a Széchenyi tér közepét:

Ám a lányok a palota, akarom mondani a Polgármesteri Hivatal előtt állnak...

A madárijesztő éppen most jön ki az épületből... nem nagyon látszik...
Kicsit elfáradtam... Kedves J. Bond, üljünk le egy padra és meséld el, hogy hogy tetszett, amit eddig láttál? Utána majd tovább mesélek én is.
:)

Meseírási problémáim

2010-12-23T03:13:00.000-08:00

Írjak mesét, persze, füstölgök magamban jó szokásomhoz híven. Nem is én lennék, ha nem morgolódnék állandóan. Én nem tudok mesét írni!!! Nem tudásnak pedig nyögés a vége, na jó, tudom, az a nem akarás-hoz van. Na de akkor is. Folyton olyat várnak el tőlem, amire úgy érzem, hogy képtelen vagyok. Ez elég nyomasztó dolog. Érdekes, hogy olyan sok ember van, aki azt gondolja, hogy tudja, hogy hogyan kéne élnem az én életemet. Tudják, hogy mit kéne tennem, hogy mi lenne jó nekem, mi válna a hasznomra és még sorolhatnám. Igazából olyan sokan akarnak jót nekem, hogy örülnöm kellene neki. Csak ne akarnának mindannyian mást... Képtelenség mindenkinek megfelelni.
" - Elvárásoknak megfelelni nem nagy öröm Kisvirágom, olyan vagy, amilyen vagy."
Bárcsak mindenki így gondolná...
Azért megtárgyaltam a klinikai szakpszichológusommal ezeket az elvárás dolgokat, és mondta, hogy ez az erőszaknak egy formája. Mivel olyat várnak el tőlem, amire nem vagyok még felkészülve, és nem vagyok benne biztos, hogy akarom-e egyáltalán. Vagyis nem akarom. Most nem, és utána se biztos. Miért hiszi mindenki azt, hogy tudja, hogy mi a jó nekem? Értem én, féltenek. De nem kéne. Úgy nem nő fel az ember lánya, ha állandóan féltik. Én már repülök, csak még senki sem látja. Biztos, mert még csak az álmaimban. De onnan már csak a következő lépés a valóság. Persze nyuszi vagyok, lehet, hogy sosem merek majd igazán repülni, mert nem merem megmutatni, hogy micsoda pompás szárnyaim vannak... Pedig vannak! Én már látom... Titokban már repültem is... csak meg ne tudják. :)

Szóval írjak mesét... mintha az olyan könnyű lenne. Másfél éve többnyire állattörténeteket írtam, de ezek mind igaz történetek voltak. Nem nevezném igazán mesének őket. De úgy fél év után elkezdtek megjelenni a Pets - Magazinban. Ez nagy örömmel töltött el, és növelte az önbizalmam, ami nincs. Ebben volt az első: http://www.pets-magazin.hu/index.php/archivum/89-lapszam/295-17-szam

Abban az időben, amikor ezeket írtam, azt gondoltam, hogy csak olyan történetet tudok írni, amik valóban is megtörténtek. De unokahúgom hercegnős rajzfilmjei hatására írtam pár kis hercegnős firkát, mert hangulatba hozott. Azonban az egyik után csúnyán leszúrtak, hogy nagy galádság itt abbahagyni. Mondom, hát azért van a fantáziátok. Na, hogy erre mit kaptam... Úgyhogy folytattam... vagy 12 része lett. Itt is megtalálható Kőszív király néven. Még az első cikkeim között. Bár utólag visszatekintve elég giccses, de élmény volt együtt írni az olvasókkal. És innentől kezdve írtam pár sorozatot, amolyan lányregényest, de a csajok élvezték, én pedig egy idő után rájöttem, hogy tudok írni olyat, ami nem valóságos történet, hanem csak fantázia. Azért mindegyikben benne voltam, valóságos volt többnyire a helyszín, így nem mondhatom, hogy teljesen kitalált mindegyik. Na de ezek nem nevethetők mesének... lányregények csupán, olcsó ponyva. De szerettem, és azért mert láttam rajta keresztül valamit... azt, hogy mire vagyok képes. De visszatérek a meseíráshoz, mert szeretem a kihívásokat...

Meseírás... gyerekkoromban szerettem a meséket, rengeteget olvastam. Na jó, még most is szeretem, megvallom. De írni? Egy barátom azt mondta, hogy nagyon jól tudnék írni gyerekeknek, mert olyan rácsodálkozós vagyok. Azt hiszem még mindig nem sikerült felnőnöm igazán. De óriási különbség van az írás és az olvasás között. Vagy nem?

Meséltem már nektek Papucsról? Papucs egy fekete fiúcska, fehér mellénykével és tappancsokkal, mit a mellékelt ábrák mutatják. Papucs ugyanis egy nyuszifiú. Én vagyok a mostohája, ugyanis a szülei meghaltak. Vagyis én vagyok az anyukája. Egyik éjjel négyszer kiugrott a dobozból, és rendszerint már újra kiugrott, mire visszaültem a fotelbe. Negyedszerre megelégeltem a dolgot és az ölembe vettem. Nem járja, hogy nem tudok miatta csetelni. Először csak reszketett az ölemben, majd amikor rájött, hogy milyen jó helyen van nálam, kiterült, és elégedetten szuszogott.
- Papucs! - becéztem, miközben simogattam...

Hideg, esős idő volt aznap, amikor Papucs megunta a szobafogságot és kereket oldott. Az ég szürke volt a felhőktől, de őt se ez nem érdekelte, se az, hogy vizes lesz a lába a fűben, és sáros a bundája a cuppogós pocsolyákban. Fürgén szedte a lábait, mielőtt az anyukája észreveszi...
- Papucs megint kiszökött a szobájából! - panaszkodik nyúlanyóka.
- De miért csinál ilyesmit? - néz rá aggódva Sharon, a cicaasszony.
- Biztos, hogy azzal a rosszaság Hudinivel találkozzon. Mindig bajba sodorja az én kicsi fiamat...
- Hudini, az a kis vörös bundás?
- Bizony, a szomszéd erdőben lakik a nagy tölgyfa odvában.
- Megértem, hogy aggódsz, Hudininek megveszekedett híre van, és tényleg mindig bajba kerül - ért egyet vele Sharon asszony.
- Múltkor is azt történt, hogy...

Nincs több alvás!

2010-12-23T03:05:00.000-08:00

Meglehetősen keveset alszom mostanában. Ez az egyik tünete egy teljesen hétköznapi betegségnek, így nincs min csodálkozni. A tünetek a betegség súlyosságának mértékével fordított arányban csökkennek. Vagyis minél betegebb vagyok, annál kevesebbet alszom. És fordítva. Természetesen a végső kimerülés felé haladva is többet fogok aludni, nem kicsit komplikált a helyzet.
Ma páros számú alvásórák után viszonylag kipihenten ébredtem. Fogalmam sincs miféle óra működik bennem, hogy sose legyen megfelelő számomra a páratlan idejű alvás. Aludni amúgy is párban jó - a szerző megjegyzése. Amúgy látszik, hogy teljesen ki vagyok pihenve... azonnal le is fekszem, de akkor hajnalban megint ébredek, és az idő tájt nem sok mindenkivel lehet itt vagy amott beszélgetni. Bár egy kitartó új ismerősöm, nemrégiben felkelt hozzám az időközben rendszeressé váló négyórai ébredéseimre, amikor hatkor nem talált meg a szokott időben, hogy szórakoztasson. Mondtam neki, hogy azért nem lát online reggelente, mint még pár napja rendszeresen, mert akkor nem még, hanem már újra alszom. Azóta megint átállítódtam. Mostanában éjjel csíp el. Vagy meg. Vagy mit tudjam én. Követhetetlen vagyok.

Na szóval... ma felébredtem reggel nyolckor, nem is merem elárulni, hogy hány órai lefekvéssel tudtam elérni, hogy ilyen sokáig aludjak. Mindenesetre sikerült a pontosan páros számú alvásóra, így frissen ébredtem. Azonban tíz óra magasságában visszabújtam az ágyba, pedig csak ebéd utánra terveztem a szundit. Lehet, hogy jobb is lett volna...

Ikerlányoknak adtam életet... két barna szemű, és barna hajú csepp gyönyörű kislány. Rebekának és Ráhelnek neveztem el őket.
Az intézményben, ahol életet adtam nekik nagy volt a forgalom. Egyszer csak fekete ruhás és kék kendős férfiak lepték el inváziószerűen. Arcukat fekete maszk fedte. Próbáltam a lányokkal kimenekülni egymagam, de előtte még egy hasszorító fűzőt kötöttem magamra a mosdóban, amit a barátnőm is használt a szülés után. Innen mentem a lányokért, és a karomba véve őket, próbáltam kijutni az ajtón. Egy fekete alak az utamat állta.
- Nem mehet sehová! - szólt rám.
- Tisztába kell tennem a lányaimat - válaszoltam.
- Azt a mieink is meg tudják tenni.
- De szoptatnom is kell.
- Akkor menjen! - kelletlenül kiengedett az ajtón.
Még két fotocellás ajtón kellett keresztüljutnom, mindezt úgy, hogy a lányaim a karomban voltak és senkinek nem néztem a szemébe, hogy ne találják ki a gondolataimat.
Amint kijutottam észrevettem, hogy az egyik fekete fickó követ. A lányokat elrejtettem egy biztonságos helyre - legalábbis szeretném ezt hinni, mert utána nem láttam őket...
Futásnak eredtem, és a férfi futott utánam. Nem voltam elég gyors, ezért egy motorra felpattantam és azzal menekültem tovább. Hallottam a csikorgó kerekeket, de a nyomomban volt. Házak hátsó udvarába jutottam, kerítésen ugrottam át, de követett a férfi mindenhová. Végül egy farakás tetején próbáltam továbbjutni, amikor alulról elkapta a miniszoknyám alját és lerántott magához a földre.
- Szeretlek! - mondta, és átölelt szorosan.
- Én is! - válaszoltam és a nyakába bújtam, úgy öleltük egymást.

Aztán felébredtem...

/Megjegyzés magamnak: Ez volt az első álmom évtizedek óta, amikor képes voltam álmomban valóban elfutni. Nem estem el, nem kezdtem futás helyett repülni az elesést követően, mint minden más ilyen esetben. Futottam. Mostantól képes vagyok a futásra. Valami megváltozott./

Erdei séta

2010-09-26T09:07:00.001-07:00

Azt gondolom, hogy a természetből sosem láthatunk eleget, és nem is voltam a tudatában, hogy mennyire hiányzott nekem mindez, hiszen azóta nem jártam erdőben, amióta anyu Lyme-kórt kapott.

Azonban a favágások alkalmával ráeszméltem, hogy mennyire hiányoznak nekem a magányos kóborlásaim a közeli erdőkben....

Amikor kocsival már majdnem ott voltunk egy barna tábla jelezte: DUNA-DRÁVA NEMZETI PARK.

Mi az erdészetben végeztük az erdészeti munkákat, talán ritkításnak nevezném, ezt biztos a fiúk jobban tudják. Én mással voltam elfoglalva két farönk vállamon történő kiszállítása között. Mégpedig a látnivalókkal, és azzal, hogy megjegyezzem, hogy hol mit szeretnék majd lencsevégre kapni. A testem dolgozott, de a bennem megbúvó fotós már készítette a gépet.

A közelben található Béda, ahol egy horgásszal szóba elegyedtem...

A tilos dolgokra régi tábla figyelmeztet...

Az erdei úton befelé az tetszett a legjobban, hogy a fák koronája fölém hajolt és összeért, mintha egy alagútban lettem volna. Az öltözékem hagy némi kívánnivalót maga után, no de kisestélyiben nem lehet dolgozni... :)))

Ki ne szeretné a lepkék tarka táncát a lombon átszitáló fényben? Ez ugyan most nem volt, de szúnyog igen. :)

Egy tölgyfán ismeretlen eredetű barna gömböket fedeztem fel, ami nem makk. Azt gondolom legközelebb egy biológust is viszek magammal, hogy azonnal választ kaphassak a kérdéseimre...

Csodásak a levelek...

Szeretek levelezni...

Alulról olyan szépek, ahogy átvilágítja őket a nap!

Ugye?

Az egyik kedvencem:

Mindenféle levél van...

Árvalányhaj keríti hatalmába a büszke koronákat...

És persze vannak izgalmas bogyók is. :)

De ha leereszkedünk a földre, akkor láthatunk varászlatos pókhálókat, amelyekből a reggeli harmatot még nem szárította fel a nap...

Kedvenceim mégiscsak a gombák, és ez pont egy különleges fotó lett...

Barna csészegomba, erre vagyok szintén büszke, hogy egyáltalán észrevettem az avarban... Azóta már azt is tudom, hogy mi. :)

Miközben vadul fényképeztem gombákra vadászva, megkérdezte az egyik srác:

- Csak fényképezni jöttél?

- Persze, mégis mit gondoltál, mi másért? - álltam készen csípőből a válasszal.

Éppen akkor fedeztem fel egy moha-nőtte tuskót. Kérdezte egy másik férfi a mohás fatörzsek láttán, hogy állítólag az északi oldaluk mohás, de itt mindegyik oldaluk és úgy általában összevissza. Most akkor mi van?

- Mert csak a magányos fák északi oldala... - álltam készen a válasszal.

Látszik, hogy melyikünk olvasott figyelmesebben indiánkönyveket. :)

Próbáltam egészen közelről becserkészni a mohácskákat...

Innen az avarból egészen fölém magasodtak a fák...

És még fák...

És még...

Ezen konkrétan van egy számozott odú, ez az idősebb erdőben volt. Több ilyet is felfedeztem a magasban.

És még fák...

És fák... a lombon átszűrődik a fény...

Ez pedig egy része a farakásainknak:

Jól elfáradtam... na menjünk haza...

Gomba-rigmus

2010-09-26T09:05:00.000-07:00

Erdőben kószáltam, gombákat láttam...

Gombát leltem,
éhes lettem.
Leszedtem,
de meg nem ettem.

Nem ettem,
mert a babám
csókját csentem,
s nevetett rám.

Csókra termett gomba,
Jössz-e ablakomba?

Gombaházam ablakában,
gyönyörködtem szerenádban...

Gombácska szerenádot kapott!
Le a kalapot!

Kalapot az ágyra,
Gombácskával ki megy bálba?

Mennék én a bálba!
de félek,
El leszek kalapálva!

Gombaúr jön villámló szemekkel,
Gombácskát szöktetni ki merészel????

Gombapörkölt lesz talán,
mereng sóhajtva a lány...

Gombapörkölt bögyös módra!:))))

Gondolta bogáncsfiú,
vajh' lesz-e így szarvasgomba?

Gombapapa jó lesz pörköltnek,
Gombácska meg megszökhet.

Sok pici gombácska,
lesz esküvő utánra.

Itt a vége, fuss el véle....

Ígértem, hogy lesz még folytatása a múltkori fakitermelés Erdei románc című fotósorozatának. Reméltem, hogy a péntektől vasárnapig tartó esős idő előcsalogatja a gombákat. Örömmel láttam, hogy így történt!

Na de ez vajon MI???

TAVASZOD

2010-09-20T00:16:00.000-07:00

http://www.youtube.com/watch?v=ezqfz4Aj8iM

Egy nyáron át szedtem vadvirágokat neked.

Rád gondoltam, mikor a mezőn kószáltam...

Százéves Bibliába préselve rejtettem el,

hogy ha eljön az idő megérintse lelked.

Te, akit egyetlen szál ibolya is levesz a lábáról...

Hevesebben dobbant-e a szíved, amikor megláttad?

A napfény erejét, a mező illatát rejti a sok virág...

Megtartották a nyár emlékét, miként a tiédet én...

Lassan beköszönt az ősz... roskadozik a lugas.

A szőlőszemek is őrzik a napsugarakat,

zamatos nedvüket keresik mohó darazsak.

S én leszek tavaszod az őszben, ha eljössz és maradsz...

Erdei romantika

2010-09-20T00:01:00.000-07:00

Lopott percek...

Tegnap ígértem, hogy ma hozok fotókat az erdőben felfedezett szépségekről. Lecsíptem egy kis időt a favágásból...

Ez nem tudom milyen gomba, de nagyon tetszett, így három fotót készítettem róla.

Más szemszögből, gyönyörű zöld mohával...

A gomba nem volt zavarban, csak avarban. :)

Tízórai uzsonnaszünetkor egy pillangó látogatott meg. Először profilból mutatta magát....

Majd teljes szépségében...

Ez a legszebb tölgyfa, az erdő szélén. Borostyán fut fel a tetejéig, ami most is virágzik, és százával, ha nem ezrével döngicsélték körül a méhek. Megmutatom közelebbről is:

Ez egy rosszul összerakott tölgyfa. :))))

Ez pedig az álmaim netovábbja! Magasles! Természetesen fel is másztam...

Ismeretlen piros bogyós cserje. A növényvilágban általában, ami piros, az tilos! Vajon erre is vonatkozik?

Ezt végképp csak tippelni tudom, hogy mi, és meg is tartom magamnak a tippet. :)

Sárga tátika! Oroszlánszáj, vagy amit akartok. Végre egy ismerős növény. :)))

Furcsa, hogy most virágzik, csakúgy, mint...

.... ez itt...

Hirtelenjében nem tudtam eldönteni, hogy mocsári gólyahír, vagy boglárka?

Mindenesetre az, hogy virágzanak elméletileg hosszú és meleg őszt jósol.

Hazafelé...

Minden porcikám fáj.... De nem panaszkodom... Lesz télire tüzelő.

ÖRÖKSÉGEM

2010-07-24T22:44:00.000-07:00

"Otthon"

Laza mozdulattal dobom a magasba a tésztát, ami engedelmesen fordul meg, és esik vissza a palacsintasütőbe. Ahogy visszateszem a gázra, megpihen a szemem a dédanyám tálalószekrényén. Anyu szívének is kedves darab, és én is szeretem a szúette fáját, a hibáit, ugyanúgy, mint a szépen faragott íveit. Ez a bútor az örökségem. A kötelék köztem és az őseim között, akiknek a szememben olyan titokzatos életük volt, tele fájdalommal, örömmel, és erővel. A dédanyám... emlékszem rá, amikor kicsi voltam, az ágyában feküdt és én egy sámlin ültem, az ölemben egy képeskönyv, és abból meséltem el neki Hófehérke történetét. Nincs is róla több emlékem. Anyu mesélte, hogy nagyon dolgos asszony volt. Régen együtt laktunk nála, az egész nagy család. Előfordult, hogy a szőlő elgazosodott, és akkor a dédi felkelt és megkapálta, pedig már nagyon öreg volt. Anyu szégyenkezett, hogy mit szólnak mások, hogy az öregasszony kapál, amikor fiatalok is laknak ott. De őt nagyon lefoglaltuk mi ketten az öcsémmel, apura pedig nem igazán lehetett számítani ilyen téren. Három éves voltam, amikor Dédi meghalt. Anyu szerint nem emlékezhetek rá, de még mindig tisztán látom magam előtt azt a pillanatot, hogy ott ülök a kis sámlin…

Gyermekkoromban és később is, halottak napján mamával mindig kettesben mentünk a temetőbe gyertyát gyújtani. Nagyon szerettem a sötétben imbolygó tűzlángok táncát. Mint megannyi csillag a földön, ami azt jelzi, hogy emlékezünk. Dédiék sírkövén, sváb írással ott áll a nevük... Vinzenz Jung, Frau Anna Jung, geb. Hohner /geborene/ Köztük még egy név, a lányuk neve, aki meghalt Oroszországban. Gertrud Jung, gestorben in Russland. Mindig nagyon érdekelt, hogy ki volt Gertrúd, aki alig 16 évesen halt meg. Hogyan és miben, és miért? És miért pont ő? Dédiéknek hat gyermekük volt. Öt lány: Erzsébet, Katalin, Borbála, Anna, Gertrúd. És egy fiú, a nagyapám, Vince, a legkisebb gyerek. Hogy került Gertrúd Oroszországba? És miért maradt otthon Liszi néni, Kati néni, Boris néni, Anus néni és papa?

Nagyanyám szüleihez is mentünk gyertyát gyújtani. Ők is régi sváb család... Andreas Emmert, Frau Marta Emmert, geb. Rittinger. Mama anyja is megjárta Oroszországot, de ő hazajött… Mi volt ott? Semmit sem tudok. A kérdéseimet mindig csak mély hallgatás és szomorúság kíséri. De nem tudok nyugodni… Tudni szeretném az igazat…

Keményen beletaposok a fékbe, a kocsi csikorgó kerekekkel áll meg a szitáló esőben a csúszós úton. A sötétben csak a két őz szeme tükrözi vissza a reflektor fényét. Kalapáló szívvel és remegő kézzel kapaszkodok a kormányba.

- Láttad őket? – kérdezi anyu, az anyósülésről.

- Igen, de csak a szemüket, ahogy tükröződött benne a lámpa.

Hazafelé a kanyargó szerpentin éjszakai sötétségbe borul. Csak a véletlen és a gyors reakcióm mentette meg az úton átsétáló sutákat. Azok, mintha mi sem történt volna, komótosan mentek tovább. Öt perc múlva megérkezünk. Himesháza a központi község, három másik is tartozik hozzá, Szűr, Székelyszabar és Erdősmárok. Egy völgyben terül el, amelyhez egy kanyargós út vezet le a dombról. Az út két oldalán akácerdő terpeszkedik, ami virágzás idején ontja magából a fürtök bódító illatát. Szeretek ide hazajönni.

Mamáéknál még ég a konyhában lámpa, amikor leparkolok a hídon, ami az utat elválasztja a járdától. Egy jól begyakorlott mozdulattal átdugom a kezem a kiskapu rácsain, hogy a zárban lévő kulcsot elfordítsam, és bemehessünk. A nagyszüleim bezárják sötétedéskor a kaput. Kopogás nélkül lépek be az ajtón, mint mindig, ahányszor csak idejövök.

- Jókor jöttetek – mondja azonnal mama, ahogy meglát kettőnket. – Üljetek le!

A kis konyhában az asztalon már ott van a tányérban a besózott hagyma, a szalonna, a szalámi, és kis tepsiben, konyharuhával letakarva a sült burgonya. De mama nem héjában készíti, hanem előtte meghámozza a sárga burgonyát, és úgy süti meg. Így sokkal finomabb lesz. Csak tőle láttam eddig így. Egy fehér fajansz tálkában pedig, aminek a szélén piros szívek vannak, ott van az elmaradhatatlan túró. Sóval, pirospaprikával és szódabikarbónával szokta papa kikeverni, amitől olyan nyúlós lesz, mint a puding. Mama máris elővesz a fehér konyhaszekrényből még két kistányért és leteszi elénk az asztalra.

- Liszje, látod, én mondtam, hogy tegyél be több krumplit – jegyzi meg elégedetten papa.

- Mondtad Vinzenz.

- Anyi, mi volt az orvosnál? – kérdezi anyám.

- Nekem minden jó, de apinak magas a cukor. Adok egy vellát – nyújtja felém az evőeszközt mama.

- Nem vella, villa – javítom ki, mint már annyiszor.

- Jól van, nekem már csak vella marad – makacskodik velem.

- A vella az kint van - mondom.

- Nem baj, tudod Virág, hogy mi nem tudunk annyira magyarul.

- Tudom – mosolygok rá, és valójában egyáltalán nem zavar, hogy az én fülemnek kicsit furcsán beszélnek, hiszen valójában nem ez a lényeg.

A mamám… mindenki csak Liszi néninek hívja, mint minden Erzsébetet a faluban. A hajdani vékony, barna hajú és őzikeszemű lányból mára kedves, gömbölyű nagymama lett. Sokszor hallottam a történetet, hogy amikor tizenhat éves volt, a papa megszöktette, mert nagy volt köztük a társadalmi különbség, és nem akarták hozzáadni… Ezt olyan romantikusnak találom. Gyermeket nemzettek, és így feleségül mehetett az akkor húszéves papámhoz. Sajnos a gyermek koraszülött lett, és pár napos korában meghalt. Mama mesélte nekem, még réges-régen. Annak a babának is gyújtottunk minden alkalommal egy gyertyát a temetőben, a nagy keresztnél, mert a sírja Pécsen van, nem Himesházán. Négy évre rá, hogy megszületett a kisfia, pontosan ugyanannak a hónapnak ugyanabban a napján világra jött anyu, és pár évvel később a húga, Anna. Anyu sötét, gesztenyebarna hajú volt, nagy, barna szemekkel, hajfonata még most is ott lapul a szekrényük mélyén. Anna viszont kék szemű, szőke hajú kislány volt. Ő papától örökölte a szeme színét.

- Mama, olvastam egy cikket a malenkij robotról – mondom, miközben a kis, zöld nyelű késsel félbevágom az egyik burgonyát.

Látom a rándulást a szemében, de ezúttal nem állhatok meg.

- Úgy vitték el az anyukádat is Oroszországba? – kérdem, mire anyu meglepődve felkapja a fejét.

- Igen, és Gertraudot is – válaszol helyette papa. – A nővéremet. Aki a kis képen van, a síron, tudod.

- Tudom. Hogy halt meg?

- Legyengült, beteg lett. Hasmenése lett, belázasodott…

- Vérhasban?

- Igen, azt hiszem.

Látom, hogy könnybe lábad a szemük a feltörő emlékektől. Mégsem kínzom ma őket tovább…

"Időutazás..."

Kakaskukorékolásra ébredek, mint minden reggel, amikor anyuéknál alszom, a régi gyerekszobámban. Kipattanok az ágyamból, ami még a dédié volt valaha, és megkeresem anyut. Belebújok a régi papucsomba és végigjárom a házat, ami ugyanolyan, mint ötven évvel ezelőtt. Három egymásba nyíló szobából áll, a harmadik után a konyha, ahonnan kilépek az udvarra. A középső szobában született anyu 1957-ben. Ő még nem kórházban látta meg a napvilágot. Sokszor hallottam már ezt a történetet. Amikor mama vajúdni kezdett, papa elszaladt a falu végén lakó bábaasszonyhoz. De az már idős is volt, lassú is, és a falu is hosszú volt, így mire visszaértek mama már meg is szült egyedül. Régi gangos házunk van. Anyu az udvaron hajkurássza a csibéket.

- Einie! Einie! - kiabál a tyúkokkal, hogy behajtsa őket a helyükre. – Gyere és segíts! Megint kiszöktek.

Felkapok egy seprűt és ketten már könnyen bezavarjuk őket a baromfiudvarba.

- Hogy jutott eszedbe tegnap a robotról kérdezni mamáékat? – kérdezi, miután bezárja a kiskaput.

- Megtaláltam Himesháza honlapját és ott olvastam róla. Kiszámoltam, hogy mama akkoriban 7-8 éves lehetett, és érdekelni kezdett a dolog. Hol volt ő addig a bátyjával, Jóska bácsival? Mert ha jól tudom, a dédipapa nem jött haza a háború után.

- Addig a nagyszüleiknél voltak, amíg az anyjuk haza nem jött Oroszországból.

- Hogy vihettek el egy anyát, aki mellett nem volt ott a férje? – háborodok fel. – Miért nem gondoltak a gyerekeikre?

- Nem tudom.

- Meg is halhatott volna…

- Igen, sokan meghaltak.

- Na, Erzsi, mit csináltok? – kérdezi Boris néni, aki megáll egy kicsit a házunk előtt az utcán.

- Kiszöktek a csirkék, azokat hajtottuk be – válaszolja anyám, s közben elindulunk felé.

- Virág, hát téged is lehet látni? Hazajöttél?

- Egy kicsit, Boris néni.

- Jól nézel ki! – mondja, ami azt jelenti, hogy megint híztam.

- Köszönöm! – válaszolom kényszeredetten mosolyogva.

- Hová megy? – kérdezi anyám.

- Megyek apikádhoz. Rendetlenkedik a gyomrom. Mindig mondom neki: Vinzenz, olyan rossz a gyomrom, de jó lenne egy kis pálinka. És akkor majd tölt nekem egy pohárkával – meséli, és közben hallom, ahogy sípolva veszi a levegőt.

Boris néni papám legidősebb nővére. Emlékszem, mesélték, hogy amikor csecsemő volt sokat sírt. Dédanyám bölcsőben ringatta. Ő feküdt az ágyon és a lábával lökte. De Boriska csak sírt, csak sírt… Egyre jobban ringatta… Aztán egyszer csak észrevette, hogy kiesett a bölcsőből… Lányként mindig olyan gyenge volt, hogy azt hitték, meg fog halni, de mégis már a nyolcvan valahányadik évében jár. Vagy talán a kilencvenedikben? Így ránézésre nem is tudom megállapítani. Ugyanúgy öltözködik, mint a hagyományőrző sváb asszonyok. Fekete kendő, fekete ruha, bő szoknyával. A sváb özvegyi ruha. Gyerekkorunkban boszorkánynak csúfoltuk emiatt, egészen addig, amíg papa nagyon meg nem szidott minket. Még most is szégyenlem magam. Nem emlékszem Boris néni férjére. De arra igen, hogy miután megözvegyült sokat utazott. Rendszeresen bejárt Pécsre kenyérért, mert nem kellett fizetnie a buszon, s ott olcsóbb volt a kenyér. Közben meglátogatta a húgát, Liszi nénit, aki Pécsre ment férjhez. Már csak ők ketten élnek az öt lányból.

- Előremegyek ebédelni – jelentem be anyunak, ami azt jelenti, hogy megyek a mamáékhoz.

- Mit főz?

- Krumplilevest és krumplis tésztát.

Jobban szeretem, ahogy mama készíti a krumplis tésztát, mint ahogy anyu. Anyu krumplipaprikásból főzi, ahhoz adja a kifőtt tésztát. Mama viszont a levesben főzi meg, nem külön vízben. Egy serpenyőbe egy kevés zsírt tesz, és azt felforrósítja. Utána erre meri a levesből kiszedett burgonyát és tésztát. Úgy szeretem azt a részét, ami kicsit leragad és ropogós lesz. Nagyon finom kérget kap. Máris éhes leszek, ha csak rá gondolok is.

Időben indulok az ebédre, mert papa szigorú ilyen szempontból, délben mindig az asztalon kell lennie az ételnek. Ezt a szokást én is átvettem. Ahogy belépek a kiskonyhába, megcsap a jó illatú gőzfelhő.

- Sziasztok!

- Szia Virág!

- Megterítek, jó? - kérdem, és a választ már meg sem várva fordulok a konyhaszekrény felé.

Mama egy kis lábosban az asztal közepére teszi a levest.

- Aki nem eszik levest, nem él sokáig – mondja papa a jól ismert mondatot.

Csak mosolygok, minden úgy van, mint régen, és én itt is otthon vagyok.

- Miért kérdeztél tegnap ómamáról és Gertraudról? – érdeklődik mama.

- Szeretnék többet tudni a múltról. Csak beszélgetünk, elmesélitek nekem az emlékeiteket. Én pedig megőrzöm azokat. Olyan ez, mint amikor valamit gyűjtök. Tudni szeretném, hogy kik az őseim, hogy honnan örököltem a tulajdonságaimat. Értitek?

- Igen – válaszolja mama tétován.

- És le is szeretném írni, hogy örökre megmaradjanak. Tudtok nekem segíteni?

- Papa többet tud mesélni erről – néz rá mama.

- Nehéz idők voltak…

"Kérdések"

Csak ülök a fekete műbőrrel borított fa konyhaszéken, ami már azóta megvan mamáéknak, amióta az eszemet tudom. Vannak dolgok, amik nem változtak meg az elmúlt évek során, pedig papa mindig újít valamit, szereti, ha szép körülötte minden. Közben észreveszem, hogy kéken villog a mobiltelefon az ingzsebében. Ó, hogy mennyit veszekedtek anyuékkal az elmúlt tíz év alatt amiatt, hogy a vezetékes vonalat mobilra cserélték, és lám, most már neki is van, sőt mamának is!

- Csak azért hordok otthonkát, mert annak van zsebe, és akkor nálam lehet a telefon – magyarázta múltkor mama.

- Szóval ott tartottunk, hogy nehéz idők voltak... - ismétlem meg papám szavait. - Hogy volt az összeírás? Olvastam róla, hogy akik német nevüket és identitásukat megőrizték, azokat nyilvántartásba vették az elöljáróságok segítségével, és a névjegyzékkel házról-házra járva összeszedték őket.

- A jegyző felírta őket, köztük a saját lányát is, ő sem jött többé haza.

- Azt is olvastam, hogy Hímesről nyolcvannégy férfit és huszonegy nőt vittek el.

- Igen, köztük ómamát és Gertraudot.

- Őket egy helyre vitték? - kérdem.

- Nem.

- És hol voltak?

- Arra már nem emlékszem, Virág. Már nagyon régen volt.

- Marhaszállító vagonokra tették őket, és úgy vitték Oroszországba. Akkor már tudtuk, hogy nem csak egy hétre viszik az embereket.

- Miből gondolták, hogy csak olyan rövid időre mennek?

- Mert csak egy heti élelemmel, két váltás fehérneművel, és kézi szerszámokkal, például ásóval, lapáttal, csákánnyal felszerelkezve indultak útnak.

- Mennyi ideig volt ott ómama?

- Három évig.

- Marhavagonnal... - ismétlem meg elhűlve papa nemrég kimondott szavait.

A képek, amik felmerülnek az elmémben, visszarepítenek az időben. Szemem előtt mamáék barátságos konyhája lassan elmosódik, és egy vasútállomáson találom magam. Dörzsölgetem a szemeimet, hogy valóság-e vagy csak látomás, mikor hirtelen egy egyenruhás férfi elkap, és a többi asszony és lány közé taszít. Látom a rémületet és a kétségbeesést a szemeikben tükröződni. Ám valami mást is felfedezek még némelyeknél. Elszánt élni akarást.

A férfiakat különválasztották a nőktől. A családokat szétszakították. Már nem csak egy-egy embert szedtek össze egy-egy családból, hanem, akit csak el tudtak kapni. Hiszen kevés volt a létszám az első összeírás után. Látom a nőket, akik összekapaszkodnak, hogy ne válasszák szét őket. Jajveszékelés és sírás hangja száll, de ezt is túlharsogja a katonák ellentmondást nem tűrő hangja. A félelem tapintható a levegőben. Aznap fogyott el az utolsó otthoni koszt...

˜˜

Egy őzbarna szemű asszonyt pillantok meg, aki kísértetiesen emlékeztet valakire. Láttam már ugyanezeket a szemeket...

- Márta vagyok – nyújtja felém a kezét, mikor látja, hogy mereven nézek rá. - Emmert Andrásné.

- Virág – válaszolom, és elfogadom a kézfogását.

- Nagyon emlékeztet a szemed a kislányoméra. Lehet, hogy rokonok vagyunk – mondja, miközben lesimít egyet az ezer ráncból a népviseleti szoknyáján.

- Lehet. Milyen idős a kislánya?

- Liszike hét éves. A fiam, Jóska már idősebb, ő tizenegy – mondja, és ebben a pillanatban már teljes bizonyossággal hasít belém a felismerés, hogy a tulajdon dédanyámmal állok szemben, nem csak egy névrokonával. A szemei pedig, amik annyira emlékeztetnek valakire... pontosan azok, amikkel az elmúlt két és fél évtizedben, reggelente szembenéztem a fürdőszobai tükörben.

- Vajon mi lehet a gyerekeimmel? A férjem nem jött még haza a háborúból...

- Biztosan jól vannak – próbálom megnyugtatni, de mégsem mondhatom, hogy különben én sem lennék itt... ómama.

A marhavagonok két oldalára emeletes deszkaállványokat rögzítettek. Ezek szolgáltak alvóhelyül. Csontot dermesztő január tombolt, mégsem volt fűtés. Az idősebb asszonyokat engedtük felülre, mert ott kevésbé jött a hideg. Az otthon összekészített batyukból dunnák, párnák is kerültek, sőt még szalmazsákok is, amit magunk alá terítettünk, hogy meg ne fagyjunk. Az ajtókat bezárták, a szükségünket elvégezni se mehettünk ki. Késekkel vágtunk egy lyukat a vagon alján, ahol elvégezhettük azt. Akkor már világos volt, hogy nem 'kis munkára' visz a vonat. Az életünk forog kockán... Nem tudom, merre tarthatunk. Általában éjjel utazunk, nappal az állomásokon vesztegel a vonat. Senkit sem engednek ki, és vizet sem adnak. A tetőről becsorgott hólét és enyhébb időben az esővizet fogjuk fel a kis lábosokban, amit otthonról hoztunk.

˜˜

Hirtelen zökkenek ki a kábulatból, és újra mamáék barátságos és melegséget árasztó konyhájában találom magamat.

- Mama! Hol voltatok, amíg ómama nem volt itthon? - kérdem hirtelen.

- A dédipapa lánytestvérénél a szomszédban.

- Vagyis az apai nagynénidnél?

- Igen, a nagymamámmal együtt odamentünk, mikor kiköltöztettek minket a házunkból, és beköltöztették a székelyeket. Később vissza kellett vásárolni a házunkat.

- Ómamának olyan szeme volt, mint neked? - kérdezem mamától.

- Igen, miért?

- Csak kíváncsi voltam... - mondom, majd a tekintetem a távolba mered... vissza 1944-be...

„Betegen”

Kislányként szinte minden évben influenzás voltam. Az emlékeim közt még élénken él az a kép, ahogy a lavór fölé hajolok, és anyám összefogja a hajamat, hogy ne hányjam le. Lázas és láztalan időszakok váltogatták egymást. Egyik ilyen betegeskedő időszakban olvastam el Felix Salten-től Bambit. Csak olvastam és aludtam felváltva. Mire meggyógyultam elfogyott mind a száznyolcvan oldal. Akkoriban a középső szoba volt az enyém, pont az, amiben anyám született. Az egyik sarkot az ágyam foglalta el, a másikat egy régi típusú konyhaszekrény, amit a szomszéd Kádi „vósztól” kaptunk. Sose voltunk vagyonosok, de a szekrényem tele volt mese és ifjúsági könyvekkel. Ez volt az én gazdagságom. A könyvek messze repítettek a képzelet birodalmába, ahol bármi megtörténhetett. A szobámban, nem messze az ágytól, volt egy nagy sparhelt. Ha becsukom a szemem, látom a lepattogzott zöld zománcot, és az apró lyukakon át a tűz vidám táncát az öreg kályhában. Még ma is érzem a számban annak a túrós buktának az ízét, amit együtt készítettünk anyuval.

A könyvespolchoz lépve leemelem az ütött-kopott Bambit, és nosztalgiázva pörgetem át az öreg szagú könyvemet. Leülök a fotelbe... Harmadik kiadás, 1985. Már hat éves voltam akkoriban. Ahogy a lapokat forgatom, nem csak a nevemet találom meg benne, hanem pocakos, török basákat, pólyásbabákat, szívecskéket és mindenféle firkát, amit gyermeki kézzel alkottam. Ahogy beleolvasok, visszarepít a múltba...

* * *

Ég a szemem, úgy érzem kigyullad az orrom és az ínyem. Napok óta náthás vagyok. Valószínűleg már be is lázasodtam, ráz a hideg és vacognak a fogaim. Mindig ez az első jele, hogy felszökik a testhőm. Látom a dédanyám, Márta szemében az aggodalmat, amikor észreveszi különösen fénylő tekintetemet.

- Vigyáznod kell magadra, már sokan betegek – mondja.

Valóban... gondolkodom el a vonatkerekek monoton ütemének hangja hallatán, miközben az otthonunktól egyre távolabb visznek minket. Tényleg sokan megbetegedtek, sőt páran meg is haltak. Az éhezés, a higiénia teljes hiánya, a hideg, a kíméletlen körülmények kikezdik a gyengébb fizikumúakat. A szemem láttára sorvadnak el és halnak meg. Többen tüdőgyulladásban. Ettől félek én is... Nincs gyógyszer, nincs segítség... Először csak fulladnak, megijednek, hogy nem kapnak levegőt. Látom a szemükben tükröződő félelmet. Gyengék, ők is érzik, ahogy fokozatosan elfogy az erejük. Többet alszanak az oxigénhiány miatt. Látszik, hogy akarják ők venni a levegőt, de nem elég nekik. Ahogy fáradnak egyre kisebb a levegővételük, végül csak a légzőizmaik rántanak rajtuk egy kicsit... Azután a csendben hallani lehet, ahogy tüdejükből az utolsó levegő is távozik... Amikor megáll a vonat a halottakat egyszerűen kiteszik a vasúti sínek mellé, és ott is hagyják. Nincs szó erre az embertelen bánásmódra, és nincs mentség...

Mindig éhes vagyok, ahogy körülöttem mindenki. Falun nőttem fel, és a többiek is, nem szoktam hozzá az éhséghez. A földünkön mindig termeltünk annyit, hogy legyen mit ennünk. Kezdetben csak ideges voltam, kiabálni lett volna kedvem. De már az izmaim is fájnak, sokat szédülök és hányingerem van. Semmi erőm nincs. Biztos ezért lettem beteg is... Sokat fogytam. A háromhetes út alatt, időnként kaptunk valami száraz, fekete kenyeret, hogy éhen ne haljunk. Olyan, mint a korpa, amit a disznókkal etettünk odahaza, de itt, a vagonban még ezt is szétosztjuk annyi darabra, ahányan vagyunk. Fáj a gyomrom és ideges vagyok. Ám ez a lázadás, ami bennem van, megakadályozza, hogy feladjam a harcot. Nem félek, sokkal inkább dühös vagyok. Érzem magamban az erőt, amit látok a sorstársaimban is, amit látok Mártában. A dédanyám is sokat fogyott, de a szemében a mindenre elszánt fény továbbra is ott ragyog...

- Virág! Kelj fel! - hallom a távolból a hangot, de nem látom, hogy ki szólít...

* * *

- Ébresztő! Ne itt aludj a fotelben!

- Anyu – térek magamhoz –, milyen nap van?

- Vasárnap délután – válaszolja, miközben felemeli a földre hullott könyvem.

- Nem szabadna aludnom délután, olyan rémeseket álmodtam.

- Nem kellene tele hassal aludnod.

- Az lehet, de így tudok a legjobbakat. Amúgy is azt álmodtam, hogy mindig éhes vagyok és beteg. Tényleg... mi lesz vacsorára?

- Kiflit akarok sütni, de igazán megcsinálhatnád te, amíg megetetek – egyezkedik velem.

- Nem. Inkább segítek etetni, és utána együtt süssünk, mint régen. Jó?

- Jó, akkor előbb bedagasztom a tésztát.

- Csupika-csupika-pi-pi-pi-pi! – kiáltok a tyúkoknak ugyanúgy, ahogy hallottam anyutól és mamától éveken át, közben szétszórom a szemes takarmányt a földre.

A tyúkok azonnal felkapják a fejüket a hangomra és nagy szárnycsapkodásokkal szaladnak felém. A baromfiudvarban az ólak egymás után sorakoztak. Az építési módjukon látszik, hogy egymás után lettek felhúzva, ahogy az állatállomány bővülése megkívánta. Az első, magas épület a tyúkok szálláshelye, a második kettő a sertéseké, és végül a kecske birodalma következett. A nyúlketrecek szabadon álltak, egy szélvédett helyen. Békésen együtt él itt mindenki, azt leszámítva, hogy Pipacs a kecskénk időnként szereti elcsípni a tyúkok farktollait, hogy a hátsójukból kihúzva komótosan elrágcsálja.

- Fura egy ízlése van, az már biztos – mondja anyám, amikor éppen tetten érjük a makacs kecskét.

- Biztos szaruhiánya van.

- Vemhes, talán azért.

- Vagy egyszerűen csak ínyenc – mosolygok a kecskére, aki időközben odajön, és hozzám dörzsöli a fejét, hogy vakarjam meg egy kicsit a két szarva között.

- Kezd kitőgyesedni, hamarosan meglesznek a gidák – jegyzi meg anyu, és Pipacs oldalát megsimítva érzem a gida ficánkolását.

- Már majdnem olyan, mint egy görögdinnye – mondom, és telemerem az etetőjét egy fándli kukoricával.

Anyu szénát tesz elé, és így lefoglalva a mohó Pipacsot az evés élvezetével, gyorsan kisurranunk a kapun. Ezt így a legkönnyebb, mert különben minduntalan ki akarna szökni.

Az udvarról egyenesen a konyhába lépünk, és anyu már megy is a spájzba a gyúródeszkáért és a sodrófáért. Ezek is még a dédanyáméi voltak. A deszka már elég hullámos ugyan, de semmi pénzért nem cserélnénk le egy modern darabra. Különben is, ilyen hatalmasat ma már nem gyártanak. Akkora, mint maga az asztal. Kilisztezem a deszkát és ráborítom a dagasztóteknőből a megkelt tésztát.

- Ez jó nagy lett! - ámulok.

- Valóban, négy darabra is oszthatod!

A kezem gyakorlottan végzi az ősi mozdulatokat. A nagy adagból négy cipót gyúrok, és az egyiket magam elé veszem, hogy kinyújtsam. A nagykéssel tizenkét cikkre vágom és gyorsan feltekerem őket. Közben anyu megkeni a kifliket tojással és egy kis pohárban lisztet és sót kever össze egyenlő arányban, hogy vízzel hígítva majd a kiflikre csepegtessük őket, mint a perecnél.

- Mama mondta, hogy Gertrúd máshol volt Oroszországban, mint ómama – nézek anyura hirtelen. - Honnan tudták, hogy meghalt? Vagy honnan tudták, hogy hogyan halt meg? Ki mondta el?

- Ezt én már nem tudom, Virág.

- Nem hozták haza a testét?

- Nem, kint van eltemetve. Valószínűleg egy tömegsírban.

- Anyu... én olvastam azokról a temetésekről... Azt nem nevezhetjük temetésnek... Még Blökinek is tisztességesebb szertartása volt – utalok az első kutyánkra.

- Meglehet – válaszolja, és én nem akarom gyötörni, de még mindig túl keveset tudok.

- Hol dolgozott kint ómama?

- Bányában volt.

- Milyenben?

- Szénbányában – hangzik a nem túl bőbeszédű válasz.

- Mama azt mondta, hogy nyers sárgarépát és krumplit ettek, hogy éhen ne haljanak. Hogyan jutottak hozzá, ha a bányában dolgoztak?

- Nem tudom, nehezeket kérdezel.

Nézem a kezemet, ahogy a liszttől fehérlik, de hirtelen mintha elsötétülne körülöttem minden, és a kezem már nem fehér, hanem fekete. Szénfekete...

„Bányában”

Tárna, csille, bánya, csákány, szén, fejtés, akna... az eddig csak hallomásból ismert szavak egy pillanat alatt valósággá válnak... Szénfekete vagyok, akárcsak körülöttem mindenki. Nincs sisakunk, hanem csak egy sapkánk és egy bányászlámpánk. Nincs védőfelszerelés. A munkavédelemnek még csak hírét sem hallották, de min is csodálkozom? Munka tekintetében nem tesznek különbséget a női és a férfi dolgozók között. Az egyetlen jó dolog, hogy itt kapunk rendes ruhát, egy erős nadrágot és egy zubbonyt, és több az élelem. A duplája a felszínen dolgozókénak. Mi bányászok kapjuk a legtöbbet. Egy evőkanál burizst, - amit először árpának néztem, de aztán megtudtam, hogy hántolt búza, - egy kevés hússal, fogalmam sincs milyennel, és leggyakrabban káposztalevest. Ha hazamegyek, nem eszem több káposztalevest! Kenyérből is kétszer annyit kapunk, mint a fentiek, egy kilót. Abból a borzasztó, ragacsos, fekete kenyérből. Az sem utolsó szempont, hogy a föld alatt nincs olyan embertelenül hideg, mint odafent. Rettenetes hóviharok vannak errefelé. Otthon sose láttam még ilyet. Otthon...

Nem tudom, hogy hazajutunk-e valaha... Amikor elnézem Mártát, a dédanyámat, ahogy napról-napra küzd, hogy életben maradjon, máris kicsinynek tűnnek a saját problémáim. Őt a gyermekei várják haza. Hányszor fordulhat meg a fejében a kérdés, hogy viszontlátja-e őket még valaha? Vajon fél attól, hogy a következő bányabaleset az ő életét fogja követelni? A távollét és az embertelen, monoton munka a szemem láttára teszi fásulttá az embereket. Csak egyetlen cél van: túlélni a következő napot. És azután megint a következőt, és megint, és megint... Meg lehet szokni a munkát, már én sem félek annyira. Néha kilométereket gyalogolok az imbolygó lámpafényben a föld gyomrában. Sok tárnában görnyedve lehet járni. A munkaterületünket gyakran csak hason csúszva tudjuk megközelíteni, onnan kell kilapátolni a szenet, és a csillékbe hordani. Még robbantáskor se küldenek el minket, riadtan lapulok a tárna falához. Ilyenkor olyan por van, hogy azt hiszem, menten megfulladok. Ha kicsit már lehet látni, kezdődik a munka. Közel négyszáz méterrel a föld alatt. Belegondolni is félelmetes. De minden rosszban van valami jó, itt legalább nem fázom...

Műszak után leadjuk a lámpákat, majd két kilométert vánszorgunk a lágerig. A tábor körül szögesdrót kerítés van, áramot vezettek bele, pedig innen úgyse lehet megszökni. Ha ki is jutnák, merre indulnák? Olyan távol van az otthonom... Őrtornyokból fegyveres őrök lesik minden lépésünket. A barakkunk egy emeletes kőépület. A húsz négyzetméteres szobánkban harmincan vagyunk összezsúfolva. És én még soknak éreztem a kollégiumban a nyolc diáktársamat... A nyers fenyőből ácsolt deszkaágyak három emelet magasságban állnak mindenhol. De nekünk legalább van tűzhelyünk. A bányából, a zsebünkben hazahordott szénnel megnöveljük a tüzelőadagunkat. Otthonról hozott kislábosainkban főzünk, ki mit tud. Fokozatosan mindenünket elcseréljük ételre, de már lassan nincs mit... Az éhség sok mindenre ráveszi az embert. Gyakran csak azt figyeljük, hogy mit tudunk elcsenni, hogy főzzünk belőle. Csak a mának élünk, de hajt a mindennapi túlélés és a leleményesség. Enélkül végünk lenne. Azelőtt sosem volt honvágyam. Most már tudom, hogy mi az... Hol van már anyu kiflijeinek az illata? Bárcsak érezhetném újra!

***

„Titkok”

- Megsült a kifli! - hallom anyu hangját, és egy pillanat alatt visszazökkenek a jelenbe. - Csinálj helyet az asztalon!

Az aranybarna kiflik szépen sorakoznak egymás mellett a sárga tepsiben. Fényesek és illatosak, öröm rájuk nézni. Kettétörök egyet, és ahogy tartom, forró gőz száll belőle a magasba.

- Fenséges az illata – mondom, miközben leharapok belőle egy falatot. - Mit nem adtak volna egyetlen darabért a lágerben...

- Mit tudsz te a lágerről? - csodálkozik anyám.

- Talán túl sokat is. Néha úgy érzem, hogy magam is ott vagyok, és átélem az egészet. Mint egy időutazás a múltba. Vagy csak ébren álmodom.

- Igen?

- Igen. Mintha valósággá válna a múlt. Fogalmam sincs, hogy mi történik velem – komolyodom el.

- Talán csak a képzeleted játszik veled.

- Talán – egyezek bele a könnyebb megoldásba. - Anyu, papa is szénbányában dolgozott, ugye?

- Igen, Vasason, 38 évig. Onnan ment nyugdíjba.

- Emlékszem, hogy értünk jött az óvodába.

- Érdekes, mert nagyon ritkán ment értetek, talán csak egyszer-kétszer.

- Lehet, de utána elmentünk a kocsmába és kaptunk jégkrémet. Biztos azért maradt meg. Meg emlékszem, hogy vártuk mindig a bányászjáratot. A kerítés betonalapjára álltunk fel Öcsivel, és onnan néztük, hogy mikor robog el a busz a ház előtt.

- Sokan jártak Hímesről a bányába - mondja.

- Anyu, miért nem jött haza dédipapa a háború után?

- Nem jöhetett haza.

- Azt már tudom, de miért? – faggatom.

- Ott maradt szolgálni egy birtokon. Egyszer voltunk kint nála, jó helye volt.

- Azt értem, de miért nem jöhetett haza sokáig? Hiszen itt volt a családja...

- Túl sokat akarsz tudni. Nem biztos, hogy jó, ha mindent tud az ember. Amikor kicsi voltál, már itthon volt. Emlékszel rá?

Érzem, hogy anyám le akar rázni. Valamiért tiltott téma a dédapám múltja. Na jó, ez egyszer még hagyom magam elterelni. De az nem azt jelenti, hogy elfelejtem a témát. Csak megvárom a következő alkalmas időpontot. Titkot szimatolok a levegőben.

- Emlékszem rá, ő tanított dominózni. Szerettem...

- Csak pár évet élt itthon, nagyon öregen jött haza.

Nem sok emlékem maradt a dédapámról, nem tudom hány éves lehettem, amikor meghalt. De emlékszem rá, amikor télen a meleg konyhában ültünk a sarokasztalnál. Egyik felén Öcsi és én, a másik felén a dédapánk. A dominók feketék voltak, vagy talán sötétzöldek, már nem is tudom biztosan, de látom őket az asztalon, ahogy fel vannak állítva velem szemben. A fehér pöttyökön könnyű volt kiigazodni.

Emmert András, a dédapám kedves, kerek arcú és nagyon-nagyon sötétbarna szemű, hófehér hajú emléke él bennem. Úgy rémlik, hogy igen kis termetű volt. Alacsonyabb, mint én most. Ezt onnan tudom, hogy anyu szerint vele egyforma magas volt, anyu pedig pár centivel még nálam is kisebb. Bár őszerinte, ő százhatvankét centi, és hiába mondom, hogy én százhatvanegy vagyok, és kevesebb kell legyen. Ugyanis szemmel látható kettőnk magassága közt az eltérés, hogy ő az alacsonyabb.

- Anyu, nem lehetsz annyi, mert én sem vagyok – győzködöm teljesen feleslegesen, mert ő eldöntötte, hogy akkor is annyi, na, így lesz a kevesebb több.

Mamáék fényképalbumában van egy kép, ahol mind együtt vagyunk, az összes leszármazott. Dédipapa a lovaival – két gyönyörű, sötétbarna ló állt mellette a képen, – valamint a gyerekei és az ő leszármazottaik. Én olyan 7-8 éves lehettem, mert az unokahúgom karonülő még. Hat év van köztünk. Egyforma, fehér-piros, fodros ruhácskában virítunk a képen. Két copfomban egy-egy piros masni díszlik. Még emlékszem, a selyem-szerű, áttetsző anyagán fehér pöttyökkel tarkított masnira. Sokáig hordtam, talán meg is van még valahol a kacatok között.

Csak homályosan dereng valami a fénykép készítésének az idejéből, be-bevillan egy-egy pillanat. A lovak nyihogása, a rokonok sváb szavai, amit nem értek, az öcsém nyűgösködése, a neném morgolódása, anyám csitítása, de az egész homályos és távoli. Ám, ahogy az emlékek felszínre bukkannak ismét távoli tájakra sodornak, mintha egy kaput nyitnának az idő áramlatában, ahol nincsenek titkok, és ahol ki-be járhatok, mint egy időutazó...

„Remény”

Két év. Két keserves, hosszú év telt el azóta, hogy utoljára láttuk Himesházát, a völgyben elterülő, szeretett falunkat. Még mindig megvagyunk, pedig az éhínség és a betegség rengeteg emberéletet követelt az elmúlt időszakban. Vérhas- és tífuszjárvány tört ki, nagyon sok a halott, naponta tíz-tizenöt ember is. Csoda, hogy élünk... De akit ez az időszak nem pusztított el, az csak erősebb, szívósabb lett.. Sajnos nem mindenki ilyen szerencsés. Az internáltak temetése a láger kerítésén kívül történik. Egy gödörbe dobják be a meztelen holttesteket. Koporsója senkinek sincs. Valamilyen zsákban viszik el a testeket. Csupasz végtagjaik kilógnak szállítás közben. Borzasztó látvány, s szívem sajog, de örülök, hogy még nem lett úrrá rajtam a teljes közöny. Vérhasban halt meg Gertrúd is, papa húga. Vajon ő is csak így lett elföldelve?

Arról nem is beszélek, hogy odalett szinte az összes ruhánk, azok a gyönyörű sváb szoknyáink... A négy fehér alsószoknyám, a kasmír felsőszoknyám, az ingem. Már csak a fej- és vállkendőmet őrzöm rendületlenül, amikre nagy szükségem van a hideg télben. Amit nem adtunk vagy cseréltünk el élelemért, az is lassan lekopik rólunk.

A csípőmet nyomja a kemény deszkapriccs. Az üres szalmazsák, amin fekszem, nem teszi kellemesebbé a pihenést. Fáradtan nyitom ki a szemem, és veszem tudomásul, hogy megint itt vagyok. Vagy még mindig? Már magam se tudom, hogy mi a valóság és mi az álom... Csak nézem Mártát, ahogy lógatja a lábát az ágyról, és merengő tekintete a távolba vész.

- Mire gondolsz? – kérdezem a dédanyámat.

- A gyerekeimre, Kisvirág. Már két éve itt vagyunk. Alig emlékszem már az arcukra. Biztos sokat nőttek. Vajon hiányzom nekik?

- Biztos, hogy hiányzol! – nyugtatom meg.

- A háborúnak már egy éve vége, talán a férjem is hazament. Remélem, hogy életben maradt és nem esett baja! Úgy érzem egy őscsont vagyok, hogy évtizedeket öregedtem itt, nem csak ezt a két évet – sóhajt. - Mi lesz ha legközelebb találkozunk? Vajon tetszeni fogok még neki?

- Egészen biztosan! – biztatom akkor is, ha tudom, hogy a dédapám hosszú évekig nem megy még haza. – Ilyen, egészen rövidre nyírt hajjal is tetszeni fogsz neki... őscsontikám! – teszem hozzá a végéhez kedvesen.

- Mi az, hogy őscsontikád? – zökken ki közönyösségéből egy pillanat alatt.

- Te mondtad, hogy őscsont vagy – nevetek rá, hirtelen jött jókedvemben.

- Jaj, tényleg, de buta vagyok – nevet most már ő is. – Tényleg én mondtam. Te olyan édes kislány vagy. Jó lenne egy kicsit meglapogatni!

- Egy kis gyömöszölés jót tenne a fiatal csontocskáimnak, őscsontikám – kacagok rá megállás nélkül.

- Jaj, te! Nem csoda, hogy beléd bolondult itt valaki…

- Ugyan, ne is mondd! – tiltakozom elpirulva. – Ahogy most kinézek, azt se lehet tudni rólam, hogy fiú vagyok-e vagy lány.

- Valóban, – néz végig rajtam Márta – egy kis hús jó lenne a csontocskáidra. De ez szemmel láthatólag nem zavarja az udvarlódat. Talán majd pihenőnapon megint teszi a szépet az a jóképű legény.

- Jaj, ne már! – szégyenlősködöm.

- Kisvirágom, itt a halál torkában örülni kell minden nemes érzésnek – fedd meg szigorúan a dédanyám.

- Igazad van…

Ez a két hosszú év elteltével a pihenőnapjainkon már fegyveres őrök nélkül is elcsatangolhatunk a környékre. Mostanra nemigen félnek, hogy elszökünk. Ilyenkor próbáltunk élelmet szerezni. Mindig ez a legfontosabb cél. Ruhánk alatt egy-egy darab szénnel házalunk a közeli faluk kunyhóinál. Próbálunk előnyös csereüzletet kötni. Sajnos nem mindenhol fogadnak szívesen.

Ahogy sétálok Mártával, a dédanyámmal az oldalamon, hirtelen bevillan egy gondolat, ami felett a múltkori beszélgetésünkkor elsiklottam.

- Márta, azt mondtad, hogy már egy éve vége a második világháborúnak.

- Igen – néz rám meglepetten, hogy hogyan is feledkezhettem meg róla.

- De mi már két éve itt vagyunk... Nem értem – mondom ki hangosan a gondolataimat, és a következő pillanatban megszédülök, mintha valamilyen időzavarba kerültem volna... - Egyszerűen nem értem... - Hirtelen elmosódik a környezetem...

„Amikor minden a helyére kerül”

- Nem értem! -mondom ki újra hangosan, immár sokadszorra.

- Mit? - kérdezi anyám.

- Hát az évszámokat – válaszolom, miközben sűrűn pislogok, hogy kitisztuljon a tekintetem, és végre világosan lássak. - Arról volt szó, hogy a második világháború után volt a malenkij robot. De Himesről már 1944-től vittek el embereket. Viszont a háborúnak csak 1945-ben volt vége. Akkor most hogy van ez? Egy kicsit zűrös.

- Mert 1944 októberétől már az ország nagy része volt az oroszoké, pontosabban Szegedet is 44 októberben már elfoglalták. Onnan már vitték az embereket. Tehát ez így nem igaz, hogy malenkij robot csak a második világháború után volt.

- Gyakorlatilag a himesieket 1944-től vitték. Dédi 3 évet volt Oroszországban. Azonban, ha a háborúnak 1945-ben volt vége, márpedig akkor volt, ő nem is tudhatta, hogy a dédipapa nem fog hazajönni, amíg ő kint van. Lehet, hogy végig abban reménykedett, hogy közben ő hazajött?

- Lehet.

- Végül is, amíg odavolt, nem tudhatta, hogy a dédipapa nem jött haza – jutok a végkövetkeztetésre. – Hiszen előbb elvitték, mint hogy hazajöhetett volna…

- Most meg hová mész? – tudakolja, amikor hirtelen a kiskapu felé indulok.

- Mindjárt jövök! – válaszolom odavetve.

- Nem azt kérdeztem… – hallom még a hangját, miközben kilépek az utcára.

Mamáméknak ugyanolyan gangos házuk van, mint nekünk, csak az övék egy kicsit régebbi típusú. A sárga falat festőhengerrel rajzolt minták díszítik, a gázvezeték csövéről muskátlik lógnak le. A mennyezet és az ajtók alacsonyak. Magasabbra nőtt rokonaink, ha meglátogatnak, gyakran beverik a fejüket, ha nem figyelnek. Jobban járnak, ha alázatos főhajtással lépnek be a házba. A dupla ablakok is hagyományosan kisebbek, köztük vígan növögetnek tavasszal a palánták. A gang sárga csempével van kirakva, melyet barna rajzolat díszít. De sokat ültem itt forró nyári napokon mamával! A házzal szembeni parkban játszottunk mi, gyerekek, és amikor láttam mamát a zöld kisszéken, gyakran mellécsücsültem a forró csempére. Kedves, gyermekkori emlékek…

- Sziasztok! – lépek be a kis konyhába nagy lendülettel.

- Szia Virág! Te még élsz? – néz rám papa a jól ismert kérdéssel.

- Még igen – felelek meg neki a szokásos válasszal. - Papa milyenek voltak a sváb szoknyák? Hogy mondják azt?

- Pauschreck.

- Az mi? – kérdem.

- A sváb szoknya

- Jó, de volt több fajta nem? – faggatom tovább.

- Igen. Liszje! – szól be ekkor a szobába mamának, hogy jöjjön ki. – Gyere, segítsél, te ezt jobban tudod.

- Mit? - lép ki az alig százhetven centi magas ajtón mamám.

- Milyenek voltak a sváb szoknyák? Mennyi volt belőle?

- Volt négy fehér alsószoknya...

- Azt hogy hívják svábul? – érdeklődöm.

- Stuereck. És volt egy felsőszoknya, Kaschmerock.

- Kasmírszoknya?

- Igen – válaszolja – hallottál róla?

- Úgy is mondhatjuk – válaszolom sejtelmesen. - És mi volt még? Mi volt a neve a blúznak?

- Jupl. És volt vállkendő, a Hactuch, meg fejkendő a Koptuch.

- A Tuch-ra emlékszem, abban még hordott engem anyu kiskoromban. Olyan volt, mint egy csíkos szőnyeg. Sokáig megvolt, nem tudom mi lett vele. De láttam fényképen is. A Tuch azt jelenti, hogy kendő? – próbálom összetenni a részleteket.

- Igen. De miért érdekel ez ennyire?

- Emlékszel Mama, mondtam, hogy leírom. Fontosak a részletek. Egy „emlékkönyvet” írok, hogy az én gyerekeim és az ő leszármazottaik is ismerjék meg az származásukat, a hagyományaikat, és hogy milyen erős és bátor emberek voltak az ősszüleik.

- Ez igazán rendes tőled! – mondja mama meghatottan.

Csak mosolygok, majd elindulok haza anyámhoz. Vidáman teszem meg az öt háznyi távot, mert a tarsolyomban ma még egy kis tudással több van.

- Őscsontikám... - mondom ki hangosan, ahogy felvillan bennem dédanyám arca...

„Pihenőnap”

Kitavaszodott újra, és mi még mindig a lágerben hajtjuk álomra a fejünket. Amint az idő megfelelő, a kolhoz földjére kell járnunk dolgozni. Tavasztól őszig az összes pihenőnapunkat itt töltjük. Reggeltől alkonyatig. Estefelé szednek össze minket, sorba állítanak, hogy ellenőrizzék, mindannyian megvagyunk-e. El kell számolnia velünk a reggel idekísérő őrnek. Láttam néhányszor, hogy mit tettek a szökött fogolytársaimmal…

A munka a földeken abból a szempontból jó, hogy a ruhánk alatt azért mindig hazacsempészünk valami főznivalót. De répaföld végtelen hosszú sorai néha kétségbeeséssel töltenek el. A sűrűn vetett sorokat fáradtan egyelem. Amikor senki sem figyel, egy-egy zsenge répát megdörzsölök a ruhámmal és, úgy ahogy van, kicsit földesen, gyorsan megeszem. Egy-egy darabot bedugok a zsebembe is. Majd este répalevest főzünk belőle.

- Ó, ha lenne egy kis őrölt paprikánk, mint otthon, akár hamis gulyást is főzhetnénk – suttogom a dédanyámnak.

- Igen, abból, amit Liszikével fűztem fel valaha.

- Márta, te tanítottad a kislányodat paprikát fűzni?

- Igen. Miért, téged nem anyikád tanított? – néz rám csodálkozva.

- Nem, nekem mama tanította.

- Mesélj róla! – kérte.

- Mamáék mindig sok paprikamagot vetnek – kezdem. – Régi, elhasználódott lábosba, vájdlingba, cserepekbe tesznek könnyű, fekete földet és sűrűn teleszórják a magokkal. Hamar kikelnek, mert fóliával le is takarják. Aztán, ha eljön az ideje én kipalántázom őket a hostelre.

- Hogyhogy te?

- Tudod, már idősek, mama nem tud úgy hajolni, ezért ez rendszerint az én feladatom.

- Rendes lány vagy! – dicsér meg.

- Nyár végén aztán leszedjük a termést, és papa több nagy kosárral is behordja a présház elé. Mamának van egy zöld kisszéke, arra szokott ülni, én meg a sámlira, amit a másik nagyapám készített nekem, aki ács. Utána pedig egy vastag, erős tűbe cérnát fűzünk és a paprikákat a kocsányukon keresztül felfűztük. Jó hosszú paprika-füzéreket szoktunk készíteni. Ha sok van már, akkor papa felakasztja a fészer falára, ahol jól kiszárad.

- Szép látvány lehet! – sóhajt.

- Igen, valóban az. A sok piros paprika szépen mutat a fokhagymák mellett. Utána meg, ha kiszáradt, papa ledarálja és bezacskózza. Egész évben elég nekik is, nenéméknek és nekünk is. Amúgy milyen nap van? – nézek Mártára zavartan hirtelen.

- Péntek. Miért?

- Pénteken mama mindig „hévöknédlit” főz – válaszolom, majd egy jólesőt nyújtózkodom, s közben egy pillanatra becsukom a szemem – mintha érezném is az illatát…

***

„Hévöknédli”

Az illatok a tudatomig hatolnak, s ahogy ülök mama konyhaasztala mellett a széken, és ránézek, a dédanyám szemeit pillantom meg az övében. Káprázatos hasonlóság! Anyu pedig ugyanúgy örökölte mamától az őzikeszemeket, ahogy én tőle. Családi örökség.

Mama keze fürgén jár, ahogy a narancssárga műanyag tálban összekeveri a vízben felfutott élesztőt a liszttel.

- Mennyi liszt kell bele? – érdeklődöm.

- Ahány gombócot akarsz, annyi púpos kanál liszt kell – válaszolja.

Szerintem a nagyanyám főz a legjobban családunk nőtagjai közül. Az igaz, hogy leginkább az ősi sváb ételeket készíti, mint például a hévöknédli. Ez a kedvencem, és ha pénteken hagyományosan bab van, akkor gombóc is, és nekem itt a helyem.

Míg kel a tészta, mama egy újságpapír felett megpucolja a hagymát, és vékony csíkokra vágja. Óvatosan, mégis rutinosan jár a keze, közel hetven év tapasztalatával a háta mögött.

- Adsz egy tányért? – kérdezi.

Kiveszem a tányért a konyhaszekrényből, hogy ne neki kelljen felkelnie, és abba teszi a hagymát.

- Szedd le a sót és a cukrot is, és szórd meg! – hangzik a következő utasítás, mint annyi éven át.

Megsózom és megcukrozom a hagymát, hogy levet engedjen, közben előkészítem az ecetet és a tejfölt, ami kell majd még hozzá.

- Így jó? – kérdem és várom a helyeslő válaszát.

Mama helyeslőn bólogat, majd kivesz egy adag babot a levesből, és elosztja egy kislábos és a felkarikázott hagyma között. A kislábosban enyhén, villával lenyomkodja, és egy kevés olvasztott zsírral meglocsolja.

- Add ide le a paprikát! – kér meg.

Miközben egy kevés őrölt paprikával megszórja a zsírt, papa is belép az aprócska konyhába. Azonnal fog egy villát és megkóstolja a hagymát.

- Ebbe kell még kis cukor, Liszje – állapítja meg.

- Tegyél bele még akkor – áll készen mama a válasszal, miközben sürög-forog.

Az újságpapírra pucolt hagymahéjat ráncos kezével összefogja, és a szemetesbe dobja. Közben ránéz a tésztára, ami már szépen megkelt, elégedetten szemléli.

- Lassan jó is lesz – jegyzi meg mosolyogva.

Leemeli a bablevesről a fedőt, és egy nagy kanállal jókora adag tésztákat szaggat a levesbe. A gombócok azonnal feljönnek a felszínre, és jól megdagadnak. Mintha versengenének, hogy melyikük lesz előbb készen.

- Már alig várom, hogy kész legyen! – mondom, miközben a fakanállal segítem őket a forgolódásban.

Öröm nézni is, hát még enni majd! Lassan megfordulnak, majd mama a fanyelű szűrőlapáttal kiszedi őket, és egy serpenyőben megpirítja egy picit. Úgy szeretem, ha finom, ropogós az alja.

- Egy kis só kell rá, akkor finomabb lesz – mondja, miközben megsózza a knédliket pirítás közben.

Papa közben ecetet és tejfölt tesz a hagymás-babhoz. Ez a legfinomabb szerintem a sváb ételek közül, rosszullétig tudnék enni belőle. Neném is a hévöknédliért rajong, mindig meg is kell harcolnom vele, hogy ki kapja a legszebb gombócokat. Persze ő nem főz, leginkább csak a mikrózható ételek a specialitásai. Az igaz, hogy anyu sem készít soha hévöknédlit. én vagyok az egyetlen a családban, aki megtanulta az ősi ételeket. Azt hiszem a főzési kedv kihagyott egy generációt a családunkban.

- Kár, hogy anyu sose főz hévöknédlit – sajnálkozom.

- Anna sem, – utal a másik lányára – de te már tudod – néz rám kis büszkeséggel a szemében.

- Igen, és a többit is meg akarom tanulni, amit még nem tudok – jelentem ki eltökélten.

- Szerintem te főzöl a legjobban a családban – dicsér meg, én meg elpirulok, mint mindig, ha ilyet mond.

- Ugyan! – hárítom el, de valójában nagyon örülök neki, hogy ez a véleménye.

Szeretnék mindent megtanulni tőle, hogy én is továbbadhassam. Remélem a lányaim öröklik a szakácstehetséget, vagy legalább az unokáim. Úgy érzem, hogy fontos elsajátítani a hagyományos konyha titkait, mert része az örökségünknek. Elveszne, ha nem adnánk tovább. Ha én nem tanulnám meg, a gyerekeimnek már fogalmuk sem lenne róla, hogy miről beszélek, amikor azt mondanám, hogy senki se főzött olyan jól, mint az én nagyanyám.

- Megterítek – mondom, majd kinyitom a kredencet, hogy tányérokat vegyek elő. Papa bekapcsolja a rádiót, és megszólal a déli harangszó, akár csak évek óta minden nap. Újra kisgyereknek érzem magamat…

„Remény”

Monoton egyhangúságban telnek a napok a lágerben. Egyszer hallottuk, hogy szerelvényt indítottak Németországba, de azzal csak a nagyon beteg embereket vitték el. De ennek is már egy éve. Eszünk ágában sincs közéjük kerülni, a családunkhoz akarunk hazamenni, Magyarországra. Tavasszal új vonat indult Kelet-Németországba.

- Magyarországra is indul majd vonat? – kérdeztük türelmetlenül akkoriban. – Tényleg hazamehetünk?

- Nyugodjanak meg, az első magyar vonatra felkerülnek! – válaszolta a parancsnok, aki a dédanyám szerint belém volt bolondulva.

Már hogy lenne belém bolondulva? – kérdeztem a minap dédanyámat.

Kisvirágom, – nézett rám kedvesen – aki megismeri a lelked tisztaságát, az mind szeret téged. Min csodálkozol? Különleges lány vagy – a szívem mélyére írták be magukat a szavai.

Ám a hazamenetelben olyan sokszor csalódtunk, nem akartunk hinni a parancsnoknak. Még így sem, hogy tudtam, hogy vonzódik hozzám, és épp ezért őszintének is tűnt. Mindez idáig csak a nagyon betegek mehettek haza. Persze azok, akik túlélték a tífuszt, a skorbutot vagy a vérhast, a krónikus gyomorbélhurutot, a fagyási vagy verési sérülést, tüdőgyulladást. A betegségek egymás után tizedelték az embereket. Előfordult, hogy valakivel még beszélgettünk lefekvés után, hajnalban pedig holtan találtuk. Ilyenkor megesett, hogy nem is jelentettük azonnal a halálát, csak miután kikértük és elfogyasztottuk a reggelijét. Az éhség nagy úr, mondják és én már minden formáját ismerem ennek. Naponta harcolunk az életben maradásért. Azt is hallottuk, hogy a férfiak kutyákat fogtak be, és miután megnyúzták, megfőzték és megették. Ha nem volt más, néha még gazt is ettünk. Csak az veszélyes, mert hasmenést okozhat. Arra pedig nagyon kell vigyáznunk. Bármerre nézek, mindenhol csak a nyomort, a kiszolgáltatottságot, a reménytelenséget látom. A nélkülözés, az örökös rettegés, a lelki szenvedés miatt nem csak fizikailag és érzelmileg, hanem szellemileg is leépülnek fogolytársaim. A rengeteg halál fásulttá tesz mindannyiunkat. A kaszás nem csak állandó látogatója az életünknek, de már lassan barát is, aki megment ettől a földi pokoltól. Az állandó éhezéstől és a nehéz munkától legyengülünk, lassan elveszítjük a reményt, hogy valaha is hazamehetünk. Úgy érzem nincs kiút.

- Itt fogunk meghalni! – sírnak sokan reményvesztetten.

Voltak, akiknek sikerült megszökni, és nem kapták el őket azonnal. De amikor elfogyott az a kevés élelmük is, ami volt, és bekéretőztek egy házba inni… ahogy ki akartak jönni, már ott voltak a katonák és elfogták őket. Sajnálták az oroszok a foglyokat, de nem pártfogolták őket. Ők is nagyon rossz körülmények között éltek. Mindenütt nagy szegénység uralkodott. A társainkat is azért adták fel elsősorban, mert pénzjutalmat kaptak érte. Ez pedig nagyon erős késztetés. Nem csak mi, az orosz parasztok is nyomorogva éltek. Csak egy kis szántóföldjük volt. Mégis, sokan közülünk loptak tőlük. Lassan megszűnik a lelkiismeret és a bűntudat. Nincs más cél, mint életben maradni. Akár az állatok, olyan mélyre süllyednek egyesek. Csak nézem, és csodálkozom, hogy mivé lesz az ember a körülmények hatására. De mindig vannak kivételek.

A parancsnok azonban most nem okozott csalódást. Fogalmam sincs, hogy hogyan, de elintézte, hogy a következő Magyarországra induló transzportra felkerüljek. Hirtelen jött a hír, a katonazenekar indulót fújt, és felsorakoztattak minket. De Márta nincs köztünk. Hol van a dédanyám? Neki kell elmennie, nem nekem!

- Márta! Márta! – kiáltok hangosan, és derűs arca feltűnik a búcsúzók között. – Nem megyek el nélküled. Neked kell elmenned!

- Ne butáskodj! Téged várnak otthon – dorgál meg szelíden.

- Nem, engem senki sem vár. Neked kellene elmenned! – kiabálok vele kétségbeesetten. – Nem érted? Neked kell hazamenned! Menj haza helyettem!

- De miért?

- Mert a kislányod és a kisfiad vár téged! Haza kell menned helyettem! – könyörgök már szinte, és úgy érzem szétrobban a fejem.

Már szédülök az idegességtől, miért nem érti, hogy indulnia kell, mert a dédipapa nem fog még évekig hazamenni, és mamámék egyedül vannak? Nélküle nincsenek biztonságban a gyerekei. A legrosszabbak történhetnek a magukra hagyott gyermekekkel, hiába van ott a nagyanyjuk. De nem mondhatom el… Hogy mondanám el, hogy lehet, hogy meg sem születek, ha ő nem megy haza?

- Indulj! – veszekszem már vele sírva, miközben úgy érzem, hogy széthasad a fejem. – Indulj már!

***

- Ébredj! Virág, ébredj! – hallom a messzeségből, és anyám sürgető hangja hirtelen magamhoz térít az álomból.

- Mi van? Mi van? Mi van? – kérdezem tőle gyors egymásutánjában a sokkhatásként érő hirtelen ébresztéstől. – Milyen nap van? Elkéstem! – mondom kábán, miközben a pulzusom szaporán ver.

- Vasárnap délután, és nem késtél el sehonnan. Holnap nincs munka – válaszolja megnyugtatásul, miközben hűvös kezét a homlokomra teszi. – Rosszat álmodtál?

- A malenkíj robotról álmodtam megint.

- Túl sokat foglalkozol vele.

- Azt olvastam interneten, hogy a foglyok nyelvét dróttal átszúrták, hogy ne tudjanak üvölteni kínzáskor, csak nyüszíteni.

- Ez embertelen, belegondolni is borzasztó. Mire volt jó ez az egész? -kérdi anyám.

- Én is ezt szeretném tudni. Nincs magyarázat ennyi emberi szenvedésre.

- Csak tudnám, hol volt ilyenkor Isten?

- Nem okolhatjuk őt, azért, amit mi emberek okoztunk egymásnak.

- Igazad van. De akkor is… – látom anyám szemén, hogy a múlt nem tűnt el nyom nélkül, még akkor se, ha ő nem élt még abban az időben.

- Anyu, hol van az a nyakláncod, amit a déditől kaptál az esküvődre? - jut eszembe hirtelen.

- A fiókban van, a nagy szekrényben. Miért? – néz rám gyanakvóan.

- Szeretném, ha nekem adnád, te úgysem hordod. És olyan szép!

- Na jó, egyezik bele. De meg kell csináltatni, mert el van szakadva a lánca.

- Majd elviszem ékszerészhez – ugrok fel boldogan, hogy azonnal kiszedjem a piros műanyag tokból.

A tenyeremben tartom anyu ezüstnyakláncát, minden íven egy-egy gyöngyszem… Dédanyámtól kapta az esküvőjére. Milyen szép! Ám hirtelen eszembe jut valami… Felöltözöm, hogy előremenjek mamáékhoz. Még valamit szeretnék tudni a dédivel kapcsolatban.

10.

„Hazafelé”

Lábam ismerősként üdvözli a szürke járólapokból kirakott járdát. A betonnégyzetek közt itt-ott kibújt a tarack és a porcsin. Mariska néni virágoskertje mellett elhaladva megcsodálom a piros tulipánjait, ahogy ragyogó, bársonyos színűkkel dölyfösen bámulnak a nap felé. Egyszer valaki szedett nekem egy egész nagy csokorral, azóta a kedvenc virágaim. Mamámék háza tőlünk az ötödik, a falu eleje felé. Himesháza egy völgyben bújik meg, és dombok veszik körül. Mindig ez tetszett benne a legjobban. Megszaporázom a lépteim, szinte berepülök a kiskapun.

- Hová ez a nagy sietség? – tudakolja papa, amikor meglát.

- Tudod, Papa… egy kicsit összezavarodtak bennem a dolgok.

- Hogyhogy?

- Amikor először olvastam a falunk honlapját, akkor még szerepelt rajta a malenkíj robot. De azóta valahogy megváltozott, és már nincs ott az a rész. Viszont a Magyar Katolikus Lexikonban is olvastam, hogy 1944/45-ben elhurcoltak 84 férfit, 21 nőt.

- Ez így is volt, ahogy már beszéltünk róla.

- Igen, és köztük volt ómama és Gertrúd is – helyeslek. – Viszont az is olvastam, hogy a második világháború után, 1945-ben 676 német nemzetiségű embert köteleztek kitelepülésre, ám utolsó pillanatban a többségük visszajöhetett. Ugyanakkor a honlapon az olvasható, hogy szervezett kitelepítésre Himesházán nem került sor, mégis többen elhagyták a falut és Németországba menekültek. Nekem ez az egész egy kicsit zavaros.

- Olyan dolgokat szeretnél tudni, amikről évtizedeken át nem volt szabad beszélni. Akik mégis megtették, azokat sokszor újra elvitték valahová. Nem biztos, hogy jó bolygatni a múltat.

- Mindegy, végül is már lehet, hogy nem változtat meg semmit.

- Lehet – sóhajt fel, és észreveszem a megkönnyebbülését, hogy nem firtatom tovább a dolgokat.

- Papa, ómama hogy jött haza? Vonattal?

- Igen. Az egyik magyar transzporttal érkezett. Kapott egy barna ruhát, mert a népviseletből már semmi sem maradt. Az orosz katonák egészen Magyarországig kísérték őket. Nagyon soványan jött haza, és alig volt haja, mert előtte kopaszra nyírták. Még emlékszem rá, tizennégy éves voltam akkoriban, öreganyád meg tíz.

- Szóval vonattal jött haza… – mondom.

- Igen, azzal.

Egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy újra magam előtt lássam a dédanyám kedves szemeit…

***

A katonainduló vidáman szólt. A dédanyám kilép a felsorakoztatottak közül, akiket visznek az állomásra, amikor észrevesz. Átölelem, megpuszilom és bátorítom.

- Csak menj, hátra se nézz! – suttogom a fülébe, miközben utoljára ölelem át a vagonok előtt.

- Kisvirágom, neked kellett volna hazaindulnod, még olyan fiatal vagy!

- Ne törődj velem, én hazajutok. Téged viszont már nagyon vár Liszike és Jóska – biztatom.

- Tényleg, hogy megnőhettek már az elmúlt három évben – párásodik be a szeme. – Már alig emlékszem az arcukra.

- Isten veled! Ne sírjál! Minden rendben lesz velem – mondom még utoljára.

- Találkozunk még? – kérdezi.

- Egészen biztosan találkozunk – mosolygok rá jólesően.

Egy orosz őr ránk rivallt, hogy azonnal fejezzük be a búcsúzkodást, vagy maradunk mindketten. Egy csepp könnyet sem hullattam, nehogy visszatartsák ómamát. Csak néztem őt, ahogy bizonytalan lépéseivel megy a vonat felé, mint a madár, akit kiengednek a kalitkájából, és hirtelen nem is biztos benne, hogy tud-e még repülni. A mozdony hosszan, fülsiketítően fütyült, amikor elindult az állomásról.

- Még találkozunk! – suttogom magam elé, miközben karommal utoljára intek búcsút a vonatnak. – Ég veled!

***

A fogságban eltöltött évek az internáltak lelkében és testében maradandó nyomot hagytak. Olyanokat, amelyeket lehetetlen elfelejteni, de mégsem beszélhettek róla. A sebek begyógyulhatnak, de a hegek megmaradnak. Történelemórákon sosem tanultam ezekről a valóságokról, de az időseknek kitörölhetetlen emlékek maradnak. Tananyag vagy élő emlék? A múlt titkai… Közel hatvan év telt el azóta, hogy az utolsó fogoly is hazajött. A nélkülözés és a szenvedés elmúlt. Akik fiatalok voltak és erősek, azok túlélték. Ám rengetegen meghaltak vagy visszafordíthatatlan károsodást szenvedtek. Csak az összetartás és a naponkénti túlélésre való összpontosítás segített életben maradni.

Mi az örökségem? Nem az anyáról lányára hagyott nyaklánc, ami új fénnyel csillog a nyakamban. Nem a föld és nem a ház, amelyben anyám született valaha. Nem anyagi javak, de még csak nem is a nyelv, se az örökül kapott hagyományok.

Az erő az örökségem. Az a megtörhetetlen hit, ami segített dédanyának a túlélésben. Ami napról-napra megújult a kilátástalanság és a reménytelenség ellenére, és megtanította embernek maradni embertelen körülmények között. Ezért tudunk mindig előre nézni, amikor baj ér, hogy leküzdjünk minden akadályt, ami vár még ránk az eljövendő életben. Ez az, amitől mindig bizakodva nézek a jövőbe, bármit is hozzon az.

Ez az erő az örökségem.

~Vége~

Játszón

2010-07-19T21:58:00.000-07:00

Magasra repül a hinta, ahogy a másfél éves Ankát lököm rajta. Csillogó szemekkel kacag a lenszőke kislány. Kislány, nem kislányom, mert nem az enyém. A meddőség mintha egy megkülönböztető pecsét lenne, ami feltűnő jelet hagy rajtam. Persze lehet, hogy csak én érzem ezt... egyszerűen nem tartozom ide. Kakukktojás vagyok.

Sorban ülnek az anyák a hinták melletti padokon, mint a fecskék ősszel a telefonvezetéken indulás előtt. Fél szemük a gyerekeiken nyugszik, miközben belemélyednek a helyi pletykákba. A szót az egyik anyuka viszi. Idomai kitöltik piros, hosszú nadrágját, kicsit lelóg a pad deszkájáról termetes feneke. Két puha hurka csúfoskodik telt mellei alatt. Fehér pólója semmit sem rejt el. Kerek arcán sötétbarna szemei élénken csillognak, fekete haja szigorú copfban. Mellette egy hasonló külsejű anya, egy kicsit karcsúbb formában, szőke kivitelben. Egy szőke, ötéves forma kislány szalad hozzá, és felmászik az ölébe. Valamit a fülébe suttog. Az anyuka előveszi fonott kosarából a mobilját, szétnyitja és tárcsáz.

- Sziasztok! Valaki akar veletek beszélni - szól bele, majd a lányának nyújtja a mobilt.

- Jöttök a játszóra? - kérdezi a kicsi.

- Talán mutatkozz be előbb! - szól rá.

- Laura vagyok. Jöttök a játszóra?

A beszélgetés után lecsúszik anyja öléből és szalad tovább a többi gyerek közé. Folytatom a többiek szemrevételezését. A másik pad szélén egy tini lány ül, ránézésre mellette pedig az ő anyja. Mindkettőnek hosszú, barna haja van, szoros copfban összefogva a fejük tetején. A lány vékony, légies alkat, az anyja is hasonló, csak hosszú sasorra csúfítja el az összhatást. Mellettük egy fiatalabb nő, vékonyan, piros, tüsi frizurával bontja meg a hosszú hajúak rendjét. Panaszkodnak, hogy rengeteg a szúnyog. Közben ellenőrzöm, hogy a csepp, három hónapos Lencsikét nem csípik-e a vérszívók. Barátnőmnek jól áll az anyaság. Egyik szeme Lencsin, másik Ankán, közben beszélgetésbe kezd az időközben a másik hintához érkező tüsi hajú nővel.

- Szia, dolgozol valahol? - kérdi barátnőm.

- Nem, még nem - válaszolja, miközben a kétéves Csengét beleülteti a hintába.

A szőkésbarna kislány, nagy komolyan ül kertésznadrágjában, kicsit fiús, de nagyon aranyos csöppség. Megilletődve nézi Ankát, ahogy száll a levegőben.

- Beírattam a bölcsődébe a kislányt.

- Miért? - kérdi barátnőm.

- Hogy megtanuljon beszélni. Mindent csinál, de nem beszél.

- És a faluból hozod be a városi bölcsődébe?

- Igen, majd később beköltözök, nemsokára lesz állásom. Az apjával elváltunk egy éve - magyarázza -, most anyáméknál lakunk. Csak hétvégén itt vagyok a gyerekkel.

- A volt férjednél? Ilyen jó a kapcsolatotok? - csodálkozik barátnőm.

- Dehogy! A nővéremnél. Ő az a piros nadrágban a padon - mutat rá.

Itt a gyönyörű kislányuk és mégis elválnak. Sosem fogom ezt megérteni. Legalább még egy ideig próbálkozhattak volna a kapcsolatuk megmentésén. A gyereknek fontos az apa. De lehet, hogy csak naiv vagyok. Én szeretném, hogy ha majd lesz saját gyerkőcöm, akkor az apja mellette legyen. Mert nem adtam még fel. Csak elnapoltam. Nem szeretnék azon agyalni folyton, hogy vajon összejön-e valaha. Egyszerűen nem akarok ezen rágódni. Nem tesz jót semminek. A kapcsolatunknak végképp nem.

Ránézek Lencsikére, ahogy szundít a babahordozóban. Barna, pihés haja nedvesen csillog a tarkóján. Meleg van. Érdekes, hogy sokkal közelebb érzem őt magamhoz, mint Ankát, pedig mindkettőt szeretem. Talán mert a kicsinél ott voltam egy hétig, miután a barátnőm hazajött vele a szülészetről. Anka viszont már majdnem négy hónapos volt, amikor először láttam. Esténként én altatom el Lencsikét. Szoptatás után felveszem, és mellkasomra fektetem. Puha és gömbölyű vagyok én is mindenütt. Igazi ősasszony, ahogy mondja a párom. Kellemes rajtam a pihenés. A csípőm is széles, tökéletesen alkalmas vagyok fizikailag az anyaságra. De valahogy mégsem jön össze. PCOS-m van. Sokcisztás petefészek... Ha nem szedek gyógyszert, meg sem jön havonta, amit oly sokan szidnak, de mégiscsak az életet adja... Már négy éve nem szedek semmit... És semmi. De tavaly, miután Ankával aludtam pár napig... megjött. Egyszer. Aztán három hónapra rá megint egyszer. Azóta megint semmi. Igazából tartok egy kicsit a babáktól. Anka volt az első, akitől nem félek, hanem úgy tudtam vele foglalkozni, ahogy egy átlagos nő. A pelenkázástól rettegtem csak eddig. De attól nagyon. Ám Lencsikével már azon is túl vagyunk. Tudom, hogy le kell küzdenem a félelmeimet. Ez volt az utolsó... Talán, ha a fejemben helyreállnak a dolgok minden rendben lesz. Lehet, hogy én generálom magamnak ezeket az akadályokat. Úgy érzem, hogy Lencsi segít nekem ebben. Olyan jó baba. Csak eszik és alszik. No meg mosolyog rám azokkal a nagy, kék szemeivel! Úgy szeretem. Ma este megint éneklek majd neki. Egészen kifinomult a zenei ízlése. Barbie-s rajzfilmdalokat szoktam neki énekelni és musical-eket. Az Operaház fantomja a kedvence. Barátnőm azt mondta, hogy én tudom a legjobban megnyugtatni őt. Ennek nagyon örülök. Mert kölcsönös a megnyugtatás. Csak halkan éneklek neki, miközben lassút táncolok vele a szoba közepén. Semmiért sem adnám oda ezeket a boldog perceket...

Telefon csörgése riaszt fel a merengésből. A tüsi hajút keresik. Látom, ahogy zavarba jön, és félrehúzódik, hogy senki se lássa. Közben a barátnőm is ellenőrzi a kislányait. Szemem a tüsisre néz, látom, hogy éppen szerelmes. Lassan indulunk haza. Bepakoljuk a gyerkőcöket a biciklire és eltekerünk. Útközben barátnőm megszólal:

- Milyen kár, hogy elváltak!

- Új pasija van - jegyzem meg.

- Honnan tudod? - lepődik meg.

- Egyszerű, pont úgy telefonált, mint aki szerelmes. Csak vigyorgott. Mesélte, hogy mit főzött. Sajnálta, hogy nem lett kész a kocsi, és elmondta, hogy Sanyi délutános és hasonlók. Ráadásul úgy turbékolt...

- Mindent észreveszel?

- Mindent megfigyelek - válaszolom.

- Hiába, az írói vénád - mondja barátnőm.

Lassan tekerünk haza. Jön az esti etetés, fürdetés, altatás. Anka etetése ma rám vár. Utána Lencsike altatása... Úgy szeretem ezeket az időszakokat... Bárcsak már...

Ha hazamegyek, az itthoniak majd azt kérdezik:

- És kibabáztad magad?

Milyen buták! Azt hiszik, hogy az ilyesmivel be lehet telni? Lehet, hogy régen úgy volt. De ma már nem. A vágy egyre erősebb... Talán nemsokára...

A múlt titkai 10. rész

2010-06-29T13:51:00.001-07:00

Befejező rész...

10.

„Hazafelé”

- Hová ez a nagy sietség? – tudakolja papa, amikor meglát.

- Tudod, Papa… egy kicsit összezavarodtak bennem a dolgok.

- Hogyhogy?

- Ez így is volt, ahogy már beszéltünk róla.

- Olyan dolgokat szeretnél tudni, amikről évtizedeken át nem volt szabad beszélni. Akik mégis megtették, azokat sokszor újra elvitték valahová. Nem biztos, hogy jó bolygatni a múltat.

- Mindegy, végül is már lehet, hogy nem változtat meg semmit.

- Lehet – sóhajt fel, és észreveszem a megkönnyebbülését, hogy nem firtatom tovább a dolgokat.

- Papa, ómama hogy jött haza? Vonattal?

- Szóval vonattal jött haza… – mondom.

- Igen, azzal.

Egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy újra magam előtt lássam a dédanyám kedves szemeit…

***

A katonainduló vidáman szólt. A dédanyám kilép a felsorakoztatottak közül, akiket visznek az állomásra, amikor észrevesz. Átölelem, megpuszilom és bátorítom.

- Csak menj, hátra se nézz! – suttogom a fülébe, miközben utoljára ölelem át a vagonok előtt.

- Kisvirágom, neked kellett volna hazaindulnod, még olyan fiatal vagy!

- Ne törődj velem, én hazajutok. Téged viszont már nagyon vár Liszike és Jóska – biztatom.

- Tényleg, hogy megnőhettek már az elmúlt három évben – párásodik be a szeme. – Már alig emlékszem az arcukra.

- Isten veled! Ne sírjál! Minden rendben lesz velem – mondom még utoljára.

- Találkozunk még? – kérdezi.

- Egészen biztosan találkozunk – mosolygok rá jólesően.

- Még találkozunk! – suttogom magam elé, miközben karommal utoljára intek búcsút a vonatnak. – Ég veled!

***

Ez az erő az örökségem.

~Vége~

Kisvirágos tollforgatások

Az egérfogás ABC-je

Kastély a falon, falfestés

Virág világa, vagy valami ilyesmi

Üres helyek

Szárnyalok

Lely a palackbéka

Hazatérés

Légy könnyedén könnyebb!

Krumplirománc

Anyu

Kínaiban

Barnabás. Negyedik éve keresem a legkisebb fiamat. Ki tud róla?

A TERROR HÁZA

Séta Mohácson 2.

Séta Mohácson - 1.

Meseírási problémáim

Nincs több alvás!

Erdei séta

Gomba-rigmus

Gombát leltem,éhes lettem.Leszedtem,de meg nem ettem.

Nem ettem,mert a babámcsókját csentem,s nevetett rám.

Csókra termett gomba,Jössz-e ablakomba?

Gombaházam ablakában,gyönyörködtem szerenádban...

Gombácska szerenádot kapott!Le a kalapot!

Kalapot az ágyra,Gombácskával ki megy bálba?

Mennék én a bálba!de félek,El leszek kalapálva!

Gombaúr jön villámló szemekkel,Gombácskát szöktetni ki merészel????

Gombapörkölt lesz talán,mereng sóhajtva a lány...

Gombapörkölt bögyös módra!:))))

Gondolta bogáncsfiú,vajh' lesz-e így szarvasgomba?

Gombapapa jó lesz pörköltnek,Gombácska meg megszökhet.

Sok pici gombácska,lesz esküvő utánra.

TAVASZOD

Erdei romantika

ÖRÖKSÉGEM

Játszón

A múlt titkai 10. rész

Gombát leltem,
éhes lettem.
Leszedtem,
de meg nem ettem.

Nem ettem,
mert a babám
csókját csentem,
s nevetett rám.

Csókra termett gomba,
Jössz-e ablakomba?

Gombaházam ablakában,
gyönyörködtem szerenádban...

Gombácska szerenádot kapott!
Le a kalapot!

Kalapot az ágyra,
Gombácskával ki megy bálba?

Mennék én a bálba!
de félek,
El leszek kalapálva!

Gombaúr jön villámló szemekkel,
Gombácskát szöktetni ki merészel????

Gombapörkölt lesz talán,
mereng sóhajtva a lány...

Gondolta bogáncsfiú,
vajh' lesz-e így szarvasgomba?

Gombapapa jó lesz pörköltnek,
Gombácska meg megszökhet.

Sok pici gombácska,
lesz esküvő utánra.